Késői novembernek egyik péntek éjjelén a Doverbe vezető országut az első
személy előtt terült el, akivel történetünknek dolga van. A postakocsi
előtt terült el ez az országut, amint Shooters Hill-en fölfelé döcögött.
Mint a többi utas, ő is a postakocsi oldalán haladt a dombon fölfelé az
országut sarában; nem mintha ilyen körülmények között valami különös
kedvvel sétálnának, hanem mivel a domb meredek, a sár feneketlen, a
szerszám és kocsi nehéz volt, ugy hogy a lovak már háromszor akadtak
meg, egyszer pedig az uton keresztbe huzták a kocsit, azzal az ördöngös
szándékkal, hogy Blackheathbe visszatérjenek. Gyeplő, ostor, kocsis és
vezető mind egyesült és olvasta a hadiparancsot, mely szerint tilos volt
minden odairányuló cselekvés, mely alkalmas annak a bizonyitására, hogy
némely állat ésszel van fölruházva; a lovak megadták magukat és
visszatértek kötelességük teljesitéséhez.
Lehorgasztott fővel, remegő inakkal gázolták a sürü iszapot, közbe-közbe
megbotlottak, meginogtak, mintha testük egyes részei széjjel akarnának
hullani. Valahányszor a kocsis pihenőt engedett nekik és csendesitő hó!
hó! kiáltással megállitotta őket, a nyerges ló hevesen rázta meg fejét,
mindenestől, ami rajta volt, mintha szokatlan határozottsággal kétségbe
akarná vonni, hogy a kocsi a dombra fölhuzható. Valahányszor a nyerges
igy megrázkódott, az utas megrendült és amint ideges emberrel
megtörténhetik, lelkét aggodalom szállotta meg.
Gőzölgő köd terült el a mélyedések fölött és elhagyatottan haladt
fölfelé a dombon, mint valami gonosz kisértet, mely nyugalmat keres, de
nem talál. A nedves és átható hidegség lassan haladt a levegőben fodros
foszlányokban, melyek láthatóan követték és boritották el egymást, mint
a viharos tenger hullámai. Olyan sürü volt a köd, hogy a kocsi
lámpásától néhány lépésnyire megvilágitott országuton kivül minden
kilátást elzárt, a dolgozó lovak párája beleolvadt és ugy látszott,
mintha a köd abból keletkezett volna.
Az emlitetten kivül még két más utas vánszorgott fáradtan a dombon
fölfelé, a postakocsi oldalán. Mind a három fülig volt ruháiba
beburkolva és lovaglócsizmát viselt. Abból, amit egymás arcából láttak,
a három közül egyik sem lett volna képes megmondani, hogy a másik kettő
ugyan kihez hasonló, mindegyik gondosan elzárkózott két utitársának
lelki és testi szemei elől is. Abban az időben az utasok óvakodtak
attól, hogy rövid ismeretség után bizalmasak legyenek egymáshoz, mert
mindenki, akivel az országuton találkoztak, rabló is lehetett, vagy
ilyenekkel szövetségben állhatott. Ez utóbbi ugyanis valószinü volt
abban az időben, amikor minden postaállomás, minden korcsmában volt
valaki, aki a »kapitány« zsoldjában állott, a gazdától kezdve egész az
utolsó istállófiuig. Ilyen gondolatokkal volt a postakocsi vezetője
eltelve az 1775-ik év november havának egyik péntek éjjelén, amint
Shooters Hillen fölfelé döcögve, a kocsi hátulján kijelölt helyén
állott, lábát megvetve, szeme és keze töltött fegyveren pihent,
hat-nyolc lovaspisztoly és néhány kard tetején.
A doveri postakocsisnak szokott kedélyes volt a hangulata, a vezető nem
bizott az utasokban, az utasok egymást és a vezetőt gyanusitották, egyik
sem hitt a másiknak, csupán a kocsis bizott lovaiban: ezekre tiszta
lelkiismerettel letehette az esküt, akár mind a két testamentumra, hogy
nem voltak valók erre az utra.
– Hó! hó! – biztatta őket a kocsis. – Huzakodjatok neki még egyszer és a
tetőn vagytok. Aztán akár pusztuljatok el. Elég fáradságomba került, mig
eddig eljutottunk!… Joe!
– Halló! – válaszolt a vezető.
– Ugyan hány óra, Joe?
– Jó tiz perccel mult tizenegy.
– Fenét! – kiáltotta a kocsis haragosan. – És még nem vagyunk a Shooter
tetején. Rajta! Előre!
Az egyik ló az ostor biztatására nekifeküdt a szerszámnak és a többi
három követte. Még egyet döcögött a doveri postakocsi és az utasok
lovaglócsizmái mellette gázolták a sarat. Mikor a kocsi megállott, ők is
megállottak és szorosan hozzásimultak. Ha a három közül bármelyik
vakmerően azt ajánlotta volna a másiknak, hogy a ködös sötétségben kissé
előre sétáljanak, annak a valószinü veszélynek tette volna ki magát,
hogy mint rablót menten lelövik.
Az utolsó erőfeszités a kocsit a domb tetejére vitte. A lovak
megállottak, hogy szusszanjanak, a vezető leszállott, hogy a lejtőn való
lemenéshez kereket kössön és a kocsi ajtaját kinyitotta, hogy az utasok
beszálljanak.
– Pszt! Joe! – kiáltott a kocsis figyelmeztetően és üléséből lefelé
tekintett.
– Mit mondasz, Tom?
Mind a ketten figyeltek.
– Azt mondom, hogy egy lovas vágtatva jön utánunk, Joe.
– Egy vágtató lovas, Tom – válaszolt a vezető, miközben eleresztette a
kocsi ajtaját és gyorsan helyére kapaszkodott. – Uraim! A király
nevében, mindannyian egyért!
Ezzel a siettető felszólitással felhuzta puskája kakasát és támadásra
készen állott.
Az ebben a történetben emlitett utas a kocsi lépcsőjén állott,
beszállani készült, a másik kettő mögötte állott, hogy őt kövesse.
Megállott a lépcsőn, félig benn volt a kocsiban, félig pedig kivül,
amazok az országuton maradtak mögötte. Mindannyian a kocsistól a
vezetőre és a vezetőtől a kocsisra néztek és figyeltek. A kocsis is, meg
a vezető is visszafelé tekintettek, még a nyerges ló is visszanézett és
fülét hegyezte, anélkül, hogy ellent mondana.
A kocsi megállását követő csend az éjszaka hangtalanságával egyesülve,
félelmetes némaságot idézett elő. A lovak pihegése megremegtette a
kocsit, mintha az is izgatott állapotban volna. Az utasok szive oly
hangosan dobogott, hogy hallani lehetett; a csöndes szünet hallhatóan
jellemezte azokat, akiknek kifogyott a lélegzetük és azokat is, akik
lélegzetüket visszatartották és a várakozásban ütőerük gyorsabban vert.
A dombon fölfelé vágtató ló patájának a hangja mind gyorsabban
közeledett.
– Halló! – orditott a vezető, oly hangosan, ahogy csak tudott. – Ki
vagy? Állj meg, vagy lövök!
A ló hirtelen megállott és dobogás és pocskolás között férfi hangja
hallatszott ki a ködből:
– Ez a doveri posta?
– Ne törődj vele, hogy micsoda! – válaszolt a vezető. – Ki vagy?
– Ez a doveri posta?
– Miért akarod tudni?
– Utast keresek, ha ez az.
– Micsoda utast?
– Lorry Jarvis urat.
A mi ismert utasunk azonnal tudatta, hogy ez az ő neve. A vezető, a
kocsis és a másik két utas bizalmatlanul nézett rája.
– Maradj ott, ahol vagy, – kiáltotta a vezető a ködből jövő hang felé –
mert ha hibázni találok, az nem tehető jóvá többé életedben. Lorry nevü
ur válaszoljon azonnal.
– Mi ujság? – kérdé az utas, kissé remegő hangon. – Ki akar velem
beszélni? Jerry?
(– Nekem nem tetszik Jerry hangja, ha ő az – dörmögte a vezető maga elé.
– Rekedtebb, mint nekem tetszik, ez a Jerry.)
– Igen! Lorry ur.
– Mi ujság?
– Egy üzenet, melyet onnan tulról küldöttek ön után T. és Társa.
– Ismerem a hirhozót, vezető – mondá Lorry, miközben leszállott az
országutra, a másik két utas inkább gyorsan, mint udvariasan lesegitette
őt, hirtelen beszállott a kocsiba, becsukta az ajtót és felhuzta az
ablakot. – Közelebb jöhet, minden rendben van.
– Remélem, hogy ugy van, de ilyen népet nem lehet eléggé megnyugtatni –
mondá a vezető, még mindig dörmögve magában. – Halló! Ember!
– Nos! Itt vagyok! – válaszolt Jerry még rekedtebb hangon, mint azelőtt.
– Jöjj ide lépésben; hallod-e? És ha pisztolytartó van nyergeden, ne
lássam, hogy kezed közeledik hozzá. Mert nekem ördögöm a hibázás és ha
hibázni találok, az mindjárt ólommá válik. Hadd lássunk most.
Ló és lovas vált ki a gomolygó ködből és a kocsi azon oldalára került,
ahol az utas állott. A lovas lehajolt és a vezetőre tekintve, az utasnak
keskeny, összehajtott papirt nyujtott át. Lova zihált, ló és lovas is
tele volt sárral a ló patájától a lovas kalapjáig.
– Vezető! – szólott az utas nyugodt, üzletszerü hangon.
Az éber vezető jobbkeze a félig fölemelt puska agyán, balja a puska
csövén, szeme pedig a lovason pihent, röviden válaszolt:
– Uram.
– Nem kell semmitől sem tartani. Én Tellson bankjához tartozom. Ismeri
Tellson bankját Londonban. Párisba utazom üzleti ügyben. Itt egy
shilling borravaló. Elolvashatom ezt?
– Ha gyorsan végzi, uram.
A levelet a kocsilámpa fényénél felnyitotta és először magában, azután
hangosan olvasta: »Várjon Doverben a kisasszonyra«.
– Vezető, amint látja, nem hosszu. Jerry, mondd, hogy válaszom ez volt:
_Életre támasztva_.
Jerry nyeregbe szállott.
– Ez ugyan elég különös válasz – szólott legrekedtebb hangján.
– Vidd vissza ezt a választ és ők majd tudják, hogy megkaptam az
üzenetet, akárcsak irtam volna. Igyekezz vissza. Jó éjt!
E szavakkal az utas felnyitotta a kocsi ajtaját és beszállott. Utitársai
nem segitették. Ezek óráikat és tárcáikat gyorsan csizmájukba rejtették
és mind alvónak tetette magát, azzal a határozott szándékkal, hogy igy
helyzetük megváltoztatását célzó minden cselekvést elkerüljenek.
A kocsi tovább döcögött és a köd még sürübben gomolygott, amint a lejtőn
lefelé haladt. A vezető visszatette puskáját a fegyvertartóba s miután
annak egyéb tartalmát megvizsgálta és az övében hordott pisztolyokat is
megtekintette, ülése alatt lévő kisebb szekrénybe nézett, melyben
kalapács, fogó néhány fáklya és tüziszerszám volt. Teljesen fel volt
szerelve arra az eshetőségre, hogyha, amint az néha megtörtént, a szél a
kocsi lámpáját eloltotta, nem volt egyéb teendője, mint hogy
bezárkózott, vigyázott arra, hogy a kova és acél szikrája a szalma közé
ne essék és ha jó szerencséje volt, türhető biztonsággal és gyorsasággal
öt perc alatt ismét világosságot kapott.
– Tom! – szólott halkan a kocsi teteje felett.
– Halló! Joe!
– Hallottad a választ?
– Hallottam, Joe.
– Megértettél valamit belőle, Tom?
– Nem én, Joe.
– Különös véletlen, – mormogta a vezető maga elé – én is ugy vagyok
vele.
Jerry, miután a ködben és sötétségben magára maradt, leszállott a
nyeregből, nem csupán fáradt lova kedvéért, hanem hogy a sarat is
letörülje arcáról és hogy kalapja karimájából, amelynek vagy egy fél
gallon volt az ürtartalma, az esővizet lerázza. A gyeplőt sáros karjára
füzve ott állott, amig a kocsi kerekeinek zakatolása már nem volt
hallható és az éjszaka ismét elcsendesedett; majd megfordult és a lejtőn
lefelé gyalogolt.
– A Temple Bar-tól való gyors vágtatás után, jó öreg, nem akarom
lábaidat igénybe venni, mig a sikra nem jutunk, – mondá a rekedt
hirvivő, lovára tekintve. – »Életre támasztva.« – Ez nagyon is különös
üzenet. Ez nem neked való, Jerry! Igaz-e Jerry? Fene egy helyzetbe
kerülnél, Jerry, ha az életretámasztás divatba jönne!