A törvénykezési épület homályosan világitott folyosóiról az embertömeg
utolsó csoportja is eltávozott, mikor Manette doktor, leánya: Manette
Lucie, Lorry, Stryver, a védőügyvéd, az éppen szabadonbocsátott Darnay
Károlyt körülvették és a halálától való elmenekülése alkalmából
üdvözölték.
Még nagyobb világosság mellett is nehéz lett volna a kellemes arcu,
egyenes tartásu Manette doktorban a párisi padlásszoba cipészét
fölismerni. Senki nem nézhetett rá kétszer, anélkül, hogy ujra meg ne
nézte volna, még akinek nem is volt alkalma arra, hogy tompa, komoly
szavának gyászos hangját és merengését megfigyelje, mely minden látható
ok nélkül váratlanul boritotta el arcát. Gyakran valami külső ok – mint
a tárgyalás alkalmával – hosszas, emésztő gyötrelmére való célzás
rendszerint kiváltotta lelke mélységéből azt a hangulatot, olykor ok
nélkül, magától is beállott és homályba boritotta valóját. Azok, akik
élete történetét nem ismerték, ezt az állapotot megérteni nem tudták,
mely olyannak tünt fel, mintha a Bastillenak árnyéka boritotta volna el,
ámbár maga a Bastille 300 mérföldnyire volt tőle.
Csak leánya volt képes arra, hogy hangulatából ezt a fekete árnyat
elüzze. Ő volt az aranyfonál, mely az ő multját jelenével kötötte össze;
szavának csengése, arcának ragyogása, kezének érintése majdnem mindig
jótékonyan hatottak reá. De nem mindig; emlékezett egyes alkalmakra,
mikor képessége hatástalan volt; de ritka és elszórt volt az ilyen eset
és remélhető, hogy nem ismétlődik.
Darnay áhitattal és hálásan csókolta meg kezét, majd Stryverhez fordult
és forró köszönettet mondott neki. Stryver csak kevéssel volt több
harminc évesnél, de husz évvel idősebbnek látszott, mint amennyi volt;
köpcös, hangos, vörös, durva, minden gyöngédség nélküli egyén volt és az
a szokása, hogy társaságokba, társalgások közé testileg és szellemileg
is befurakodott, azt bizonyitotta, hogy ő az életben is megtalálja a
maga utját.
Talárja és parókája még rajta volt; annyira odatolakodott kliense elé,
hogy az ártatlan Lorryt egészen kiszoritotta a csoportból és igy szólt
hozzá:
– Nagyon örülök, hogy ilyen szépen, tisztességgel huztam ki a csávából,
Darnay ur. A vád gyalázatos, aljasan gyalázatos volt, és nagyon könnyen
elitélést eredményezhetett volna.
– Egész életemben lekötelezettje leszek önnek – mondá Darnay Károly,
miközben kezét megszoritotta.
– Minden tőlem telhetőt megtettem önért, Darnay ur, és azt hiszem, hogy
senki sem tehetett volna ennél többet.
Minthogy nyilvánvaló volt, hogy itt azt kellett mondani, hogy »valóban
senki«, Lorry mondotta ezt, talán nem egészen érdek nélkül, hanem azzal
a szándékkal, hogy a csoportba ismét bekerüljön.
– Azt hiszi? – mondá Stryver. – Hisz ön egész nap jelen volt, kell hogy
tudja. Aztán ön kereskedő is.
– És mint ilyen, – mondá Lorry, akit a törvénytudó ügyvéd most ismét a
csoportba szoritott, aminthogy az imént onnan kiszoritotta – mint ilyen
arra kérem Manette doktort, hogy a tárgyalásnak vessen véget és küldjön
minket haza. Miss Lucie sápadt, Darnay urnak rettenetes napja volt,
mindannyian fáradtak vagyunk.
– Csak a saját érdekében beszéljen, Lorry ur, – mondá Stryver – nekem
még egész éjjel kell dolgoznom. Csak önmagáért beszéljen!
– Én a magam érdekében beszélek – válaszolt Lorry – és Darnay ur és Miss
Lucie érdekében, és – Miss Lucie nem gondolja, hogy mindannyiunk
érdekében beszélhetek? – Hangsulyozta a kérdést, miközben atyjára
pillantott.
Arcán különös kifejzés ült, mikor Darnayra nézett; átható kifejezés,
mely idegenkedéssé és bizalmatlansággá mélyedt és amelybe félelem is
vegyült. Mialatt ez a különös kifejezés ült arcán, gondolatai messzire
elkalandoztak.
– Atyám – mondá Lucie és kezét gyöngéden az övére tette.
Lassan lerázta magáról az árnyékot és feléje fordult.
– Menjünk haza, atyám?
Mély sóhajjal válaszolt:
– Igen.
A felmentett fogoly barátai eltávoztak annak a nézetnek a hatása alatt,
– mely a fogolytól származott – hogy nem bocsátják szabadon az éjjel. A
folyosón eloltották a lámpákat, a vaskapukat csörömpölve bezárták és a
barátságtalan hely elhagyatott maradt a következő nap reggeléig, amikor
az akasztófa, pellengér, vesszőzőhely és égetővas iránt érdeklődők ujra
benépesitik. Atyja és Darnay között haladva Manette Lucie a szabadba
lépett. Bérkocsit szólitottak elő és atya és leánya elhajtattak.
Stryver elvált tőlük a folyosón és az öltözőbe ment. Egy másik személy,
aki nem csatlakozott a csoporthoz, és nem vett részt a társalgásban,
hanem a falhoz támaszkodott, ahol az árnyék a legsötétebb volt, csöndben
követte a többieket és nézte, amint a kocsi elhajtott. Oda lépett most,
ahol Lorry és Darnay az utcán megállottak.
– Ah, Lorry ur! Mostan kereskedők is beszélhetnek Darnay urral?
Senkinek sem volt egy elismerő szava Carton részére azért, amit ő
végzett a nap folyamán; senki sem tudott róla. Talárját már levetette,
de külseje azért nem volt kellemesebb.
– Ha tudná, hogy micsoda küzdelem folyik egy kereskedő lelkében, mikor
az üzleti érdek és a jóakarat jön egymással ellentétbe, mulatna rajta,
Darnay ur.
Lorry elpirult és bensőséggel mondotta:
– Ön emlitette ezt már az előbb is, uram. Mi kereskedőemberek, akik egy
cég szolgálatában állunk, nem vagyunk a magunk urai. Többet kell
törődnünk a céggel, mint önmagunkkal.
– Tudom, tudom – szólt közbe Carton közönyösen. – Ne bosszankodjék,
Lorry ur. Ön olyan, mint a többi, nem kétlem; sőt mondhatom, hogy jobb.
– Valóban, uram, – folytatta Lorry, anélkül, hogy reáhallgatna – nem
tudom, hogy önnek mi köze ehhez az ügyhöz. Engedje meg, hogy igy
beszélek, hisz önnél sokkal idősebb vagyok, de tényleg nem tudom, hogy
önnek mi a dolga ebben az ügyben.
– Mi dolgom? Uram Istenem, nekem nincsen semmi dolgom egyáltalán – mondá
Carton.
– Elég kár, hogy nincsen, uram.
– Én is azt hiszem.
– Ha volna valami dolga, foglalkozása, – folytatta Lorry – bizonyára
törődne vele.
– Az Isten áldja meg, de aligha, nem én! – mondá Carton.
– Mondhatom önnek, uram, – mondta Lorry bosszankodva közönyösségén – a
foglalkozás jó dolog, tekintélyt adó dolog. És mondhatom önnek, uram,
azt is, hogy ha a foglalkozás bizonyos korlátokat szab és némi kényszert
is ir elő, ugy Darnay ur, mint előkelő ifju, tudja ezt méltányolni. Jó
éjt, Darnay ur! Isten áldja meg önt, uram! Remélem, hogy a mai nap
boldog és szerencsés élet számára tartotta meg önt. Gyaloghintót ide!
Lorry bosszankodott kissé önmagán is, az ügyvéden is és hirtelen beült a
gyaloghintóba és Tellsonékhoz vitette magát. Carton borszagu volt és nem
látszott egészen józannak, nevetve fordult Darnayhoz és mondá:
– Különös véletlen, mely kettőnket igy összehozott. Különös lehet ez az
éjszaka önre nézve, hogy itten áll az utcán hasonmásával.
– Nem is tudom egészen felfogni, – válaszolt Darnay Károly – hogy ezen a
világon vagyok-e tényleg.
– Nem csodálkozom ezen; röviddel ezelőtt bizony már szépen utban volt a
másik felé. Hangja nagyon bágyadt.
– Azt hiszem, hogy bágyadt vagyok.
– Akkor ugyan mi az ördögbe nem ebédel? Én ebédeltem, mialatt azok a
tökfejüek azon tanácskoztak, hogy ön mely világra tartozzék: erre-e,
vagy egy másikra. Megmutatom önnek a legközelebbi vendéglőt, ahol jól
ebédelhet.
Karját az övébe füzve, Ludgate Hillen végigvezette őt Fleet streetbe és
ott egy födött uton át egy vendéglőbe. Itt bevezették őket egy kis
szobába, ahol Darnay Károly egyszerü ebédtől és jó bortól gyorsan
visszanyerte üdeségét, mialatt Carton szemben ült vele az asztalnál,
külön palack bor állott előtte és közömbösen nézte őt.
– Érzi-e most, hogy ismét erre a sártekére tartozik, Darnay ur?
– Idő és helyre vonatkozóan rettenetesen zavart vagyok, de már annyira
helyreállottam, hogy érzem.
– Nagyon jóleső elégtétel lehet.
Keserüen jegyezte ezt meg és ismét megtöltötte poharát, mely
meglehetősen öblös volt.
– Az én leghőbb vágyam elfelejteni, hogy erre a világra tartozom.
Részemre nincsen benne semmi jó, kivéve ezt a bort, de nekem sincs az ő
részére. Ebben a tekintetben tehát nem hasonlitunk egymáshoz. Tényleg
kezdem hinni, hogy mi részletekre nézve egyáltalán nem vagyunk hasonlók.
Ön és én.
A nap izgalmaitól még zavartan is modortalan hasonmásának jelenléte
folytán mintegy álomba merülve, Darnay Károly nem tudta, hogy mit
válaszoljon; nem is válaszolt semmit.
– Most aztán már megebédelt, – folytatta Carton azonnal – áldomást
kellene inni, Darnay ur; valakinek az egészségére.
– Micsoda áldomást? Kinek az egészségére?
– Ugyan, hisz a neve ott van a nyelve hegyén, ott kellene lenni,
esküszöm, hogy ott is van.
– Miss Manette!
– Jó, Miss Manette egészségére!
Carton mereven nézett társa arcába, mialatt az áldomást itta, azután a
poharat vállán keresztül dobva a falhoz vágta, ahol ezer darabra törött;
majd csöngetett és más poharat rendelt.
– Szép fiatal hölgy; kellemes lehet őt a sötétben kocsijához kisérni.
Ugyan, milyen érzés az? Azt hiszem, hogy érdemes, hogy az ember ilyen
életét veszélyeztető pörnek tegye ki magát, hogy olyan szánalom s olyan
részvét tárgya legyen. Igaz-e, Darnay ur?
Darnay ismét nem válaszolt egy szót sem.
– Az ön üzenete nagy örömet okozott neki, mikor átadtam. Nem mintha
mutatta volna, hogy örül, de föltételezem.
Ez a célzás még idejében emlékeztette Darnayt arra, hogy ez a
kellemetlen társ a nap folyamán saját jószántából segitette őt ki
zavarában. Arra terelte a beszédet és köszönetet mondott neki
fáradságáért.
– Nem kivánom az ön köszönetét, nem is érdemlem meg – volt az ő közönyös
válasza. – Először is nem okozott semmi fáradságot, másodszor meg igazán
nem is tudom, hogy miért tettem. Darnay ur, megenged egy kérdést?
– Nagyon szivesen, ez csak csekély viszonzása az ön szives
szolgálatának.
– Hiszi-e, hogy én valami különösen szeretem önt?
– Valóban Carton ur, ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam – válaszolt a
másik zavartan.
– Tehát foglalkozzék mostan ezzel a kérdéssel!
– Ön ugy cselekedett, mintha szeretne; de nem hiszem, hogy igazán
szeret.
– Én sem hiszem – mondá Carton. Nagyon jó véleményem kezd lenni az ön
felfogásáról.
– Mindazonáltal – jegyezte meg erre Darnay, miközben felkelt és
csengetett. Remélem, nem veszi rossz néven, ha a számlát kérem és
jóbarátságban megválunk egymástól.
Carton válaszolt:
– Egyáltalában nem. – Darnay csengetett.
– Kifizeti az egész számlát? – kérdezte Carton.
Igenlően válaszolt.
– Akkor hozzon nekem még egy pintet ugyanebből a borból, pincér, és
költsön fel tiz órakor.
Miután a számlát kifizette, Darnay Károly fölkelt és jóéjt kivánt neki.
Anélkül, hogy a kivánságot viszonozná, Carton is fölkelt és majdnem
fenyegető, kihivó módon mondá:
– Még egy szót, Darnay ur; azt hiszi, hogy részeg vagyok?
– Azt hiszem, hogy ivott, Carton ur.
– Hiszi? Ön tudja, hogy ittam.
– Ha ki kell mondanom, hát tudom.
– Akkor tudja is meg, hogy miért. Életunt fickó vagyok, uram. Nem
törődöm senkivel a földön, és senki sem törődik velem.
– Mélyen elszomoritó! Képességeit talán jobban használhatta volna.
– Lehet, hogy ugy van Darnay ur, lehet, hogy nem. De ne legyen büszke
józan arcára; nem tudja, hogy mi lehet még a sorsa. Jóéjt!
Mikor ez a különös lény magáramaradt, gyertyát vett elő, a falon függő
tükörhöz lépett és alaposan megtekintette magát benne.
– Valami különösen szereted azt az embert? mormolta a saját képéhez –
Miért szeretnél valami különösen egy embert, aki hasonlit hozzád? Nincs
rajtad semmi szeretetreméltó, azt tudod. Vigyen el az ördög! Micsoda
változáson mentél keresztül! Elegendő ok arra, hogy vonzódj valakihez,
mert megmutatta neked, hogy mennyire sülyedtél és hogy mi válhatott
volna belőled! Cserélj helyet vele! Vajjon azok a kék szemek néztek-e
volna reád is ugy, amint őt nézték, ez az izgatott arc vajjon téged is
szánt-e volna annyira, mint ahogyan őt szánta? Jöjj és mondd ki nyiltan!
Te gyülölöd ezt a fickót.
Odaült pint borához, hogy vigaszt keressen, néhány perc alatt kiitta az
egészet és karjára hajolva elaludt; kuszált hajfürtjei az asztalra
lógtak, a faggyugyertya pedig reá csepegett.