igen jött vendég a kastélyba; kivéve a papot, ki a hazafias társaságnak
s patrónusai iránt való tisztelet köteles kifejezéseinek sohasem szokott
ellenállani, s a doktort, ki ütemdorongjával igen gyakran megjelent,
miután éles szemei a messze földeken járt Béla társaságában a legjobb
alkalmat fedezték fel arra, hogy a földleírásban magát az olvasás
fáradsága nélkül és lehető legjutányosabban tökéletesítse. Mások nem
igen jöttek, különösen mivel Béla a vidék fiatalsága előtt tudós hírben
állt. Így hát sokáig egyedül barangolta be a környéket, puskáját vállára
vetve s Flóra csaholó, kéznyaldosó társaságában vizi szárnyasokra
leskelődve. De e magányos, merengő, vadászgató séták nem igen voltak jó
hatással zavart kedélyére. A gazdasággal mitsem törődött; az ingó
kalászok, megdőlt rendek, gondosan kötözött kévék, sorjába rakott
keresztek, telő magtár nem igen érdekelték. Hanem meg-megállította a
buzavirág rejtőzködő mosolya s a pipacs messze rikító színe; elhallgatta
az aratók nótáit, s ki tudja, mi fölött mosolygott olyan keserűen, mikor
az örökké egy körben járó nyomtató lovak végetlen munkája előtt
álldogált. Csak mámorra és gyönyörökre áhító, mindent lemosolygó szíve
ismét és ismét benne volt ábrándjai kellős közepén. Minden, a mi
körülötte mindenki számára élet volt, neki romokat jelentett. Íme, a
maga ura végre, senki parancsa alatt nem áll, emberi hatalom szíve
vágyainak nem állhatja útját, vagyonáért ezer az irígye; és íme mit ér
neki mindez?! Ama királyok boldogságára gondolt, kik leszálltak
trónjaikról és harczba indúltak az ismeretlen ellen. Az ő élete
kardvillogás, sebek és dicsőség nélkül fog eltelni: egyetlen sebben
vérzik el. Nem az ismeretlen áll vele szemben, hanem a lehetetlen, mely
ellankasztja, kineveti, semmivé teszi. Egy halálos bűn, melyet semmiféle
harcz nem tehet erénynyé; egy, csak neki látható virág, melyet sohasem
szakíthat le; egy ki-kiújuló fájdalom, melyet sohasem gyógyíthat meg;
egy vég nélküli szerelem, mely sohasem találhatja fel többé tárgyát.
Minden, minden haszontalan; ha küzdelmében a világ minden hatalma
oldalán lenne is, az is haszontalan. Kivel, kivel ossza meg uraságát? A
mezei virágokból kötött bokrétát kinek adja? Hol van legalább a sír,
melyre letegye? A szőllőlugasban a kert végén ki mellé üljön? E régi
családi ékességek a szekrényben: a grófnő függői, karpereczei,
igazgyöngyei kire várnak? Hisz semmi, semmi egyéb nincsen belőle, mint
az a kis arczkép. Micsoda menedéke van egyéb a kaczagás bölcsességénél,
melyet Párizsban tanult? A sok ködképben előtte mi az igazság? Eh! – és
Flórának füttyentve hazafelé indult.
E czéltalan és emésztő merengés azonban kénytelen volt nemsokára más
gondolatoknak engedni helyet. Béla semmi részletet nem tudott, nem is
tudhatott azok felől, a mik bátyja halálát a kanczelláriában megelőzék.
Csak annyit tudott, hogy Ágnes minden nélkül maradt s betegen fekszik
Bogádon. A hányszor Mihály huszár odaát járt, mindig azzal a hírrel jött
haza: a kisasszony azt izeni, hogy egészen jól van, csak gyönge egy
kicsit. De mikor Kurz doktor hallotta ezeket az üzeneteket, a doronggal
igen sokáig egész határozottsággal ütött a markába és azt erősítette,
hogy ha ő most is élet és halál közt lebegőnek állítja Ágnes
kisasszonyt, meg van győződve róla, hogy fején találta a szeget. Suum
cuique etc. Béla nem tudta ráhatározni magát, hogy átlovagoljon Bogádra.
A későbbi hírek nem kevésbbé szomorúak voltak. A szegény Ágnest, kinek
immár senkije és semmi reménysége az ég alatt, a két vén kisasszony csak
társalkodónőnek és mindenesetre nem csekély tehernek nézi. Eufrozina
csípős és türelmetlen iránta: fürteit minden reggel vele fésülteti,
sütteti, bodoríttatja, pakoltatja és bámultatja. Eulália kegyesen
kijelentette, miután az első gyászruhája elkopott és másikat akart
varratni magának, hogy sajátképen nem is lehet tudni, kije volt neki a
boldogult; hogy továbbá az ő fiatal korában nem hónapokig, hanem
esztendőkig tartott egy ruha; hogy végül az igazi keresztyén lélekben és
szívben gyászol, nem pedig ruhában és czifrálkodásban. Mindaketten pedig
igen nagy igyekezettel csalogatnak egy szegény, félszeg, nevetséges,
koravén falusi embert, valami Biró Mártont, (ágról-szegről rokonuk is,)
hogy nem tenne rosszúl, ha Ágnessel megpróbálkoznék.
E hírek, melyeket Palkóné, Ágnes egykori szobaleánya, kegyetlen és
hajmeresztő részletekkel színezett ki, gyakran foglalkoztatták Béla
lelkét. Emlékei, melyekben egykori menyasszonya mindig sötéten és
visszataszítólag jelent meg szemei előtt, epesztették ugyan rossz
óráiban, de keserű végük rendesen az volt, hogy egy vén kastély víg
czimborák és szép asszony nélkül ép oly unalmas, mint maga az élet.
Mindig többet és többet forgott fejében Ágnes sorsa, kivel
szenvedéseinek hírei napról-napra jobban kiengesztelték tévútakon járó,
de nem romlott szívét. Sárának minden méltatlankodó, panaszkodó,
síró-rívó szava érdekelte, foglalkoztatta, bántotta. Megemlékezett a
leány igéretére, hogy mire hazatér, minden kötelezettsége alól fel fogja
szabadítani és atyjának egész haragját kész a fejére venni. Istók
elejtett, összefüggetlen szavaiból azt kell hinnie, hogy épen ezt tette
ama gyászos, márcziusi napon. Ha hatalmában áll, bizonyára nem fogadja
el az áldozatot; de a haragos ég gyorsabban vetette magát közbe nála.
Sokszor, mind gyakrabban, egyre kevesebb megszakítással nehezedett
lelkére a sejtés, hogy Ágnes egész szerencsétlenségének ő az oka. Az
útszéli bokrokat keservesen megvagdosta vesszejével. Ez a szerelem,
Béla, ez a szerelem! E lány, e bátor szívű és elszánt teremtés, kit te
megvetettél és gyűlölsz, tiszta lelkének nyugalmát és életének minden
reménységét feláldozza érted. Mit tehetsz érette, hogyan szabadíthatod
meg? Béla megszégyenülve hallgatta a sok mendemondát, mely hol
gúnyolódó, hol szánakozó hangon jutott füleihez s az utolsó hírre, mely
már Ágnes jövőjével játszott, látható zavarba jött. Míg a tarolt mezőkön
bolyongott s a nyugvó nap bearanyozta mögötte a kastélyt, szívének
legnemesebb húrjai rezdültek meg s tétova, kóválygó, alaktalan
gondolatai férfias elhatározássá szilárdultak. Az út, melyen idáig
jutott, kanyargó, mocsáros, csalékony volt; de mégis csak odavezette, a
hova jutnia kellett. Miért legyen ő rosszabb a frank királynál, ki egy
miatta megátkozott menyasszonyt vitt udvarába?! És még hozzá áldozat-e
az, a mit hozni szándékozik? Hisz neki nincsen semmi, de semmi terve az
életre, melyet lerontana. Mindegy, valóban mindegy, asszonynyal tölti-e
el napjait vagy asszony nélkül. Egészen egyre megy, hogy vele vagy egy
mással. De nem, mégsem. A kéz, mely után nyúl, hű, feláldozó, szerető
kéz, és ez is valami. Levette kalapját, hogy a föllebbent szellő fujja
ki egy kissé fejét. A csöndesen folydogáló ér mellett megállt és
körültekintett. Régen mosolygott rá oly jó szívvel a természet, mint ez
este. Egy vidám dallamot fütyörészve ért haza.
– Bátyám, – mondá Istóknak, – a tizenegyedikiből hozass fel ma estére.
Bátorságot kell szereznem valahogy, mert holnap leánynézőbe indulok.
Nem mondhatott volna semmit a mentornak, a min akár jobban
elcsodálkozzék, akár jobban megörüljön. Egy darabig némán nézett rá,
azután csöndesen emelni kezdte két foltos karját és gyöngéden Béla
vállára nyugtatta.
– Értelek, fiam, – mondá és kis szürke szemei boldogan mosolyogtak.
Tudom, kire gondolsz, és tudom azt is, hogy meg akarod szabadítani a
nyomoruságtól. Egyetlen pillanatra sem ingadoztam soha abbeli
meggyőződésemben, hogy te (ne vedd sértésnek) a legnemesebb anyagból
vagy formálva. Ha eszembe jutott, hogyan jártál a parasztgyerekekkel
együtt betlehemezni meg háromkirályozni, hogy egy-két fillért vihess
haza szoronkodó szülédnek, nem mondhattam egyebet, mint hogy ennek a
ficzkónak (bocsáss meg,) helyén van a szive. Ime, most is ott látja és
egész életében ott fogja látni maga előtt a betlehembeli csillagot s az
után indul. Az én áldásom… de ha fontolóra veszem, egy ilyen szegény
ember áldjon meg, Béla.
– Köszönöm, öreg barátom, köszönöm, – mondá az ifju és megrázta Istók
kezeit. De a mentor, a mint kiszabadithatta jobbját, megint csak
átölelte kedvenczét.
– Úgy, úgy, Béla, – folytatta. Már-már tartottam tőle, hogy az ilyen
magamféle magányos életre adod a fejedet. Pedig én is csak azért
maradtam így, mivel az én mélyen tisztelt néhai barátomtól sohasem
tudtam elszakadni. Mint Pallérossi Pallér István, kinek jogi és
theologiai bizonyítványai egészen rendben vannak, kaphattam volna én
leányt eleget, talán kedvemre valót is. A leányok sokat adnak a
nemeslevélre, meg a végzett emberekre. A te jövendőbelid, az igaz, egy
kicsit büszke hozzám; de azt hiszem, ha a te fényes logikáddal
megmagyarázod neki, hogy ki vagyok, és megérteted vele, hogy eddigi
szolgálataimmal kiérdemeltem mostani nyugodalmamat, akkor meg vagyok
győződve róla, hogy a szíve jobban fog felém hajlani. Hát a
tizenegyedikiből mondtad ugy-e?
– Abból, bátyám. Hanem megállj egy perczre. Hivasd fel a papot is, meg
az ispánt s hozass kártyát. Az éjszaka úgysem tudnék aludni s nem
szívesen maradnék szobámban. Töltsük vigan az időt reggelig.
A vigan töltött éjre következő hüvös, szeles reggelen már híre ment a
dolognak a kastélyban, a mikor Béla föl akart lépni a könnyü kocsiba,
lelkendezve szaladt feléje Sári ifjasszony egy frissen szakított
rózsával, hogy azt tüzze gomblyukába; isten őrizz, hogy a nélkül
meginduljanak, mert nem lesz szerencsés az utjok. Az öreg János is lám
megegyengette, kiigazgatta kalapja mellett a bokrétáját és vigan
hajtattak Bogád felé.
Már bámultak rájuk a Biróék sárgára festett kastélyának magas oszlopai,
e sok kapitulácziót kiszolgált strázsák; a tágas udvar egész rideg
tisztaságában terült el előttük; a kút körül a három szomorúfűz
bólintgatva köszöntötte őket. Míg a kapunyitással vesződtek, a két házi
kisasszony kisietett Béla elé, kinek hazaérkezte óta ez volt első
látogatása Bogádon. Eufrozina fürtjei kifogástalan rendben rezegtek
ránczos arcza körül, Eulália kegyes kezei szokás szerint összekulcsolva.
– Mikép vigasztaljuk fájdalmában mi, világtól elzárkódott szegény
leányok! – mondá az első s csókra nyújtott kezével finoman és uriasan
szorongatta az ifju jobbját.
– Ilyen csapások megpróbálják a hitet, – szólt a második. De a mai világ
oly keveset törődik a vallással!
– Köszönöm kegyességöket, kedves nénéim, – mondá Béla, – nagyon
köszönöm. Remélem, semmi bajt nem találok a háznál. Ágnes is bizonyára
már egészen jól van. Vele szeretnék egy-két szót szólani minél előbb.
– Azonnal, kedves öcsém, azonnal, – biztatta Eufrozina, miközben befelé
indultak. Szegény gyermek, mily nagy öröme lesz, ha önt viszontlátja!
Ivánfi van nála épen, azért nem jöhetett ki. Mi igazán nem szeretjük,
sem én, sem Eulália, hogy ez az úr annyit jön ide, mióta Ágnes árván
maradt. Nincs modorában semmi finomság és olyan ügyetlen, akár egy deák.
És senki sem tudja látogatásainak okát. Mit akar ő egy vagyontalan
leánynyal? Ha szegény gyermekünk nem lenne annyira eszes és vigyázó, már
komolyabb aggodalmak is ébredtek volna bennünk.
– Mert a világ rossz, – egészíté ki az ájtatos testvér. Foglaljon
helyet, Béla. Ágnes egy pillanat mulva itt lesz.
A vendég egy perczre magányosan maradt a sárga szobában. Kissé fel volt
indulva s izgatottan jártatta körül tekintetét a sárga társalgóban. A
dusan megrakott pipere-asztal ezüst sárkányai fogaikat mutogatták neki s
a copfos porczellán-khinaiak jóizüen mosolyogtak rajta. A szél
zirgett-zörgött odakünn s Béla minden neszre összezörrent.
Egyszer csak kinyilt előtte csöndesen, zajtalanul a szemközti ajtó s
egyszerű, fekete ruhában előtte állott Ágnes. Szintelenül, nyugodtan,
mozdulatlanul állt ott. Mintha tegnap, tegnapelőtt s mindennap látta és
sohasem szerette volna Bélát. Semmit, egy hangot sem hallhatott ez, a
mint eléje sietett, a kéz, az arcz, a kebel, a szemek meleg beszédéből.
Csak ajkai szólaltak meg:
– Jó napot, Béla.
– Jobbakat kivánok neked, Ágnes, mint az enyimek.
Leültek. Béla soká nézegette a szőnyeg rózsáit lábainál, megfordult
tekintete a csufondáros khinaiakon is, csak a leánynak nagy, okos,
megtört szemeit kerülte, melyek rajta nyugodtak. A csöndet utoljára is
Ágnes törte meg.
– Eufrozina néném azt mondta, hogy beszéded van velem. Áteshetünk rajta?
– Igen, Ágnes. Elfeledtem, hogy vendéged van s perczeidhez előbbvaló
joga van másnak, mint nekem. Rövid leszek, pedig sok mondanivalóm van.
Ágnes!
Kezét nyujtotta Béla a lány elé, de ez visszahúzódott tőle. E vonakodás,
e váratlan hidegség, e meglepő nyugalom még nagyobb zavarba ejtette a
kérőt, ki kesztyüjét tépve s akadozva beszélt:
– Fogadd, fogadd el kezemet. Nemcsak e pillanatokra nyujtom. Megértem,
megcsodáltalak, megismertelek és nőül akarlak venni. Nemesnek tudlak,
szépnek látlak, enyimnek óhajtanálak. Megvan még a gyűrüm? A régi még a
szíved? Feledd el azt a sebet, mely az enyimen van; hisz az csakis az
enyim, s te talán boldog is lehetsz miatta. Nem voltam mindig az, –
Istenem, nem voltam; – de most jó vagyok. Becsülj meg, Ágnes és fogadj
el.
A lányt nem lepte meg kérőjének izgatott, heves beszéde. Arczáról nem
kergette el a fájó nyugalmat, nem volt képes megnyitni szívét.
Meggondoltan és hevülés nélkül adatott meg a felelet:
– Ismerlek, Béla, jobban ismerlek, mint te engem. Tudom, hogy nem
szeretsz. Tudom, hogy bátyám rettentő halála – bocsássa meg nekem az ég
– meghatott és rövid pillanatokra kijózanított mámorodból. Tudom, hogy
szívednek egy nemes hangja hitt ide, hogy összeilleszd az elszakított
iratot, leródd háládat jótevőd iránt és megmentsd egy szegény leány
jövendőjét. Azt hiszed, hogy ma könyörülettel is beérem, mert szíved
mást semmit nem adhat nekem. Ez pedig nagyon kevés ár azokért a
rettenetes éjtszakákért, melyek a kálozdi kastélyban várnának rám.
Maradj meg te utadon. Hagyd a földön a gyűrüt, melyet elhajítottál és
keresd az örömeket azoknál, kikhez nem irgalommal közelitettél, mint
hozzám.
– Ágnes, hát remény nélkül bocsátasz el?
– Maradj hű magadhoz, Béla, és ne akarj senkit megcsalni remények
emlegetésével. Neked nincsenek reményeid. Ennyi volt, a mit kelletlenül
mondtam. Most itt a kezem, melyet azért a perczért megérdemlesz, mikor
reám gondoltál. Fogd meg, egy pillanatra a tied. Így. És most bocsáss
engem is a magam utjára. Hadd imádkozom le vétkemet és tegyek jóvá a
mennyit lehet, egy minden izében derék ember boldogításával, kinek
önzetlen szerelme meghatott.
Kinyitotta az ajtót és bevezette Ivánfit. A báró sugárzó arczczal
köszöntötte Bélát. A sok elpazarolt esztendő bizonyítványa mind eltünt
homloka pergamentjéről. Boldog és fiatal volt, mintha csak most kezdené
az életet.
– Legyenek jó rokonok, – mondá ujolag fölcsendülő hangon Ágnes. A régi
barátságot kössék atyafisággá. Béla, ki majdnem testvérem volt, – és
leendő férjem.
– Im, itt a kezem, Béla barátom, – szólt a báró s minden pillanatban
Ágnesre szökött a szeme. Sokat beszélnek róla, hogy ön milyen tudós. Én
nem vagyok az; de tudomány nélkül is boldog, igen boldog ember vagyok.
Nem kivánok egyebet, mint hogy önt is ennyire segítse bölcsessége.
Ejnye, ez nem is volt épen rosszul mondva. Szorítsunk hát még egyszer
kezet. Iszen olykor a tudósoknak is szükségük van ilyen magamféle
egyszerű barátokra.
A hosszú ebéd, melyre a nénék Bélát erőnek erejével ott fogták, nem igen
izlett neki. Szerelmi nyil nem törött szívébe; de hát a minap a kis
kertész – kinek fiatal lelkesedése sokáig kerülgette a ránczos, vén
Sörösné pénzes ládáját – mikor kikosarazták, világgá akart bujdosni.
Béla a nélkül, hogy nyugtalan vagy bánatos lett volna, kedvetlenségét
nem tudta egészen legyőzni. Híven megtette kötelességét; nemesnek érezte
a sugallatot, mely után indult; becsületesnek a kezet, melylyel
kényszerítetlenül akart aláírni egy kötelezőt. Ezen a napon bizonyára
semmi oka elégedetlennek lenni magával. De a kudarcz mégis csak kudarcz
marad s várakozó házanépének, mely rózsával bocsátotta el, kosarat visz
haza. Össze-összekoczintotta poharát a boldog vőlegénynyel s a
kisasszonyok mind a husz fogás étel után újra kezdték az
ámulást-bámulást a dolgoknak nem várt fordulata fölött.
Már estére járt az idő, hogy az öreg János kifordult a bogádi kastély
udvaráról, melyben minden kavics a maga helyén volt. Az idő egyre
gonoszabbul viselte magát. Az ég egészen szürkés sárgába borult, mintha
a kavargó förgeteg telehordta volna porral. A szél esze nélkül nyargalt
jobbra balra; rohanó paripáját verte, csapdosta s füttyögetett neki. A
völgyben, szántóföldeken, réteken, a halmok oldalán, a szőllők közt
mindent összetiport s valósággal tébolyodottan csapkodta hol erre, hol
arra óriási porköpönyegét. Nem vetett rohanásának határt az erdő; a
szélső fáknak hajába kapott, tépte, czibálta őket, mig sikerült neki
kiszakítani gyökerestől és lehajigálni az árokba. Aztán tüszkölve,
jajgatva, tombolva befurakodott a sűrűbe, ott törte-marta magát,
dühöngött, pusztított, féktelenkedett és mikor a tulsó oldalon
nagy-nehezen ki tudott szabadulni a kelepczéből, melybe maga keverte
magát, megkönnyebbülten és nagyokat sóhajtozott. De csak ujra
felhangzott szilaj füttye s a szabadban folytatta veszett tánczát. A
lenyugvó nap széles, vörös karikáját, mocskos, sárga köd homályosította
s az egész láthatárt letiprott áldozatok, hajlongó tehetetlenség, messze
siró jajszavak, erőszakos dulakodás és lomhán hullámzó, nehéz, szürke
felhők töltötték be.
E csúf időben vergődtek hazafelé Béla és az öreg János. A mint az
esőmosta fakereszthez értek, hol a kálozdi és karámosi út külön válik,
egy furcsa jelenet állította meg őket. Két, szörnyen megrakott és
feldült szekér egész csapat szitkozódó, szaladgáló, sántító,
fejevesztett embertől, asszonytól és gyerektől körülfogva. Béla
kivehetett annyit, úgy a hallottakból, – csak egy-két ölnyire voltak
tőle, – mint a látottakból, hogy az első szekérnek egyik igavonó állatja
sánta volt, elesett és ezzel minden szerencsétlenség főfő okozójává
lett, mert az utószállítmány négylábu vezetői vakok lévén, neki mentek
az előttük heverő romoknak, megbotlottak és azon vakon követték
előljáróik szomorú példáját. A baj, melyet tétovázásuk és
előrenemlátásukkal előidéztek, sokkal nagyobb volt, semhogy joguk lett
volna oly nyugodtan, minden további lelkifurdalás nélkül féloldalt
elnyujtózni az árokszélen. A tornyokká rakott szekerek kötelei
megoldozódtak s a legcsodálatosabb mindenféle hevert és röpült
szerteszét. Mintha az egyik valami fejedelmi kincstárból, a másik meg
egy zsibárus-boltból rakodott volna meg. Itt egy aranyos trónus egyik
lábát keresik a számtalan csónakorru paraszt csizma közt; a szél
kaczagva kap fel egy koronát és egész tuczat fehér, fekete, vörös
parókával indíttat hajrá-versenyt utána, mely hol a levegőben, hol a
földön foly, de mindig távolabb a szekerektől; rettenetes fejező
pallosok, ijesztgető gyiklesők, rozsdás kardok és dárdák élére egy
szinehagyott, jámbor reverenda került; czifra menték, sárga csizmák,
tollas barétek, apró selyem czipők fölött egy kis kutya jajgat, melynek
a lábával történt szerencsétlensége; bilincsek, könyvek, puskák,
végetlen vászon-végek, óriási és érthetetlen mázolások, nagyszemű
gyöngyök, fekete álarczok, rongyos dominók, mindenféle
papiros-szörnyetegek, rézgyertyatartók, szemfedők, koporsók, keresztek,
félig leégett fáklyák, mindez összevissza martalékául a víg kedvre
kerekedett viharnak.
[Illustration: A mint az esőmosta fakereszthez értek, egy furcsa jelenet
állította meg őket.]
A csoport, mely hol dolgozva, hol lármázva, hol kétségbeesve állta körül
a romokat, nem volt érdektelen. Uroknak és mesteröknek egy sovány ember
látszott, ki mérges tekintetét egész tragikus vadsággal jártatta körül a
pusztulás képein. Kis fejével, csontos, régen borotvált, tüskés
arczával, kidüledt szemeivel, nagy, horgas orrával és hosszú nyakán
sokszorosan körülcsavart piszkos sáljával rendkivül hasonlított az örves
keselyühöz, mely tudvalevőleg szintén hussal táplálkozik, mint a
tragikus hősök. A vihar elől kissé védett erdőszélben ült egy fatörzsön
s balját méltóságosan térdére illesztve, jobbjával pedig egy pálinkás
üveget tartogatva, a szomorujátékokból megszokott erőteljes
kifejezésekkel osztogatta parancsait két nyurga és egy, a természet
érthetetlen csodája által jócskán meghízott alattvalójának, kik a
feldűlt kocsik és szerteheverő ruhatár körül izzadtak, s az elszunnyadt
lovakkal vesződő parasztoknak. Mint erős tölgyre a gyönge folyondár, úgy
kuszott fel hozzá egy megviselt arczu, de szende szemű nő-alak, kinek
főkötőjén ezüstös csipkék voltak s erősen igyekezett szakadt keztyűs
kezeivel minél szorosabbra kötni egy batyut, melyből a szél különféle
szinű, alaku és tömöttségű bajuszokat és szakállakat ragadozott el.
Távolabb egy másik nőt élesztgettek, ki úgy látszott, legrosszabbul járt
a balesetben.
– Förtelem és ocsmányság! – kiabált a keselyü, egyet-egyet húzva a
butykosból. Bendeguz, jobban húzd meg azt a nyomorult, kötelet, mert
porrá omlik az egész trónus! Rajta fiaim, munkához! (Megint egyet húzott
s a parasztok felé fordult.) A kendtek gebéi alávaló párák. Kálmánka
édes, a szél megint ott viszi a Friczi-parókát! (A sápadt, kis Kálmánka,
kinek a paróka-vadászatban már egészen elfogyott a lélegzete, megint
futásnak eredt.) Gézenguzok! Mária, te is megerőltethetnéd egy kissé a
kacsóidat!
A folyondár úgy felpattant e méltatlanságra, mintha a legerősebb paprika
lett volna.
– Azt hiszed, Pető? Hát a kisasszony ellen semmi kifogásod, a ki amott
oly édesdeden szunnyad? Mi csak teszünk valamit és segítünk, (egyszerre
három bajusz röpült ki kezei közül,) hanem neki úgy látszik, kiváltsága
van az ájulásokra. Sohasem hittem, hogy az ő hősnői idegei oly gyöngék,
mikor a dolgot kell kikerülni.
Ekkor lépett hozzájok Béla.
– Uraim, – mondá, – úgy látom, önök művészek és bajba keveredtek.
Azonnal besötétedik egészen; nem segíthetnék-e valamivel?
– Azok vagyunk, – felelt a keselyű, – művészek. A művészet pedig és a
sorsharag egy méhből születtek. A hires Hollaki-társaság vagyunk. Magam
lennék az igazgató, Hollaki Pető. Mint hősszinészről bizonyosan hallott
rólam az úr; direkczióba még nem régen fogtam. Ez nőm, utólérhetlen
szende. A ki ott el van ájulva, az a drámai hősnő, még pedig…
– Az ott vele az intrikus, – vágott férje szavaiba a megviselt arczu
szende. Amazok…
– De talán ne vesztegetnők az időt, – mondá Béla, – mert egészen ránk
esteledik. Bizonyára szerencsém lesz majd megismerkedni valamennyiükkel.
Hisz, a mint tudom, Karámosra készülnek. Talán a nőket bevihetném
kocsimon?
– Igen, a nőket vigye be az úr kocsiján, – kapott rajta az igazgató. Az
egyik úgyis el van ájulva, a másik meg itt sorba eregeti szélnek
valamennyi bajuszomat. Mi megfeszített munkánkkal is úgysem tudom, mikor
leszünk készen s kérdés, az új felpakolás után jut-e mindnyájunknak hely
a szekereken. Meg Kálmánkát is bevihetné, ha már igazi nagylelküség
dagasztja kebelét. Csak a Fekete Sas előtt tegye majd le őket az úr. Hé
Miklós meg Bendeguz, hozzátok ide Ilonát!
A folyondár egy percz alatt felkúszott a kocsira, elfoglalta a jobbik
helyet és maga mellé húzta a fuldokló Kálmánkát. Az éledező hősnőt is
oda szállították s miután a szende állandóan félrefordította volna
fejét, elhelyezték a szabadon hagyott sarokban. Kisérője, az intrikus –
egy kiélt arczu, sötét szemű ficzkó, – a mint Bélát megpillantotta,
szinte hátratántorodva, vadul borzongott össze. De az már kezébe vette
az ostort és gyeplüt, közéjük csapott a lovaknak és nem látott belőle
semmit, a mi mögötte történt. Útközben tisztulni kezdett az idő s a
kóválygó, sűrű fellegek közül ki-kibukkant a teli hold. Béla egyszer
hátratekintett világánál s szenvedő vendégében egyikét látta a
leghódítóbb nőalakoknak. Fekete öltözetében, hosszas, szenvedélyes és
halavány arczával, a két ezüstös csillaggal nagy, fekete szemeiben, a
hold titokzatos világánál úgy tetszett neki, mintha az éj királynéja
lenne. Azután visszatekintett még többször, sőt egy kerülőt is tett a
Fekete Sasig. A hogy beértek a nagy, ronda udvarra és leszálltak:
– Remélem, lesz szerencsénk a holnapi előadáson, – mondá kecses
mosolylyal a szende.
– Köszönöm, uram, – szólt a királyné és egy szép, vékony, fehér kezet
nyujtott eléje.
XIII. FEJEZET. Az álnevü intrikus és a névtelen filozóf.