szél a havat) Béla a kis kék szoba kerevetjén hevert és szürcsölte
theáját, melyet kis fehér kezek töltöttek csészéjébe. Josephine, miután
Hebe szerepével készen volt, mint valami hamupipőke telepedett le egy
kis zsámolyra Béla elé, ki gyönyörködve pihentette rajta szemeit. E szép
lány, kinek fekete fürtei kusza koszoruban voltak feltűzve fejére s
karcsú alakján kaczér redőkben folyt alá a csinos reggeli pongyola,
ingerkedett Bélával:
– Te mitsem tudsz úgy-e vetélytársadról? Pedig van ám egy, még pedig
egészen közel. És milyen hatalmas! Ha eszedbe jutna párbajra hívni,
összemorzsolna félkezével. Azért csak légy hát béketűrő és kerüld a
heveskedést.
– Egyetlen mesében sem olvastam, – vágott közbe Béla – hogy a
hamupipőkék óriásokba szerettek. Te vagy bizonyára az első.
– No, no, még annyira nem vagyunk, – kötekedett tovább a lány és puha
kezeivel simogatta Béla arczát. Még eddig csak sajnálom szegényt és fáj,
hogy nem segíthetek rajta szívem szerint. Tudod, az a Herkules ott fenn,
a legszélső padlásszobában. Sohasem találkoztál vele a lépcsőn vagy a
folyosón? Ha egyszer láttad volna, bizonyára tudnád, kiről beszélek,
mert azzal a roppant fejjel, bozontos hajjal és széles vállakkal
lehetetlen vele nem álmodni.
– Mit védelmezed hát magadat, ha már ennyire vagy óriásoddal?
– Ugyan ne szakíts félbe! Hát ez a szegény ember gyerekjátékokat szokott
faragni, abból él és hét számra sem eszik meleg levest. Mióta beteg és
tehetetlen, én küldtem föl neki mindennap valamit, hogy éhen ne haljon
legalább. Tudod, valamikor én is éheztem eleget és… és…
Josephine elhallgatott s árnyas felhők verődtek össze homlokán. Béla
kezét övéibe fogta s egy kis szünet mulva folytatta csak:
– És három hónapi bérrel adós már szegény. Pedig Martinné asszony olyan
kegyetlen teremtés, hogy a kis fiát is mindennap kékre veri. Már tegnap
fenyegette, hogy ha ma nem fizet, kilöketi az utczára. Ne hidd, hogy
tréfál. A kis Henri tudja, hogy sohasem tréfál. Béla, Béla, – itt
kérőleg függesztette Josephine szép, kék szemeit az ifjura – a jövő
hónapban nem lesz szükségem új ruhára és egyszer sem megyek a szinházba.
Értesz Béla?
Ha nem oly bús dologról lett volna szó, Béla bizonynyal mosolyra fakad.
Megölelte a leányt és megcsókolta homlokát. Mielőtt felelhetett volna
neki, egy felső emeletről nagy ajtócsapkodás, mérges toporzékolás,
keserves gyereksírás és egy rikácsoló női hang hallatszott le a
barátságos kis fészekbe. Tisztán ki lehetett venni, hogy a pörlekedő
asszony azt erősíti, hogy ő nem lopta házát s ennélfogva kenyerét sincs
szándékában lopni; vannak azonban emberek, kik, miután a naplopás mitsem
hoz a konyhára, abból élnek, hogy a becsületes emberek bizodalmát
meglopják. Az óriás, kinek a leczke szólt, igen megátalkodott ember
lehetett, mert – mint a szakadatlan dörömbölésből (melyben az ordító
Martin Henrik úr is lehetőleg védelmezte sarkaival családi érdekeit és a
becsület ügyét) világos volt – még arra a fenyegetésre sem akart ajtót
nyitni, hogy azonnal itt lesznek a rendőrök és el fognak bánni a
naplopókkal. Pedig ez az illetőre nézve annyival hatásosabb lehetett,
mert ő csak egy személy lévén, a rendőrök vele a dolog természeténél
fogva még könnyebben elbánhattak.
A zajra Béla fölsietett a lépcsőkön. Az ostromolt ajtó már ekkor ki volt
nyitva s Martinné asszony csipőkre tett kezekkel ismételte fenyegetéseit
az erőszakos kitelepítés iránt. Martin Henrik úr, ki szokás szerint e
napon is kékre veretett, bőgve erősítette a küszöbön, hogy az ő anyja
nem szokott tréfálni. A sötét folyosón egy inas és egy szolgáló röhögve
nézték a jelenetet, mely a főszemélyt igen kevéssé látszott megilletni.
A mint Béla a szobába lépett, az ágy szalmazsákján egy roppant csontos
alakot látott heverni nehéz nyögés közt. Mintha egyike lett volna a
negyvennégy bolyongó Herkulesnek, kit megcsufoltatásában társai magára
hagytak. Vaczogó fogai közt egy-egy magyar káromkodást morzsolt szét s
szürke katonaköpönyegét egészen felhúzta rongyos barna attilájára,
melyről a piros zsinór le volt szakadozva. Tehát még hozzá magyar ember!
Béla kiváncsian tekintett körül a nyomorult kamrában. Az ágy elé
állított három lábú széken két kés és egy véső hevertek félig kész bábúk
között; a szűk ablakközben csinosan faragott huszárok, vénasszonyok,
hosszú orrú zsidók, kerekes kocsik és kutyák egész serege táborozott. Ez
volt a beteg kirakata, melyet azonban az utczáról csak a legjobb
távcsővel lehetvén kivenni, – milyennel az emberek nem szoktak sétára
indulni – szegénynek igen rossz üzlete lehetett. Ugyancsak rajta is
hagyta nyomát a sok nélkülözés. Úgy feküdt ott játékszerei közt, mint
valami halni készülő nagy Kristóf, miután megtalálta a világ
leghatalmasabb urát: a gyermeket. De ez a nagy úr igen rosszul
fizethetett neki. Hatalmas fejét nyugtalanul hányta vánkosnak használt
karján. Kidülő homlokcsontjain nehéz verítékcsöppek ültek és sűrű,
bozontos haja öszszecsapva csüngött arczába. Széles vállai roskatagon
roppantak össze s nagy és bátor, szürke szemei keserű daczczal pihentek
a toporzékoló asszonyon, ki idebenn ujra kezdte egész elméletét a
becsületes emberekről és a naplopókról, kik állítólag azt tartják
felőle, hogy ő lopta házát. De hisz a rendőrök már útban vannak.
– Uram, – mondá Béla és az ágyhoz lépett – ön honfitársam és szükségben
van. Mit tehetek önért?
Az óriás a régen hallott otthoni hangok hallatára egyet dobott magán és
szemeit látogatójára vetette. Tekintetére Béla – maga sem tudta miért –
megdöbbent és egész testén borzongás futott át. Volt előtte valami
ismerős ismeretlen e bátor szemekben és keserű arczban, melyet
régen-régen, mintha látott volna már valahol. A legyőzött erő kínos és
daczos vonaglása közt felelt neki a beteg:
– Köszönöm uram. Jól esik az is, hogy egy magyar embert látok magam
mellett. Köszönöm. Nincs másra szükségem, mint hogy azt a hárpiát fogja
galléron és penderítse ki a szobából.
Béla átlátta, hogy a beteg utasításával nem sokra menne; azért a
kipenderítésnek szelidebb nemét választotta. Kifizette a szegény ember
adósságát, ételért küldött és orvost hivatott számára. Miután Martinné
asszony meggyőződött róla, hogy vannak még becsületes emberek a világon,
kik nem hiszik, hogy ő ezt a házat lopta, s örvendetes tapasztalatának
emlékére jól hátba vágta Martin Henrik urat, ki vonakodott orvosért
menni, Béla magára maradt a szobában a rokkant katonával s leült ágya
mellé.
– Uram, – kezdte az óriás hol elvörösödő, hol elhalványuló arczczal – ne
kivánja, hogy megköszönjem szívességét, hanem számítson rá, hogy
kamatostul meg fogom fizetni, ha erőmhöz jutok és esztergályos-műhelyt
állíthatok. Most ugyan arra sincs erőm, hogy az adóslevelet megírjam;
nincs se tintám, se tollam, se papirosom; de becsületszavamat adom
önnek, hogy megfizetek. Addig is nyissa ki az ablakot és válasszon azok
közül a haszontalanságok közül valamit.
Béla fölkelt és szemügyre vette a játékszereket.
– Csak emlékül, – folytatta a katona. – Legtovább dolgoztam azon a
nyargaló huszáron. Én magam lettem volna az valamikor; de most csak
ilyen nyomorék vagyok.
– Köszönöm, barátom – mondá Béla. – Elviszem emlékül magammal. Ne
aggódjék semmin; a mim nekem van, azt kötelességem megosztani azokkal, a
kik nélkülöznek. Gondoljon jó szívvel rám; ezt is kevesen teszik s nekem
ennyi elég.
– De uram – pattant föl a beteg – én nem vagyok koldus és nem akarok
semmit megköszönni. Hiszem az istent, volt és lesz még két ép kezem és
kenyérhez jutok. Addig tartsa meg azt a huszárt, majd az kezes lesz
értem. Ha kis gyermeke van, vigyen többet is neki. Ön talpig derék
ember, úgy látom.
Az óriás homloka erősen tüzelt, lehellete forró volt és kezei
reszkettek. A láz erőt vett rajta, ajkait megnyitotta és bizodalomra
kényszerítette ismeretlen barátja iránt.
– Adja neki, uram, a gyermeknek – folytatá – és tanítsa meg, hogy bánjék
különben önnel, mint én bántam szegény apámmal. A becsület útján
maradtam ugyan mindig, de nagyon megszomorítottam, mert az iskolából
katonának szöktem. Szegény tisztes, öreg feje! Épen úgy magára maradt,
mint én itt. Az öcsém gazember lett és csúful elhagyta. Nem is akarok
beszélni róla. A hugom… volt egy szép kis hugom is; de én csak akkorának
ismertem, mint az öklöm. (Dehogy volt az még akkor olyan nagy, mint az a
szörnyű ököl.) Az meg a Dunába ölte magát. Az apáménál jobb szerencsét
önnek, uram!
Béla elsápadt és megrázkódva ugrott fel a székről. Mély lélegzetet vett
s hol rámereszté szemeit a betegre, ki már csak maga elé beszélt, hol
lecsukta és gondolataiba mélyedt.
– Igen, uram, – szóltak tovább a kicserepesedett ajkak – én beálltam
katonának. Meghallgatja az úr az életem sorát? Nem szeretném, ha azt
hinné, hogy valami hiábavaló ember vetődött az útjába, a ki itt messze
földön csak szégyent hoz a nemzetére.
A mint beszélt, mindig több-több erőt látszott meríteni s élénkebb és
összefüggőbb volt előadása.
– Nem, uram, nem. Csak ez az átkozott nyavalya kínzott el szörnyű módon,
különben megfelelek én mindenütt magamért. Megfeleltem a huszáréletben
is. Már vége felé jártam a kapitulácziómnak, mikor puskaporszagolásra
került a sor. Ott táboroztam én is a Lomellinon; de aztán nem retiráltam
megint keresztül a Ticinon Gyulay generálissal. Egy szegedi fi
előfogott, hogy ha igaz magyar vagyok, vele tartok. Mind a ketten
átállottunk Garibaldihoz. A milyen fej nélkül szaladt akkor az egész
regementünk, észre sem vettek bennünket. Jól forgattam a kardot, az
olaszoknál strázsamesterré tettek s a tiszt urak is nem egy jó fogást
tanultak tőlem. Szép idők voltak azok!
Az egykori szökött katona emlékeinek hevületében visszadobta magáról a
köpönyeget s – míg Béla karjára nyugtatva fejét, a földre nézett –
fekhelyén kissé fölemelkedve folytatá:
– Ötöd magammal voltunk magyarok a «Lombardon», mikor Marsalánál
kikötöttünk. A körül a földből kiásott város körül aztán seregestől
verődtünk össze és megkaptuk ezt az uniformist, a ki most rongyollik
rajtam. De isz ezt az egész történetet bizonyosan tudja az úr. Nem is
mondok egyebet, mint hogy egy volturnoi meleg nap után szegény öreg
óbesterünk megveregette vállamat és azt mondta, hogy ezer ilyen
katonával szeretne ő betekinteni Magyarországra. Megdobbant rá a szívem.
Jó, becsületes szív ez, uram; de a betekintésből nem lett semmi. Ott
loptuk a napot hónapokig Nolában.
A beteg megpihent egy kissé, mert kezdte fárasztani a beszéd. Erősen
lihegett, törülgette a homlokát és szemei el-elmeredtek egy pontra. Béla
még mindig nem nézett rá, se félbe nem szakította, se nem kérdezősködött
tőle, csak csöndesen hallgatta, a mint ujra, akadozva és erőltetve szóba
kezdett.
– Átkozott hideg ez a köpönyeg! Úgy borzongok alatta, majd megdermed
mindenem. Ugyan uram, azt a két kis szekeret, meg azt a nagyfejű zsidót
dobja a tűzre, mert megfagyok.
A nagy fejű zsidó feláldoztatására azonban nem volt szükség, mert
Nanette szolgáló Henrik úr kalauzolása mellett épen egy kosár fával
jelent meg az ajtóban és nehány percz mulva vidám pattogással lobogott a
láng a kályhában.
– Számítsa föl majd ezt is uram, – kezdé látható megelégedéssel a beteg
– mert nem akarok semmivel adós maradni. Hol is hagytam el a beszédet?
Igaz, Nolában. Ott történt velem a nagy semmittevésben az a
szerencsétlenség, hogy ivás közben összevesztem egy vörösinges
gézengúzzal és nagyon fejbe találtam kollintani. Becsuktak érte három
hónapra. Az áristomban elég időm volt meggondolni, hogy az én karjaim
igen erősek ilyen sustorgó vérhez s még nagyobb bajba is keveredhetem.
Valami aprólékos, türelemre szoktató munkát kerestem és ott tanultam meg
a fúrás-faragást. Hej uram, csak lenne nekem fám, meg minden hozzávaló
szerszámom! Bizony minden úgy van jól, a mint van. Mert ha én akkor ezt
meg nem tanulom, azóta vagy éhen haltam, vagy koldulásra szorultam
volna. Mikor félesztendei lénunggal szélnek eresztettek bennünket a
háládatlan taliánok, egy fránya franczia felbiztatott, hogy csak tartsak
ide Párizsba, itt jó kelete lesz a faragó mesterségemnek. Mit volt mit
tennem?! Haza nem mehettem, mert szökött katona voltam, a kit golyóbis
vár. Nagy nyomorkodás közt valahogy elvergődtem ide és nagyon későn
jutott eszembe, hogy valamire való műhely nyitásához nemcsak tudomány,
hanem pénz is kell. Az pedig nem volt a zsebemben egy fillér sem.
Kerestem gyárakban munkát; mindhiába. Már úgy ki voltam koplalva, mint a
kutya és egy pár ilyen haszontalansággal ácsorogtam a víz partján, az új
hid mellett, mikor az a jóféle innen az első emeletről meglátott.
Megvette mindenemet és ezt a kis padláslyukat szerezte. A műhelyre
persze nem is gondolhattam. A két kezem itt a szomszédok közt csak
eltengetett volna valahogy, míg jobb keresethez jutok, ha ez az átkozott
nyavalya utól nem ér. Egy szóig igazat beszéltem uram. Húzza ki azt a
fiókot, három érdemkeresztet talál benne. A negyedik ezüst volt, arra rá
szorultam és eladtam. Hanem most már ne nehezteljen érte, én is
szeretném tudni, hogy kinek tartozom?
– Ráérünk még arra, barátom, – mondá Béla felkelve székéről. Nem
utolszor láttuk ma egymást. Viselje csöndesen magát, ne aggódjék a jövő
felől és fogadjon szót az orvosnak, a ki azonnal itt lesz. A
viszontlátásig, isten önnel!
Béla távozott és három napon keresztül feléje sem nézett Josephinnek. A
lány ki-kitörve, könyezve, mérgelődve, szinte kétségeskedve várta már s
ki venné tőle rossz néven, hogy a harmadik napon unalmában egy kissé
kaczérkodott is az átellenes ablakkal, mely mögött egy parókás és
festett bajuszu úr álldogált. E nap estéjén azonban megérkezett Béla
halaványan és szórakozottan. A papagáj ép oly vidáman csattogtatta
jöttére tarka szárnyait, mint a mily repesve borult keblére Josephine. A
paróka és festett bajusz háttérbe vonultak.
Béla nem tartotta meg igéretét. Nemcsak meg nem látogatta többé a beteg
óriást, hanem kerülve kerülte és nem is találkozott vele. De épen nem
feledkezett meg róla. Mikor hírül vette, hogy már lábra állt s megint
ott mesterkedik késeivel és vésőjével furcsa esztergályán, a három lábú
széken, oly összeget küldött neki, melyet elégnek gondolt arra, hogy
betölthesse vele vágyainak az esztergályos műhelyben összpontosuló
netovábbját. Az óriás a szó szoros értelmében megijedt, mikor a levélből
a pénzt kihullani látta. Izmos markaival jobbra-balra dörzsölte
homlokát, de sehogysem foghatta meg, mit akar azzal a derék ismeretlen
mondani, hogy a neki küldött összeggel egy, életében soha le nem
fizethető tartozás csekély részét akarja törleszteni. De már azt azután
egész világosan megértette, hogy az idegen levele végén becsületére
fogadta, hogy abban a perczben fel fogja előtte fedezni kilétét, a mint
az esztergályos műhely oly helyzetbe juttatja, hogy tartozását
megfizetheti. Ez mindenesetre fogós egy helyzet volt a becsületes és
önérzetes óriásra, ki hosszas fejtörés után következő megállapodásokra
jutott: A pénzt annál is inkább elfogadja, mert nem tudja, kinek
visszaküldeni. A műhely bizonyosan fényesen fog jövedelmezni és
ennélfogva szó sincs róla, hogy a kölcsön sokáig terhelje lelkét.
Mindjárt a megnyitás napján elkezd takarékoskodni; egy pár jó karéj
kenyér megteszi napjában addig, míg a pénzt rövid időn összekuporgatja.
Azután félreteszi, él kedvére és nyugodt szívvel várja a felfedezést. De
hátha a külszín csalt s az ismeretlen mégsem olyan igaz ember, a
milyennek látszik és tovább is titkolózni fog előtte?! Várni fog egy
egész esztendeig. A várakozás nem lesz épen kellemes ránézve; de ő
mindenesetre várni fog addig, mielőtt olyan eszközhöz nyúlna, mely által
a szavát nem tartó idegen bizonyos tekintetben sértve érezhetné magát.
Ez az eszköz pedig, melyhez azonban csak legvégső esetben szándékszik
folyamodni, a hirlapokban való kurrentálás. De hátha ez is sikertelen
marad? Megint várni fog egy esztendeig és ennek eltöltével elküldi a
dunaszögi kollégiumnak, hivatalos írást kérvén magának az utolsó
krajczárig, melylyel akárkinek előállhasson, ha valaha kételkedni fognak
kétségtelen világi előmenetelének igaz rúgói iránt… Így. Még ennek a
huszárnak csak a kardja van hátra, azután nyakába veszi a várost és
alkalmas helyet keres megnyitandó műhelyének. A kapura persze franczia
czímert kell neki kitétetnie; de magyarul is alá fogja iratni: «Hajós
János, esztergályos». Az egészet aztán le fogja vétetni és a képet
elküldi öreg apjának, kinek nagy magányosságában mindenesetre jól fog
esni messzire vetődött gyermeke virágzó sorsának ama bizonysága.
A kis paradicsomban folyt minden a régi kerékvágásban egész addig a
derült márcziusi napig, melynek reggelén egy szolga lépett be
Josephinehez. Az olvasás új mestersége, melyre csak Béla oktatta,
szomorú dolgokat értetett meg a leánynyal, kinek sebesen dobogó szíve
bizonyára óhajtotta ebben a pillanatban, hogy bár lenne még most is az a
tudatlan kis leány, kinek szemei előtt a betűk semmi egyebek érthetetlen
és nevetséges jeleknél, melyeknél egy szó és egy csók bizonyosan
százszor többet ér. Béla azt írta, hogy egy családi ügy hirtelen haza
szólította s nincs kilátása rá, hogy hamarjában visszatérhessen
Párizsba. Az éjjel el is indult s már túl lesz a franczia határon, mire
ama sorok Josephine kezébe kerülnek, kinek legközelebbi jövőjét óhajtja
biztosítani a levélhez mellékelt csekélységgel. Különben Magyarországon
itt és itt lakik, teljes czíme ez és ez, s bármit kérjen tőle Josephine
ennek utána is, bizonyos lehet benne, hogy sohasem fog zárt ajtókra
találni. Csókolja sokszor és kéri, hogy néha gondoljon rá. A papagájnak
viselje jó gondját és szárnyait simogassa meg helyette. Semmi egyebet
nem kér tőle, csak azt az egyet, küldje el neki Antal Vénus-képét, mely
őt örökké feledhetetlen órákra fogja emlékeztetni.
Josephine a pénzzel együtt összegyűrte és leejtette a levelet. Rózsás
arcza és piros ajkai fel-felcsukló kaczajra rándultak, kék szemeiből
kicsordultak a könnyek, melyeket a látcsővel akart eltakarni. A
szemközti ablakban ott állt a paróka és festett bajusz, melyeknek
csillaga e napon feltünt.
HARMADIK RÉSZ.
XI. FEJEZET. Egy valaki csöndes emberré lesz.
Szép márcziusi reggel volt. A fekete barázdák a napfényen hosszú,
végetlen árnyék-sorokkal kisérték a könnyű kocsit és a mellette ügető
lovast, kik a bogádi szőlők mellett a kálozdi útra tértek. Az útszélen
itt-ott egy-egy piczi bokrocska már csinosította magát a csicsergő
madarak és czifrálkodó lepkék közeledő látogatásaira; tiszta zöld ruhát
öltött a fejére feltüzdelte ragyogó kék-színű nefelejts-ékeit. A sürün
sárgálló szalmavirágok rikító irígységgel versengettek velök, hogy ők
hamarabb elkészültek az öltözködéssel, és vígan himbálózva, csöppet sem
bánták, hogy innen-onnan hitvány pihe lesz belőlük. A kis tó körül
rügyeztek a füzek és ébresztgették szomszédaikat, a jávorfákat. A
nyárfák apró, sápadt levelei is, alig hogy megszülettek, már megkezdték
örök, reszkető félelmöket. A többiek még mind kopaszok voltak, csak
gyökerükben, törzsük és ágaik belsejében kezdett pezsdülni az élet, mely
a lármás, ugrándozó röpködő madaraknak nemsokára barátságosabb otthont
hajt. Még most csak a pipiskék szökdöstek és csiripeltek a barázdák
közt; ők alacsonyabb szállással is beérik. Mosolygott, örült, ébredezett
minden a vidéken.
A kocsiban Eufrozina néne (a kisasszonyságnak és menyecskeségnek egy a
vége: a néne) és Ágnes ültek. Az öreg kisasszony örök fürtjeit egy
csinos, őszi-rózsás kalap, ez alatt meg egy jó meleg fekete kendő
takarta; karcsú derekának titkait, melyet annak idejében áradó
gyönyörűséggel karoltak át a tánczos jurátusok, egy pár kiszenvedett
róka puha bőre rejtegette. Arczának mosolygó méltósága minden nappal és
minden ránczczal öregbedett. Ágnes deli alakján és nemes arczán nem sok
változás nyomát hagyták az utóbbi évek. Sem pirt nem hozott rejtegetett
szerelme, sem meg nem sápasztotta a hiábavaló várakozás. Hódító volt,
mint mindig s mint a hogy ezt százszornál többször bevallotta a
mellettök ügető Ivánfi báró, kire egy-egy okos, nyugodt és fürkésző
pillantást vetett. Az őszinte báró sem vénült; megmaradt negyven
évesnek, mint megmaradnak ők valamennyien, habár minden hajukszála
megfehéredik és minden foguk kihull. No, de ő még messze volt ettől.
A beszélgetésben már negyedszer segítette ki a tavaszi nap.
– Minden fakad, nyilik körülöttünk, – mondá. Csak az nem, a mit
legjobban óhajtanánk. Az az egyetlen egy nem. Egy költő mondta, egy
valóságos költő, – már elfelejtettem a nevét, – hogy mit ér neki a
tavasz minden pompája a nélkül az egy virág nélkül, melyre vágyik!
– Ah, báró úr, – fordult hozzá futó mosolylyal Ágnes, – tehát ön
költőket is olvas?! Vigyázzon, mert az fiatal szivekre igen veszedelmes
társaság.
– Nem lehet veszedelmesebb, – folytatta egy keserűt nyelve a lovag, –
mint a magam gondolatai. Mert ezek, higyje meg Ágnes kisasszony, igen
szomoruak. Én nem tudom ugyan olyan szépen kifejezni érzéseimet, mint a
költők, – mert nem vagyok lángész, épen nem; – de bizonyosan rosszabbul
érzem magamat azoknál, a kik verseket képesek irni.
– Ugyan, báró! Hát Bucephalus, a Szellő, meg a puska nem elég
vigasztalók-e?
– Hagyja a csufolkodást kisasszony. Mit tegyek én egyebet annál, a mit
teszek?! Ha Pestre megyek, ott a barátaim rövidnek tartják az eszemet
magukhoz és kinevetnek. Bucephalus meg a Szellő ezt sohasem teszik,
azért vagyok szivesen velök. De már nem tartom ki soká és gondolkodom
rajta, hogy itt hagyok mindent és elutazom Párizsba. Követem Mágócsi
Ernő példáját, – hisz ön ismeri őt, – a ki szinte bánattal ment ki és
most olyan tréfás leveleket ír, akár egy nevető Demisztokles. Vagy hogy
is hívták azt a régi bölcset, kinek vigságában mindenesetre több esze
volt, mint nekem. Ön ezt nálamnál bizonyosan jobban tudja.
– Ah, és Mágócsi Párizsban van? – szólt rövid szünet után Ágnes. Mondja
csak, mit ír onnan? Jár társaságokba? Ismerős a magyarokkal?
– Oh igen, – fűzte odább egy hálaadó lélekzettel a kerékvágásba jött
beszélgetést a báró. Legutóbbi levelében egész elragadtatással ír Béla
barátunk szerencséjéről. Ez, gondolom, érdekli önt. Elmondjam mit ír?
– Inkább köszönje meg magának ezt a gondolatot és folytassa, – sietett
válaszolni könnyű türelmetlenséggel Ágnes.
– Tehát nagy szerencséje van, – folytatta a lovag. Egy irigylésreméltó
kis grisette-re akadt s igazi paradicsomot rendezett be számára a…
Ejnye! már elfeledtem, hogy hol. Valóságos idylli életet élnek.
A fukar felvilágosítás után a báró látható zavarral hallgatott el, mely
az utóbbi szavaknál egyszerre erőt vett rajta, lovagostorával
tánczoltatni kezdte Bucephalust, mintha a nyeregben nem találná helyét,
és akadozva folytatta:
– De most jut eszembe, hogy nekem ezeket nem kellett volna elmondanom.
Vetélytársamat, szerencsés vetélytársamat rágalmaztam velök; ez nem való
nemes emberhez. Igazán ostoba vagyok és sohasem tudom meggondolni, mi
következése lesz szavaimnak. Igazán kisasszony – tette hozzá halkan és
egészen elszomorodva – ez nem volt tőlem nemes cselekedet. De mikor a
finom eszközökhöz oly kevéssé értek. Ah, a Kálozdy-kastély! Életemben
sohasem tettem meg ilyen gyorsan ezt az útat, pedig Bucephalus mindig
csak Bucephalus volt.
Valóban, már ott fehérlettek a völgyben a falu házai. A könnyű, reggeli
ködből bontakoztak ki a nagy épület körvonalai s a vékony, kis torony
felágaskodott, hogy minél előbb lássa őket. A sugarak egész özönnel
borították a szűrke, ősz tetőt s a fenyőliget örökzöldje távolból
köszöntötte az érkezőket. Eufrozina kisasszony elővette himzett
zsebkendőjét és kecses mozdulatokkal kezdte lobogtatni a kastély felé,
mintha épen ő lenne az, a kit ott legtürelmetlenebbül várnak. A zavarba
jött báró a mély megilletődés, szinte az önvád hangján búcsuzott.
– De nem haragszik rám, úgy-e, Ágnes kisasszony? Kérem ne gondoljon
semmi rosszat, ne tegyen föl semmi nemtelent felőlem. Egyszerüen csak
nem értem föl ésszel, hogy mire lehet magyarázni azt, a mit mondtam.
Későn jutott eszembe, mint rendesen minden. Megérdemlem, számüzzön
magától. Izenje betegnek magát, tagadtassa el, hogy otthon van, és
ugyanakkor tekintsen le az ablakból s én neheztelés nélkül fogok
visszafordulni, csak azt ne higyje, hogy a szivem nincs helyén.