már egy-két hónapja ülök itt s ez este szivesen leszek cicerónéd.
Szeretem a tanulást mulatsággal váltogatni és valóságos imádója vagyok
az isteni Theresának. Különben a politikai világban akarok egy kissé
körültekinteni, mert azt hiszem, ismét nagy dolgok vannak készülőben. De
azért egészen komoly ember sohasem leszek életemben. Hát csak másokért
született-e az ember, vagy valamennyire magáért is? Ezt irtam közelebb
anyámnak. Nem volt-e igazam? Így. Most már indulhatunk.
Megindultak a Champs Elysées felé. Elhaladtak a Madeleine fenséges
oszlopcsarnoka előtt; útjokra ragyogott a Rue de Rivoli fényes
lámpasora; a Tuileriákat s a Place de la Concorde-ot maguk mögött
hagyták; odahangzott a Szajna csöndes mormolása; a víz tulsó oldalán
emelkedett a kupola századunk oroszlánjának sírja fölött és tündöklő
fényárral fogadta őket a világhirű sétány három fasora.
Már odaértek az Alcazar csillogó lampionjai, az igen szép, de már késő
ősz daczára is illatos virágágyai, hivogató lugosai és tömött asztalai
közé, melyeknek gazdag és szegény, munkás és ingyenélő, frakkos és
blouse-os közönsége türelmetlenül, lármázva hallgatja a szinpadon
kétségbeesetten erőlködő bohóczot, az igényteljesen föllépő tenort és a
parodizáló éneknek legszebb reményekre jogosító leánynövendékeit. A
föllépő angyalok egy-egy tisztelője, kinek külön érdekei is vannak a
dologban, hiába igyekszik pártfogoltja részére csöndet teremteni; a
remény csak maradjon reménynek, a közönség várja Theresát. A két új
vendég is helyet foglal s vár a többivel. A fiatal gróf – egy-két futó
tekintetet vetve a svájczi házra és előtte a szinpadra – kérdőleg
emlegeti, hogy két ily régi jó barátnak messze földön találkozása nem
érdemli-e meg, hogy a föld legnemesebb borával koczintsanak egymás
egészségére? A hagyományos fekete reverenda komor vonásaival mindörökre
eltünt háta mögül s a pinczér fürge előzékenységgel hoz meg mindent, a
mit kiván. Koczintanak és újra koczintanak. A szinpadon még mindig a
bohócz, a tenor és a növendék-leányok küzdenek a lehetetlen ellen s a
nemes ital tünő gyöngyei egy-egy csöppel mindig többet hoznak Ernő gróf
szivéből ajakára.
– Eh, soha életemben ki nem állhattam a bevezetéseket – mondá és egyet
dobbantva csatlakozott a türelmetlenkedőkhöz. Nincs-e igazam, Béla?
Pinczér még egy palaczkot! De nini, az a kis barna… mit látok! Soha
ilyen hasonlatosságot! Mintha csak testestül-lelkestül ő lenne. Te
persze semmitsem hallottál az én karámosi kalandomról. Egy kis
szinésznőbe szerettem bele. Nézz oda, az volt az, a ki most végezte a
számát és visszavonul. Az utolsó vonásig olyan volt. Nos, mit szólsz
hozzá? Csak a szemei voltak még szebbek, és azt hiszem, nem tudott
énekelni, mert nekem csak elszánt, hősi szerepekben mutatta be magát.
– Az egészségére! – vágott közbe Béla és meg-megcsillanó szemekkel
emelte föl poharát.
– Eh, hadd el, barátom, – folytatta egyszerre kedvetlenül az urfi. –
Valóságos márványszűz volt, azok közül való, a kik csak a nászágyban
gyúlnak életre. Szavamra mondom, szerelmes voltam bele. Érts meg jól:
szerelmes. Minden józan eszem egy kicsike kis szögletbe szorult, hanem a
döntő perczben szerencsére előrontott onnan és összeszedte magát. Én
befogattam, hazahajtattam; de még most sem igen szeretek rágondolni.
Voltál-e te szerelmes valaha? No igen, a szép Ágnes. Tudjuk, tudjuk. De
mondd csak, mit tartasz az én elhatározásomról, melylyel a csábító
kelepczét kikerültem? Nem mutattam-e hősiséget?
Mielőtt Béla kifejezhette volna föltétlen elismerését, beszélgetésüket
félbeszakította az egyszerre fölriadt tapsvihar. Theresa megjelent s a
közönséget megkerülve a szinpadnak tartott. Mindenki tapsolt, éljenzett,
mosolygott, hódolt e jelentéktelen leánynak, ki mélyen kivágott sárga
selyem ruhájában, erős vonásaival, mély és fátyolos szemeivel, nagy
szájával, csontos vállaival, hangjegyeivel és virágcsokrával gyorsan
suhant át alattvalóinak tomboló tömegén. Gyorsan suhant át, fején
hervatag virágkoronájával, melynek élete ép oly rövid, mint a milyen
nyomtalan. Még akkor királyné volt s fodrászának és kutyájának semmi
gondja Pompon Róza kenyerére. Nem volt kihivó alak. A szinpad lámpái egy
szintelen arczot világítának meg; szemeit szeliden jártatja körül a
csituló közönségen. Hangjegyeit megforgatja kezében, a karmester
pálczája emelkedik és megcsendül egy fájó, nemtelen, kaczagó, nevetséges
dal első hangja. A vadgalamb egy szempillantás alatt szerteszét szórja a
semmibe szerény, szürke tollait és a lángmadár égő, kéjes rózsaszinét
váltja. Szikrákat szór mindenfelé s a gyujtogatók sorsától ő sem
menekszik: fellobban maga is. A homályos szemek mélyén felgyul a láng, a
szintelen arcz lázas pirban ég és keble sebes, izzó hullámokat ver.
Egyszerre búcsút mond mindannak, a mi gyöngéd, nemes, bájos és imádatos.
Minden versszak egy gúnyos kaczajba vész, mely szentségekkel űz
könnyelmű tréfát. A mai szeretőt csufolja a holnapival, nevetségesnek
találja a koplaló erényt, kaczagja a csillagok közt járó bölcseséget és
bőven hányt csókja boldogé-boldogtalané. Fenékig bolond a világ! A ki
könnyü fejjel, könnyü vérrel, könnyü szivvel jött ide, az megtapsolja
benne az aljast: kétértelmü tréfáit, hányiveti mozdulatait és
kidülesztett mellét. De a kinek egén felhő is van, az érzi e kaczagásban
a fájdalmat, e szilajságban a kétségbeesést, e kapkodásban az
elérhetetlent. Érzi, hogy a nyilak, melyek a szinpadról találják, már
véresen érnek hozzá; egy meghasonlott szív vére van rajtok, melyből
indultak.
Vendégeink egymásután ürítették a poharakat és lelkesedtek.
– Hatalmas! – kiáltott Ernő gróf és tapsra készülve vetette hátra
kézelőit. Mondd hát, barátom, van-e a világon valami ehhez fogható? Ah,
mennyire bele voltam én bolondulva Ilkába!
– Pompás! – tört ki Béla és fekete szemeiben réges-rég parázs alatt
rejtőző tűz lobogott. A szinpadra szegezett tekintetével majd elnyelte a
bachansnőt; székén hátradűlve, a kis kerek asztalon verte az ütemet és
mohó gyönyörüséggel leste a versek tréfás csattanóit. Tapsolt, éljenzett
és magán kívül volt. Csak az történt vele, a mi ezerekkel megtörtént
már. A hosszú és rideg vezeklés nem enyhitette kinjait; odavetette
zsákmányul a mámornak öntudatát. Egy órára feledett, szive megnyilt és
sovár élvezettel szitta magába mindazt, a mit látott és hallott. A kit a
tudomány hideg istenasszonya és a szeszélyes muzsák magára hagytak:
egyszerre új világ nyilt meg égő szemei előtt, melyben
megszámlálhatatlan sokan voltak hozzá hasonlók. Im, másnak reményei is
szétfoszlottak s kineveti őket; másnak lelkét is nehéz kő nyomja s
kaczagva nyög bele! És ezek itt mind, mind nevetnek, kaczagnak,
vigasztalódnak! Béla, ki lelke furdalásaival és reménytelenségével
hosszú hónapok óta elzárkózott a világtól, most az élet izgalmainak
meleg szelét érezte szive körül. Arcza rángott, vonaglott a csattogó
hangokra, melyek megjárták szivét és keservesen tanították a
legszomorúbb vigasztalásra, a kaczagásra. Egy-egy perczre elhitették
vele, hogy mindaz, a mit nevet, nevetni való, és ő – nevetett. Mindegy.
Ezzel felnyitották a tetszhalott koporsóját, megváltották az egyedüliség
átkától, milliókat ismertettek meg vele társakul. Nincs többé egyedül.
Előtte a serleg és van még egy mosolya a világnak, mely neki szól. Miért
ne fogadná el?! Koczintott Ernő gróffal újra meg újra, törülte felszökő
könnyeit és nevetett. Élt ismét; de minő élet volt az, a mely ez estén
vette kezdetét?!
Mikor társától a késő éjjeli órán búcsút vett, egy virág volt
gomblyukában. Egy virág abból a bokrétából, melyet Theresa szétszórt
közönségének. Lázasan lüktető fejjel vetette magát kocsiba és a
kocsisnak a hűs, szelid éjjeli levegőben sétát parancsolt. Lassan
indultak meg s félig való, félig álomképekben vonult el Béla szemei
körül az éjjeli Párizs. Megfordultak a szent Mihály hidja mellett, ama
sötét épület előtt, melyet Morgue-nak hínak s melynek fekete márvány
asztalai a Szajna ismeretlen áldozatainak adnak szállást. A hullámok
lenn zugolódva panaszkodtak, hogy táplálniok kell a félelmes alkotványt.
Béla kihajolt a kocsiból s levette kalapját, hogy a vízről jövő éles
szél szabadon érje forró halántékait.
Lakása elé épen Antallal együtt ért, ki vigan dudolt egy kis dalt,
melylyel huga egész este kinozta a zongorán. A festő, a mint a kocsiból
kilépőben Bélát ismerte meg, egyszerre elszakította a dal fonalát s nagy
szemeket meresztve az ifjú kihevült alakjára és nem egészen biztos
tartására, egész örömmel ütötte vállon.
– Nos, itt a karom, barátom, – mondá, – fogózzék bele. Úgy látom, hogy
ön igen türelmetlen pácziens s vagy más orvost hivatott helyettem, vagy
maga kontárkodott bele a mesterségembe. De meghajlom a siker előtt, a
mint ez már nekünk rossz szokásunk. Csak azt engedje… Lánczhordta
lépcsője; vigyázzon egy kissé!… Csak azt engedje meg, hogy a koronát én
tegyem fel. Holnap, ha fölébred, tekintsen át hozzám s azt hiszem, estig
tökéletesen rendben leszünk. Hol van a kulcsa? Így ni. Most jó éjt.
Béla – egy sárkányokkal, mérges kigyókkal és mindenféle vérszopó
fenevadakkal átviaskodott éj után – másnap délelőtt kábult, nehéz fejjel
hevert művész-szomszédja kis szobájában egy kereveten, mely elé végig
zöld függöny vala húzva, elrejtvén a pihenőt mindenki elől, a ki a
szobában megfordult. A kis hajlék nagy rendetlenségében állványok,
festéktartók, palettek, papirok, vásznak, kréták, vonalzók között
csöndesen dolgozgatott a festő, egy-egy szóval keresve föl olykor
barátját a függöny mögött.
– De parancsoljon hát álmos szemeinek, és tudassa velök, hogy
aluszékonyságukban teljesen érdemetlenek arra, a mi rájok vár. Csitt,
csöndesen. Ne mozduljon. Ő itt van.
Az ajtón halk, félénk kopogás kérdezősködött, hogy szabad-e?
– Lehet.
Egy nyulánk, eleven, bájos leányka lépett be. Egy minta, mely méltó rá,
hogy ifjuságának egész varázsa halhatatlaníttassék valami örökéletü
vásznon. Arcza rózsacsokor, melybe szemeknek két nefelejts volt
illesztve. A szalagok, melyekkel e csábitó csokor össze volt kötve,
szinehagyottak és foszlányosak voltak; a föld, melyben termett, nem úri
park, csak valami szegényes zug lehetett. Kis, fekete kalapkája,
divatjával együtt, régi volt; a három kis bimbó mellette nem az első
divatárusnőtől való. Barna kendője, melyet egy ócska és czifra melltű
tartott össze keblén, ép oly silány volt, mint kék koczkás, viseltes
szoknyája és kopott, foltos czipőcskéi. Hanem ugyan kinek jutott volna
szeme e kopott és régi holmik számára olyan üde és kaczér mosoly
mellett, melylyel az érkezett a festőt köszöntötte:
– Jó reggelt, Antal úr. Bocsásson meg, ha váratlan jövök, de egészen
elfeledtem, hogy mára rendelt-e vagy holnapra?
– Legjobbkor babám, – mondá a gazda. – Minden készen van rá, hogy velem
együtt halhatatlanná légy. Nem adsz egy csókot? No nem. Hát ülj le
szépen oda arra a magas hátu székre, hogy jól láthassalak. Nincs itt
hideg Jozefin? Úgy, úgy; nem szeretem vesztegetni az időt.
A festő rendezgette papirjait, próbálta krétáit és könnyü függönyt
vetett az egyik ablakra, melylyel szemben egy kiváncsi commis lakott.
A lány letette egy kis asztalra kalapját, mely alól a gazdag, fénytelen
fekete fürtöknek egész erdeje omlott ki; melléje dobta az ócska tű
zárából megszabadult kendőjét és vetkezés közben fecsegni kezdett a
festővel, ki alig vetett rá egy-két tekintetet.
– Ugye nagyon régen volt már Antal úr, mikor nénémmel jártunk önhöz?
Akkor még apánk is élt s minden este megverte szegény anyánkat. Úgyám,
sokszor kijutott Babette-nek is, ha nem vitt haza elég pénzt. Pedig a
piktor urak magok is szegények! Hanem Babette ugyancsak bolond
szerencsét csinált. Képzelje csak, egy szép, fiatal, jó módu boltos
beleszeretett és elvette. Mi nem sok hasznát láttuk ugyan, mert a férje
megtiltotta neki, hogy hozzánk jőjjön és egy fillérrel sem könnyítene az
anyánkon; de azért csak örülök a szerencséjének és keresek én magam, a
mennyit tudok. Köszönöm, Antal úr, hogy rám gondolt. Az a vén,
pápaszemes Godard, a kihez járni szoktam, mindig megszid, hogy szűkek a
vállaim és ezen pörlekedve, le is húz belőle, a mi járna. Pedig nem is
igaz. Nézze hát, igaz-e? Antal úr, hallja mit beszélek? Emlékszik rá,
mikor Babette volt szent Czeczilia? Egy szörnyű nagy hárfát kellett neki
a kezében tartani. Én meg angyal voltam mellette. Még akkor!
Még akkor! De most már félre vannak lökve az idomtalan czipők s kaczéran
kandikálnak elő a kis, formás sarkak és rózsaszin lábujjak. A kék
koczkás szoknya a sarokban idomtalanul, ránczosan, zizegve-zörögve
zsugorodik össze, mint ifjú bájaknak mérges és tehetetlen, vén őrzője.
Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak nevezni a fösvény
és pápaszemes Godard, kit a műkritikusok folyton korholnak, hogy Psyche
bánatát csak tüdővészes formákkal képes megérzékíteni! Antal Vénust
akart festeni, miután Portiájával semmire sem ment. És ez a bájosan
hajló nyak, a levont lepel alól előbukkanó kebel két pihegő halma, ez
olvadó körvonalak, melyek minden mozdulattal a tündéri alak új
szépségeit mutatják, e gömbölyded térdek méltók valának arra, kinek a
festő képzelete szánta. Ez alak meleg szinén az élet millió vakitó
szikrája úgy csillogott, tánczolt, pezsgett, mint egy idegen égalj
rózsaszin haván. A lég, mely körülvette, s melyet Béla beszitt, ép oly
nehéz és észvesztő volt, mint ama víz csöppjei, melylyel az egyszeri
spanyol király tündérszép neje fürdőjéből kinálgatta lovagjait. A
függöny megmozdult.
[Illustration: Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak
nevezni…]
– Antal úr! – kiáltott a lány ruhája után kapva, – van ott valaki? Ki
van ott?
– Senki, babám, senki; – felelt a festő. Csak ne nyugtalankodjál, mert
akkor semmire sem megyünk. Fordulj egy kissé az ablak felé. Ne félj, be
van függönyözve. Nem láthat senki.
Béla azonban, ki a függöny mögül előrontott, már a következő perczben
meghazudtolta a mestert. Bélán erőt vett a bódító mámor, melylyel tele
volt a szoba levegője, s nem birt tovább megmaradni rejtekében. Előtört.
Josephine a sarokba menekült a pipázó czigányok és kék koczkás, ránczos,
vén őre mögé. Mindhiába; nem volt menedéke. Béla félrelökte az egész
czigányhadat, lábaival taposott a tisztes aggra s a reszkető karok és
vállak nem menekültek csókjaitól. Soká telt be velük s mikor ingadozó
léptekkel visszavonult, ezt is, úgy látszott, csak azért tette, hogy új
rohamra készüljön.
A reszkető, szineit változtató, megrémült leány heves és akadozó
szemrehányásokkal árasztotta el a festőt, ki jóizün mosolyogva hegyezte
krétáit.
– Uram, Antal úr, ez rossz tréfa!… Kegyetlenség!… Hol van az övem,
czipőim?… Ma utoljára vagyok itt… Nevethet, csak nevessen… Oh istenem!
Festő ez az úr is itt?
Antal nyugodtan tette le kését s míg barátja mozdulatlan éhséggel nézte
áldozatát, könnyű tréfával válaszolt a leánynak:
– Nem festő, babám, csak szerelmes. Ne ijedj úgy meg tőle, mert
biztosíthatlak, hogy egészen ártatlan ember. Tudod, egy azok közül,
kikkel még angyal korodban lehettél ismerős. Tegnap megpillantott, mikor
veled beszéltem s viszont akart látni. Ma aztán bizonyosan követett e
házig. Hanem, hogy ide a szobába, a függöny mögé mikép jutott, már azt
nem tudom. Ah, ott a kályha! Uram, – fordult Bélához, – nemde a kéményen
ereszkedett ön le?
A lány arczán egy könnyü mosoly futott át a híg könyek között. Bélán
erőt vett az a pillanatnyi bágyadás, mely az idegek heves izgatottságát
követni szokta; karjai lassan hanyatlottak, feje meghajolt és fekete
szemei visszanyerték szelid, mély varázsukat. Josephinre nem volt hatás
nélkül a festő hizelgő tréfája és e változás. Arczáról lassankint
eloszlott a rémület s Bélára vetett pillantásai nem voltak többé
indulatosak. Sőt lopva is fölkeresték s bizonyos gyönyörüséggel
nyugodtak az ifjú nemes alakján. Egyszerre csak félrevetette a kendőt,
melyet nyaka körül akart keríteni s kis, fehér kezét egy kitörő, könyes
kaczagással nyujtotta feléje:
– Uram, ön tetszik nekem.
Bélának minden idegét felzaklatták e rövid perczek eseményei. Bánatos
szemeibe tűz és vér nyomult, homlokán verítékcsöppek küzdötték elő
magukat, kezei remegtek s jég és láva kergetőztek ereiben. Egyetlen
pillanat oly zavart teremtett lelkében, melynek eloszlatására, kérdés,
elég lesz-e egész élete? A kora ifjúság rothadt fertőjétől tisztán
maradt; a bálványozás, melylyel pajtásai elárasztották, szerencséje
volt; az ébresztett önérzet és féltékenység helyzetére mindig megőrizte
attól, hogy a bálványozó csőcselék salakjába keveredjék. Egy iránt
érzett, egyet ölelt csak életében. Az emberi szépséget, hamisítatlan
alakjában és legszebb megjelenései egyikében, most látta először
leplezetlenül maga előtt. Lelke sokszor és soká merengett egy-egy nagy
művész alkotása előtt, a Venusok, Psychék, Dianák, Polyhymniák, Clytiák
halhatatlan alakjai fölött; de a legnagyobb mesternek, a természetnek
ellenállhatatlan karjait most érezte először és szemei elkápráztak a
nekik megnyilatkozó, legelső élő szépség előtt. Hát vannak formák a
márványon és vásznon kívül is ily észvesztően tökéletesek? De hol
teremtett ilyet valaha művész? Mondják, hogy Heine beteg idegeit
ájulásba ejtette a milói Venus. Csodálatos; Bélának azok mind mind
hideg, mosolytalan és csodálatraméltó ideálok voltak; vérétől,
idegeitől, életétől távol maradók. Íme, ez az igazi ideál, itt előtte.
Nem néma, fagyos, égi, elérhetetlen, hanem való, meleg, érző, ölelő
szépség. Eszmény, mely valósággal mosolyog reá, melytől nem választja el
semmiféle fenséges csalódás, mely magának követeli őt üldöző
zsarnokaitól. Betölti egész valóját és borongó lelkéről szétrebbenti a
sötét szárnyú hollókat. Érez-e valamit e perczek mámorában az
ellenállhatatlan vágyon kívül? Semmit. Ez, épen ez kellett neked,
pihenést kereső vándor.
Béla elfogadta a neki nyujtott kis kezet s hosszan nem bocsátá ki a
magáéból. Nem tudott betelni a szép leány nézésével, ki hol csodálkozó
szemeket, hol könnyű mosolyt vetett lovagjára. Az ifjúra nézve még
mindig nem létezett a ránczos ruha, irigy melltű és hazug czipői, ezek
ellenére csodálta a részegítő tökélyt, melyet az imént pillantott meg s
a melynek sugárzó képe lelkében maradt.
A festő összefont karokkal, elégülten nézett a csodálatos
elragadtatásra, mely úgy látszott, mintha a leány arczába is
felszöktetné szíve vérét. Majd szivarra gyujtott s karszékébe dőlt.
– Nos, Josephine, – mondá – ugyebár vannak különb emberek is a Babette
boltosánál? Ez az úr itt, a ki neked tetszik, egy magyar gróf, herczeg,
viczekirály, vagy isten tudja micsoda. Hanem mi lesz most már az én
Vénusomból, miután Acteon meglepte. Tanácslom, babám, viseld magadat
okosabban, mint Diana tette volt vele annak idején. De hisz neked ez
mindegy, ugy-e? Inkább rágyujtasz egy czigarette-re. Még nem tudsz?
Ugyan ne erényeskedjél. Nos, majd meg fogod tanulni azt is. Úgy, úgy,
csak közeledjetek egymáshoz. Ha eszed lesz Josephine, még derekabb
szerencsét tehetsz, mint a nénéd, a ki most valószinüleg vörös kezekkel
árul szentjánoskenyeret.
Josephine kisasszonynak volt esze és nem vetette meg a szerencsét, mely
e napon virradt reá. Béla kész volt tőle megvenni szegénységét s a
kopott kalap, színehagyott kendő és idomtalan czipők a szomszéd kis
csacska leányának ajándékoztattak, ki bizonyára szintén megtalálta
bennük szerencséjét. A rózsás Josephine mind amaz ócskaságok helyett
szép újakat kapott s a csacska lánykának nem sokáig maradt szomszédja a
nyomorult, szennyes, gőzös kamarában. A kocsi, melyben Béla ült
mellette, egy két szobás, kedves kis lakásra szállította, egyikébe ama
paradicsomoknak, melyek vidám zugaiban ugyan kicsoda látná meg idején a
jól elrejtett lángostort? Nem lakott benne sem angyal, sem kígyó; csak
egy szegény, bűnös, szép leány, kit nem tanítottak olvasni s
nyomoruságban sinylő anyja, sírban fekvő atyja és egy, önző erényében
elbizakodott rokona volt. Meg a szeretője. Tarka virágok kerültek az
otthonias kis szobákba és a csinos, kék butorok közt, a lágy szőnyegeken
negédesen himbálták fejüket. A falakra képek kerültek; az egyik szobában
a szerencsétlen Leopold Robertnek bájos, olasz idylljei; a másikba
olajfestmények. Ezek közt volt egy Venus, mely e kis lak, e gyönyörök,
ez önfeledt élet, ez édes lejtő történetének emlékeül ajándékoztatott.
Egy görbe orrú papagáj napestig rikácsolt és szárnyát lebbentgetve
szokta fogadni Bélát, ki kedvencze volt. Babette szerencséjén, ki vörös
kezekkel árul a boltban, bizonynyal nem volt Josephinenek semmi
irigyleni valója. Kaczagva borult Béla nyakába, ha jött; lábaihoz
telepedve a szőnyegre, áhítatosan hallgatta, a mit beszélt neki és ha
olykor-olykor elhallgatott, borús gondolatok bántották, édes, forró
csókokkal nyitotta meg ajkait.
E kis paradicsomról Bélán kívül csak ketten tudtak: Ernő gróf, ki hitelt
szerzett neki Párizsban és Antal, ki legsikerültebb alkotásai közé
sorozta a két kis szoba képét, melyet egészen a magáénak tekintett. A
gróf sohasem látta Josephine-et; de a festő gyakran ellátogatott
hozzájuk s rendesen víg tréfával nyitotta rájuk az ajtót. – Nos,
gyerekek, hány hét a világ? Josephine, látom, megkaptad a rózsát, melyet
neked szántam; már arczodon viseled. Örömhírt hozok. Akadt vevő Portiára
és ezzel meg van alapítva hitem Francziaország erkölcsi jövőjében. – Ez
az örömhír azonban olyan sokszor ismételtetett, hogy Bélában méltán
támadhatott kétely úgy a vásár, mint Francziaország erkölcsi jövője
iránt.
Bélát egészen fogva tartotta a mámor, melynek karjai közé dobta magát.
Ölelések és csókok közt teltek napjai; akárhol járt-kelt, gondolatai a
szép leány körül röpdöstek, ki eléje szokott szaladni, mikor léptei
neszét megismerte. Igaz, néha éjjeli álmai nagyon eltorzították a
tündéri alakot, telt tagjait lefonnyasztották, arczának rózsáit sárga
kénkővé változtatták, fogait kiszedték, nevető szemeit bemélyesztették,
zenés hangját rekedt rikácsolássá bűvölték. Béla undorral hánykódott
ágyán, utálattal ébredt maga és a világ gyönyörei iránt, s fájós fejjel
utczáról-utczára barangolva töltötte a napot; de az este ismét
kerékvágásába sodorta. Borús gondolatok is fölkeresték néha napján; csak
úgy jöttek hivatlanul és czél nélkül, mint régi ismerősök jönnek, kikkel
hajdan mindennap együtt voltunk s kik nem akarják végkép megszakítani
velünk viszonyukat. Mi sem tudjuk, ők sem, hogy miért? Nem jövőjén
aggódott Béla, épen nem. Mert ha az első lépések alatt, melyek a lejtőn
alá vezetnek, kivétel nélkül mindenki előtt el van rejtve a feléje
tátongó örvény, igen kevéssé rémíthette Bélát, ki rég eljátszottnak
tekintette életét, melyet a sorsnak akármilyen kártyáján visszanyernie
ép olyan lehetetlenség, mint másodszor elvesztenie. A játék eredményére
teljes közönynyel tekintett; csupán annak az izgalomnak volt még értéke
s ennélfogva csábja rá nézve, mely a játszóasztalok mellett egyformán
ragadja meg az üres zsebű ácsorgót, kinek semmi veszteni valója, és a
milliomost, kinek kincseivel szemközt legnagyobb nyeresége is semmivé
törpül. Ez az izgalom, csakis ez kellett Bélának; hogy mi lesz a vége,
az mindegy volt neki. Úgy érzé, hogy neki az élet sem a dicsőség
arénája, sem a boldogság édeni völgye nem lehet; csak édes és részegítő
bűnök hervatag játéktere, melyeknek tegnapjuk nem volt és holnapjuk nem
lesz. Ki gondolna itt a jövőre!? Nem ez bántotta bús óráiban, melyek
után mindig mohóbb vágyat érzett a mámor után. Ez ép olyan természetes,
mint a milyen szomorú. Régi, tiszta, szűzies emlékeink látogatása
életünknek olyan szakaszában, midőn szenvedéseink lesülyesztettek,
lelkünk nemesen maradt ízének nagyobb fájdalmat okoz annál, a mit Dante
a legnagyobbnak mondott. Égi képök fokozza nyomorunkat s gyöngéd kezük
még mélyebbre taszít. Így történt azzal is, kiről e sorok szólanak.