tartozhatott ama szerencsés szerencsétlenek közé, kik hasznos munkában
keresik a «bus lelkek enyhe örömét.» Erős, nyugtalan, rajongó képzelete
olyan volt, mint a magas lobogó, mely szünet nélkül, éjjel-nappal száll,
libeg, reszket, forog; de örökké csak póznája körül, a szél járása
szerint és utat nem mutat senkinek.
Istók ott állt Béla ajtaja előtt és hallgatózott. Egy nagy elhatározás
bátor kivitelére készült. Ifjú gazdáját már jó ideje nagyon búsnak,
szórakozottnak, megérthetetlennek látta; de egy-két napja meg már épen
nem tudta, mit gondoljon felőle. Igaz, kosarat hozott haza Bogádról; de
mi egy kosár olyan embernek, ki a világot csaknem egyik végétől a
másikig bejárta?! A napokat magában, némán, embereket kerülve tölti!
Leveleit és hirlapjait csak épen, hogy fölszakitja s alig váltott
egy-két szót azzal az elhagyatott állapotban levő nevezetes emberrel is,
kit Bárándy Gáspár úr úgy mutatott be, mint egyenesen Kossuth-tól
érkezettet; a hogy reggel, puskával vállán, elindul, úgy tér vissza
déltájt és nincs rá eset, hogy csak egy árva foglyot hozna magával
valaha; ablakát este kinyittatja és órákig bámul a sötétbe szótlanul; a
kis Pirók harmonikáját, melyen egész éjfélig gyönyörü nótákat tudott
muzsikálni, harmadnapja összetörette; Hazafit, ki pompás ajánlatokat
tett neki a gabonájára, meg sem hallgatta, hanem nyitva tartja a
granáriumát, és a mennyi éhen haló koldus három vármegyéből
összeverődik, az itt mind ingyen életet kap s a hogy hálálkodni akarnak,
úgy leszidja őket, hogy annak van jó dolga, a ki – tele zsákjával vállán
– hamarább odább állhat. Uram fia, ha meggondolja, minő hét vármegyére
szóló gavallér, széptevő, verekedő volt ilyen korában az ő mélyen
tisztelt barátja! Nem, ilyen csodálatos, észszel fölérhetetlen állapotba
nem kerülhetett ő egyetlen kosár miatt, mikor az egész házasság inkább
csak becsületbeli dolog lett volna.
Az oknak mélyebben kell rejtőznie valahol. Istók nem állapodott meg
egyszerre benne, hanem elülről-hátulról bölcsen megfontolgatott mindent,
mig hosszas küzködés után megért benne a gondolat, hogy: Béla
filozófiájában kell valami hibának lenni. Ez ugyan jóformán semmi az ő
megszámlálhatatlan tökéletességei mellett, (különösen a logikája, az
valami utolérhetetlen!) hanem hát mégis csak egy kicsike kis hiányosság.
Nem tehetett róla a mentor, de sárga, ránczos arczán egy rövid, titkolt
mosoly futott át erre a gondolatra. E mosoly azt jelentette: ime
kiderült, hogy mégis jó az öreg a háznál.
Ettől kezdve szakadatlanul azon törte fejét, mikép adhatná
legilledelmesebben és czélravezetőbben értésére, hogy ő – noha már
nyugalomba van helyezve – a legkészebb szivvel bocsátja Béla
rendelkezésére életfilozofiáját. Hisz akárhányszor megesik, hogy egy-egy
régi penzionátus katonatisztet szolgálatra szólitanak. Utoljára abban a
tervben állapodott meg, hogy úgy fogja mondanivalóit Béla elé
terjeszteni, mintha ő mostanában egy uj könyvet olvasott volna «a
bánatos lélekről,» melynek ismeretlen autora tulajdonképen az ő álarcza
lesz. Istók ugyan mostanában semmiféle könyvet nem olvasott s így olyat
sem, mely a bánatos lélekről szól; de ha valahol, úgy e
jézsuita-épületben, tán meg vannak engedve a jó czélhoz vezető, bár nem
egészen kifogástalan eszközök is.
Ez elhatározásának kivitelére sompolygott Béla ajtaja elé a mentor, ki
önfeláldozólag ki akart lépni nyugalmas helyzetéből kedvencze érdekében.
Barna bársony mellénye alatt, melyen mind szürkévé kopott az arany
sujtás, (Bencze parádézott még benne jurátus korában!) nagyot talált
dobbanni a szive és egy perczre megállt. Elgondolkodott:
– Mégis csak hazugság az, a mihez fogni akarok. Egyébiránt, ha
meggondolom a dolgot, nem vagyok-e én filozófus, nem vagyok-e névtelen
és nincsen-e egész könyv a fejemben?! Eszerint pedig nem lesz hazugság,
a mihez folyamodom. Hogy is akarom csak kezdeni? Igen, ilyenformán: Ha
látom ezt a sok könyvet itt szobádban szerteszét heverni, Béla,
mindannyiszor megszáll elmaradottságomnak nyomasztó érzete. A minapában
azonban nekem is került egy gyönyörü könyv a kezembe. Egy kitünő,
hasonlithatatlan könyv, Béla! Szerzőjére már nem emlékszem, (csak el ne
pirulnék e pontnál! de czime az volt: «Bánatos lelkek vigasztaló
kalauza.» Ha megengednéd…
Valami zaj szakította félbe a monológot. Belülről jött, pedig Béla
egyedül volt. Istók hallgatózott. Kaczagás, valóságos kaczagás volt.
Hála istennek! Eszerint talán az ismeretlen auktor közremüködése nélkül
is jóra fordul minden baj. A nyugalmazott filozóf visszatért a
prior-szobába és megkönnyült lélekkel gyujtott pipára.
XIV. FEJEZET. Arany ifjúság.
A karámos-vidéki arany fiatalság főhadiszállása a Fekete Sas volt,
melynek vendéglőse a legcsinosabb szobaleányokat tartotta, elzárt
kártyázó helyiségeket rendezett be, kávéházában és éttermében különös
tekintettel volt a nemes ifjuságra s mindezeken felül szigorú
alkotmányos érzést tanusitott a Schmerling-provizórium e napjaiban, mély
megvetéssel szólván a vármegye urainak mostani paródiáiról, kik –
azonfelül, hogy az alispánt Mutuszkának, a főbirákat Nikacseknek,
Putzelbergernek és Wolframnak hivták – a Steiner-kávéházba jártak,
miután ott a fekete kávé s tekejáték egy krajczárral olcsóbb volt és
hazaellenes ujságok is valának olvashatók. Durák Péter, a «fekete
sasos», tisztán a magyar nemesi elemre, az ügyvédi karra s a hazafiasabb
kereskedőkre támaszkodott és szerencsésnek érezte magát, hogy Vincze
bácsinak hitelezhetett, ki mindennap megveregette a vállát és sohasem
fizetett.
Vincze bácsi volt az arany fiatalság ama tiszteletreméltó, vidám
társaságának korelnöke, melynek törzse Karámoson lakott ugyan, de
tagjainak legnagyobb száma vidéki volt. Vincze bácsi nem titkolta korát,
s mikor a Kálozdról érkezett uj tagot félszázados vörös mellényére
ölelte, csak úgy áradt belőle a visszaemlékezés Benedek urra.
– Ide közénk, Béla! Ugyan soká várakoztattál magadra; de tudtuk, hogy
benned van a jó vér! Tudtuk, hogy előbb-utóbb miközénk kerülsz. Szegény
Bencze pajtás, mintha csak téged látnálak az öcsédben! Nem volt az
öregnél a világon jobb czimbora, fiuk! Csakhogy persze a maga idejében.
Sugár, nyalka legény volt. Nem, nem született olyan igazi magyar mulató
ficzkó azóta sem! Jobb idők is voltak azok a mostaniaknál! Tudja isten,
mintha még éjtszaka is sürübben járt volna akkor, hogy az ember kedvére
kimulathassa magát. De ki is mulattuk, már az igaz. Hol én vendégeltem
meg a czimborákat…
– Az is igaz, Vincze bácsi? – vágott közbe a kötekedő Gencsy Laczi, mig
Durák Péter ur és a pinczér Muki markukba nevettek a háttérben.
– Fogd be a szádat, öcsém, ha okos ember beszél! – utasitotta rendre az
akadékoskodót a dicsekedő vén legény, mialatt Bélát folytonosan oda
szorítva tartotta a vörös mellényhez. Hol én vendégeltem meg a
czimborákat, a mint mondom, hol Bencze. Mikor aztán reggelenkint végig
mentünk sarkantyus csizmánkban az utczán, nem volt ablak, a melyik ki ne
nyilt volna utánunk. De azt mondom ám fiuk, – folytatá, – hogy egyetlen
egy sem. Azt hiszem, annak a két legénynek a világon sehol sem lehetett
volna párját találni. Ha Bencze kipödörte kaczkiás bajszát, ahhoz
fogható csakugyan nem volt.
– Még a bátyámé sem? – tudakolta Gencsy Laczi.
– Mi közöd hozzá? – förmedt rá Vincze ur s az elérzékenyedés bizonyos
árnyalatát vegyítve hangjába, a szokottnál még sokkal rekedtebben
folytatta: – Ime, annak a páratlan czimborának mai napon megjelent
közöttünk öcscse és örököse! Nézzetek ide, méltatlan-e ő hozzá, kinek
emlékezete megmarad közöttünk, mig a világ világ lesz. Punktum. Ide a
kezedet, öcsém! Én kivettem belőled a részemet, most itt van, netek.
És ezzel Béla, megszabadulván a félszázados vörös mellénytől, közprédára
bocsáttatott. Egyik karból a másikba, egyik szivről a másikra került. A
kávéház füstös levegője harsogott az üdvözlő kiabálásoktól. Gál Andris,
ki együgyü tréfáiról és mindennek hitelt adó bárgyuságáról volt hires,
mikor nyakába borult, mély részvéttel kérdezte tőle: vajjon igaz-e, hogy
legközelebb megérkezett párizsi felesége? Vizaknai Gyuri, ki nem érezte
magát egészen ártatlannak a hir költésében, mely ez alkalommal Bélának
tudomására hozatott, harsány hangon a leghazugabb koholmánynak nevezte
az egészet és hitvány szószátyárnak azt, a ki Andrist felültette vele. A
jó lelkü fiu szájtátva és szemmeresztve bámult rá s a legszomorubb
gondolatok szállták meg emlékezőtehetsége felől, miután eddig neki még
mindig úgy tetszett, mintha épen Gyuri beszélte volna a dolgot. Magába
is maradt mélyedve sokáig, mig körülötte folyt az üdvözlés, ölelkezés,
lelkesedés. Nyakába estek Bélanak egymásután: Dacsó Artur, kinek
legszebb lovai, legpompásabb fegyverei és legjobb legénykonyhája volt a
vármegyén s uri szenvedélyei közt hires volt fogadási dühe; a kötekedő
Gencsy Laczi, kiről senki sem tudta hol lakik és miből él; Fekete Miska,
ki örökké valami uj masinán törte a fejét s legközelebb talált ki egy
sajátságos gyufacsaptatót, melynél azonban a legéberebb vigyázatra volt
szükség, hogy az illetőnek ujját is el ne csapja. Voltak még egynéhányan
ezeken kivül; az egyik hires széptevő, a másik hires ivó, a harmadik
hires kártyás; de mindegyik belekontárkodott a másik mesterségébe. Csak
imént keltek föl a teritett asztal mellől s tették át az ülést a
kávéházba; valamennyinek a fejében volt még a neszmélyi. Lármáztak,
ujjongtak; csak az asztal végén a két «türt tag» viselte némi
illedelemmel magát. Az egyik Mátéfi Rudi volt, Bélának szegről-végről
atyjafia. Ez nemcsak testileg, hanem vagyonilag is egész eltünően sovány
fiatal ember – utolsó sarja egy régi, elszegényedett családnak – ügyvéd
mellett irnokoskodott Karámoson, minden mellékes foglalkozás nélkül, ha
csak saját csizmáinak reggelenkinti kitisztogatását nem akarjuk annak
nevezni. A társaságot azonban, melyhez születésénél fogva tartozott,
naponkint fölkereste s ruházatának kopottságát azzal akarta jóvá tenni,
hogy mindig volt rajta valami feltünő darab; majd övig érő aranyos
nyakkendőt kötött, majd zászlónak is beillő darutollat tűzött lyukas
kalapja mellé, majd csizmájának bojtjai a sarkát verdesték. Ő volt az
egyik «türt». A másik Bélának iskolatársa volt: Bige Géza, valami
vándor-ujság-szerkesztőféle, ki nemrég költözött ide Rábavárról és
hallatlanul befonván az idevaló könyvnyomtatót, meginditotta a _Karámosi
hiradó_-t. Ezek is megkötötték, vagy felujitották mindaketten – noha
általános lenézés között – Bélával a barátságot s a szerkesztő nem
mulasztotta el lapja legutolsó számának egy, zsebéből előhuzott
tiszteletpéldányával kedveskedni.
Az általános örömben Vincze bácsi csibukja mögül sietett kiadni Mukinak
a rendeletet, (egy nagy fülü, csámpás pinczér, ki tükrös kabátjában
pompásan odaillenék egy hollandi képre), hogy a legeslegfinomabb
somlaiból hozzon fel.
– Ne olvasd, hány üveggel, – mondá rekedt méltóságával, – csak hozz, a
mennyi a kezedbe akad. Abból hozz, a melyikről többször mondtam, hogy
nincs párja a világon. Lódulj Muki és hozd, a mit mondtam. De valahogy
meg ne találd olvasni. Mert olyan gavallérok nem igen vannak, de
nincsenek is messze földön, mint mi vagyunk. Ezt tudd meg, Muki.
Muki azonban nem lévén teljesen fölvilágositva az iránt, hogy a páratlan
gavallérok közül ki fogja az olvasatlan legfinomabb somlait megfizetni,
egy kis ideig tétovázott.
– Mégis itt ácsorogsz? – rivallt rá Vincze. Nem tudod, milyen nagy nap
van ma? Nem tudod-e, hogy az én Bencze barátom föltámadott halottaiból
és egy olyan gavallér érkezett közénk, a milyen még nem volt és a ki
mindent az utolsó krajczárig… Nem, nem, fiúk, ma meg kell engednetek,
hogy minden az én… Hát mégis itt hallgatózol, Muki? Ebben a
szempillantásban eltakarodj innét!
A somlai megérkezett s Vincze bácsi – teljesen megelégedve magával, hogy
a gavallérságnak is sikerült eleget tennie, és kibuvó ajtókról is kellő
számmal gondoskodott, – olyan felköszöntést rögtönzött hirtelenében az
egész társaságra, de főleg a legfiatalabb, bár érdemekben épen nem
utolsó tagra, hogy csakugyan párját kellett keresni. Az ismeretlenek
összeismerkedtek, az ismerősök megbarátkoztak s a barátok
összeölelkeztek, szóval a legjobb kedvben volt mindenki, mikor az
asztalvégen magasba emelkedett a «türt» vándorszerkesztő közepén
szétugratott hajéke, melynek gazdája némi torokköszörülés után így
kezdett szólani:
– Azt hiszem, uraim, sőt egész valómból meg vagyok győződve róla, hogy a
mai szép napot nem fejezhetjük be méltóbban, mint ha most…
– Ki beszél itt befejezésről? – kiáltott közbe Gencsy Laczi, kinek
szemei már jócskán csillogtak s kellő önérzettel tekintettek szét a
társaságon, ha ugyan valami hozzá méltó ellenfél magáévá tenné az imént
hangoztatott véleményt, mert azzal a mihasznával csak nem ereszkedhetik
szóvitába. Miután azonban a csak félig kidobott eszmét senki nem fogta
föl, haragosan morogta maga elé: – Mivelhogy már mi nekünk most nincsen
sem nap, sem éjszaka!
– Bocsánatot kérek, – folytatta Bige, – ha nem egészen szabatosan
fejeztem ki magamat. Meggyőződésem az, hogy ha ifjui sziv dobog
ereinkben, vagy akarom mondani ifjui ér dobog sziveinkben, mely minden
szépért és nemesért hevületbe tör; (Vincze bácsi nagy, kövér tenyerével
veregetni kezdte a vörös mellényt,) ha van hatalma fölöttünk a tündöklő
szemek bájos mosolyának… Uraim, méltóztatnak megengedni, hogy
folytassam? (A lárma és türelmetlenség nem csöndesül; Gál Andris szép
lassan kihuzza a széket szónok alul.) Mert ha nem, úgy egyszerü
szavammal felhivom önöket, hogy együtt maradván az egész szép koszoru,
siessünk föl az emeletre a szinházba, hol Muskotai Györgyike k. a.
jutalmára a halhatatlan Schillernek _Ármány és szerelem_ czimű
szomorújátéka adatik.
Vincze bácsi azonban, ki épen egy palaczk halandó schillernek járt a
végére, nagy zajjal adta ki a jelszót, hogy innen egy tapodtat sem
mozdulnak. Gencsy Laczi találóan magyarázta el, hogy miután nekik e nagy
napon (ölelj meg, Béla!) nincsen sem éjjelök, sem nappaluk, eszerint
estéjük sincs, minélfogva szinház ő rájok nézve ma nem létezik, ámbár
igen jól esnék neki, ha Muskotai Györgyike, Falvay Piroska és főként a
szépséges szép Ilona kisasszonyok a társaságot megtisztelnék. Mindenki
maradni akart s Vincze bácsi kétesnél kétesebb kifejezésekkel küldözte
le ujra meg ujra a pinczébe Mukit. Az Andris sikerült tréfája folytán
pórul járt szerkesztő balesete rendkivüli derültséget okozván, csak
fokozta a maradó kedvet. Együtt maradtak hát mind; csupán csak Dacsó
Artur tünt el egy rövid órára, miután ő – mint Vizaknai Gyuri
mindenkinek hiresztelte – a mai estére egy, két vagy háromszáz pengős
karpereczet vett, melyet egy fehérbe öltözött kis leány fog a
jutalmazottnak átnyujtani a karámosi műszerető közönség nevében.
Időközben megérkezett a társasághoz Tuzok Szaniszló, a hires vadász is,
lábszáraknak nevezett oszlopaival, bajusznak nevezett tüskebokraival,
fogaknak nevezett agyaraival, zekének nevezett köpönyegjével és a
Kóficznak nevezett czigányprimással. A mint a vonó rikatni kezdte a
hurokat, a kedv mindig magasabb hullámokba csapott; Vincze bácsi
homályos kifejezésekkel pezsgőt rendelt; Artur visszaérkezett s az
általános ostromban szokott nagyuri nyugalmát tetette ugyan, de igazában
szólni sem tudott az elragadtatástól; talán mondnom sem kell, hogy a
vigasság reggelig tartott. A jókedv emez itélőszéke elibe sokan
megidéztettek: a város és vidék szép asszonyai s leányai, különösen a
múzsa ama szegény vándor gyermekei, kik az emberszólástól besározva
kapják koszoruikat; kiknek hivatását csak szép arczukban keresik s
mosolyukat mindenki külön követeli magának; kik védő nélkül keltek
kalandos utjokra s egy-egy szál hervatag babérlevélért sok-sok virágot
kell elhullatniok; kik mind fölfelé indultak és gyakran lefelé mennek;
kiket a világ szemei elől, a lámpák fényétől kis kamaráikba és szük
koporsóikba kisér a festett arcz átka. Bélát megismertették
valamennyivel. A mulatság folyamába vidám változatosságot hoztak az
együgyü Andris tréfái, melyek közül legtöbb hahotát idézett elő az, hogy
két zsidó elől, kik a szomszéd asztalnál néma bölcsességgel valami
fejtörő játékba voltak elmerülve, minduntalan elfujta a gyertyát. Nem
kevésbbé kedvező fogadtatásban részesültek Gencsy Laczi pajzánkodásai
is, ki az asztalvégi szegény Mátéfi Ruditól mindig az idő állását
tudakolta, akárhányszor adatott is értésére, hogy Rudi otthon felejtette
az óráját. Ez azonban kétségkivül kisebb baj volt, mint Vincze bácsi
feledékenysége, ki szokása szerint a döntő pillanatban vette észre, hogy
nincs nála a bugyellárisa. Szerencsére Béla épen kezénél volt.
Béla, a legjobb uton indult, eltévedt, elbódult s a nemes czélokról
immár le is mondott Béla kifizette a korhelység leczkediját és fizeti,
csak fizeti mindegyre az élet iskolapénzét. Fizeti és meg akarja vele
vesztegetni a mestereket, hogy engedjék könnyedén keresztüluszni a nagy
tanfolyamon, melynek végén majd jól kikaczagja őket. A mint kocsija
robog hazafelé a hasadó hajnal szüzi világosságában, bortól nehéz,
álmoktól sanyargatott feje hátradől a vánkoson s az erdei reggel tiszta,
derüs, hasonlíthatatlan képeire be vannak csukva szemei. A fölébredt
szárnyasok mind betekintgetnek a kocsiba. A fülemüle csattogó dalába
kezd s a kelő nap sugaras fénye a lombok homályos rejtekéből
fel-felcsalja a magasba. Egy kóbor sas nagy, nehéz szárnyakkal szeli az
üde levegőt és röpködi körül birodalmát. A fecske sebesen csap el
fölötte s piczi szájában az ételt viszi kicsinyeinek. Az ég felé való
emelkedésnek, a dicsőséges uraságnak és a szeretetteljes gondnak e
képeit mind nem látta ő. Nem emlékeztették rá, hogy valamikor ő is
próbált hangokat adni, melyek az eget és az örök harmoniát keresték; ő
is élesítette karmait és erősítette mellét, hogy szabadon szeghesse át a
dicsőség levegőjét; ő is akart fészket rakni. Lelkét betöltötték a nagy
jövő ábrándjai; vagy a megnyilandó közpálya békés asztalánál, vagy ama
legszentebb oltár előtt, ha áldozatot követelne. De czéljai, melyeket
kitüzött, emelkedtek, távolodtak tőle s végre eltüntek a messzeségben,
mint az a madár ott. Eszméi egy örök, elhagyhatatlan körben kóvályogtak,
ép oly sebeket vágó karmokkal és vérszomjas csőrrel, mint a sas. Hová
lett a fiatal, ábrándos deák, ki pajtásaival a haza javára köszöntött és
tett titkos fogadásokat; ki remegve csüggött minden jelen, melyből
elhivatása közelgését magyarázta; ki magányos óráiban jövője lépcsőit
építette, ébren töltött éjtszakákon keresztül tanulva egyebet, mint a
mit tanárai számon kértek tőle; ki istent érzett magában, melynek
engedelmeskedni tartozik akkor is, mikor áldozatokat követel tőle?!
Engedelmeskedett; de egyben csalódott: az az isten sohasem követel
nemtelen áldozatokat. Hol van ma ez az ábrándos fiu? Kereshetitek széles
e világon és nem fogjátok megtalálni sehol. De hány, oh hány ilyen
ábrándos fiut, kit nagy kék szemeivel könyve fölé hajolni, vagy
szerelmes levelet irni, vagy örök barátságra kezet fogni, vagy egy
rejtegetett lobogót csókolni láttatok egykor, – hányat kereshettek az
élet nagy vásárában, a pénz után futkosók, a gazdag feleség szeszélyei
alatt görnyedezők, a könnyüvérü élősdiek, a lelkiismeretes hivatalnokok
seregében és hányat fogtok közülök megtalálni?! Hol van hát, hova lett
Kálozdy Béla? Mig a kocsi körűl zizegnek, suttognak az ágak, melyek
örökké büszkék fognak maradni rá, hogy egy győzelmes honvédsereg az ő
leveleikkel ékesíté csákóit; míg a madár panaszosan énekli, hogy
mindent, mindent elfelejtett, a mit egykor tőle tanult: ő félreszegett
nyakkal alszik kocsijában és zavaros álmaiban egy szép, sugár, barna
alak ingerkedik vele, kit ő nemrég az éj királynéjának nevezett magában.
E szép alak nemcsak Bélát foglalkoztatta, hanem úgyszólván az egész
karámosi fiatalságot, melynek tagjaiban szintén megvolt az a hiuság,
hogy szivesen hallották, ha a városi pletyka nevüket egy-egy általánosan
ismert nőével hozta forgalomba. Az arany ifjuság mindjárt első este
szerencséjének tartotta Hollaki Pető direktor úr egész társaságát
vacsorára hivni meg, melyről nem hiányzott senki, kivéve a kis
Babérosira váró urhölgyet és Ilonát, kit az uton legnagyobb baj ért. A
vacsora mellett, melyről az igazgató úgy nyilatkozott, hogy az valóságos
«lukullusi dőzsölés» lett volna, könnyen ment az ismerkedés s a
tehetősebb tagok, Dacsó Arturral élükön, mindjárt ki is választották a
magukét. Muskotai Györgyikének ez este töltötte be szive mélyén régesrég
táplált vágyát, mely szerint ellenállhatlan vonzódást érzett egyszer
életében szemtül szembe nézni egy valóságos szarvasgomba-pástétommal.
Artur a föld alól is előkerítette volna s a mint Muki letette az
asztalra a tálat, melynek tartalmára vonatkozólag Durák Péter és neje
többször megesküdtek, hogy az igazi szarvasgomba-pástétom, Hollaki Pető
ur nem állhatta meg, hogy a csodálatos eledelt meg ne forgassa és
ismételve fel ne kiáltson: – Uraim, ez lukullusi dőzsölés! Falvay
Piroska vágyai sokkal szerényebbek és gyakorlatiabbak voltak; ő egy
kucséber-kosárra vágyott, melyre nézve, miután Vizaknai Gyuri tizszer
egymásután hiába próbált volna szerencsét, a direktor odaütvén hegyes
keselyü-orrát, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy: – Honfitársam, ön a
szerencsének kiválasztott kegyencze, mert jegyezze meg szive mélyén: a
jós jelek sohasem csalnak! Piroska elpirult s Gyuri felbuzdultában
kifizette a kosár árát, melyből Kálmánka úgy teletömte magát fügével,
hogy egyszerre csak elállt a lélekzete, elkékült s csak miután anyja, az
utolérhetetlen szende, egész erejét megfeszítve kezdte volna hátba
bufálni, tért ismét annyira magához, hogy érthető szóval ki tudta
fejezni, miszerint most már datolyával óhajtana kisérletet tenni. Mátéfi
ur mellé a direktorné jutott, kinek lovagja a megviselt arcz mosolyának
fénye alatt annyira megfeledkezett élete szomoru körülményeiről, hogy
Mukinak félszemével csipve intett egyet. A hollandi pinczér azonban nem
emlékezvén, hogy az ő idejében efféle történt volna, sehogysem értette
el az intést, míg Mátéfi ur némi habozás után ki nem jelentette, hogy
puncsot óhajt. Bige Géza is bemutatta magát a társaságnak s miután
Hollaki ur e szavakkal rázta volna meg kezét: – Légy üdvöz üldözött
testvérem a muzsákban! – kritikusi szemei azonnal felfedeztek egy kis
drámai tehetséget, kinek kék szemei, hosszu szempillái és sok kopott
piros szalagja volt. Nehány jelentéktelenebb szőke és barna szintén
megtalálta a magáét s a közeledés annyira ment, hogy egy piros-pozsgás
kisasszony, kit a direktor könnyen megfogható okokból szivesen
alkalmazott férfiszerepekre, egyszerre a legélesebben felsikoltott. E
feltünő sikoly különben úgy magyaráztatott, hogy a masinakészítő Fekete
uj találmányu gyufatartóját mutatván be neki, ez a piros-pozsgás kis
ujjat úgy oda találta csiptetni, hogy az áldozatot csak Tuzok Szaniszló
ur volt képes megszabadítani, illetőleg visszaadni müvészi pályájának.
Mindent összevéve azonban, a vacsora fényesen sikerült, az arany ifjuság
minden tagját jövőre a legszebb reményekkel kecsegtette, s Hollaki Pető
ur, mikor piszkos fehér sálját nyaka körül tekergette, méltán kiáltott
fel: – Úgy látom én, uraim, hogy mi a vészektől hányatott óczeánról egy
megvihatatlan kikötőbe jutottunk! Muki, az én vacsorámhoz számíts még
egy pohár sziverősítőt és mindjárt hozd is el magaddal. Uraim, holnap:
_Miczbán és fiai!_