és figyelemmel kisért minden szót, egyszerre eltünt. A hold fehér világa
megsápasztotta ugyan beesett arczának lobogó tüzét; de az éjjeli csend
annál borzasztóbban visszhangozta fuldokló kaczagását, mintha maga is
gyönyörködnék benne s amaz emberek módjára, kik a mástól hallott jó
élczeket szeretik ismételgetni, újra meg újra utána mondogatná.
– Nem ismertél rám, Béla? – beszélt csukló nevetés közben. Nem ismert
rám! Még annyi lelkiismerete sincs, mint a kutyának, melynek összevaczog
a foga, mikor megmart ellenségét megpillantja! De rám fogsz ismerni,
nyomorult, keservesen fogsz rám ismerni, mielőtt őt érintenéd! Még ezt
is, ezt is! Hát az egész világ szépségére és ártatlanságára éhes vagy?
Hát azt hiszed, hitvány pénzeddel mindent megvásárolhatsz? De mit
lármázok én itt az éjtszakában, mint a bolond, mikor háladatosnak
kellene lennem irántad!? Mert te fogod fölnyitni Ilona szemeit
valósággal, hogy nektek nagyuraknak, kiknek kezére vágyik, csak teste
kell és semmi más; hogy ti csupán a sötétben akarjátok birni és künn a
világosságon soha sem fogjátok ismerni őt; hogy csókjaitok nem
kastélyokban, hanem kórházban fogják megvetni halálos ágyát! Te fogod
mindezt megmagyarázni neki és te veted meg végre az én nászágyamat.
Hahaha!
Mindezt sokszor elmondta, a mint a néma, kihalt utczákon bolyongott.
Elkeseredett, durva, szilaj szivében, mely régesrégtől boszut
rejtegetett és készített testvére gyilkosának, bősz, kaczagó kín
tombolt, hogy oltárképére megalkudtak s az neki, épen neki jutott. Oly
rongyos és tehetetlen koldus volt ahhoz képest! Nem volt testében ideg,
mely ne reszketett volna e hideg őszi éjtszakán égő gyűlölettől,
féktelen szerelemtől, kitörő szégyentől és maga ellen intézett vad
szemrehányásoktól. Majd őrült remények, majd bukásának borzongató
sejtelme futották át egész valóját, mig az elhagyatott, sötét házak
csöndes sorai mellett kóválygott. Sokszor elment és sokszor megállt a
Szikra István házának ablaka alatt. Úgy tetszett, mintha a hold
mindenüvé beható sugarai áttörték volna a vékony foszlányos fehér
függönyöket s ezeken belül a tündérvilágból mutattak volna képet az
ablak alatt ácsorgó komédiásnak. Egy alvó királynét, kinek keble
nyugodtan piheg, mig ágyát rémalakok: vigyorgó törpék, lólábu ördögök és
tánczoló manók kiterjesztett karokkal veszik körül. Pedig lázas fejét a
falhoz támasztva semmit, semmit nem látott egyebet a göröngyös, hideg,
fekete földnél. Bámult, mig a bakter galléron nem fogta és rá nem
mordult:
[Illustration: A mint a néma, kihalt utczákon bolyongott…]
– Ha felöntöttünk a garatra, jobb lenne ám odahaza az ágyban
nyujtózkodni, mint a más becsületes ember háza előtt!
Miklós (mert ő volt az éjjeli csavargó) nagy, értetlen szemeket
meresztett a dárdás emberre s egy szó felelet nélkül tovább indult. Alig
ment azonban egy-két lépést, az utcza tulsó végéről egy kurjogató
csoportot látott és hallott közeledni. Meghuzta magát egy gémes kut
mellé. A víg sereg széles jókedvvel közeledett s a lármában, melylyel az
egész megyercsi utczát fölverte, bőven volt része mindegyik tagjának.
Mig az ébredő kutyák szörnyű ugatással köszöntötték őket és ostromolták
két oldalt az utczaajtókat, egy recsegő hang különösen kivált a
zsivajból:
– Mutassatok nekem ilyen gavallérokat, mint mi vagyunk! Kóficz, tégy ki
magadért, mert olyan urral van dolgod, a ki szinaranyból csináltathatna
hegedüt az egész pereputtyodnak! Na fiuk, halt! Itt volnánk.
A Szikráék háza előtt álltak meg s Kóficz olyan mély érzéssel rántotta
rá a Cserebogarat, a minő csak két szál hurjától kitelt. A
megfélemlített kutyák iszonyú vonítással kisérték a nótát, melybe a
tisztelkedők a legkeservesebb hangon beleénekeltek, mig a tulsó oldalon
a bakter, dárdájára támaszkodva, rendkivüli gyönyörüséggel hallgatta az
egészet.
Miklós a kút mögött dühösen rázta ökleit feléjök.
– Csak kurjogassatok, muzsikáltassatok – mondá – hogy siketüljön meg
bele az egész utcza! Bolondok, eszeveszettek vagytok egytül egyig, ha
nem tudjátok, hogy minden hangotok engem emel előtte és engem fog
czélhoz vezetni! Csak szórd a pénzedet és ordíts, Kálozdy Béla; a te
szégyened és az én boszum közeledik! Már fogy a rovásom s a számadás
napja hamarabb itt lesz, mint várnád!
XV. FEJEZET. Liber amorum.
Hajnallott. És a Szikra-féle kerítésre támaszkodva, harsány szavával
tegnap este óta már ötödször énekelte el legelső versét a bakter:
Hallja minden háznak ura:
Tizet ütött már az óra!
Lefekhettek nyugovóra!
A tűzre jól vigyázzatok,
Veszedelmet ne csináljatok!
Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!
És Szikra István uram még mindig nincs itthon. Valóban a dárdás emberrel
való abbeli állandó egyezségüket, hogy a megyercsi utczának szürben
bandukoló éjjeli órája Szikráné asszonyom ablaka alatt mindaddig tizet
ordítozzon, mig a majszter úr haza nem tér, a műpártoló csizmadia –
tekintve a keleten jelentkező pitymallatot – még ilyen fenékig nem
aknázta ki soha s a bakter el is határozta magában, hogy holnap estére
semminémü hitegetések által le nem hagyja magát vétetni lábáról és ha
Szikra uram vonakodik a rendes itcze helyett a rendkivüli szolgálatnak
megfelelőleg egy rendkivüli pintet fizetni a Mihaszná-nál, holnapután
esti tiz órától kezdve reggeli négyet fog kiáltozni a háza előtt. Ezzel
szüre alá kapta rettentő fegyverét és haza felé indult a temető sornak.
A másik szerződő fél ezt, fájdalom, nem tehette. Már oly tökéletesen
kivirradt, hogy teljes lehetetlenség lett volna tovább is a tiz órás
politikát folytatni. Szikráné asszonyom méregtől tajtékozva, kezében egy
csomó kóczos hajjal, (mely Miska fejének termékeny talajáról került), 1.
és 2-nek ábécés könyveiket, melyek mellé nagy buzgón letelepedtek,
egészen más czélra használta, mint a mire azok szerzőjük által
elkészíttettek és a helytartó tanács által megjutalmaztattak; 3. 4. és
5-nek olyan reggelit osztogatott, a melyről bizonyosan nem álmodtak s
szivesen le is mondtak volna; az egész házat össze-vissza forgatta,
dúlt-fúlt és az «embert» mégsem tudta előteremteni. Hosszú és az első öt
számra nézve különösen gyötrelmes várakozás után megjelent egy hajdu a
városházáról és meghozta a hírt, hogy Szikra uram az éjjel csendzavarás
miatt letartóztattatott. A rettentő hírre a tomboló asszony két oldalt
odakapott fodratlan és bodratlan hálófőkötőjéhez s a hiób-hirnök sietett
felhasználni ama bizonyos pillanatokat, mig forgott vele a világ. Mire
nagy sokára megállt, Szikráné nem látott maga előtt senkit, kitől bővebb
fölvilágosítást kaphatott volna a szomorú eseményre vonatkozólag. Nem
tudott e szerint semmi egyebet, mint azt, a mi már hetek óta világos
volt előtte, hogy egész családi szerencsétlenségének az első szobában
lakó komédiásné az oka, ki az «embert» ingyen-bilétekkel a teátromba
csalogatván, minden rosszra csábítja. Egy pár rövid pillanat alatt kész
volt határozata. A kis 5-öt jobb karjára kapván, balmarkának egy
megfeszített fogásával a 3-at és 4-et üstökénél fogva összekapcsolta és
irgalmatlanul vonszolta maga után az első szoba ajtajáig, melyet minden
illedelem nélkül belökött, és szikrázó szemekkel (melyek hasonlítottak a
sziporkázó zöld görögtűzhöz) megállt a küszöbön.
Ilona épen arany szálakat varrott egy vörös selyem ruhához, melyben ma
este rettentő átkokat kellend végighallgatnia. A sors azonban úgy
intézte a dolgot, hogy az esti előadásból kénytelen legyen már reggel
leczkét venni. Az elkeseredett majszterné következő beszéddel kivánt jó
reggelt neki:
– Egészségére kivánnám az éjtszakai nyugodalmat a kisasszonynak, ha
mindnyájunknak lenne azóta pihenésünk, mióta ide betette a lábát és a
legfeketébb éjtszakában itt muzsikáltatja magát és mindahárom
kicsinyemet fölveri, és két itcze tejre volt szükségem, mig megint el
birtam őket altatni – és…
– De asszonyom, – szólt közbe varrását ölébe ejtve Ilona. Az övéhez
hasonló gyönge kéznek azonban nem sikerülhet ilyen áradatot
feltartóztatni.
– Kikérem magamnak kisasszony, – folytatta a furia, miközben a 4.
szabadulási kisérleteket tett az önmegadó 3. mellől, mi Szikránét még
nagyobb dühre ingerelte. – Kikérem magamnak és beszédem lenne a
kisasszonynyal, mert én minden embert meg szoktam becsülni, hanem egy
órát sem türhetem tovább a házamnál. (Lélegzetet vesz.) Az még semmi,
hogy a kicsinyeimet éjtszakának idején fölverik, mintha csak korcsmában
laknának és maguk is bizonyíthatják. Hát aludtatok-e az éjjel, te
mamlasz?
– Nem aludtunk, nyanya, hanem a muzsikát hallgattuk, – felelt a
bátrabbik és ezzel megtévén kötelességüket, mindnyájan szabadon
bocsáttattak s oly távolságban foglaltak, fejöket tapogatva, állást, a
hol némileg biztonságban érezhették magukat.
– Az még mind semmi, – zakatolt tovább Szikráné asszonyom utolérhetetlen
tökélyü beszélő gépe, – az még mind semmi, noha én ilyet sem láttam még
jóravaló háznál; de tudja meg az ifjasszony vagy kisasszony, vagy magam
sem tudom, minek mondjam, hogy épen e minutumban járt itt a városházától
egy hajdu. (Lélegzik.) És tudja meg, hogy az uram csendháborítás miatt
be lett csukva az áristomba és ennek senki más oka nincs a kisasszonyon
kivül, mert én soha semmiféle rosszra nem csábítottam és bizonyságom
lehet boldogult első uram, a ki mind e mai napig soha csöndet nem
háborított (könnyü annak odakünn!) és kivéve egyetlenegyszer, mikor a
fejét beverték, soha törvény elé nem került. És ha van lelke a
kisasszonynak, hogyan tudott egy becsületes embert ennyire behálózni és
eddigelé nem is volt benne egyéb hiba, mint hogy igen drága bőröket
szokott vásárolni. (Fuj.) Már most csak a mindentudó isten tudja, hogy
mit vétett és az is meglehet, hogy embert ölt, mert a Rácz Mihályra
mindig fente a fogát és felakasztják érte és elliczitálják a házunkat,
pedig boldogult első uramnak is van benne ötszáz forintja és ki is
kaparnám én őtet, ha lehetne, tiz körmömmel a siri földjéből.
A zajos jelenet, mely félig a konyhában történt (ennek küszöbén foglalt
állást Szikráné) már hallgatókat is csábított. A szomszéd udvar
kerítésére fölmászott két szolgalegény s onnan hallgatta a lármát, mig a
nyitott utczaajtóban a vén Szabóné meg egy sereg gyerek hallgatózott.
Növelte a zsivajt, hogy a helyszinén ácsorgó 3. 4. és 5, kikhez
időközben 1. és 2. is csatlakozott, hallván, hogy apjukat nem sokára fel
fogják akasztani s e szerint temetés lesz a háznál, pokoli
jajveszéklésben tört ki, melyet azonban Szikráné asszonyomnak nem került
nagy megerőltetésébe túlsivítani.
– Igenis, és a kisasszony lelkén fog száradni, mert ingyen-biléteket
adogatott neki és nem szünt meg a teátromba csalogatni. Én sohasem
voltam a teátromban és nem is akarok soha elmenni és nem tudom, hogy
mérnek-e ott bort is, de az uram, mióta a komédiába jár, minden éjjel
részegen jön haza. Azért csak pakoljon össze a leányasszony vagy nem
tudom minek mondjam, és jobb lesz, ha mindjárt a korcsmába hurczolkodik,
mert becsületes háznál sehol sem fogják megszenvedni, és én…
E pillanatban az utczaajtóban ácsorgó sihederek egyike elkiáltotta
magát:
– Hozzák a Szikra csizmaziát!
A furia e jeladásra minden nagyobb megdöbbenés nélkül, hogy az érkező
csendzavarót minél hatásosabban fogadhassa, ismét karjára kapta a háta
mögött settenkedő kis 5-öst, ki koránál fogva még nem levén eléggé
óvatos, igen közel talált simulni hozzá. A pillanatnyi kinálkozó szünet
alatt Ilona, ki haragtól és szégyentől sápadtan fogózott az asztalba,
mint már annyiszor, ismét megkisértette szólani:
– Jól van, asszonyom, csak annyi szivességgel legyen irántam…
– Még szivességet mer emlegetni! – borította el a szegény leányt
szóáradatával ujolag a csizmadiáné. Még szivességet! Nézze meg az ember!
Szivességet most, a mikor épen hozzák lánczokra verve miatta az uramat
és engem is el fognak vinni bizonyságnak, hogy csakugyan ő volt-e a
gyilkosságnak oka és én tőlem semmi legkisebb kiméletet ne várjon a
leányasszony vagy… mert olyan igazán el fogok beszélni mindent, mintha
felséges mennyei birám előtt kellene vallást tennem. Óh uram teremtőm!
Szikra István uram e szavaknál megérkezett; azonban korántsem lánczokba
verve. Hanem inkább még mindig keresztbe álló szemekkel, homlokába
csüngő hajjal, összecsukló lábakkal, félrevágott süveggel, leszaggatott
gombokkal és egy könyörületes szamaritánussal, kinek több része volt
hazaérkeztében, mint neki magának. Az utczaajtó előtt már jócskán
meggyülekezett a kis csoport fejcsóváló asszonyokból, röhögő
legényekből, szájtátó gyerekekből és lábaik alatt befelé furakodó
kiváncsi bundás kutyákból. Az érkező gazdának szivesen nyitottak utat
abban a reményben, hogy még aztán következik a java. Felesége csakugyan
ki is rohant elibe, karján az 5-tel; de azon való kellemetlen
meglepetésében, hogy férje lábain nincsenek békók, e megvető szavakkal
fordult el tőle:
– Nem ismerlek, ember! – és dühe a szánandó Szikra uram láttára a
legmagasabb fokra hágott. A szenvedély sajátságos logikájánál fogva
azonban már egy rövid szempillantás mulva úgy látszott, hogy mégis csak
ismeri, mert igy támadta meg a szegény, falhoz támasztott csizmadiát:
– Ember, csak ne is szólj, mert én már a legkisebbik gonosz porczikádat
is ismerem, a melyik veled együtt most került ki az áristomból és a
törvény urai nem tehettek volna nekem nagyobb gyönyörüséget, mintha
mindenkorra ott fogtak volna és most, ha jót akarsz, mondd meg nekem,
hogy nem a teátrom volt-e mindennek az oka?
A kóterből kikerült szerencsétlen ember teljesen megszontyolodva,
szétvetett lábakkal és majdnem könnyező szemekkel támaszkodott a falnak.
Régi méltósága és rendíthetetlen nyugodalma oda volt s zavart állapota
ellenére is átlátta, hogy ránézve most legjobb politika a teljes megadás
és bűnbánat. Azért hát suttogó, szinte siránkozó hangon válaszolt:
– Igazad van, Sára. Neked mindig iga… iga… igazad van. (Egyet fordult
feje a falon.) Mindennek az vala az oka. Az a szörnyüséges szép ária,
melyet az utczán is el akartam dallani.
A politika sikeres volt, mert a bősz asszony visszaugrott első
áldozatára, ki elrejtett arczczal húzta meg magát kis szobája legbenső
sarkában és várt a vihar csillapulására. Mindhiába.
– Azt akarja, ugy-e a leányasszony, vagy minek is mondjam, hogy még egy
hétig legyek szives? Nem leszek szives egy minutáig sem és azt mondom,
szedje össze a czókmókját és úgy legyek becsületes asszony, a mint itt
csak egy óráig is megszenvedem.
– Igazad van, Sára – sóhajtott a csizmadia.
– De asszonyom, ez mégis sok!
– Nem akar tágítani a kisasszony? – dühöngött Szikráné. Te Szikra,
Miska, Ferkó fogjátok meg azokat a ládákat és hordjátok ki nekem mind,
mind, mind az utczára. Egy minutáig sem tűrök itt egy gombostüt sem a
komédiából és azt mondom neked Szikra, ha nem akarsz mozdulni…
– Viszem, Sára, viszem – akadozott a csizmadia és nagy támolyogva fülön
fogott egy kosarat.
– Uram, – rimánkodott a leány, – legyen könyörülettel. Ön tudja, hogy én
nem vagyok semminek az oka és estig el fogok hurczolkodni.
Hiába. A néző közönség nagy gyönyörüségére a ládák és kosarak egymásután
vándoroltak ki az utczára. A mulatság, lárma általános volt s két
parasztszekér is épen megállt csodájára, mikor egy könnyü uri hintó arra
hajtatott. Béla már az utcza szájában kihajolt a csődületre s a hogy a
ház elé értek, kikiáltott kocsisának, hogy álljon meg. Leugrott,
félrelökdöste az ácsorgókat s besietett az udvarra, hol Szikra uram egy
könnyü táska terhe alatt elvesztette az egyensulyt és hanyatt terült.
– Mi történik itt? – kiáltotta az érkezett.
– Kinek mi köze hozzá?! – rikácsolta az asszony, egy kék selyem ruhát
dobván föltápászkodó férje karjai közé. – Kinek mi köze? Ki hitta ide az
urat? Azért hogy hintón jár, tudja meg, hogy minden kakas úr a maga
szemétdombján és ennek a háznak én vagyok az asszonya és ide senkinek
sincs jussa az én engedelmem nélkül betenni a lábát. (Lélegzetet vesz.)
Te Szikra, nézz a lábad alá, mert ha még egyszer elvágod magadat, úgy
becsuklak a műhelybe, hogy olyan áristomod az éjtszaka sem volt.
Béla csak egy megvető pillantásra méltatva a veszekedő asszonyt, kit
férje fölött kivívott győzelme egyre elbizakodottabbá és bőszebbé tett,
besietett Ilonához, kinek szobájából Miska épen egy-két régi arczképpel
oldalgott kifelé. A lányt könnyek között, kezeit tördelve találta.
– Szóljon, kisasszony, – mondá az ifjú, becsapva maga után a szoba
ajtaját s megragadva a színésznő kezeit, – szóljon, miféle durva
embertelenség történik itt?
Ilona röviden és szaggatottan elmondott a történtekből annyit, a mennyit
maga is tudott s összekulcsolt kezekkel kérte látogatóját, hogy
szabadítsa meg a botránytól, mely rá várakozik. Már a szoba kis kerek
ablaka előtt is észrevehető volt egy-két vörös pofa, több pár vigyorgó
szem és egy rettentő nagy dagadt orr, melyek mind ellenállhatatlan
kiváncsisággal behatolni igyekeztek a szobába, mígnem a nagy orr
meggondolatlan előretörekvése egy ablaktáblát éles reccsenéssel
megpattantván, az egész tömeg egy szempillantás alatt eltünt.
– Legyen nyugton kisasszony, azonnal rendet csinálok s zaj és bámulók
nélkül hagyhatja itt e vendégszeretetlen házat, – mondá Béla s egy
perczre magára hagyván Ilonát, az udvarra s utczára indult, hol a
fölhalmozott kosarak és ládák körül a röhögő, lármázó csoport még mindig
ott bámészkodott s részint a majszternének a ház végéről hallatszó
rikácsolásait leste, hol Szikra uramnak kellett harmadszori elbukása
után új kóterbe vándorolnia, részint egy kis kinálkozó szerzemény után
nézett s Ragadósné szoknyájának ránczai közül oldalt egy-két pántlikának
a vége ki is kandikált.
– Takarodtok innen, léhütő mihasznák! – kiáltott rájok szikrázó
szemekkel az ifjú s lovagostorát megsuhogtatta. Takarodtok innen, vagy
mind becsukatlak benneteket!
– Ohó, ifjuram, – tiltakozott két kövér kofa, – ahhoz még nekünk is
lenne egy kis szavunk! Nézze meg az ember; becsukat!
Miután azonban Béla vastag végén kezdte fogni a fenyegetést; a vörös
hajú Mikének, ki egy ládából kicsillant, aranynak látszó nyakláncz körül
különös előszeretettel babrált, végig húzott a hátán; odaszólt
kocsisának, hogy Ragadósnét kötözze meg, mire a vén boszorkány egy
szempillantás alatt láthatatlanná tette magát; s a láthatáron két városi
hajdú kék liberiája tünt fel: a kiváncsi parasztok lovaik közé csaptak,
a vörös Mike az általa igénybe veendő igazságszolgáltatás fennhangú
emlegetésével tágított s a többiek is elszéledtek, kivéve a kerítésre
mászott két szolgalegényt, kik magas polczukon és vasvillájuk mellett
biztosan érezték magokat.
– János, – szólt Béla kocsisának, miután a ház eleje megtisztult, –
ezeket a málhákat felrakod s a kisasszonynyal együtt a Fekete Sas-ba
viszed. Ott szobát nyittatsz és megvársz engem.
– Úgy lesz, uram, – dörmögött János és hozzálátott a munkához.
– Kisasszony, – jelentette odabenn Béla Ilonának, – minden rendben van.
Ha úgy tetszik, foglalja el kocsimat s vegyen ideiglenes szállást a
Sasban. Meg fogja engedni, hogy rövid idő mulva hogyléte után
tudakozódhassam. Semmit se féljen, kisasszony. Gazdasszonya új
áldozatott kapott; férjével van elfoglalva. Isten önnel!
Egy kis félóra mulva Béla a Sas egyik emeleti szobájának ajtaján
kopogtatott és belépett. Ama vendéglői szobák egyikében volt, melyeknek
rideg barátságtalansága visszataszítja a belépőt. Az ablakfák közti
réseken minduntalan beszisszen a szél s egyet-egyet fuj a surolatlan
padlón összegyült szemétre. Az üres butorokról sok helyt lepattogzott a
fénymáz, leestek a zárak s lyukaikban csakúgy lignek-lógnak a kulcsok.
Az ágy, szekrények, a mosdó belső deszkái sárga és szürke szemeikkel
mereven bámulnak. A pamlag és székek szennyes vászonnal vannak behuzva;
de a por azért megtalálta útját. Az ablakfüggönyök zsinórja elszakadt s
az ajtó előtt minden perczben megkondul egyszer, kétszer vagy háromszor
egy repedt kolomp és a cselédek durván kiabálnak egymásra. Hideg van; de
a fáért külön kell csöngetni kétszer; ha kialszik, megint kétszer és ha
mindaddig akarsz csengetni, míg fázni fogsz, akkor mindörökké csöngetned
kell, mert e szobában, a másikban, a harmadikban mindig hideg volt,
hideg van és hideg lesz, melyen a nap legforróbb sugarai ép úgy nem
tudnak segíteni, mint a legizzóbb parázs.
Ilona a kerek asztal mellett ül, melyen egy pár életunt légy várva várja
utolsó óráját, miután a sors még azt a kegyet is megtagadta tőlük, hogy
legalább a légy-papiros édes mérgéből szivhatnák a halált. Az új vendég
szép fejét karjára hajtotta, melyről végig aláhullott a bő ruhaujj. Még
nem nyult hozzá málhájához; minden ott hevert a szoba közepén, mintha
huzódoznék itt valamivel közelebbi ismeretséget kötni. A lány nagy,
kerek szemeivel, melyekben igen kevés volt a merengő kifejezés, némi
bosszuságfélével látszott messze képekbe mélyedni, melyeknek több, bár
nem épen gyöngéd szavuk lehetett hozzá, mint e rideg szobának, mely az
arczok oly sűrű változását látja, hogy egész elbódultnak és megnémultnak
tetszik bele. Ha igaz az, hogy rendesen arra vágyódunk, arról
álmodozunk, a mi legtávolabb van tőlünk, úgy amaz igéző, sötét szemek
bizonyára az otthon képeit keresték, melytől oly messze jutott. Annak a
nagy rozzant háznak siralmas képét, melyben csak az uraskodó
koldusbüszkeség tartotta a lelket; mely azóta kótyavetyére került s
valószinüleg le is romboltatott; melynek fübenőtte udvarán, esőjárta
fedele alatt s megfogyatkozott butoru szobáiban töltötte gyermekkorát.
Bár a vén kapitányra minduntalan jártak a zsidók, hogy kidobják a
roskadozó épületből; bár apját-anyját sohasem ismerte s csak rokonoknak
ette szükös kegyelemkenyerét; bár csikorgó téli napokon sokat dideregtek
ott is mind a hárman: a vén kapitány, a puczczos és bölcs néni meg ő;
bár az egész élete sokkal keservesebb volt, mint más gyermekeké szokott
lenni: istenem, azért mégis csak otthon volt! Az uzsorások szavuknak
szoktak állani s a kapitány és felesége csakugyan nem hunyhatták le
szemöket az ősi portán. A könyveket bujó néni tanácsa volt, mikor a
nyomoruság keze már utolsókat csavarintott sorsukon, hogy ő színésznővé
legyen. Akkor még ott ült két üde arczán a gyermekszépség
visszahozhatatlan, rózsás hamva s nagy fekete szemei tapasztalatlan
bámészságukban még sokkal szebbek voltak. A vén kapitány nem szívesen
egyezett bele; de ez szegény, élete végén abban a mértékben lett egyre
szótalanabb, a mint pipájából fogyott a dohány. A néni sokszor
elmagyarázta előtte, hogy az meg az a herczeg, ez meg ez a gróf mind
színésznőt vett feleségül, kik kastélyokban laktak és négy lovon jártak;
hát Ilonát miért ne érhetné ilyen szerencse?! Az urának végtére egészen
kifogyott a dohánya s a kis rokonleány isten nevében szélnek
eresztetett.