– Mikor az az ur a födélzetre jött…
– A foglyot gondolja? – kérdezte a biró homlokát ráncolva.
– Igen, mylord!
– Akkor mondja: »a vádlott«.
– Mikor a vádlott a födélzetre jött, észrevette, hogy atyám
(szeretetteljes pillantást vetett reája, amint ott állott mellette)
nagyon fáradt és beteg. Egészsége annyira meg volt támadva, hogy nem
mertem őt a szabad levegőről eltávolitani és ágyat vetettem részére a
fedélzeten, a kajütlépcsők mellett és a fedélzeten leültem melléje, hogy
vigyázzak reá. Az éjjel nem volt más utas, csak mi négyen. A vádlott oly
jó volt és engedelmet kért arra, hogy utmutatást adjon, hogyan óvhatom
meg atyámat jobban a vihartól, mint ahogyan azt én tettem. Én nem
intézkedtem helyesen, mivel nem tudtam, hogy a szél mely irányból fog
fujni, ha a kikötőt elhagyjuk. Ő megtette helyettem. Nagy gyöngédséget
és részvétet mutatott atyám állapota iránt és biztos vagyok benne, hogy
érezte is. Ilyen módon kezdtünk el beszélgetni.
– Engedje meg, hogy egy pillanatra megszakitsam. Egyedül jött ő a
fedélzetre?
– Nem.
– Hányan voltak vele?
– Két francia ur.
– Beszélgettek egymással.
– Beszélgettek egymással egész az utolsó pillanatig, mikor a két francia
urnak a csónakkal ismét partra kellett szállania.
– Forgattak-e valami papirosokat, hasonlót ezekhez a jegyzékekhez?
– Valami papirosokat forgattak, de nem tudom, hogy milyent.
– Ilyen formáju és alakut?
– Lehet, de valóban nem tudom, ámbár egészen mellettem állottak és
halkan beszélgettek; a kajütlépcső tetején állottak, hogy az ott függő
lámpa fényét igénybe vehessék; a lámpa nagyon homályosan égett és ott
nagyon halk hangon beszélgettek és igy én semmit sem hallottam abból,
amit beszéltek és csupán azt láttam, hogy papirosokba nézegettek.
– Térjen most át a fogolylyal való beszélgetésre, Miss Manette.
A fogoly olyan nyilt bizalmat tanusitott velem szemben, – gyámoltalan
helyzetemre való tekintettel – mint amilyen szives, kegyes és segitséget
nyujtó volt atyámhoz. Remélem, – mondá könnyekre fakadva – hogy nem
hálálom meg az ő jóságát azzal, hogy ma ártalmára vagyok.
Dongók zümmögése.
– Miss Manette, ha a fogoly tisztán nem érti meg, hogy Ön vallomását –
melyet köteles megtenni, melyet meg kell tennie és melynek megtétele
elől nem menekülhet – csak nagy ellenszenvvel teszi le, ugy ebben a
teremben ő az egyedüli ebben a tekintetben. Kérem, folytassa.
– Azt mondotta nekem, hogy milyen sulyos és fontos természetü ügyben
utazik, hogy az érdekeltek könnyen kellemetlen helyzetbe is kerülhetnek
és hogy azért utazik álnéven. Azt mondotta, hogy ez az ügy
kénytelenitette őt arra, hogy Franciaországba utazzék és valószinüen
hosszu időre kényszeriteni fogja, hogy ismételten ide és oda utazgasson
Francia- és Angolország között.
– Mondott-e valamit Amerikáról? Miss Manette, legyen részletező!
– Igyekezett megmagyarázni hogy hogyan keletkezett a viszály és azt
mondotta, hogy amennyire ő meg tudja itélni a dolgot, az, Anglia
részéről balga és igazságtalan is. Tréfálva megjegyezte, hogy Washington
György talán szerez magának olyan hirnevet a történelemben, mint III.
György. Ezt azonban teljesen ártatlanul mondotta, csak éppen, hogy az
időt eltöltse.
Nagyérdekü jelenetben, melyet minden szem figyelemmel kisér, a
főszereplő arcán kidomborodó minden erősebb vonást a szemlélők
öntudatlanul utánoznak. Arca kifejezése vallomása közben kinosan
gyötrödő és figyelmes volt és a szünet alatt, mikor a biró vallomását
irásba foglalta, figyelte a hatást, melyet vallomásával a vád és védelem
ügyvédei között előidézett. A teremben a nézők arcán ugyanaz a vonás
tükröződött vissza, ugy hogy az arcok nagy többsége a vallomásttevő
tükörképének látszott; a biró ekkor föltekintett irásaiból és rettenetes
pillantással sujtotta a Washington Györggyel kapcsolatban elhangzott
eretnekséget.
A főállamügyész jelezte most, hogy óvatossági és alaki szempontból
szükségesnek látszik, a fiatal hölgy atyjának, Manette doktornak a
kihallgatása. Ennek folytán előszólitotta őt.
– Manette doktor, nézzen a vádlottra. Látta-e őt valaha azelőtt?
– Egyszer. Mikor Londonban lakásomon meglátogatott. Körülbelül három
vagy három és fél év előtt.
– Fölismeri-e benne utitársát a postahajó födélzetén, vagy elmondhat-e
valamit a leányával folytatott beszélgetéséből?
– Nem, uram, egyiket sem tehetem.
– Van-e annak valami különös oka, hogy egyikre sem képes?
Halk hangon válaszolt:
– Van.
– Az a szerencsétlenség érte-e, hogy szülőföldjén, hosszu időre
bebörtönözték, kihallgatás, sőt vád nélkül, Manette doktor?
Olyan hangon válaszolt, mely minden szivet meghatott:
– Hosszas bebörtönzés.
– A kérdéses alkalommal bocsátották csak szabadon?
– Ugy mondták nekem.
– Emlékszik-e valamire abból az időből?
– Nem. Egy bizonyos időponttól kezdve emlékezőtehetségem teljesen
eltünt, – még azt sem mondhatom, hogy mely időtől kezdve – fogságom
ideje alatt cipőkészitéssel foglalkoztam egész addig, mig Londonban nem
találtam magamat kedves leányom társaságában élve. Vonzódtam már hozzá,
mikor a kegyelmes Isten visszaadta szellemi tehetségemet; de még azt sem
vagyok képes elmondani, hogy milyen módon lettem hozzá bizalmas. Nem
emlékszem annak a folyamatára.
A főállamügyész leült, atya és leánya is helyet foglaltak ismét.
A tárgyalás folyamán sajátságos fordulat állott be. A vádhatóság azt
igyekezett bizonyitani, hogy a vádlott, ismeretlen társával, öt évvel
ezelőtt azon a novemberi péntek éjjelen a doveri postakocsin utazott és
hogy föl ne ismerjék, az éj folyamán kiszállott a postakocsiból egy
helyen, ahol nem időzött, hanem néhány tucat mérföldnyire visszautazott
egy helyőrségi és kikötővárosba és ottan adatokat gyüjtött. Egy tanu azt
vallotta, hogy látta őt a kérdéses időben a helyőrségi és kikötőváros
egyik szállójának reggelizőtermében, amint várakozott valakire. A
vádlott védőjének keresztkérdései eredménytelenek voltak, kivévén, hogy
semmi más alkalommal azelőtt a vádlottat nem látta, mikor a parókás ur,
aki az egész idő alatt a terem menyezetét nézte, egy-két szót irt egy
szelet papirra, összesodorta és a védő felé dobta. A védő a legközelebbi
szünet alatt a papirszeletet kisodorta és nagy figyelemmel és
kiváncsisággal nézett a vádlottra.
– Fönntartja azt az állitását, hogy teljesen bizonyos abban, hogy az a
személy a _vádlott_ volt?
A tanu teljesen bizonyos volt abban.
– Látott-e valaha valakit, aki nagyon hasonlitott a vádlotthoz?
Annyira hasonlót nem látott, válaszolta a tanu, hogy eltéveszthetné
őket.
– Nézze meg jól ezt az urat, tudós barátomat, – mondá és rámutatott
arra, aki a papirszeletet odadobta – és azután nézze meg jól a vádlottat
ismét. Nagyon hasonlók-e egymáshoz?
Eltekintve attól, hogy tudós barátunk külseje rendetlen, elhanyagolt,
sőt kicsapongónak is látszott, a kettő annyira hasonlitott egymáshoz,
hogy szembesitésük alkalmával nemcsak a tanu, hanem minden jelenlevő is
meglepődött. Mylordot, a birót, arra kérték, hogy tudós barátunknak
engedje meg, hogy parókáját letegye, aki nem nagyon szivesen adta meg
ezt az engedelmet, a hasonlóság ekkor még feltünőbbé vált. Mylord azt
kérdezte Stryvertől (a vádlott védőjétől), vajjon Cartont (tudós
barátunk neve) fogja-e vád alá hazaárulásért? De Mr. Stryver tagadólag
válaszolt mylordnak és azt óhajtotta a tanutól kérdezni, hogy ami
egyszer történt, nem eshetett-e meg kétszer is, vajjon olyan
határozottsággal vallott volna-e akkor is, ha elhamarkodottságának ilyen
kétségbevonhatatlan bizonyitékát előbb látta volna, vajjon olyan
határozott-e még mostan is, mikor már látta őt; és még más egyebet is
kérdezett. Az eredmény az volt, hogy a tanu teljesen megsemmisült és a
bizonyitásnak ez a része vizbe esett.
Cruncher, mialatt a tanuvallomásokat hallgatta, ujjairól egész reggelire
való rozsdát szopott le. Arra kellett most figyelnie, hogy Stryver
milyen módon teritette a vádlott ügyét az esküdtszék elé, mint valami
öltözet ruhát; bizonyitotta, hogy Barsad, a hazafi, fizetett kém és
áruló, gyalázatos lélekkufár és Judás óta a legnagyobb gazemberek egyike
a föld kerekségén – és bizonyára hasonlit is hozzá; Cly, az erényes
szolga, az ő társa és barátja és méltó is hozzá; hogy ezek a hamisitók
és hitszegők hogyan szemelték ki a vádlottat áldozatul, minthogy őt,
francia származásu lévén, családi ügyek Franciaországban, gyakran
kényszeritették arra, hogy a csatornán átkeljen – és hogy más
személyekre való tekintettel, akik szivéhez közel állottak, nem állott
módjában, hogy ezeket a családi ügyeket fölfedje, még ha életét is
mentheti meg ezáltal. Hogy a fiatal hölgyből kipréselt vallomás, akinek
lelki gyötrelmeit mindannyian látták, semmit sem bizonyit, mivelhogy az
nem egyéb, mint ártatlan kis előzékenység és udvariasság, amilyen
akármikor megtörténik fiatal ur és fiatal hölgy között, akik véletlenül
találkoznak, kivévén a Washington György emlitését; ez pedig olyan
különködő és lehetetlen, hogy nem is lehet másnak, mint elhamarkodott
tréfának tekinteni. A kormányra nézve gyöngeség jele volna ilyen
jelentéktelen nemzeti ellentétek és félelmek kizsákmányolásának
kisérletével népszerüségre vadászni eredménytelenül és hogy ez a
sikertelenség volt az oka annak, hogy a főállamügyész az ügyet annyira
felfujta; hogy a vádnak mindannak ellenére semmi más támasza nincsen,
mint ezek az alávaló, becstelen vallomások, amelyek ilyenfajta vádat oly
gyakran meggyaláznak, erről a körülményről az ország hazaárulási pörei
élénken tanuskodnak. Mylord itt félbeszakitotta őt (komoly
arckifejezéssel, mintha ez az állitás nem felelne meg az igazságnak) és
azt mondotta, hogy nem ülhet a birói székben és hallgathat nyugodtan
ilyen célzást.
Stryver azután előszólitotta néhány tanuját; Crunchernek pedig arra
kellett figyelnie, hogy a főállamügyész hogyan forgatta össze-vissza azt
az öltözet ruhát, melyet Mr. Stryver az esküdtszék elé teritett és hogy
hogyan bizonyitgatta, hogy Barsad és Cly még százszorosan jobbak, mint
amilyeneknek ő hitte őket és hogy a vádlott százszorosan gonoszabb.
Végül mylordra került a sor, aki az öltözet ruhát kivülről befelé, majd
belülről kifelé forgatta és egész határozottsággal a vádlott számára
való halotti köntöst igyekezett szabni belőle.
Az esküdtszék most visszavonult, hogy tanácskozzék és a dongók ismét
zümmögtek.
Carton, aki annyi ideje nézte már a terem mennyezetét, még ebben az
izgalomban sem változtatta meg helyét vagy tartását. Mialatt tudós
barátja, Stryver, papirosait egy halomba rakta maga előtt, szomszédjával
suttogni kezdett és időnkint félénk várakozással tekintett az esküdtszék
felé; mialatt a szemlélők ide s tova mozogtak és uj csoportokat
alkottak; mialatt mylord is fölemelkedett helyéből és lassan föl és alá
járkált emelvényén s a nézőközönségben azt a gyanut keltette, hogy lázas
izgalomban van, azalatt ez az ember nyugodtan hátradőlt székében,
szakadozott talárja félig lelógott válláról, borzas parókája ferdén ült
fején, kezét zsebeibe dugta és egész nap a mennyezetre bámult. A
viselkedésében megnyilvánuló különös nemtörődömség nemcsak hogy
visszataszitónak tüntette fel külsejét, hanem csökkentette a közte és a
vádlott között levő kétségtelen hasonlóságot is, melyet a vádlottnak az
összehasonlitás alkalmával való hirtelen zárkózottsága még fokozott,
olyannyira, hogy a nézőközönség közül sokan, akik őt mostan
megfigyelték, azt mondották egymásnak, hogy alig hitték volna, hogy ez a
kettő olyan hasonló egymáshoz. Cruncher emlitette ezt szomszédjának és
hozzáfüzte: »Fogadnék egy fél guineaba, hogy _ennek_ nincsen sok pöre.
Nem olyannak látszik, mint akire sok peres ügyet biznak. Nemde?«
És Carton mégis sokkal inkább figyelt arra, ami történt, mint ahogyan
látszott; ekkor ugyanis Miss Manette feje apja mellére hanyatlott; ő
volt az első, aki ezt észrevette és hangosan szólott: »Szolga! Nézzen
oda a fiatal hölgyre! Segitsen az urnak, hogy őt kivezesse. Nem látja,
hogy mindjárt összerogy?«
Őszintén sajnálták őt, amint kivitték és nagy részvéttel voltak atyja
iránt. Valószinüen nagy fájdalmat okozott neki, hogy börtönben eltöltött
idejére emlékeztették. A kihallgatás folyamán nagyon izgatottnak
látszott és a tépelődő, magábamélyedt arckifejezés, mely annyira
vénitette őt, mint fekete köd lebegett homlokán. Miután eltávozott, az
esküdtszék, mely háttal volt fordulva és kis szünetet tartott, elnöke
utján megszólalt.
Nem tudtak megegyezni és visszavonulni óhajtottak. Mylord (akinek talán
még mindig Washington György járt az eszében) meglepődött azon, hogy nem
egyeztek meg, de kegyesen beleegyezett abba, hogy megfelelő felügyelet
és őrizet mellett visszavonuljanak és ő maga is visszavonult. A
tárgyalás az egész napon át tartott és most a lámpákat gyujtották meg a
teremben. Hire járt, hogy az esküdtszék sokáig marad el. A nézők
eltávoztak, hogy valamit egyenek; a vádlott padján leült.
Lorry követte a fiatal hölgyet és atyját és most ismét megjelent és
intett Jerrynek, aki a lazult érdeklődésben könnyebben közelébe
juthatott.
– Jerry, ha akar valamit tenni, most megteheti. De legyen közelben.
Bizonyára meghallja, mikor az esküdtszék belép. Velük együtt itt benn
legyen, azt akarom ugyanis, hogy az itéletet a bankba elvigye. Maga a
leggyorsabb hirvivő, akit ismerek és sokkal előbb lesz a Temple Barnál,
mint én.
Jerrynek csak éppen olyan széles volt a homloka, hogy kezével
odaérhetett, ezzel a mozdulattal köszönte meg az elismerést és az egy
shillinget. Carton ebben a pillanatban odalépett és Lorry karját
megérintette.
– Hogy van a fiatal hölgy?
– Nagyon aggódik, atyja vigasztalja őt és jobban érzi magát, mióta a
termet elhagyta.
– Megmondom a vádlottnak. Olyan tekintélyes bankemberhez, mint ön, nem
illenék, hogy nyilvánosan vele beszéljen. Tudja!
Lorry elpirult, mintha tudatára jött volna annak, hogy ő is foglalkozott
ezzel az eszmével; Carton a vádlottak padja felé indult. Minthogy a
terem kijárata is abban az irányban volt, követte őt, csupa szem és fül
volt, tüskéi égnek meredtek.
– Darnay ur!
A vádlott azonnal előrejött.
– Valószinüen szeretné hallani, hogy Miss Manette, a tanu, hogy van.
Jobban érzi magát. Izgalma már mulik.
– Őszintén fájlalom, hogy én voltam izgalmainak okozója. Megmondhatja-e
ezt neki forró köszönetem kiséretében?
– Igen, megtehetem. Megteszem, ha kivánja.
Carton modora olyan közönyös volt, hogy már szinte sértőnek látszott.
Ott állott, félig háttal fordult a vádlott felé és a vádlottak padjának
korlátjára könyökölt.
– Kérem, tegye meg. Fogadja érte hálás köszönetemet.
– Mit remél, Darnay ur? – kérdezte Carton, még mindig csak félig feléje
fordulva.
– A legrosszabbat.
– A legbölcsebb ezt várni és a legvalószinübb is. De azt hiszem, hogy az
ő visszavonulásuk kedvező jel.
Minthogy tilos volt a teremből való távozás közben megállani, Jerry nem
hallott többet, otthagyta őket, amint egymás mellett állottak, a
fölöttük levő tükör mind a kettőnek alakját mutatta, termetük hasonló,
de modoruk nagyon is különbözött egymástól.
Másfél óra lassan telt el a tolvajoktól és gazemberektől hemzsegő
folyosón, ámbár pástétomok és sör segitett azon, hogy az idő gyorsabban
teljen. A rekedt hirvivő ilyen frissitő elfogyasztása után
kényelmetlenül ült egy padon és elszunnyadt, mikor hangos lárma és
emberáradat a tárgyalási terembe vezető lépcső felé tódult és őt magával
ragadta.
– Jerry, Jerry.
Lorry már az ajtóban állott és őt hivta, mikor ő belépett.
– Itt vagyok, uram! Egész küzdelem visszakerülni. Itt vagyok, uram!
Lorry a tömegen keresztül egy papirost nyujtott feléje. Gyorsan!
Megfogta?
– Igen, uram.
Gyors vonásokkal volt a papirosra vetve:
»_Fölmentették_.«
– Ha azt üzente volna ismét »Életre támasztva«, – morogta Jerry magában
elmenőfélben – ezuttal megértettem volna, hogy mit gondol.
Nem volt alkalma rá, hogy egyebet is mondjon vagy gondoljon, mig ki nem
jutott az Old Bailey-ből; mert az épület oly vad roham kiséretében ürült
ki, hogy a tömeg majd levette őt lábáról; hangos zümmögés hallatszott az
utcán, mintha a csalódott dongók elszóródnának, hogy más dögöt
keressenek.