Csodálatos és gondolkozásra érdemes dolog, hogy minden emberi lény ugy
alakult, hogy az minden más valakire nézve titok és rejtelem. Különös az
a gondolat, ha éjjel jutok egy nagy városba, hogy minden ilyen sötéten
meredő háznak megvan a maga titka; hogy mindegyikben, minden szobának
meg van a maga rejtelme, hogy az emberek százezreinek keblében dobogó
szivek mindegyikének megvan az álomképe, amely titok még a hozzá
legközelebb állókra nézve is! A haláltól való irtózat ennek
tulajdonitható. Nem lapozhatom többé ennek az imádott könyvnek a
lapjait, és hiu volt a remény, hogy idővel végigolvashatom. Nem
tekinthetek többé ennek a viznek a mérhetetlen mélységeibe, ahol, mikor
a tovatünő sugarak egy pillanatra megvilágitották, elásott kincseket,
elmerült dicsőséget pillantottam meg. El volt döntve, hogy a könyv
mindörökre bezáruljon előttem, mikor még csak egy lapját olvastam el. El
volt döntve, hogy ez a viz örökké tartó jégbe záruljon, mikor a napsugár
még ott játszott a felszinén és én mit sem sejtve állottam a partján.
Barátom meghalt, szomszédom meghalt, szerelmem, lelkem gyönyörüsége,
meghalt; ez a könyörtelen megpecsételése és folytatódása annak a
titoknak, mely mindig benne volt abban az egyéniségben és amelyet életem
végéig magamban fogok hordani. Van-e ennek a városnak valamely
temetőjében, amelyen keresztülhaladok, olyan szunnyadó, aki
kifürkészhetetlenebb az ő legbensőbb egyéniségében, mint nekem az ő
tevékeny lakói, avagy amint én vagyok nekik?
Ami ezt a természetes és el nem idegenithető örökséget illeti, a lóháton
levő hirvivő ugyanannyit birt belőle, mint a király, az állam első
minisztere, vagy London leggazdagabb kereskedője. Ugyanez illett a három
utasra is, aki a nehézkes, rozoga postakocsi szük belsejébe volt zárva;
mindegyik olyan tökéletes rejtelem volt a másikra nézve, mintha
mindegyik külön a maga saját hat- vagy hatvanfogatu kocsijában ült volna
és egy grófság teljes szélessége választotta volna el őket egymástól.
A hirvivő könnyü lépésben hazafelé lovagolt, meg-megállt egy italra az
utmenti kocsmáknál, mindenütt azonban igyekezett arra, hogy dolgát
magának tartsa és kalapját szemébe huzza. Szemei alkalmasak voltak erre
a törekvésre, feketék voltak, mély szin és árnyalat nélkül, közel
egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy külön, távol egymástól, tetten
érik őket. Sötét volt a kifejezésük a háromszögletü, viharvert,
köpőládához hasonló kalap alatt és a nagy nyakkendő fölött, mely nyaka
köré volt tekerve és majdnem térdéig ért. Mikor a lovas egy italra
megállott, baljával félretolta ezt a nyakkendőt, de csak annyi időre,
amig az italt jobbjával leöntötte; mihelyt ez megtörtént, ismét
beburkolózott.
– Nem, Jerry, nem! – mondá a hirvivő, aki még mindig ugyanazzal a
gondolattal volt lovaglása közben elfoglalva.
– Ez nem illene hozzád, Jerry. Jerry, te becsületes iparos, ez az üzlet
nem illene hozzád! Föltámadni! Akárhová legyek, ha nem hiszem, hogy
ivott egyet!
Az üzenet olyan fejtörést okozott neki, hogy többször levette kalapját,
hogy füle tövét megvakarja. Kopasz feje bubjától eltekintve, merev,
fekete haja volt, mely majdnem egész széles, lapos orráig ért. Haja
lakatosmunkához volt hasonló és inkább olyan volt, mint valami
vasszegekkel ellátott fal széle, nem mint hajjal benőtt fej, ugy hogy a
legügyesebb bakugró is vonakodott volna, hogy rajta keresztülugorjék.
Mialatt hazafelé poroszkált a válasszal, melyet a Temple Bar mellett, a
Tellson-bank kapujában álló éjjeli őrnek kellett átadnia, aki azt bent
magasabb hatóságnak kézbesitette, ezalatt az éj árnyai az ő képzeletében
olyan alakot öltöttek, amilyen a válaszból keletkezhetett, a ló
képzeletében pedig olyat, amely nyugtalanságra késztette. Sokféle alaku
lehetett, mert az uton minden árnyéktól megijedt.
A postakocsi ezalatt nyikorgott, tovább döcögött unalmas utjában, három
kifürkészhetetlen utasával. Az ő képzeletükben is az éjszaka árnyai
olyan alakot öltöttek, amilyennek félálomban levő szemük, nyugtalan
gondolataik elképzelték.
Tellson bankja fontos szerepet játszott a postakocsiban. A bank utasa
egyik karját a bőrszijba füzte, mely arra szolgált, hogy megóvja őt
attól, nehogy utitársára essék és azt a sarokba szoritsa, valahányszor a
kocsi nagyot zökkent. Ülőhelyén félig csukott szemmel szunyókált;
képzeletében a kicsiny kocsiablakok, az ezeken fénytelenül átszürődő
kocsilámpa fénye, a szemben ülő, köpenyébe burkolt utas: a bank képét
mutatta és nagyszabásu üzleteket bonyolitott le. A szerszám zörgését
pénz pengésének képzelte és öt perc lefolyása alatt több váltót
honorált, mint Tellson bankja képes lett volna háromszor annyi időben
összes kül- és belföldi üzletfeleit összevéve. Azután megnyiltak
képzeletében a bank földalatti páncélhelyiségei értékes tartalmukkal és
titkaikkal, melyekről az utasnak tudomása volt (és jó csomóról tudott),
azután nagy kulcsokkal, halványan égő gyertya fényénél bement és mindent
biztosságban, rendben talált, éppen úgy, mint mikor utólszor látta.
De, bár képzeletében a bank mindig vele volt, és a kocsi sohasem vált
meg tőle, a benyomásoknak egy más sorozata is elevenedett meg előtte az
éjszaka folyamán. Azon volt, hogy valakit sirjából kiásson.
Hogy a sok mutatkozó arc közül melyik volt az eltemetettnek igazi képe,
azt az éj árnyai nem mondották; de mindannyi egy 45 éves férfi arcát
mutatta és csupán a kiállott szenvedések nyomaiban és kiélt, nyomorult
arcuk borzalmasságában különböztek egymástól. Büszkeség, megvetés,
kihivás, dac, alázatosság, jajgatás egymást követte; hasonlóképpen
beesett, ólmos, fakószinü, fonnyadt arcok és kezek különböző változata.
De a sok arc tulajdonképpen csak egy arc volt, mindegyik időnek előtte
őszült meg. Félálmában az utas vagy százszor kérdezte a kisértetet:
– Mióta van eltemetve?
A válasz majdnem mindig ugyanaz volt:
– Közel tizennyolc éve.
– Minden reményt feladott, hogy kiássák?
– Már régen.
– Tudja-e, hogy életre van támasztva?
– Ugy mondják.
– Remélem, hogy szivesen lép ujra az életbe!
– Nem tudom.
– Megmutassam őt önnek? Akarja őt látni?
Ezekre a kérdésekre adott válaszok különbözők és ellentmondók voltak.
Néha ez volt a törthangu válasz:
– Várjon! Megölne, ha kelleténél előbb látnám őt.
Néha a válasz hulló könnyek árjában igy hangzott:
– Vezessen hozzá. Néha tágra nyilt szemek, tétova pillantás kisérte a
választ:
– Nem ismerem őt. Nem értem.
Ilyen álombeli társalgás után az utas képzeletében ásott, ásott, ásott,
– majd ásóval, majd nagy kulccsal, majd kezével – hogy ezt a
szerencsétlent kiássa. Mikor aztán kiásta, arca, haja tele volt rátapadó
földdel, hirtelen porrá hullott szét. Az utas fölriadt álmából,
leeresztette az ablakot, hogy a köd és eső valóságát érezze arcán.
Azonban, ámbár szemei nyitva voltak és látták a ködöt, az esőt, a
lámpának előrevetett, mozgó fényét, az ut mentén, a kocsi körül
csoportosan elmaradó bokrokat, az éjszaka árnyai elvegyültek a kocsi
belsejében képzelt árnyakkal. A Temple Bar mellett levő valóságos
bankház, az elmult napnak tényleges üzleti forgalma, az igazi
páncélszobák, a valóban utánaküldött hirvivő, a ténylegesen adott
válasz, mind ott volt előtte. Közöttük felmerült a kisértetes arc és ő
ismét megszólitotta.
– Mióta van eltemetve?
– Közel tizennyolc éve.
– Remélem, hogy szivesen lép ujra az életbe!
– Nem tudom.
Ő csak ás, ás, ás, mig az egyik utasnak türelmetlen mozdulata
figyelmeztette őt arra, hogy az ablakot felhuzza, hogy karját ismét
szorosan a bőrszijba füzze és a két szunyókáló alakon elgondolkozzék.
Gondolatai ismét elkalandoznak és észrevétlenül jutnak el a bankba és a
sirhalomhoz.
– Mióta van eltemetve?
– Közel tizennyolc éve.
– Minden reményt feladott, hogy kiássák?
– Már régen.
A szavak még fülében csengtek, mintha most hangzottak volna el, – oly
tisztán, amint csak valaha életében elhangzott szavak csengését hallotta
– ekkor a fáradt utas a napvilág tudatától felriadt és azt találta, hogy
az éjszaka árnyai eltüntek.
Leeresztette az ablakot és a nap felkeltét nézte. Előtte lejtős
szántóföld terült el, rajta hevert az eke még ugyanazon a helyen, ahol
hagyták az elmult este, mikor a lovakat kifogták belőle; mögötte csöndes
cserjés, égővörös és sárguló levelekkel, melyek még ott lógtak a
bokrokon. A hideg és nedves talaj ellenére is az égboltozat derült volt
és tiszta és a nap ragyogóan, nyugodtan és szépségesen kelt föl.
– Tizennyolc éve! – mondá az utas a nap felé tekintve. – Világosság
kegyelmes alkotója! Tizennyolc évig élve eltemetve!