rendeltettek, narancsok, fügék és datolyák nyerettek is ez este, a
következő napok mindazonáltal sokat összeromboltak az édes
számitásokból. Megjelent Ilona. És jóllehet Muskotai Györgyikének a
legfinomabb izlése és legcsengőbb hangja, Falvay Piroskának a
legszerényebb vágyai és legapróbb lábai, az utolérhetetlen szendének
legellenálhatatlanabb mosolya, a piros-pozsgás kisasszonynak
férfiszerepekre legalkalmasabb formái, az új drámai tehetségnek
legselymesebb szempillái voltak, mindez azonban elhomályosodott ama
bájos, hódító, fejedelmi jelenség előtt. Sötét hajának illatos erdejében
eltévedt, szemeinek sugaraiban megvakult az egész fiatalság. A mint
Vincze bácsi először meglátta, önkénytelenűl szaladt ki a száján, hogy
szeretné látni, van-e ilyen szép leány még egy a világon?! És
káromkodott, mint a jégeső, hogy ember még úgy elámítva nem volt, mint
ő, mikor az este azt a kiéhezett asszonyságot megvendégelte, kinél
hamisabb szemei, hamisabb fogai és hamisabb haja nem igen hiszi hogy
lennének valakinek. Vincze bácsinak valamint tegnap esti számlája, úgy
mai elragadtatása sem állt egyedül. Tuzok Szaniszló oly óriási éljent
kiáltott a hasonlíthatatlan szépségnek, hogy mellette egy érdekes
állapotban lévő asszonyság (kinek már-már a legszebb reményei voltak,
hogy kicsinye a megcsodált Ilonára fog ütni,) görcsöket kapott s ha el
nem távolítják, a legroszabbtól lehete tartani. A fiatalság egytül-egyig
megbánta tegnap elhamarkodott szavát és hirtelenében választottjának
felmondta a hűséget. Előttük különösen érdekes szinben tüntette fel az
új jelenséget a fiatal Mágócsi gróf bizonyos hajótörést szenvedett
törekvéseinek hire. Azonnal lakomát rendeltek Durák uramnál a tündér
tiszteletére; de Ilona a meghivást, mindnyájuk közös csodálkozására s az
utolérhetetlen szendének harsány és mély jelentésű gúnykaczaja közt
visszautasította. A színfalak mögött ácsorogva, egyre kérdezgették
egymástól, hogy vajjon lehetséges-e ez? Bár e visszautasítás
homlokegyenest ellenkezett minden eddigi tapasztalatukkal, kénytelenek
voltak elhinni, mert Ilona, czifra szinpadi ruháit belerakosgatván
kosarába s az ott ólálkodó Miska inas gondjaira bizván, (kinél
Kálmánkának nem vala nagyobb bámulója, különösen ha feltette arany színű
parókáját s oldalára övezte gyiklesőjét,) haza felé indult. Hasonlóképen
ellenállt a szép leány ama kisérleteknek is, melyek szerint néhány
fényesebb sikere után a Fekete Sas-beli fiatalság tömegesen és tüntetve
hazakisérni óhajtotta. Vincze bácsi biztatta őket, hogy csak ne
csüggedjenek; az egész világon nem volt több bevehetetlen vár, csak egy,
s azt ő már ezelőtt harmincz esztendővel meghódította; a többi mind
lárifári! Az arany ifjúság azonban ez általánosságokban szóló biztatások
ellenére sem tudta egy darabig, mihez kezdjen már most.
A töprengés e napjaiban látott világot a _Karámosi hiradó_ hasábjain B.
G. aláirással a következő kis költemény:
VÁR ÉS SZIV.
A nöi szív más, mint a vár,
Mely egy vitéznek – vívja bár
Száz évig, – kaput sohse tár
De hogyha jő ezer csatár
Mindjárt megesik benn a kár.
A nőszív ellen mint madár,
Szívekhez szóló kis dalár,
Mely erdőkön magába jár:
Úgy indulj s – leppattan a zár,
Választottad repesve vár.
A rövidke dal, melynek új és eredeti életbölcsészeti csattanójára a
költő-szerkesztő méltán volt büszke, nem merült el a hatástalanságnak
ama mély tengerébe, melynek fenekén kétszáz és néhány testvére
várakozott rá. Miután a szerző az illető számból kiosztogatta volna a
megkivántató mennyiségű tiszteletpéldányokat, melyek után az iszonyúan
befont könyvnyomtató minden héten sírva nézett, a kevés eredeti eszmével
dicsekvő Gál Andris meglepetve kiáltott fel: – Biz ez igaz lehet; már
ezután csak a magam kezére dolgozom én is Ilonánál! Az eszme hatott s a
tömeges megrohanások abban maradtak.
Dacsó Artur azonban egy esős, viharos este a Fekete Sas kis hátulsó
ajtajánál nagy titokban leskelődött a leglengébb lépések után s nagy
hévvel ajánlotta föl odaállított hintaját, úgy fejezvén ki magát, hogy:
végtelenül boldog lenne, ha a kisasszonyt lakására ragadhatná s így
némileg helyrehozhatná az idő udvariatlanságát. Jóllehet azonban,
nagyobb dísz kedveért mind a kocsis, mind az inas vörös posztó
sapkájáról az udvariatlan idő ellenére le volt húzva a viaszos vászon;
jóllehet Miska egy élénk nyikkanással már ki is fejezte örömét, hogy a
kosárral majd ő is felkap a bakra: Ilona igen szépen megköszönte a
szivességet és kifeszített esernyőjével a hulló esőben megindult gyalog.
Artur azonnal kiadván személyzetének a parancsot, hogy a viaszos vászon
újból felhuzandó sapkáikra, ez este nagy bankót dobott Kóficznak, csupa
szomorú nótákat huzatott és új terveken törte fejét. Másnap egy drága
karpereczet vásárolt, melynek értékét Vizaknay Gyuri utóbb két-háromszáz
pengőre tette, s tekintve, hogy az ékszer közepén egy nagy zafir
ragyogott, e körűl meg számtalan kisebb rubin fényeskedett, lódítása ez
alkalommal még szerénynek mondható. De a rubintos karperecz sem járt
különben, mint a mult esti udvariasság; az inas, kinek sapkája ez
alkalommal szinte lehető tüzesen vöröslött, a levéllel együtt
visszahozta. Erre már egy Arturnál kevésbbé híres gavallér is haragra
lobbant volna: s nincs rajta semmi csodálnivaló, ha aznap este már –
egész tüntetéssel – Muskotai Györgyikét szállította haza híres hintaján
s a két vagy háromszáz pengős karpereczet az ő csuklóira szánta, melyek
egy már említett ünnepélyes alkalommal törvényes birtokába is jutottak a
zafirnak és rubintoknak. A zsák e szerint megtalálta foltját; de úgy
látszott, a kaland hagyott egy kis tövist Artur lelkében, mert ha Ilona
szóba került, mindíg elborította arczát a vér s egyszerre az elkeseredés
hetykesége csendült meg hangjában.
A többiek ostromgépei nem voltak olyan fényesek, mint a vásznatlan
sapkáju huszár és a két-háromszáz pengős karperecz. Gencsy Laczi, kinek
otthonát a kétely eloszlathatatlan homálya takarta, válogatott virágokat
küldött «családi parkjából.» Fekete Mihály egy saját találmányu
kesztyűhuzóval kedveskedett, melylyel azonban, mint levelében
megjegyezte, kissé «óvatosan» kell bánni. Gál Andris tömérdek koszorút
vásárolt, tömérdek szallagot kötözött rájok és tömérdek csizmadia-inast
vitt föl a kakasülőre, kiknek kipróbált torkuk és tenyerük volt. Bige
Géza kedveskedései teljesen a szerencsétlen könyvnyomtató rovására
mentek, miután e kiváló képességű fiatal ember az erdők magányos
daláráról való gondolatát egészen komolyan vette és ha a _Karámosi
hiradót_ zöld erdőnek képzeljük, úgy ez erdő valamennyi lombja zengett
szívekhez szóló daloktól. Bizonyos tekintetben ilyen módon próbálkozott
a sanyarú vagyoni viszonyok közt élő Mátéfi Rudi is, ki családi
gitárjával éjjelenként meg-megjelent a megyercsi utczai tündérlak előtt
mindaddig, míg egy lantos tisztelgése alkalmával az ablakból valami
vasorrú bába nyakon nem öntötte. Vincze bácsinak többi, meg nem nevezett
fia is (finom urak és goromba ripőkök) mind sürgölődött egygyel-mással a
körűlrajongott szépség lábainál. Minthogy ez utóbb elsorolt
kedveskedések kevésbbé voltak tüntetők, zajosak, (noha a keztyűhúzó a
kellő óvatosság elmulasztása mellett rettentőket szokott csattani,)
költségesek és kihívók, nem is vonták magok után a bukást oly gyorsan,
mint Artur vörös sapkái és ékszer-doboza. Ilona itt-ott: az angol
kertben, az utczán, a szinházban szivesen szóba állt velök; ha nem
voltak nagy csapatban, meg is engedte, hogy elkisérjék; királynéi
tekintetét jó kedvvel nyugtatta gárdáján s egyiknek-másiknak olykor
egy-egy fenséges mosoly, vagy leereszkedő kézszorítás is jutott; de a
tündérlak kis szobája, bármilyen hangos, vagy akármilyen gyöngéd
kopogtatásra soha senki előtt nem nyílt meg.
Nem volt e szerint mást mit tenni, ha az imádók minden áron közelébe
óhajtottak férkőzni, mint a csizmadia-műhelyen keresztűl próbálni
szerencsét. Ha valakinek kedvese ablaka alatt árul egy virágárus leány,
bizonyára nem fog másutt venni bokrétát. Szikra István uram lett
egyszerre a legkeresettebb csizmadia a városban. Míg eddigelé inkább
csak válogatós és fillérkedő paraszt-emberek számára varrott nagy
idomtalan, hájra szomjazó bőr-ladikokat, most egyszerre a
legeslegfinomabb munkával árasztották el. Minden valamire való gavallér
hozzá járt csizmát szabatni, tudakozódni, kérdezősködni s valóban egy
kis időre úgy látszott, mintha Rácz Mihály csillaga végképen hanyatlóban
lenne. Még Vincze bácsi is odavetődött s hosszan magyarázván, hogy azt a
tömérdek fiatal embert mind egy szálig ő utasította ide, a miért is nem
hiszi, hogy nála valaki nagyobb elismerést érdemeljen a világon;
egyelőre azonban csak egy pár kordován csizmára lenne szüksége. Szikra
uram sugárzott a boldogságtól s már-már azon járatta eszét, hogy a télre
bizonyosan fénymázas bőrre is szüksége lesz. Két legényt tartott s a
Miska gyerek mellékes művészi foglalkozása mellett nem győzött elegendő
fonalat szurkolni. E hirtelen szerencse, melynek okaira nézve a keresett
majszter különben nem volt kétségben, végzetesen döntött az 1. és 2.
számmal jelölt Szikrácskák jövő sorsa felett is. Apjok, ki eddig kezük
letörésével fenyegetőzött, ha egy gyönge pillanatukban eszükbe jutna
csizmadiákká képeztetni magukat, egyszerre megváltoztatta véleményét s
fenyegetéseinek kegyetlen végrehajtását arra az esetre igérte, ha
hütlenek lennének atyáik mesterségéhez. Diadaltól ragyogó arczczal
emlegette, hogy: ime, minő csodálatos eredménye van a művészetnek és
milyen szerencsét hozott házukra az a dicső fehérszemély, ki az este is
«keserű könyvhullatásra» ragadta az egész publikumot. A zöld szemű
sárkány azonban egyet toppantott, megránczigálta Miska üstökét, (kit a
kosárhordozásnál fogva bűnrészesnek tartott) s hátba ütvén a 3 és 4-et,
így felelt: – Azt mondom én te neked, ember, hogy ebül gyült pénz, ebül
vész el és még ha sokat csavarogsz, előbb-utóbb áristomba kerülsz és
mindnyájan elmehetünk koldulni és én, ha lehetséges volna, boldogult
első uramat tíz körmömmel is kikaparnám síri földjéből és meg vannak
számlálva a napok, a meddig én ezt a komédiás fehérszemélyt itt a háznál
megtűröm.
Akármilyen kevéssé szokott rendszerint előrelátó lenni a szenvedély, a
bekövetkezett körülmények egymásután igazat szolgáltattak a
majszternének. A megrendelők serege lassan-lassan kezdett elmaradozni. A
fiatalok kezdtek meggyőződni róla, hogy a fenséges mosolyok és
leereszkedő kézszorítások ellenére minden igyekezetük hiábavaló. Rájok
sem vár semmi egyéb, mint a mi Rábaváron az ifjú Mágócsi gróffal, itt
Karámoson pedig Dacsó Arturral történt. Ilona valóságos kőszent, kinek
nincsen szíve. És minden további lépés: új meg új csizma-rendelések,
bokréták a családi parkból, keztyűhúzók, kakasülői dijjak dús fizetése,
érzelmes költemények, rezgő hangú gitár, mind mind hiábavaló! Miután
ekként számot vetettek volna multtal és jövővel, legczélszerűbbnek
találták Artur példáját követni s első választottaiktól megkérdeni,
hogy: «mi lenne, ha visszatérne a régi istenasszony s az elváltakat
összehajtaná újra érczigába?» Muskotay Györgyikénél nem voltak
kegyetlenebbek sem Falvay Piroska, sem az utolérhetetlen szende, sem a
férfiszerepekre különösen alkalmas piros-pozsgás kisasszony, sem a
hosszú pilláju drámai tehetség, sem ama bizonyos szőkék és barnák. Ekkép
Ilona egyszerre magára hagyatott.
Így álltak a dolgok azon a késő estén, melyen újra együtt ült az arany
ifjúság a Fekete Sas kis külön éttermében, hol egy vidéki tag: a sokat
járt-kelt Ivánfi Gyula báró, ki tehetségeire nézve még szerény és boldog
bátyjának is mögötte maradt, születésenapját tartotta. Muki kölcsön vett
pitykés zekéjében oly kevéssé illett be hollandi mintának, mint még alig
valaha s Durák Péter legalázatosabb mosolyával forgolódott az ünnepelt
fiatal úr és Vincze bácsi körül. A czigány húzta s a neszmélyis,
somlais, pezsgős palaczkok olvasatlan sora és velük a felköszöntések
árja már régen megindúlt; Vincze úr legalább egy tuczat egészen páratlan
dolgot hozott elő s Gál Andris nagy kaczagás közt már a harmadik tizest
gyömöszölte be Kóficz hegedűjének száján. A milyen bőven folyt a bor,
olyan gyorsan röpült az idő. A nagy ingás óra, melyet a gazda
bizonyítása szerint havonkint csak egyszer kellett felhúzni, éjfélt
mutatott s a legkicsapongóbb vidámság ölelgette puha, meleg karjaival a
mulató czimborákat. Kóficz legmesteribb és fájdalmasabb fogásait
túlrikoltotta egy-egy rekedt torok s az ifjú szemek és szívek olyan
tűzben égtek, melyben az élet minden kételye, a multnak minden fájó
emléke, a bölcsességnek minden meggondolása felolvadt. A lárma,
ölelkezés, ember-szólás, élczek, nóták annál fesztelenebbekké lettek,
minél inkább gyérült a társaság a nagy, külső szobában, melynek ajtaja a
czigány kedvéért tárva volt. Végre rajtuk kivül a vendégek mind
eltávoztak s vagy a jó magyar vért dicsérve, vagy a késő muzsika ellen
zugolódva hazafelé baktattak, vagy épen ágyukban horkoltak. Csak egy
vékony és kopott alak (azt mondták, szinész) ült makacsul az ajtó
mellett s vetett be a mulatókra mérges pillantásokat.
Béla ez este csöppet sem volt jobb a többinél; ajkai csakugy hahotáztak,
arcza csakugy tüzelt, szemei csakugy révedeztek, nyakkendője csakugy
kioldozódott s öklei csakugy verték az asztalt. Mindebben természetesen
rendkivüli öröme telt Vincze bácsinak, ki figyelemmel kisérvén egyébkor
nem ritkán el-elfanyarodó arczát, valamit nyugtalanul kereső szemeit,
hátrakapkodott fejét, (mintha mindig állna valaki a háta megett,)
el-elhallgató szavát és megrettenő kifejezését: már-már kétkedni kezdett
benne, hogy méltó utódja ama páratlan öregnek. Ez az éjtszaka azonban
tökéletesen megvigasztalta, jóllehet Béla jókedvének rózsaszín fátyla
alól most is vetett egynéhány fürkésző pillantást a vékony muzsa-papra.
Könyökére dülve nézegetett feléje. – Nem az, nem az, – gondolá. Szemei
sokkal világosabbak voltak, haja meg sötétebb s szoronkodó, örökös
panaszra álló arcza, hol vette volna e vad kifejezést?! Nem, nem lehet
az.
Béla töprengései közben az ünnepelt báró kinyilatkoztatta, hogy beszédet
kivánna tartani. Tuzok Szaniszló az óhajtást parancsnak vevén, azonnal
rendelkezésére bocsátotta vállaknak nevezett bástyafokait, melyek
segítségével a szónok fölemelkedvén s a körülményekhez képest
megkettőzvén szokott homályos beszédmodorát, így kezdé:
– Izé… fiuk! Én láttam izében egy izé… hogy is mondjam csak? Igenis, egy
izét… egy képet. Egy holt ember volt lefestve rajta, ki a míg élt,
rémítő fukar volt, mint az én izém… a bátyám. Mikor aztán meghalt, hát
felbontották.
– Pompás! – tört ki a hazátlan Gencsy Laczi, kinek visszatarthatatlan
lelkesedése azonban a legroszabb hatással volt a már-már kerékvágásba
csapó szónokra, ki gondolatmenetében egyszerre megzavartatván, újra a
legsűrübb homályban kezdett tévelyegni.
– Ne izélj közbe, Laczi. Hát izé… felbontották és… hogy is mondjam csak?
Igenis, a szíve helyett egy izét… egy darab követ vettek ki belőle és
azt most is mutogatják. (Itt már a diadal örömével kezdett mosolyogni,
de mint látni fogjuk, nagyon korán, mert a folytatása így hangzott:)
Legyünk izék… nagylelküek fiuk és miután… hogy is hívják csak? Igenis,
miután Vándor Ilona szíve helyett is egy ilyen izét találnának, hát…
hát… miután… izé… na…
– Ilona egészségére! Az ő egészségére! A bevehetetlen várért! A
márványszűzért! – kiáltozott és koczintott a fiatalság, megszabadítván
az ünnepeltet amaz áthatatlan sötétségtől, melybe utolsó szavaival
mélyedt. Béla is ivott; mintha vállára ütött volna láthatatlan kisérője,
a «köd előttem – köd utánam» czimbora; ragyogó szemei előtt meg újra
felmerült a bájos alak, mely a meghódíthatatlanság csábjával régen
ingerelte. A zaj egy kissé csillapulván, Vincze bácsi büszkén vágott az
asztalra.
– Megmondtam már, fiuk hogy mihasznák vagytok és egyiktek se tud a
csizióhoz. Te se Artur, te se Gyuri, te se, te se. Egyetlenegy
márványszűz élt csak a világon és az Angelika volt, kihez hasonló
nőszemély még nem játszott komédiát. Hej, fiúk, mikor Angelika
Griseldist ábrázolta! (Balkezének kövér mutatóujjával csettentett
egyet.) De most már az sincs. Csak én kellettem – és azután nem volt
egyetlen egy sem.
– Hiába dicsekszel, öreg ficzkó! – kiáltott Vizaknay Gyuri, felvéve a
keztyüt. Itt próbálnád meg a szerencsédet! ’Sz én is ismertem egy gazdag
zsidó-leányt Pesten jogászkoromban, a kiről az volt a hír, és igaz is
volt, hogy apáczává akart lenni. A mennyi valamirevaló fiatal ember csak
volt akkor Rábaváron, mind csapta a levet körülötte.
– Vigyázz, pajtás, vigyázz! Előbb Pestet mondtál, – figyelmeztette a
gáncsoskodó Laczi.
Gyuri méregbe jött, és egy rövid percznyi szünet után ráförmedt
ellenfelére:
– Hát nincs neked egyéb dolgod, mint hogy engem itt hazugságba keverj?
Hát hazudtam én valaha életemben fiuk? Mondjátok ki bátran a szemembe,
kaptatok engem eddig hazugságon?
Mély, kínos és nyomasztó csönd lett, melyet Gyuri a maga részére
kielégítő bizonyságul elfogadván, így folytatta:
– Nohát! Olyan szemei voltak, mint az egeken ragyogó csillagok és olyan
szíve volt, mint a felolvaszthatatlan jeges tenger. Hanem a mint én
közelitettem hozzá, úgy fölengedett, hogy mindjárt feleségül is vehettem
volna, ha lett volna neki valamije.
– Vigyázz, Gyuri, vigyázz! Most mondtad, hogy gazdag volt.
A hazug lehető nyugalommal adta meg a felvilágosítást:
– Az volt, de mire én megismerkedtem velük, már elszegényedtek. Hanem
ismertem én egy másik ilyenforma szép istencsodáját is. Annak már aztán
ugyan kijutott az áldásból! Gazdag zsidó leány volt Pesten és erőnek
erejével apáczává akart lenni.
– Vigyázz, pajtás! Ebben a pillanatban beszélted, – hahotázott a
hontalan kötekedő, jókedvével a legszélesebb körökben viszhangra
találván.
– Laczi, azt mondom, ne ingerelj! – rivallt rá a vérig boszantott
előadó. Azt mondom, ne ingerelj, mert ha engem valaki felbőszít, akkor
oroszlán lakik bennem. Oroszlán! Inkább állj elő és mondd el, mire
mentél a te tündér Ilonáddal? No fiuk, ha hazugságot akartok hallani,
most hallgassatok!
A gáncsoskodó czimbora előbb egy lenéző mosolylyal felelt. Aztán nem
tartotta eltagadhatónak a «családi parkból» került virágok sorsát; hanem
szeretné látni, hogy ugyan kicsoda ment, vagy ki megy nála többre. Annak
az egészségére emeli föl poharát.
Ittak. Bélát megint vállon ragadta a néma czimbora s egy szédületes és
ellenállhatatlan örvényt tárt fel szikrázó, véres, kihevült szemei
előtt. Egy pillanat műve volt az egész; ama végzetes pillanatok
egyikének műve, melyek nem tartanak tovább, mint az égi villanás s vagy
megfoghatatlan és nem sejtett fényt terjesztenek maguk körül, vagy
elkápráztatnak és hosszu időre szóló pusztulás forrásai. E pillanat
alatt lehatolt Béla lázas tekintete az örvény fenekére. Ragyogó
csillagseregtől körülvéve látott egy igézően szép arczot, mély sötétségü
fürtökkel, eddig meg nem vítt korlátokkal előtte, a küzdelem
izgalmaival, a diadal mámorával s bódulatával. A nevetve összeütött
poharak csengésében a Loreley csábító énekét hallotta s maga sem tudta,
hogy mint, (oly kevéssé volt már ura magának!) csak elkiáltotta nagy
büszkén:
– Az én egészségemre ittatok, fiuk! Mert ha egyikőtöknek nem hajolt,
fogadom, hogy az én számitásomat nem húzza egy könnyen keresztül.
A késői éjjeli óra, az olvasatlan ugyan, de megszámlálhatatlan üres
palaczk, a sikoltozó hegedűszó ellenére, (melyek közt igen ritkán
látszik valami kivihetetlennek, csodálatosnak és hihetetlennek,) a víg
társaság asztalának kellős közepére nem közönséges meglepetés volt e
szavakkal odadobva. Az egyik szája nyitva maradt rá bámultában, a másik
ajkán feledte kiivott poharát, a harmadik szemeit meresztette tágra, a
negyedik metsző s szünni nem akaró hahotába tört. Vincze bácsi az ámulat
első percze után méltóságosan emelkedett fel ültéből és Béla vállát
megveregetvén, ily lelkesedett szavakra fakadt:
– Ember vagy a talpadon, öcsém! Ehhez fogható ficzkót mutassatok nekem,
ha tudtok! A páratlan öreg feltámadt. (A vén korhely e szavaknál
könnyeket, valóságos könnyeket morzsolt szét szemeiben és kiterjesztette
karjait.) Ide, Béla, hadd avatlak fel egy sokat tapasztalt ajak
csókjával! Meglásd, még szerencsét hoz.
Mig Béla a félszázados vörös mellény fullasztó szomszédságában nyögött,
a többiek nyelve is megeredt és sorra újrázták a derék áldomást. Csak a
biborszinre vált Dacsó Artur szegezte Bélára szemeit, merőn, hunyorítás
nélkül, egyenesen és komoran, mint az ugrásra készülő tigris. Egyszer
csak – a mint a vörös mellény nagy nehezen elbocsátotta áldozatát –
tömött tárczáját e szavakkal vágta az asztalra, melyen a
legszeszélyesebben kigondolt tó- és csatorna-rendszerek valának
tanulmányozhatók:
– Itt van, Béla! Ha szavadnak akarsz állni, dobd oda mellé a magadét és
azután próbálj szerencsét. Adok egy hónapot; elég annyi?
Béla egy kissé zavarba jőve rázkódott össze. De ez csak egy
szempillantásig tartott. (Ennyi idő tökéletesen elég volt arra, hogy
láthatatlan tanácsadója a fülébe sugja: Egy víg hónap, fiu! Gondold meg
jól, mennyit ér neked egy vigan töltött hónap!?) Azután hatalmába keríté
arczát az az elbizakodott, megvető, reménytelen mosoly, melyet évek óta
egyedül ismert. Zsebébe nyult, kivette tárczáját ő is s a másik mellé
dobta.
– Áll a fogadás – mondá.
A czimborák mind felugráltak az asztal körül, hogy ki messe el a
páratlan fogadást, (Artur úgy megszorította Béla kezét, hogy ez majd
felszisszent), melyet Vincze bácsi epokhálisnak nevezett a hanyatlani
indult magyar gavallérság történetében.
– Ez aztán valami, fiuk! Hol találtok ehhez fogható lelkesedést? –
kiabált a vén legény. Te sokat láttál már Gyula, hát mondd meg, láttál-e
ennél a fölbuzdulásnál felségesebb valamit?
Az ünnepeltnek akadozó nyelve már csak a legnagyobb erőfeszítéssel volt
képes egy kis jelentéktelen szolgálatot teljesíteni, mely mindössze is
ennyiből állt:
– De ott izében… iszen ti közületek senki sem volt még izében… hát hogy
mertek itt izélni?
Vincze úr megvető pillantást vetvén az est elázott hősére, jobbját
felemelte s egy keresztet intett feléje, mely annyit szokott jelenteni,
hogy: már ennek mára vége. Azután nagy kezeit rátette az asztalon fekvő
bőr tárczákra és borizü, rekedt hangján tovább lelkesedett:
– Mondjátok még, hogy én nem tudom megválasztani barátaimat?! (Soha
senki nem mondta eddig, a ki ismerte.) Mondjátok, hogy akad még
egyetlenegy ilyen kompánia a hazában?! Jer, jer ide Artur te is a
keblemre! A fogadás áll. El ne felejtsétek: ma október 30-ika van és
mához egy hónapra november 20-ika lesz. Vagy akarom mondani: november
30-ika. Nem volt ilyen október azóta fiuk, hogy a kiterjesztett erősség
megteremtetett! Ilyen nem volt.
Itt egy kis időre gondolatokba mélyedt az öreg korhely, még pedig nem
azon, hogy csakugyan október hónapban teremtetett-e a kiterjesztett
erősség, a mi legalább is kétes, hanem egész más plánum villant meg az
agyában.
– Artur, – mondá – tudod-e, mennyi van a bugyillárisodban?
– Nem vagyok én zsidó, hogy pénzt olvassak, – felelt méltatlankodó
visszautasítással a kérdezett. Ha kiürül, megtömöm.
– Az igaz, hogy neked csak úri tempóid vannak, – nevetett Vincze.
Persze, hogy úgy van. Ha kiürül, megtömöd! Hát te tudod-e Béla?
– Olvasd meg bátyám, ha tudni akarod.
A korhely-mester ravasz baráti intésre emelte mutató-ujját s hamis,
vörös szemei úgy elkezdtek villogni a két egybehangzó válaszra, mintha
csak sziporkáztak volna.
– Nem, – riadt föl, hatalmas markaiba rejtve a tárczákat, – a világért
sem olvasom. Igazi gavallér nem adja arra a fejét soha. Nem olvasom; ti
látatlanba fogadtatok. Hanem őrizetem alá fogom venni a pénzeteket. És
becsületemre mondom nektek, hogy pénz még úgy megőrizve nem volt halandó
ember által, mint a tietek lesz én általam. De nem olvasunk meg semmit!
A ki megnyeri, annak én ezen a helyen november 30-án kezébe fogom
szolgáltatni. Nézzétek csak: horkolt-e valaha ember fia ilyen szörnyen,
mint ez a mihaszna báró!?