A főállamügyész elmondotta a jurynek, hogy az előttük levő fogoly,
fiatal kora ellenére is, nagyon jártas a hazaárulás fondorlataiban,
ezért követeli fejét a törvény. A közös ellenséggel való érintkezése nem
mai, nem tegnapi keletü, nem is az elmult vagy az azelőtti évből való.
Bebizonyult az, hogy a vádlott már régen ide és oda utazgatott Anglia és
Franciaország között titkos ügyekben, melyekről őszinte felvilágositást
nem adott. Ha a hazaárulás fondorlatai általában célt érnének
(szerencsére sohasem értek), ennek az ügynek a gonoszsága és bünössége
sem lett volna fölfedezhető. Azonban a Gondviselés, egy félelem és gáncs
nélküli egyén szivét megkeményitette, aki kikutatta a vádlott titkos
terveit és rémülettől eltelve felfedezte azokat ő felsége főállamtitkára
és a nagyon tiszteletreméltó Titkos Tanács előtt. A hazának ez a fia
megjelenik majd előttük. Ennek az egyénnek az eljárása és magatartása
valóban magasztos. Ő barátja volt a vádlottnak, miután azonban egy
szerencsés és gonosz órában fölfedezte alávalóságát, elhatározta, hogy
az árulót, akit keblén tovább nem melengethetett, a haza szent oltárán
feláldozza. Ha Britanniában szobrokat állitanának az állam jótevőinek,
amint azt az ókori Görögországban és Rómában tették, ugy ez a dicső
polgár bizonyára kapna egyet. De minthogy ez itt nem szokás, valószinüen
őt sem tisztelik meg vele. Az erény, mint a költő mondja (sok helyen,
melyet szilárd meggyőződése szerint az esküdtszék szóról-szóra betéve is
tud – a jury arcán ekkor a bünösség tudata látszott, hogy ők bizony egy
ilyen idézetről sem tudnak –) bizonyos módon fertőző, különösen az a
dicső erény, melyet patriotizmusnak, hazaszeretetnek mondanak. A Korona
ezen szeplőtelen és feddhetetlen tanujának magasztos példaadása, akiről
csak a legnagyobb tisztelet hangján lehet beszélni, nem tévesztette el
hatását a vádlott szolgáján és benne azt a szent elhatározást érlelte
meg, hogy gazdája asztalát és zsebeit kikutatja és irományait elrejti. Ő
(a főállamügyész) el van készülve arra, hogy erről a bámulatraméltó
szolgáról feddő és kicsinylő nyilatkozatokat fog talán hallani és ő
mindazonáltal többre becsüli őt, mint saját édes testvérét és jobban
tiszteli mint saját apját vagy anyját. Bizalommal szólitja fel az
esküdtszéket is, hogy ők is ugyanazt tegyék. Ennek a két tanunak a
vallomása, az általuk felfedezett és felmutatandó okmányokkal egyesitve,
bizonyitja azt, hogy a vádlottnak olyan jegyzékek voltak a birtokában,
melyek ő felsége tengeri és szárazföldi haderejét, annak elhelyezését és
felszerelését tartalmazzák és ő ezeket minden kétséget kizáróan
rendszeresen az ellenséges hatalom birtokába juttatta. Igaz ugyan, hogy
nem volt bebizonyitható az, hogy ezek a feljegyzések a vádlott
kezeirásai, de ez teljesen közömbös, sőt a vád szempontjából kedvező,
mert azt bizonyitja, hogy a vádlott mestere az óvatosságnak. Ezek a
bizonyitékok öt év előtti időre nyulnak vissza és igazolják azt, hogy a
vádlott bünös terveivel már néhány héttel az angol és amerikai seregek
között vivott első ütközet ideje előtt is foglalkozott. Mindezen okoknál
fogva az esküdtszék, fejedelmét tisztelő (és ő tudja, hogy olyan) és
felelős lévén (ők tudják, hogy azok), kell, hogy a foglyot bünösnek
mondja, életének véget vessen, akár tetszik nekik, akár nem. Nem
hajthatják fejüket nyugodtan párnájukra; nem viselhetik el azt a
gondolatot, hogy feleségeik nyugodtan hajthatják fejüket párnájukra;
sohasem juthatna eszükbe, hogy gyermekeik nyugodtan hajthatják fejüket
párnájukra; szóval sem ők, sem hozzátartozóik fejüknek párnákra való
fektetésére egyáltalában nem is gondolhatnak addig, mig a vádlott fejét
le nem ütik. Ezt a fejet kérte végül a főállamügyész mindannak nevében,
ami csak eszébe jutott és annak az ünnepies kinyilatkoztatásával, hogy ő
a vádlottat már halottnak is tudja.
Mikor a főállamügyész befejezte beszédét, zümmögés támadt a termen
végig, mintha egész felhő dongó röpdösne a vádlott feje körül, sejtve,
hogy ő hamarosan mivé válik.
Mikor a zaj elült, a mocsoktalan hazafi jelent meg a tanuk padján.
Elődje ezen bevezetése után a koronaügyész kihallgatta a hazafit: neve
Barsad János, foglalkozása: gentleman. Tiszta lelkületének a történetét
a főállamügyész már elmondotta, melyben csak egy tévedés lehetett, hogy
nagyon is pontos. Mikor nemes keble ettől a tehertől megszabadult,
szerényen visszavonult volna, de a parókás ur, aki előtt a nagy halom
papir feküdt és nem messzire ült Lorrytól, néhány kérdést óhajtott hozzá
intézni. A szemben ülő parókás ur még mindig a terem menyezetét nézte.
Volt-e ő valaha kém? Nem, ezt az aljas rágalmat botránykozással
utasitotta vissza. Miből élt? Birtokából. Hol van a birtoka? Ezt nem
mondhatja meg olyan pontosan. Mi a birtoka? Senkinek semmi köze hozzá.
Örökölte-e? Igen, örökölte. Kitől? Távoli rokontól. Nagyon távolitól?
Meglehetősen távolitól. Volt-e valaha börtönben? Bizonyára nem. Sohasem
volt az adósok börtönében? Nem látja, hogy ennek mi köze van ehhez. Még
egyszer. Sohasem volt az adósok börtönében? Soha? De igen. Hányszor?
Kétszer vagy háromszor. Nem öt-, vagy hatszor? Talán. Mi a foglalkozása?
Gentleman. Kirugták-e valaha? Megtörténhetett. Gyakran? Nem. Kirugták-e
valaha ugy, hogy a lépcsőn lerepült? Határozottan nem; egyszer a lépcső
tetején megrugták, ő azonban szándékosan esett le. Azért lökték le
akkor, mert hamis kockákkal játszott? Ilyes valamit mondott az a
részeges hazug, aki rajta ezt a sérelmet elkövette, de az nem igaz.
Megesküszik-e arra, hogy nem igaz? Feltétlenül. Élt-e valaha hamis
játékból? Soha. Hát játékból élt-e? Csakugy, mint más urak. Kért-e pénzt
kölcsön a fogolytól? Igen. Visszafizette-e? Nem. A fogolylyal való
barátsága valójában nagyon felületes volt. Nem erőszakolta-e rá ezt a
barátságot postakocsin, korcsmában, postahajón? Nem. Biztos-e abban,
hogy a fogolynál látta ezeket a jegyzékeket? Egész határozottan. Tud-e
még valamit a jegyzékekről? Nem. Például, nem ő maga szerezte-e be
azokat? Nem. Vár-e valamit ezen vallomásáért? Nem. Nincs-e a kormány
állandó fizetett alkalmazásában, hogy tőrt vessen? Ó, bizonyára nem.
Vagy vele valami egyéb vonatkozásban? Bizonyra nincs. Megesküszik-e
erre? Akárhányszor. Nincs-e más inditóoka, mint a tiszta hazaszeretet?
Semmi más.
Az erényes szolga, Cly Roger, nagy gyorsasággal esküdött a kihallgatás
folyamán. Négy év előtt jóhiszemüen lépett a vádlott szolgálatába. A
calaisi postahajó fedélzetén kérdezte a vádlottat, hogy nincs-e szüksége
ügyes fiu szolgálatára, a vádlott felfogadta őt. Ő nem könyörgött a
vádlotthoz, hogy az ügyes fiut könyörületből fogadja szolgálatába –
ilyesmire sohasem gondolt. Nemsokára azután gyanuba fogta a vádlottat és
megfigyelte őt. Utazás közben ruhái rendbehozásánál gyakran látott
hasonló jegyzékeket a vádlott zsebében. Ezeket a jegyzékeket a vádlott
iróasztala fiókjából vette ki. Ő nem tette azokat megelőzőleg oda.
Látta, amint a vádlott hasonló jegyzékeket francia uraknak mutatott
Calaisban és hasonló jegyzékeket francia uraknak Calaisban és
Boulogneban, mindkét helyen. Szerette hazáját, nem türhette ezt tovább
és feljelentést tett. Sohasem gyanusitották azzal, hogy ezüst teáskannát
lopott. Megrágalmazták egy mustárcsészét illetőleg, de kitünt, hogy az
csak ezüstözött volt. Az előbbi tanut hét vagy nyolc éve ismeri; ez
tiszta véletlen. Ő nem mondja ezt különösen sajátságos véletlennek: a
legtöbb véletlen sajátságos. Azt sem mondotta sajátságos véletlennek,
hogy a hü hazaszeretet volt _az ő_ egyedüli inditóoka. Ő hü brit és
reméli, hogy van még sok hozzá hasonló.
A dongók ismét zümmögtek és a főállamügyész Lorry Jarvis urat szólitotta
elő.
– Lorry Jarvis ur, alkalmazottja-e ön Tellson bankjának?
– Igen.
– Egy novemberi pénteki éjjelen, 1775-ben nem utazott-e ön üzleti ügyben
a London és Dover között közlekedő postakocsin?
– Igen.
– Voltak-e más utasok a postakocsiban?
– Kettő.
– Kiszálltak-e utközben az éj folyamán?
– Igen.
– Lorry ur, nézzen a vádlottra. Vajjon ő volt-e egyike az utasoknak?
– Nem merném állitani, hogy ő volt az.
– Hasonlit-e ő ama két utas egyikéhez?
– Mind a kettő ugy be volt burkolva, az éjszaka oly sötét volt és mi
mindannyian oly tartózkodók voltunk, hogy nem merném még azt se
állitani.
– Lorry ur, nézze meg ismét a vádlottat. Képzelje el, hogy ugy be van
burkolva, mint az a két utas volt, külseje, termete lehetetlennek
tüntetné föl, hogy ő egyik volt a kettő közül?
– Nem.
– Ön nem esküszik meg arra, Lorry ur, hogy ő nem volt az egyik a kettő
közül?
– Nem.
– Tehát mondja legalább azt, hogy ő a kettő közül az egyik lehetett?
– Igen. Kivévén azt, hogy emlékszem arra, hogy mind a kettő – éppen ugy,
mint én – félt a rablóktól, a vádlott pedig nem látszott félénknek.
– Látta-e valaha a félelem képét, Lorry ur?
– Láttam, egészen bizonyosan.
– Lorry ur, nézzen még egyszer a vádlottra, biztos tudomása szerint
látta-e őt már azelőtt?
– Láttam.
– Mikor?
– Néhány nappal azután, visszatérőben voltam Franciaországból és
Calaisban a vádlott annak a postahajónak a fedélzetére jött, amelyen én
is visszautaztam és velem együt utazott.
– Mely órában jött ő a fedélzetre?
– Kevéssel éjfél után.
– Az éj sötétjében. Ő volt az egyedüli utas, aki ebben a szokatlan
órában jött a fedélzetre?
– Véletlenül ő volt az egyedüli.
– A »véletlenül« itten közömbös, Lorry ur, ő volt-e az egyedüli utas,
aki az éj sötétjében a fedélzetre jött?
– Igen.
– Egyedül utazott-e ön, Lorry ur, vagy volt-e kisérője?
– Ketten kisértek. Egy ur és egy hölgy. Itt vannak.
– Itt vannak. Beszélt-e a fogollyal?
– Alig valamit. Az idő viharos, az átkelés hosszas és kellemetlen volt,
és én az egyik parttól a másikig majdnem az egész idő alatt divánon
feküdtem.
– Miss Manette!
A fiatal hölgy felé fordult az előbb is és most is minden pillantás, aki
fölkelt helyéről. Atyja vele együtt fölkelt és leányának karjába füzött
kezét ott tartotta karja alatt.
– Miss Manette, nézzen a fogolyra.
A vádlottra ilyen részvéttel, ilyen komoly ifju szépséggel való
szembesités sokkal nagyobb megpróbáltatás volt, mintha az egész tömeggel
állana szemben. Ugy szólván vele egyedül állott sirja szélén és mind a
kiváncsian rábámuló szem összesen sem volt képes arra, hogy neki egy
pillanatra is elegendő lelkierőt adjon, hogy elfogulatlan maradjon.
Nyugtalan jobbkezével az előtte levő füveket kertbeli képzelt
virágágyakká osztotta szét; abbeli törekvésében, hogy lélegzésének
szokott módját megtartsa, ajkai megremegtek és a vér belőlük szivére
tódult. A dongók zümmögése hangos volt ismét.
– Miss Manette, látta ön a vádlottat azelőtt?
– Igen, uram.
– Hol?
– Az előbb emlitett postahajó födélzetén, uram, ugyanazon alkalommal.
– Ön az előbb emlitett hölgy?
– Ó, szerencsétlenségre, én vagyok!
Részvétének panaszos hangja beleolvadt a biró kevésbbé kellemes hangzásu
szavába, amiért durván megjegyezte:
– Feleljen a megadott kérdésekre és ne tegyen reá semmi megjegyzést.
Miss Manette, beszélt ön a fogolylyal a csatornán való átkelése
alkalmából?
– Igen, uram.
– Ismételje el.