látnak semmit és senkit. Tükörré lettek, melynek hiányzik világossága.
Csak két üveglencse, semmi több. Nem látják, mint viszik el mellőle
ájult leányát. Nem látják Istók arczán a megfoghatatlansággal való
reménytelen küzködést, midőn egyszerre lepi meg lelkét minden, de minden
elgondolni valója, s valamennyinek az a vége, hogy: semmik, semmik,
semmik vagyunk. Nem látják a cselédek összedugott fejeit, kiknek együgyü
elméjére bizonytalan homálylyal nehezedik ama hatalmas úr sejtése, ki
most az ő perlőjükkel perel. Nem látják Kurz doktort, ki régi ködös
emlékeiből igyekszik egymásután felidézni a rögtönös halálokat s végre
is csak abban állapodván meg, hogy contra vim mortis etc. meg van
győződve róla, hogy fején találta a szeget. Nem látják az élczes
asztalost, ki a halottak építőmesterének nevezi magát és módosan
kiugratott mérőjével széltében hosszában végigméregeti, mert neki
ezutánra épen csak akkora ház kell. Nem látják a süket Puliszkánét, ki
nagy nehezen belebujtatja urának meredt tagjait fekete atillájába és
selyem nyakkendőjén hosszú babrálás után csokrot köt.
[Illustration: Kálozdy Benedek meghalt.]
De hogyan is látnák?! Az üveges szemeket már lefogta Istók és súlyos
rézpénz-darabokat rakott rájok, hogy a világnak semmiféle komédiájára
föl ne nyíljanak többé. Azután fölemelte szépen, gyöngéden a merev
testet, karjain vitte be a képes szobába és tette le a nagy, szomorú
emelvényre csipkék és koszorúk közé, melyek kötése közben a kertész
kisértetektől borzadozott. Letette és csukló, félig elnyelt szavakkal
sóhajtott föl:
– Így, épen így vitt ő engem siheder koromban, mikor a dunaszögi
mészároslegények holtra vertek. De én csak föltámadtam aztán
halottaimból!…
A szegény mentor bezárkózott a prior-szobába, melynek falán egy nagy
térkép függött. Magyarország térképe. Azon tévedezett szomorú tekintete
keresztűl a Dunán, a Duna-Tisza közti sikságon, a Tisza vizén, a nagy
alföldön egész addig a kicsike kis pontig, hol az ő hite szerint a
Pallérossi Pallérok régi nemzetsége virágzott. Az egész távolság nem
volt több egy-két arasznál, mégis olyan mély bánattal sóhajtott föl:
– Csak messze vannak azok ide nagyon! És ki tudja, lesznek-e majd olyan
jók hozzám, mint az én mélyen tisztelt, néhai barátom volt?!
Még vármegyei esküdt korából maradt egy fekete atillája; az akkori divat
kettős ujja megvolt rajta, de mindakét könyöke kilyukadt. Azt kiadta
Kata asszonynak, hogy foltozza meg a temetésre; azután bezárkózott ujra.
Ládája fiókjait kihúzogatta egymásután; ez egyikből leveleket szedett
elő, – egy meghidegült szívnek egykor szilaj dobogását hallgatta bennök;
a másikból régi, iskolai penzumok kerültek napfényre, össze-vissza
firkált, hiba hátán hiba, téntával telefecskendezett haszontalanságok,
melyek helyett ő annak idején sohasem mulasztotta el jókkal és
tisztákkal szolgálni, – ezek voltak barátságuk legelső kötéslevelei.
Istók nagy, kerek fejét lehajtja a könyökére asztalán s a barna
tölgyfa-lap előtte lassan-lassan megnedvesedik. Mélyen tisztelt
barátjának egész tudatlan, kicsapongó, vitézi, semmittevő és becsületes
élete elvonul kivörösödött szemei előtt és ezer aprólékos
visszaemlékezés, bánat, öröm, szégyen, harag, jóság emléke – mind fekete
fátyollal letakarva – szorongatja élhetetlen szívét. Az alkony leborúl
és a hajnal is hasad már. A vigyori Palkó hiába kopog a reggelivel;
Istók úr nem hallja.
A halottas házak képében van valami álomszerű. Mintha minden csak
álomban történnék. Nincs tiszta külömbség a nap fénye és az éj
feketesége közt. Mindegyik csak szürke. A hajnalok észrevétlen tetszenek
föl és az alkonyatok is így borúlnak le. A beköszöntő éjek nem hoznak
álmot, ébren kisérik végig a háznépet, mintha nappal lenne; a világos
napokon át pedig lábujjhegyen jár és suttogva beszél mindenki, mintha
valami hatalmas alvónak éjjeli nyugalmát félne megzavarni. Aztán a
szünetlen járás-kelés, a változó képek homályos alakulása és tünése. Úri
kocsik és paraszt szekerek suhannak, dübörögnek, jönnek, mennek; ezen
Ivánfi báró érkezik, amazon Péterfi gróf komornyikja jön tudakozódni a
szomorú eset felől; a medve is bedöczög őserdeivel és néma
megindulásával egy múlt századbeli csézán. A parasztgyerekek seregestül
tolakodnak a sötét folyosókon és a kis torony csengetyű-kötelétől kezdve
a halottig mindent szörnyen megbámulnak. A pap a rendesnél kétszerte
torzonborzabb arczczal jelenik meg tudakozódni, hogy nem volt e a
boldogúltnak a szentirásban valami különösen kedvelt mondata, a mit a
gyászbeszéd textusául választhatna. Nem volt semmi. A karámosi festő
piszkos fazekai közt pipázgatva dolgozik a szükséges czímereken.
Fáklyákat hordanak, gyujtogatnak, próbálgatnak. Egy lakatos a sírbolt
nehéz vasajtajának berozsdásodott zárával vesződik. Három szekéren
megérkezik a dunaszögi deákok kántusa s egyik földszinti szobában
reggeltől estig a «Keresztyének sirjatok» nótáját próbálgatják, míg a jó
ebéd után vígabb dalokra is kedvök lenne rágyujtani.
Már a temetésre gyülekezett vendégek mind együtt vannak, mikor az öreg
János, ki évtizedek óta várja mindennek végét, befordúl az udvarra
Bélával, kit a táviró szólított haza a gyönyörök városából. Haloványan,
megviselten, elgyötrötten fog kezet mindenkivel, mintha nem is az örömök
piaczát, hanem a temetőket járta volna két évi távolléte alatt. A
kántus-prézessel, ki tanulótársa volt, alig ismernek egymásra; az igaz,
hogy az énekművészet is borvirágokat termett azóta. – Könyörgöm alássan,
én is itt vagyok! – nyujtja feléje kezét a gadóczi rektor. Mind, mind
sajnálják és irígylik őt. Hideg borzongással lép a képes szobába, hol a
halottak építőmestere már várakozik, hogy a szűk épületre rászögezze
födelét. A ravatal előtt elhallgat szívében a kaczagó bölcsesség és igaz
fájdalommal csókolja meg a halott hideg kezét. Csak e kéz jósága van
most előtte, melylyel őt a porból fölemelte… De az építőmester szegei és
kalapácsai már várnak.
A fáklyák lobognak, a vörös orrú karmester intésére rázendül a
«Keresztyének sírjatok!» s tiszteletes Molnár Ábrahám úr – mögötte a
környékből egy pár kálvinista pap – köszörüli a torkát. Nem zokog fel
senki, a hogy stentori hangján felolvassa a Prédikátor könyvében megírt
igéket: «Jobb a szomorúság a nevetésnél, mert az orczának szomorúsága
által jobbá lészen az embernek lelke.» Ékes szónoki virágokból fűz
hervadhatatlan koszorut az előtte emelkedő koporsóra. Bátran és búsan
kérdezte meg, hogy volt-e az elhunytnál gyöngédebb apa, noha nem vala
gyermeke; volt-e vallásosabb ember, noha jó cselekedeteiben is
elbizakodhatott volna; és volt-e a hazának nála utolsó lehelletéig
hívebb fia, noha szép hazánk, mikor a kard kiesett immár megmerevült,
hősi kezeiből, talán mindörökre elveszett? Senki sem mondott ellent.
Béla ama mély megindulás nyomása alatt állt jótevőjének nyitott sírja
előtt, mely nem képes válogatni a dicséret igaz és hamis szavai közt.
Istók nedves szemei a távolban jártak és könnyei közt mosolyogtak ifjú,
délczeg barátjára. A szent beszéd legjobban meghatotta a süket
Puliszkánét és vele a parasztasszonyokat, kik kék keszkenőikkel vörösre
dörzsölve szemeiket, számtalan isten-áldásokat kértek érette a papra. Az
énekes deákok türelmetlenül topogtak s a kántusprézesnek minden
tekintélyét fel kellett használnia, hogy a gyászprogramm ellenére bele
ne kezdjenek az utolsó énekbe, mikor alkonyat felé szerencsésen
kimutattatván a szomorú orczának kétségtelen előbbvalósága a nevetőnek
fölötte s eldördülvén a rég várt _amen_, egyszerre csak előáll fakó,
vöröses palástjában a reszkető kezű, fogatlan, vén gadóczi pap és még
egy imádságba kezd, melyből egyetlen szót sem lehetett megérteni.
Kálozdy Benedek úr már lenn nyugodott örökös pihenő helyén. A vendégek
mind elszéledtek, csak a deákok öblögették kiszáradt torkukat másnap
reggelig. A tavaszi nap búcsúzott a szép, halmos vidéktől s Béla szobája
ablakából nézte búcsúját. Az udvaron még sok jele maradt a szomorú
ünnepélynek. Tele van csöpögve minden kormos fáklyacsöppekkel. Bálint
mindenes épen jő fel a roppant kriptakulcscsal. Laboda János, az
egyházfi, a féleszű Péterrel épen most czepeli ki a szent Mihály lovát.
Béla el volt merülve a rideg képekbe: és a lemenő nap aranyos
világosságából semmi, de semmi nem volt arczán; egészen beborították ezt
az alkony árnyai.
Ajtaján már ismételten kopogtak; de ő csak harmadszorra hallotta meg.
Egy furcsa alak lépett be hozzá, melyben az esti szürkület alig engedte
fölismernie Istókot. Széles, gyürődött szürke kalapját, melyre dús
gyászfátyolt varrott Kata asszony, kezében tartogatta; két zöld folttal
ékes kék kabátja bokáit verdeste s a hosszú szárnyak alól csak alighogy
kipislantottak tisztítatlan, lyukas csizmái. Csöndesen jött és megállt
Béla előtt.
– Öcsém, szerelmes öcsém, – kezdé, – ha meggondolom a forgandó sorsot,
már alig merlek így nevezni. Minél előbb el akarom végezni, a mi
számadásunk van együtt, nehogy nagy fejű prókátorod szokása szerint
kéretlenül beleüsse az orrát. Neked számolok, mert immár te vagy itt
mindennek ura, a mi az én nézetem szerint azt jelenti, hogy senkinek
sincsen itt jussa egy fillérhez sem te rajtad kívül. Boldogult bátyád
halála előtt néhány percczel összeszakította végrendeletét, melyben
kötelezettségekkel terhelt. Fájdalmasan esik szívemnek, de nem levén
soha az igazság eltagadásához szokva, most sem akarok semmit ferdíteni s
bevallom őszintén, hogy utolsó szavaival elégedetlenségét fejezte ki
fogyatkozó erőm fölött. Mindezeket tekintetbe véve…
– De ülj le hát, bátyám. Mit állsz itt előttem? – vágott szavaiba Béla,
kinek csak nagy nehezen sikerült az öreget egy székbe tuszkolni. Hanem
csak a legtiszteletteljesebb egyenes ülésben maradt és a világ minden
kincseért meg nem támaszkodott volna.
– Köszönöm, köszönöm, – mondogatta. Én rám úgysem várakozik pihenés és
nem tenném alaposan meggondolva, ha kényeztetném magamat. Íme itt van
minden átadni valóm. (És kabátja oldalán az egyik zsákból kulcsokat, a
másikból irásokat húzott elő.) A számadások eddig az óráig vannak
vezetve. Bocsáss meg, hogy írásom egy kissé kuszált – mélyen tisztelt
barátom szarkalábaknak szokta nevezni; – de szemeim egy-két napja még
gyöngébbek, mint rendesen. Azt hiszem, két tétel fel fog tünni a
számadásban. De tudakozódjál csak utána és mindenki egyértelműleg oda
fog nyilatkozni, hogy a mi asztalosunk, a ki a koporsót készítette,
általánosan ismert nagy csaló. A másik a kántistáknak kiszolgáltatott
bor nagy mennyisége lesz. De a deákok mind részegesek és követelők. Fogd
kérlek a kulcsokat is, és vedd figyelembe abbeli kérésemet, hogy a
tételeket azonnal vesd össze a pénzes ládával, mert nem szeretném, ha
úgy tekintenének, mit a ki megszökött a kastélyból, hova utóvégre
nagylelkű barátsággal fogadtatott.
– Hogy-hogy? Mit mondasz, Istók? – kérdé Béla nagy szemeket meresztve az
öregre, ki minden ellenzése daczára fölemelkedett helyéről, és így
folytatá:
– Mélyen… azaz szerelmes öcsém, igen, én megyek és még ma szeretnék benn
lenni Karámoson. Mert, ha meggondolom, mire magyarázhatnák az emberek
tovább itt tartózkodásomat, okvetlen arra kellett határozni magamat,
hogy távozzam e házból. Eddig csak volt mit tennem, hogy senkise
vethesse szememre kenyeremet. Az én mélyen tisztelt, boldogult barátom
kissé hiányos volt a klasszikusokban, a jusban és a theologiában, melyek
nélkül az életben sok lépésünkben fennakadunk. Az én kötelességem volt e
hiányosságokat tőlem telhetőleg kipótolni. Mostanában pedig, hogy a
szobához kötötte a betegség, gyönge tehetségeimen kívül lábaimmal is
igyekeztem szolgálatára lenni. Minderre azonban a te fényes elmédnek és
fiatal erődnek semmi szüksége s ennélfogva énnekem ebben a házban semmi
tennivalóm.
– Istók bátyám! – csitítá a már-már elérzékenyülő öreget Béla,
megragadva kezeit. De ez alig figyelt rá és megindúltan beszélt tovább:
– Igen, öcsém, én megindulok innen, hol ennekutána mindenki csak
ingyenélőnek tartana. És méltán. Tisztán állok előtted; ha hinni akarsz
nekem, elhiheted, hogy semmit sem szereztem és egy garas nélkül távozom.
Nemzetségem: a Pallérosi Pallérok a Tiszán túl virágzanak; majd azok
szereznek nékem valami kenyeret. Nézd, ebben az öltözetben állítottam be
először – már több harmincz esztendejénél – a karámosi vármegyeházán az
én mélyen tisztelt barátomhoz, kinek akkor egy reprezentácziót kellett
készítenem. Ugyanezek a csizmák, ugyanez a kabát, ugyanez a kalap volt
rajtam. Ugyancsak azokban indulok most meg, – csupán csak a kalapomra
varrott Kata egy gyászfátylat. Ha meggondolom… Már össze van kötve
odalenn a batyum; a könyveim is mind akkorról valók. Ha eszembe veszem…
De nem. Mit mondjak egyebet? Iszen te sorra meg tudsz gondolni magad is
mindent. Íme, ezekben óhajtottam eléd terjeszteni nyomós okaimat, melyek
arra az alázatos kérésre bátorítottak, hogy a számadásokat és a pénzes
ládát minden további haladék nélkül vizsgáld át.
A mentor, erőt véve magán, ismételt csuklások és fennakadások között
valahogyan bevégezte szavait, melyek sajátságos keveréke voltak a
beszámoló előadásnak, védbeszédnek és a búcsúszónoklatnak. Béla
félrelökte maga elől a kulcsokat és papirosokat, s borús szívének igazi,
meleg elérzékenyedésével szólalt meg:
– Nem úgy, nem úgy, hajdani pártfogóm te! Az én lelkemet sok teher
nyomja már s nincs kedvem még a hálátlanság vádjával is megszaporítni
őket. Kinek köszönök én mindent, a mim van? Ki mentette meg egykor
szegény anyámat az éhenhalástól? Ki hozott engem ide? Ki szerezte meg
nekem bátyám derék szívét? Csak törüld meg szemeidet, Istók. Akkor lenne
okod a fájdalomra, ha most hálátlanúl elfogadnám búcsúra nyujtott
kezedet s kivezetnélek az utczaajtóig, hogy vén napjaidra szélnek
eresszelek.
– Te mester vagy a logikában, Béla, – akadozott Istók, könnyei közt
gyönyörködve kedvenczében. Akaratod ellenére is azt bizonyítja minden
szavad, hogy itt én rám és az én gyönge tehetségeimre semmi szükség. A
hálát ne emlegesd, mert abból csak a te éles okoskodásod tudja azt a
következtetést vonni, hogy maradjak. A mi neked igazságnak tetszik, az
csak látszat. Ha meggondoljuk, hogy az én mélyen tisztelt barátomnak
(halála óta mindig a legünnepélyesebb formában emlékezett meg róla)
tulajdonképen nem is volt mást mit tennie, mint a mit tett, egészen más
eredményre jutunk. Mert Ágnes… no de nem fizetem rosszal a jót. Most egy
kenyéren vagyunk vele, pedig mindig igen büszke volt hozzám. Neki sincs
semmije a rajta valón kívül, csakhogy az ő viselője még divatos, az
enyém meg már ócska. Bekövetkezett, hogy íme, csak ez a különbség
köztünk. De nem is panaszkodom rá, inkább beismerem, hogy a mi boldogult
jótevőnk nagyon hirtelen indulatú volt. Nem hiába keveset törődött a
klasszikusokkal.
Istók beszédközben észrevette, hogy egészen eltávolodott a tárgytól,
melyről tulajdonképen szólani akart. De a jó vitatkozó szokása szerint
hamar összeszedte magát s egy ugrással helyén termett.
– Ne emlegesd a háladatosságot, Béla. Mert kisértetben vagyok, hogy azt
a kérdést intézzem magamhoz: nem alacsony számítás vezérelte-e eleitől
fogva lépéseimet, hogy helyemet napjaim végeig biztosítsam? És ha valami
kételkedés maradna bennem, vagy ha mások is azt hinnék – pedig a ti
gyanakodó prókátortok mindenkiről maga után itél – az még rosszabb
lenne, mint ha ingyenélőnek tartanának. Azért csak nézd át gyorsan,
pontosan és kímélet nélkül számadásaimat s engedd meg, hogy a kis Pirók
utánam hozza a batyut.
Béla azonban az iratok helyett újra az ő vonakodó kezeit ragadta meg.
– Nem hallottad-e soha, öreg barátom, – mondá, – hogy a hű tiszt,
életének derekasan végzett munkája után, nyugalomba tétetik. Ki meri
mondani, hogy nem érdemli meg a kenyerét? Te harmincz esztendeje töröd
fejedet, őrködől híven és sáfárkodol becsületesen; ki érdemli meg nálad
jobban a pihenést? A mivel csak elláthatlak, a mit kedvedre tehetek, azt
te mind-mind sokszorosan megszolgáltad. Míg ez a ház áll, te úr leszel
abban, akár én. Ez az utolsó szavam, Istók, és nem várok rá feleletet.
Pallérosi Pallér István izgatottan mozgott ide-oda, elővette meg zsebre
dugta kék tarka keszkenőjét és Béla kezét szorongatva, mondatait be nem
fejezve, dadogta:
– Mégis, ha meggondolom… ha megfontolom…
És meggondolta, hogy a klasszikus irodalom, a jus és theologia terén
való harmincz esztendős működésével bizonyára elég fontos és terhes
szolgálatott tett e családnak arra, hogy kénytelen nyugalomba lépését a
világon senki se hányhassa szemére.
XII. FEJEZET. Frank és Kordélia.
Hónapok teltek el s Béla eléggé unta magát a nagy, barátságtalan
kastélyban, mely gazdáját gyászolta. A temetés után még egy-két napra
ott maradt nála hajdani tanulótársa, a kántus-prézes s tőle telhetőleg
igyekezett fölvidítani egyhangú óráit. Dunaszögön esze ágába sem jutott
volna valakinek kétségbe vonni, hogy hét vármegyén Mányóki Bertalannál
különb mulató akad. A híres Győri Mikének te-tu pajtása volt, ki – mikor
negyvenhárom esztendős korában végre sikerült megválnia a kollégiumtól
és elszakadnia Szlavoniába lévitának, (mire nézve nem kívántatott meg a
papi cenzura,) – minden dicsőségét Bertalanra hagyta. Az utód nem volt
méltatlan nagy nevű mesterére, ki a kálvinista deákmulatságok hahotára
keltő fűszerének hosszú időn keresztül legünnepeltebb szállítója volt. A
tanítvány más agyagból gyuratott; de nem kisebb szerepre és hírre
hivatva. Mike halavány, puffadt, örökkomoly arczát nála borvirágos,
örök-nevető kép helyettesítette; a komoly méltósággal elkövetett
csínyeket víg meggondolatlanság; a szónoki páthoszt a versíró
könnyelműsége. A Mányóki-féle hiteles és apokryph versek gyűjteménye ma
is megvan sok, Dunaszögről került lelkipásztor titkos fiókjában, honnan
a szentlélektől kevésbbé bolygatott órákban elő-elővétetik a
megbecsülhetetlen kézirat. Víg czimborák közt poharazva, vagy a
kollegiumban pipájával az ágyra heveredve, neki egy-egy vers csak annyi
volt, mint másnak egy jóízű nevetés. Egy tekintetben hasonlított a nagy
vallásalapítókhoz, noha a papi vizsgán már három ízben megbukott.
(Mondják ugyan, hogy csak készakarva, mert Mike példája elrettentette a
Bergengócziába meneteltől.) Ez a hasonlatosság abban állt, hogy maga nem
igen írt le semmit; gondolatait, rímeit és tréfáit a körüle sereglett
tanítványok tették papirra és adták kézről-kézre. Még az a komoly
versezet is, melyet nagys. Kálozdi Kálozdy Benedek úr halálára készített
és Béla megvígasztalására magával hozott, idegen kézírás volt. A többit
aztán estéről estére úgy rögtönözte az ebédlő nagy asztala mellett,
melyen négy különféle pohár állott előtte s egyiknek sem igen volt
hosszú pihenője. Istók kedvét a tréfás poéta – különösen a Biró Eulália
kisasszonyra készített versezettel, (ő jelent meg Bogádról egyedül a
temetésen,) – szinte könnyekre fakasztotta. Került mindenre vers, csak a
pohár tele legyen előtte. Adomáinak, iskolai tréfáinak sem volt
vége-hossza. Egyszer előhozakodott Hajós professzorról is, kit az ő
kedves barátja, Mátyás, a faképnél hagyott s már tovább is akarta fűzni
a beszédet, mikor hirtelen csak eszébe jutott valami és félbeszakította.
Egy késő este Mihály huszárral volt valami koczódásuk, melynek oka alig
lehetett más, mint Zsuzska menyecske. A poéta kétségkívül igen jól
érezte magát a kastélyban s nem épen kellemesen érintette a szénior
sürgető levele, melyet nagyobb nyomaték kedvéért a kollégium pecsétjével
is ellátott. Hivatalos tekintélylyel hivatott föl ebben Bertalan a
haladék nélkül való hazatérésre, miután a dunaszögi kántusban olyan
fejetlenség tört ki, hogy legutóbbi fellépéseik már inkább
macskazenéhez, mint műelőadáshoz hasonlítván, az iskolai hatóság
figyelmét is magokra vonták. Mit volt mit tennie a poétának?!
Összeszedte holmiját, rímekben vett búcsút a fenyves madaraitól és a kis
ér békáitól s hazafelé indúlt, a vendégszerető kastélynak egyebek közt
ezeket kívánva:
Fala romlást soh’se lásson,
Idő foga rajt’ elvásson.
Földindulást, vakandturást
Föl se vegyen, – ugy legyen.
Béla magára maradt s a tisztesség úgy parancsolta, hogy még egy ideig
magára maradjon. Tétlenül hevert pamlagán, únottan és ásítva forgatta
könyveit s a kényszerű magány már-már visszaterelte melanchóliájába. Az
emlékek, melyeket párizsi kedvesétől vett, azok is csak emlékek voltak,
melyeknek ama régibbekkel, tisztábbakkal, szíve szerint valóbbakkal
folytatott küzdelmökben háttérbe, a ködös, távoli, hatástalan háttérbe
kellett vonulniok. Az első emlék egy nem jelentéktelen összegről szóló
adóslevél volt, melyet be kellett váltania. A vasasláda nem volt tele s
Istók nem tudott jobb módot, mint Landsman Emánuelhez folyamodni, ki az
egykori Péterfi-jószágok nagy részét kezére kerítette. Az új földesúr
mindig tiszta fehér mellényt viselt, fénymázas magyar csizmákban járt,
paripát tartott, hazai bajuszpedrővel élt és mindenben gavallért adott.
Egyszerüen átnyújtotta Bélának tárczáját s a tárczával együtt tenyerét
is, hogy barátok között az efféle írás nélkül is megeshetik. Béla nem
volt ósdi gondolkodású ember, felcsapott az eléje nyújtott tenyérbe s
ajánlotta Landsmannak, hogy változtassa meg a nevét Hazafira. A kölcsön
nagy része Párizsba vándorolt. No, de nem hiába. Megérkezett érte a
másik emlék: a Vénus-kép. Béla elragadtatása fölötte korántsem volt
akkora, mint vágya utána, mikor Párizstól búcsút vett. Fölakasztatta
ágya fölé a legelésző tehenek és ebédvivő parasztasszonyok idylljei
közé. De nem igen állt meg előtte s szó sem volt róla, hogy elmélázott
volna rajta, mint ama kis haszontalanságok fölött nem egyszer tette,
melyeket íróasztalának fiókjai rejtegettek. Erélyesen megvédelmezte
azonban a szép jövevényt Istók ellen, ki Kata asszony, Zsuzska és Sára
által felbujtogatva, s teljesen megfeledkezve ifjúságának sikamlós
emlékeiről, a legpuritánabb szempontból fejtette ki, hogy: ha
meggondoljuk, miszerint az, ki ilyen paradicsomi meztelenségben kész
volt a piktornak megmutatni magát, semmiesetre sem lehet tisztességes
személy; egy jófélének arczképe pedig nem méltó arra, hogy Kálozdy Béla
szobáját ékesítse, minek folytán vagy a kulcsárné által nagy kitartással
sürgetett tűzhalálra, vagy legalább örökös számüzetésre lenne itélendő.
Béla mosolygott, egy tekintetet vetett a rózsaarczra, nefelejts-szemekre
és liliom-tagokra s Vénus a helyén maradt.