járókelők fülébe harsogni a pléhtáblán felállított betű-glédának, mely
nehéz fejjel és tántorgó lábakkal ugyan, de évtizedek viharainak
ellenére egyenlő kitartással végzi feladatát. Nem is említve a
koszoruval körülvett ország-czímert, melynek egyik mezejéről leázván a
vörös festék, ezzel örök időkre feledésbe merült az illető mester
bőkezüsége, ki a négy folyó közül egyet egyszerüen elengedett; csupán
egy tekintetre méltatva azt a módos pár kordován csizmát a betű-gléda
két oldalán, mely némi nagyítással azt látszik jelezni, hogy Szikra
István keze-munkája (ha nem viselik) harmincz esztendeig is eltart: az
egész tábla kétségkivül megérte azt a pint bort, melyben a becsülettel
megremekelt fiatal mester 1843-ban Gurgó Kelemen szobafestővel
megegyezett. Azóta jó és rossz időben esővel, széllel, sugarakkal
daczolva, egy korhas póznán ott függ a tábla a megyercsi utczában,
bizonyos büszkeséggel fordulva olykor hátra a csinos ház felé, melyről
kérdés, hogy ő nélküle megépült volna-e ilyen tisztességes móddal
valaha? A rég szolgáló betűk e késő este nyugalomra tértek fárasztó napi
munkájuk után s magukra húzták a mindenekkel közös takarót, melyre se
holdsugár nem esett a karámosi kalendáriom biztatásának ellenére, sem
lámpafény nem vetődött, a városi tanács takarékos határozata szerint. A
mély ároknak e szerint, mely a házak előtt végig futott s a padlóknak
végetlen sorával hidaltatott át, gazdag aratása volt: minduntalan
belebukott egy-egy tele fejjel botorkáló atyafi, ki (épen semmit nem
tudván a földfelület alakulására vonatkozó újabb geologiai vivmányokról)
sohasem mulasztotta el kifejezést adni elavult nézeteinek a hegyek és
völgyek megszemélyesített alkotójáról. Szikra István uram nagy házának
egyik apró ablakán hatolt csak ki – keresztül a lilababos függönykén – a
hosszú udvarra egy kis világosság, mely a mellett tanúskodott, hogy
odabenn még ébren vannak.
Csakugyan ébren voltak: a majszterné meg az inas. Szikráné asszonyom
apró nadrágokat, apró mellényeket és apró janklikat foltozott egy
serczegő faggyugyertya vöröses világánál a már elnyugodott 1. 2. 3. 4.
és 5. számára, kik soha becsületes nevükön nem neveztetvén s az ezeknek
pótlására használt «sumesz», «kamasz», «mamlasz» és a többi czimek is
folytonosan felváltva alkalmaztatván, biztosabb megkülönböztetés okából
kénytelen vagyok számokkal látni el őket. Az anyai gond tehát egy
bodratlan és fodratlan hálófőkötőben, fakó arczczal, zöld szemekkel és
ránczos ujjakkal virrasztott fölöttük, mig Miska nagy sóhajtozás közt és
minduntalan elbóbiskolva fonalat szurkolt. A tisztes asszonyság szemmel
láthatólag rossz kedvű volt; czérnája gyakran elszakadt, tüjével sokszor
bökött az ujjába, egyre izgett-mozgott, képzelőtehetségének erősebb
föllendülései alkalmával rápaskolt tenyerével az apró nadrágokra,
gorombán meghúzogatta az apró gallérokat és Miskának egy pillanatra sem
hagyott békét.
– Hova bámulsz, Miska? Úgy áll az a fonál a kezedben, mintha te is a
komédiába kivánkoznál. Hanem várj csak, majd adok én a te hátadra
komédiát.
Miskának nem kellett sokáig várakoznia, hogy megkapja, a mi igértetett
neki. Ez a megintés pedig tulajdonképen nem is az ő hátára volt szánva,
hanem Szikráné asszonyomnak már az szokása volt, hogy azon töltötte a
haragját, a kit legközelebb ért.
– Nem én, majszterné asszonyom, nem én – tiltakozott az inas és oly
buzgón húzta, nyujtotta a fonalat, a mint csak egy komédiába sohasem
kivánkozó csizmadia-inas teheti. A tények azonban nem voltak elégségesek
védelmére.
– Nem te? – pattant föl Szikráné és négy apró janklit dobott félre, egy
kis oldalajtót fedezvén föl, melyen a lelkét szorongató gondolatok
napvilágra juthatnak. – Nem te? Hát talán a majszterodat akarod
csúfolni, hogy az kivánkozik a teátromba?
– Nem én, majszterné asszonyom, nem én!
Semmisem használt.
– Ne, te mihaszna, ne! Megérdemled, a mért itt vernyogok miattatok, mint
az éjtszakai bagoly és várlak haza a korhelykedésből, mint egy
becsületes feleség és tűröm, szenvedem a sorsomat, mint egy valóságos
mártirom és előbb-utóbb elvesztem a szememvilágát ezen a rémítő
foltozáson. (Mindig nagyobb méregbe jövén, ujra beleszúrt az ujjába.)
Te, te kamasz, meglöktél!
Az inas feláldoztatásának háromlábú oltárán elszunnyadt és oly csöndesen
volt, mint a hal. Ébredése nem volt kellemes.
– Nem én, majszterné asszonyom, nem én! – sietett tiltakozni a
megtámadott; de mindhiába. A kikerülhetetlent nem háríthatta el magáról.
Az ő ellensége nem ismert pihenést.
– Tudom én jól, hogy mi lakik a te borzas fejedben és hogy mikor a
kutyakomédia itt járt, a te hátadon ugráltak végig a kutyák és nem
szebben kefélted-e ki má’ma reggel is annak a komédiásnénak a lyukas
czipellőjét, mint az enyimet, te?
– Nem én, majszterné asszonyom, nem én!
– Te semmiházi te és…
És a többi. A mesterné (egyike azoknak a nem csekély számú hölgyeknek,
kiknek lelki egyensúlyát a Karámosra érkezett színtársulat tökéletesen
megzavarta) tovább dúlt-fult és haragjában nem kimélte sem az egyet, sem
a kettőt, sem a hármat, sem a négyet, sem az ötöt. Az egyiknek a haját
czibálta meg; a másikra, ki rettenetesen szuszogott, úgy ráordított,
hogy a legrosszabbtól lehetett tartani; a harmadiknak helyzete igen
csábító levén, jót húzott rá; a negyediknél bizonyos gyanúokok merülvén
fel, kikapta és megfordította; az ötödiket sem kimélte és lett e közben
olyan sírás-rivás, hogy a gazda csak hatodszori koczogtatás után
bocsáttatott be, miután Miska előbb megszenvedett volna abbeli
készségének kinyilvánításáért is, hogy mester urát mielőbb bebocsássa.
Szikra István uram megérkezett. Méltóságos léptekkel, nagy, kampós
bottal, kifent, szürke bajuszszal és csöndesen hunyorgató apró, fekete
szemekkel jött.
– Adjon isten jó estét, asszony, – mondá, botját a kályha mögé
támasztva. – Mi dolog ez, hogy a csemeték most is ébren vannak?
– Igenis ébren vannak, – felelt az asszony, noha a csemeték nem szűnő
ordítással maguk is megfeleltek maguk helyett. – Igenis ébren vannak és
ébren lesznek eztán már minden éjjel és sírnak és le nem tudják hunyni
szemöket, ha te ezt a komédiásnét befogadtad a házadba, a miben az én
boldogult első uramnak is ötszáz forintja van és…
– Váltóban – vetette közbe a gazda.
– Igenis váltóban és bár ne lenne sehogyse, ha már te egészen a csavargó
életre adtad magadat és a kifestett képű személyek miatt engem szünet
nélkül kisebbítesz és ne legyek becsületes asszony, ha azt a komédiásnét
el nem zavarom a házamból, a miben az én boldogult…
– No, most csitt asszony – dörgött bele egész nyugalommal és méltósággal
a gazda s bajszán egyet pödörve letelepedett. – Ha ott lettél volna a
fölséges játéknál ma este a Fekete Sas-ban, bizonyosan máskép beszélnél.
Az 1. 2. 3. eközben elcsöndesedett s csak ketten kisérték anyjok
kifakadásait:
– Én beszélhetek, te ember, a mennyit akarok és beszélek is és beszéltem
is teljes életemben…
– Azt igen bölcsen tudom, hogy teljes életedben sokat beszéltél, asszony
– folytatta a sodrából kihozhatatlan csizmadia. – Épenséggel azért nem
vittelek magammal a szinházi előadásra, mivelhogy ott hallgatni illik.
Sohasem hittem, hogy annyi becsületet arassak azzal a szépséges
kisasszonynyal, a kit lakónak fogadtam vala. Szinte-szinte eszét
vesztette az egész néző sereg, mikor ő kezdett szolnokolni és
mindenfelől irigykedve tekintének rám, hogy én nálam lakozik. Tiszta
drága bársonyba volt öltözködve és arany tű volt a hajába tűzve. Egy
megcsalatott királyleányt adott elé. Asszony, hallod-e ezt: tiszta
bársony és arany tű!?
Miután 4. és 5. is horkolni kezdtek, Szikráné hallotta és így felelt:
– Mit nekem a te tiszta bársonyod, Szikra! Azt szeretném én tudni, hogy
becsületes úton szerezte-e és minek pingálja pirosra a képit és hol
vannak hozzátartozandói? És ismertem én már asszonyokat, a kik azt sem
tudták, hogy mit csináljanak a sok aranyukkal és gyémántjukkal és mégsem
tudták megfizetni az első uramnak az árendájokat és…
– Az teljes lehetetlenség, asszony – jegyezte meg a bölcs férj – hogy
valaki nem tudván mit csinálni aranyával és gyémántjával, ne tudta volna
megfizetni a te első uradnak az árendát. A mi pedig a hütelen vitézt
illeti, ki a mi kisasszonyunkat csalfa-hitetlen módon otthagyá…
Az utczaajtó zörgetője ismét hangot adott magáról.
– Szaladj Miska, szaladj. A kisasszony érkezék haza – mondá Szikra uram
s félbeszakítva elbeszélését, hirtelen fölemelkedett üléséről, felkapta
a gyertyát, hogy majd világít ott künn, de – hogyan, hogyan nem – egy
szempillantás alatt szuroksötét lett a szobában.
A megcsalatott királykisasszony, a csalfa-hitetlen vitéz és a fekete
lelkű gonosztevő ott álltak az utczaajtó előtt. A lány egészen be volt
burkolva egy szürke nagykendőbe, mely alól a sötétben csak szép, nagy
szemei csillogtak elő. Szegi Miklósnak, az intrikusnak vékony kabátkája
a hűvős őszi éjjel szomorúan tett bizonyságot arról, hogy a mai rossz
világban még az intrika sem jövedelmez valami sokat. A szerelmes könnyű
zekéje az időjárás szempontjából szintén kifogás alá eshetett; de a
lángszív mindent kipótol.
– Az átok felséges volt, Ilona kisasszony – beszélt Bendeguz, a
szerelmes. Az öltözőben láttam, mikor az igazgatóné felpofozta dühében a
szolgálóját. De fölséges is volt! Ha meg nem sérteném vele szegény
feleségemet, ki ezóta valószínüleg szenved, azt mondanám, hogy:
hasonlíthatatlan.
A hölgy valóságos királyi fenséggel fogadta pályatársának hódolatát, míg
az intrikus – egy nagy fokossal kezében – mogorván álldogált a háttérben
és várta, míg Miska megforgatja a závárban a kulcsot. Az ajtó már
kinyílt s belülről valami távoli küzdelem zavaros hangjai hatottak ki.
Miklós búcsura sem közeledett, inkább odább haladt egy-két lépéssel. A
lánynak kellett magához inteni:
– Hát jó éjt, Miklós és sok szerencsét! Olvassa meg ma este a gerendákat
és beszélje majd el, mit álmodott, mert az beteljesedik. Nyujtsa kezét
és térjen eszére.
– Térj eszedre barátom – ismételte komor társának a szerelmes, a mint
tovább ballagtak a megyercsi utczai ház elől. Hisz annyi a világon a
leány, mint a vetésben a buzavirág! Minek ragaszkodol úgy ehhez az
illattalan tulipánhoz? Csak rá kell nézned, hogy nem neked való. Igazi
grófné. Hanem hát persze a szerelem olyan, mint a szembekötősdi játék.
Hiszen lebegett én körülöttem is elég grófné; de Laura szebb volt a
feselő bimbónál és – megtántorodtam. Megyek, megyek is, mert ezóta ki
tudja, egyedül vagyok-e még a világon, kit Babérosinak hínak?! A bába
már három napja biztat.
– Más, más az én bajom most, Bendeguz – mondá siető barátjának a komor
intrikus, kinek fején hátra volt csapva a kucsma, mogorván összevont
szemöldökkel bámult a földre maga előtt s dühösen szorongatta kezében
fokosát. – Nem az a bajom pajtás! Tudod, hogy én a világon sohasem
nyughatom meg. Hiába, már arra születtem, hogy minden lépésemnél utamat
állja a sors. Egy halálos ellenségemet láttam a napokban, kinek adósa
vagyok. Azt akarom megfizetni, ha úgy metszem is ki magamból. Pedig
valami ilyenféléhez kell folyamodni, mert (itt indulatosan fordította ki
a vékony, zsinóros kabátka üres zsebeit) így néz ki a kasszám.
– Pajtás, – sietett megvédelmezni magát idejében a reményteljes
szerelmes – tudod, hogy és minő költekezésnek nézek elibe. Egy kis síró
baba hasonlít a sáskához; mindent föleszik a háznál és senkinek sem hagy
semmit. Hanem támadj rá Hollakira; még ott találod bizonyosan a Sas-ban.
Rohanj rá, mint az éhes párducz és ne hagyd magad! Fenyegesd, hogy
megválsz tőle, ha nem fizet. Azt ugyan nem fogja hinni, de mégis többre
mégysz vele, mint szép szóval. Ismerni kell az embereket, barátom. Hanem
én csak lopom itt az időt, pedig azóta isten tudja, mi nem történt
szegény feleségemmel. Tedd a mit mondtam. Hol is lakom én? A
megszámlálhatatlan sok csizmadia közül sohasem tudom, melyik az enyim.
Elváltak s a borús intrikus egyedül, siető léptekkel haladt vissza a
sötét utczákon. A kátyus, girbe-gurba utakról a díszesebb utczákba
jutott, melyekben már lámpáknak is kellett volna égni. A szűrébe
húzódott bakteren kívül nem találkozott senkivel egész a Fekete Sas-ig.
A messze hírű fogadónak, melyben a vándor muzsa tanyát ütött, egyik kis
földszinti szobájában Hollaki Pető igazgató úr még számlálta az este
gazdag jövedelmét és éles, hegyes keselyü-körmeivel egyengette ki a
használatban meggyűrődött belépti jegyeket. Halommal állott előtte kis
asztalán a bankó s kicsiny arczára s kidülő szemeire olyan elégedett
mosoly fészkelte magát, a minő csak valaha fölkeresett egy, a
legmagasabb régiókban lakó és mindig éhes orvmadarat.
– Ördög és pokol, – rikácsolta magában – dicső, fennszárnyaló lelkű nép
ez a karámosi! Hetven, nyolczvan, nyolczvanegy, nyolcz… Mit akar
barátom? Mi járatban van itt éjnek éjtszakáján?
Miklós oly izgatott és durva gorombasággal szólalt meg a hozzá intézett
kérdésre, mely finom cselszövőhöz egyáltalában nem illett.
– A fizetésemet szeretném – mondá – a mi még kijár. Ma teli házunk volt.
Az igazgató hátradült székén is kifeszített mellel egy ideig némán
meresztette rá szemeit. Gondolatainak hadseregét ezalatt rendbeszedvén,
ekként verte vissza a rohamot:
– Miféle elhirtelenkedett és eszeveszett támadás ez, barátom? Egyetlen
ádáz csapással akar tönkrejuttatni?
– Semmi egyebet nem akarok, igazgató úr, mint azt a potom pénzt, a miért
megszolgáltam. Becsületbeli kötelezettségeim vannak, melyeket ki kell
elégítenem.
– Becsületbeliek? – kiáltott föl a direktor. – Jegyezze meg magának,
barátom, hogy a becsület mindenek előtt való ezen a nyomorult világon!
Jegyezze meg ezt és mondjon le követeléséről.
– Miféle követelésem lenne nekem! – mondá egyre türelmetlenebbül az
intrikus. Követelni csak itt követelhetek. Másutt tartozom, adós vagyok.
– Az is nagy kérdés, hogy kinek adós, barátom. Talán lelkes műbarátnak,
vagy valami köznapi léleknek? Mert ez mázsányi súlylyal esik a latba.
Bodóné nem sokra ment a csűrés-csavarás ritka művészetével. Miklós
fokosa dühösen dorombolt a poros padlón és felelete a lehető
legegyenesebb volt.
– Fizessen ki, direktor úr, rögtön, vagy itt hagyom a társulatot.
A keselyű fejében egy pillanat alatt átvonultak mindazok a darabok,
melyek előadásához intrikus nem kivántatik. A színirodalom jámborabb
fajtájú termékei fölött tartott szemléjének eredménye azonban nem
lehetett teljesen örvendetes, mert – miután a kassza-fiókban rejtegetett
pálinkás butykosból jót húzott s utána egynehányat a ragadozó madarak
hangján krákogott volna, – lehető kedélyes arczot öltve emelkedett föl
ültéből és tíz karmát Miklós két vállára nyugtatá.
– Fiatal barátom – szólalt meg minduntalan újra kezdett és egyre
érzékenyebb krákogás közt – önnek tapasztalatlan, ifjú lelkét az az
alattomos Babérosi galád összeesküvésbe keverte ellenem. Tudom, hogy
önnek tiszta öntudatát bűnsúly nem terheli s csupán lelkiismeretlen
embereknek szánandó áldozata. Hát mondja meg őszintén, nyilatkozzék
szíve mélyéből, mi ellen van alapos kifogása? Nem osztok-e önnek elég
szerepet? Nem vagyok-e atyja helyett atyja?
Az intrikus mérgesen csapott fegyverével az asztalra, melyen a
felhalmozott bankók és belépti jegyek reszketni kezdtek ijedtökben.
– Kifizet-e vagy nem? – kiáltá.
Nem volt semmi menedék. Hollaki úr még csak azt a legeslegutolsó
kétségbeesett kisérletet tette meg, (számítván a homályosan pislogó
gyertya szíves közreműködésére) hogy egy-két papiros-forint helyett
belépti jegyeket próbált Miklós markába csúsztatni. A hadicsel azonban
idejekorán felfedeztetvén s az intrikus nélkülözhetetlensége újabb és
újabb meghányás folytán sem vonathatván kétségbe, a direktor – hála a
karámosi közönség fennszárnyaló lelkületének! – potom tartozását végre
is nagy krákogás közt kénytelen volt teljesen kifizetni, miután a
butykosból nehányszor erőt merített hozzá és számtalanszor elmormogta:
– A múzsa és a lelkesedés ma már semmi! Valóban semmi! Hja, a múzsa és a
lelkesedés!
Miklós, a mint megkapta pénzét, izgatott, siető léptekkel indult
hazafelé. Ez az otthon egy visszataszító kis nedves, földes lyuk volt,
festett asztallal, roskatag nyoszolyával, zöld kályhával és oly nehéz,
sűrű párákkal, melyeket a gyertyavilág sohasem tudott egészen áttörni s
ennélfogva mindig úgy tetszett, mintha a szoba valami végetlen,
földalatti üreg lenne. De olcsó volt és ez a fődolog. Az asztalon kis
keretben állt Ilona színezett fényképe: fején korona, haja ziláltan
lebocsátva, arcza rútul kipirosítva és övében tőr. Kihívó pillantást
vetett az érkezőre; de az intrikusnak most sürgősebb dolga volt a
sóhajtozásnál. A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a
következő levél írásába fogott:
[Illustration: A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a
levél irásába fogott.]
Uram!
Már évek óta keresem önt; de mindig azt hallottam, hogy külföldön van s
nem állhatunk szembe egymással. A napokban elém hozta sorsa. Nekünk igen
nagy számadásunk van együtt. Jóllehet ön gazdag úr, én pedig koldus
komédiás vagyok, ön véghetetlen sokkal tartozik nekem: testvéremmel, kit
ha meg nem gyilkol… Igen, uram, ön gyilkolta meg őt és ha ezt nem teszi,
talán lett volna valaki elhárítani rólam a gonoszul agyarkodó sorsot,
mely hatalmába kerített. Még nem számoltunk érte; de a mi késik, nem
múlik. Előbb le akarom fizetni azt a nyomorult összeget, melyet az ön
erszényéből elkártyáztam a Griffben. Törlesztésére itt van az első
küldemény. Majd ha az egészet letisztázom, akkor számon kérem az én
követelésemet. Engem most máskép hínak, mint a hogy ön ismert s igazi
nevemet nem irhatom e sorok alá. De e levélből gondolom rám ismer s ha
van lelkiismerete, (az önhöz hasonló gazdag uraknál ép olyan kérdés,
mint a magamfajta nyomorultaknál) nem alszik sem az éjjel, sem a
következőn rózsás párnákon.
Szegi Miklós.
A levél itt elsietett, ott elmázolt betűkkel volt írva. Miklós nem
gondolt vele; beletette pénzét, összehajtogatta, bepecsételte és Kálozdy
Bélának czímezte Kálozdra. Azután kirugta maga alól a gyöngélkedő széket
és sétálni indult. Földalatti végetlen barlangját nagy és gyors
léptekkel méregette, hol felkapva, hol lecsüggesztve fejét. A királyné
sugaras szemei szakadatlanul követték útján és soká, soká csalogatták
magukhoz, míg végre meg bírták állítani. Lekönyökölt az asztalra és nem
ügyelve a rózsás óra rekedt hangú ketyegésére (mely mind hangosabban
figyelmeztette a megrabolt éjtszakára) egy darabig nézte a képet. Vad
hangok törtek fel kebeléből, vészes, rokonszenvet nem ébresztő sóhajok,
melyekben fájdalom és düh jutottak érthetetlen szóhoz, mint a sűrű erdőn
tévelygő szél sívása, mely annál hangosabb, minél tehetetlenebb. Egyszer
csak megint kezében volt a kesergő intrikusnak a toll s egy új lap telt
meg előtte új, kusza sorokkal.
Ilona kisasszony!
Mindig csak önre gondolok. Már elmult éjfél s még nem hasad a hajnal. Az
én silány életem fölött is elkongott már a rémséges óra; de isten tudja,
elkövetkezik-e rá valaha a nappal! Nevetni való gyerekség! Bizonyára
leghamarabb czélt érnék s legokosabban is tenném, ha egyszer-mindenkorra
besötétítenék mindent magam körül. Csak azt az egyetlen lánczot vagyok
gyáva eltépni, melylyel önhöz kapcsolt a végzet. Hallgasson meg, Ilona!
Írnom kell most önnek, mert ezelőtt egy-két pillanattal tettem valamit,
a miért egy szemerrel különbnek érzem magamat, mint máskor. Talán nem
találok megint, megint, megint… tizedikszer, századikszor süket fülekre.
Mindenki azt tartja, hogy ön szívtelen. Nem lehet az, nem lehet, mert
megszánt és megvigasztalt egy gonosztevőt. Ha gazságomban részvétet
érzett irántam, hogyan taszíthat el őrültségemben?! Ha tudná, milyen
határtalanul, vadul és őrülten szeretem önt! Nem akarok hazudni, tudom
és megmondom, hogy nem lesz boldog velem; de azt is tudom, a milyen
féktelen állat lakik bennem, hogy mással még kevésbbé lesz boldog.
Teletöltötte már ürömmel az én életem poharát a sors; ha önt elvesztem,
Ilona, ki fog csordulni. Esedezem, mindenre kérem, nyujtsa nekem a
kezét, legyen az enyim, mentsen meg, mert még jobban is elveszhetek,
mint a mennyire el vagyok. Követni fogom, mint a hű kutya. Önnek
szüksége van két védelmező karra. Én már úgyis tele vagyok harapással;
hadd marakodjam önért! Követelem, hogy legyen feleségemmé, mert része
van önnek is benne, hogy vérem ilyen eszeveszetten fölkorbácsoltatott.
Minek engedte magát megcsókolni a szinpadon; mért nem taszított el
magától? Minek mosolygott rám; miért nem kergetett el a küszöbéről?…
Itt kiesett kezéből a toll. El sem olvasta, mit írt, csak fogta és
összeszaggatta a papirost. Számtalan ilyenféle levelet írt már ő; az
egyiket elküldte, a másikat összetépte. Az eredmény csak annyi volt,
mintha valamennyit összetépte volna. Eloltotta gyertyáját s levetette
magát szegényes fekhelyére. Csontos, sovány, lázasan égő arczát
elrejtette és hosszú ideig mozdulatlanul maradt. Majd hánykolódni
kezdett és szemeinek meredt, vörös karikái fényleni látszottak a
sötétben. Felkönyökölt ágyán s száraz, ércztelen hangján morogta: –
Tetthez fogok; mihez, még nem tudom; de rá a földnek is remegni kell! –
Miután azonban a _Lear_ részint kívül esett szerepkörén, részint Hollaki
Pető dráma- és népszinmű-társulata által sohasem jutott előadásra, nem
igen volt kilátás rá, hogy ama földet remegtető tetthez hozzá fogjon
egyhamar. Már szobájának udvari ablakán becsillant a mécs gyönge világa,
melylyel a korán kelő Évi szolgáló tehenet fejni indult az istálló felé.
A két levél közül csak az egyik veszett kárba. A másikat idején megkapta
a kálozdi kastély fiatal ura. Épen tiszteletes Molnár Ábrahám úr volt
nála látogatóban s azt fejtegette előtte, hogy a megátalkodott fejű
parasztok ebben a sanyarú esztendőben sehogysem akarnak könyvet venni az
iskolás gyerekeiknek, pedig kétségbevonhatatlan igazság, hogy sem az
írás-olvasás tudományát, sem az igaz hazafiszellemet (mely kettőnek a
zsenge szívekben való megfészkeltetésére törekszik tulajdonképen az
iskola) az ujjából szopnia senkinek nem lehet. Béla sápadva olvasta a
levelet, melyből néhány rongyos bankó a padlatra hullott. Nem nyult
hozzájuk; némán intett Palkónak, hogy vegye föl s adja át a
tiszteletesnek: szerezzen könyveket rajta az iskolások számára. Azután
olyan mosolylyal bocsátotta el vendégét, melyről ő maga valósággal nem
tudott semmit, mint a hogy nem tud a kopár, hideg, fekete föld arról a
bágyadt sugárról, mely játszani tévedt föléje.
– Ez is, még ez is! – sóhajtotta Béla és hosszan függesztette szemeit a
kezében tartott levélre. Azt hittem, már idegen világban vagyok, s nem
ül többé sarkamban ama fiatalkori bolondság emléke. És ime, a hogy
eldobtam a kantárszárat, megint visszajutottam bűvkörömbe, melyben
táltosok, boszorkányok, kisértetek és hazajáró lelkek idézgetnek maguk
elé. Te is egy vagy e félig meghaltak és félig feltámadottak közül,
Mátyás! Kikivánkozol a sirodból, mert egyszerre eszedbe jutott, hogy
életedben még elfelejtettél valamit. Hadd nézzem csak, hol a pokolban is
kóborolsz? Ah, nem látom, nem tudom; de minek is lenne tudnom?! (a
postabélyegen olvashatatlan volt a helynév.) Tán egészen közelemben
jársz, mint a középkori bosszuálló lovagok, kik halálos ellenségük vára
alatt építettek gunyhót. Pihenj, szerencsétlen! Azt hiszed-e, hogy ha
véresen, szétzúzott fejjel, vagy átszúrt szívvel fekszel le koporsódba,
az én lelkem terhe elviselhetetlenebb lesz? Van még bor, czimbora is,
elég szép a világ. Vagy engem akarsz megölni s győztes kardoddal törni
magadnak utat a fertőből kifelé? Hát azt hiszed, hogy nekem valami
nagyon nehezemre esik meghalni?! Csak jőjj, jőjj! Addig is köszönöm
figyelmeztetésedet. Letelt a nehéz gyász ideje, mely kastélyom fölött
borongott s idején látom ajánlani magamat kisérteteimnek, kik szívesek
voltak megosztani velem magányomat. Isten veled bátyám, szegény,
megcsalatott vén bátyám, ki éjjelenkint oly durva szavakkal kértél tőlem
számot gyávaságomért, melylyel átkodat egy ártatlan főre sujtani
engedtem! Isten veled te édes, szép, feledhetetlen leánya a haboknak…
Nem, nem; ha rád gondolok, jobb vagyok. Fényes fekete fürteiddel
játszottak a holdsugarak s az ár ezerszer ragadott tőlem el és ezerszer
hozott vissza nekem. Szeretlek, szeretlek, szeretlek; de hagyj el engem,
mert ha látlak, csak nyomorult vergődésnek érzem azt, a mit az emberek
életnek neveznek. Isten veled, isten veled! Hadd éljek én a magam módja
szerint. Hadd nyittatom ki a kapukat czimboráimnak, hadd megyek közéjök!