Derüs napok jártak, de viharosak is. Ez a Bölcseség kora volt, de a
Balgaságé is. A Hit korszaka volt ez, de a Hitetlenségé is. Világosság
napjai voltak ezek, de a Sötétségé is. A Remény tavasza virult és
Kétségbeesés fergetege is dühöngött. Mindent reméltünk és semmit sem
reméltünk. A Mennyekbe mentünk egyenest, az ellenkező irányt is követtük
– szóval, a kor annyiban hasonlitott a mostanihoz, hogy leglármásabb
szavu ismerői Jó és Gonosz tekintetében csakis felsőfokban nyilatkoznak
róla.
Anglia trónján nagy állkapcsu király ült és közönséges arcu királynő.
Franciaország trónján nagy állkapcsu király ült és széparcu királynő.
Mindkét országban az ország urai, s vagyon és hatalom birtokosai
szemében kristálynál tisztábbnak látszott, hogy a dolgok rendje örök
időkre meg van állapitva.
Az Urnak 1775-ik esztendejében történt. Abban a boldog korszakban
tulvilági kinyilatkoztatásokban Angliában épp ugy hittek, mint mostan.
Mrs. Southcott akkoriban érte el születésének 25-ik áldott fordulóját.
Ennek a magasztos napnak az eljöveteléről a testőrség egyik jövőbelátó
közkatonája azt jósolta, hogy London és Westminster megérett arra, hogy
elsülyedjen. Még Cock Lane szelleme is egy tucat év óta nyugalomra tért,
miután izeneteit közhirré adta ugyanolyan módon, amint azt a megelőző év
szellemei tenni szokták (teljesen hiján volt minden eredetiségnek).
Amerika brit alattvalóinak gyülekezetéből az angol királyhoz és néphez
szokott földi módon, egyszerü hirek jutottak el. Ezek, bár eléggé
sajátságos, az emberi nemre fontosabbaknak bizonyultak, mint Cock Lane
szellemeitől származó minden üzenetek.
Franciaország, mely szellemek tekintetében kedvezőtlenebb helyzetben
volt, mint pajzsos háromágu testvére, biztos lassusággal csuszott a
lejtőn lefelé: papirpénzt bocsátott ki és el is költötte. Amellett
keresztény lelkészeinek vezetése alatt emberszeretetre valló
szórakozásokkal mulatott, igy pl. egy ifjut arra itéltek, hogy kezeit
levágják, nyelvét fogóval kitépjék, testét elevenen megégessék azért,
hogy nem térdelt le az esőben piszkos szerzetesek körmenete előtt, amely
az ő látókörétől 50–60 yardnyi távolságban vonult el. Nagyon valószinü,
hogy miközben ezt a szerencsétlen szenvedőt kivégezték, Franciaország és
Norvégia erdeiben már nőttek a fák, melyeket a favágó, a Végzet kijelölt
arra, hogy levágja és deszkává fürészelje, s belőlük rettenetes emlékü,
zsákkal és késsel felszerelt állványt készitsen. Valószinü, hogy
ugyanazon a napon a Párist környező föld mivelőinek düledező pajtáiban
durva szekerek vesztegeltek az utca sarától befecskendezetten, – disznók
szaglászták körül és baromfinak voltak ülőhelyei – melyeket a földmives,
a Halál, már kijelölt arra, hogy a Forradalom talyigái legyenek. Azonban
az a Favágó és az a Földmives, ámbár megszakitás nélkül dolgozott,
csendben végezte munkáját, senki sem hallotta halk lépteiket, annyival
is kevésbbé, mert istentagadás és hazaárulás lett volna még annak a
gyanuja is, hogy ők munkálkodnak.
Angliában nem volt olyan rend és vagyonbiztonság, hogy nemzeti
dicsekvésre adott volna alkalmat. Fegyveres rablóktól elkövetett vakmerő
betörések, utonállások minden éjjel történtek, magában a fővárosban; a
családokat nyilvánosan figyelmeztették, hogy ne távozzanak a városból
anélkül, hogy holmijukat butorosoknál helyezzék biztonságba; az éjszakai
rabló nappal a City békés kereskedője volt és ha kartársa, kit
»kapitányi« minőségében megállitott, fölismerte és megszólitotta, szó
nélkül főbelőtte őt és ellovagolt; a postát hét rabló támadta meg, az őr
hármat közülök agyonlőtt, a többi négy azután őt lőtte agyon, »minthogy
lőkészlete elfogyott«, a postát pedig békésen kirabolták; London Lord
Mayor-ját, ezt a tekintélyes hatalmat, egy rabló Turnham Greennél
megállitotta és kisérete szemeláttára kifosztotta; London fogházaiban a
foglyok börtönőreikkel ütközeteket vivtak és a törvény ő felsége
söréttel és golyóval töltött fegyverekkel lövetett közéjük; tolvajok
udvari fogadások alkalmával gyémántkereszteket metszettek le a nemes
lordok nyakáról; St. Gilesbe testőrök vonultak ki, hogy csempészett áru
után kutassanak, a gyülevész nép a testőrségre lőtt és a testőrök a
gyülevész népre, és senki sem tekintette ezeket a dolgokat különöseknek.
Mindezen események között a hóhér folytonosan szorgalmas, állandóan
keresett volt; most hosszu sor különféle gonosztevőt akasztott fel, most
szombaton kötött föl egy betörőt, akit kedden fogtak csak el; vagy
Newgateben tucatszámra tüzesvassal bélyegezte meg az emberek kezét, vagy
pedig pamfleteket égetett el a Westminster Hall kapuja előtt; ma egy
kegyetlen gyilkos életét vette el, holnap egy nyomorultét, aki egy
parasztfiutól hat pennyt lopott el.
Mindez és ezer más hasonló dolog történt a jó öreg 1775-ik évben és
akörül. Ilyen eseményektől környezve, mialatt a Favágó és a Földmives
akadálytalanul végezte munkáját, az a két nagy állkapcsu és az a másik
kettő a közönséges és szép arcu, elég lármát csapott és isteni jogaikat
fennhéjázóan érvényesitette. Igy vezette az 1775-ik év az ő nagyjait és
apró teremtések miriádjait – közöttük ezen történet szereplőit is – az
előttük elterülő utakon végig.