rendesen öntudatlanul jutnak érvényre a lélek alapvonásai. Béla legelső
emléke kiátkozott szüleinek hiábavaló, hajótörést szenvedett
erőfeszítése volt az élet harczában. A legyőzhetetlen nyomor nem
tágított házuk ajtajából, míg a halál nem kopogott azon és egymásután
meg nem szabadította apját, anyját, testvérét, valamennyiüket ő rajta
kívül. Nagy példák voltak előtte; s a gyermek bár az élet legdurvábban
feltett kérdései előtt is szemeket mereszt, igen gyakran a
legfinomabbakat is megérzi. Atyjának daczos, halálig kitürő lelke ő
benne megtörött. Gyönge nyakát kemény igába hajtotta, melyről
számtalanszor hallotta, hogy boldogabb kikötőbe fogja vezetni, mint a
milyen az volt, melyből fölszállt a postakocsi bakjára, hogy az vigye
bele a nagy ismeretlen világba. A postakocsi a kálozdi kastély előtt
tette le, hol a jelen jólétért és a jövendő kincsekért oly csekély árat
követeltek tőle, melyet csöndes, szelid lelkének nem is esett nehezére
fizetnie. Az elnyomott akarat helyén – mint az életvetésre nem használt
térségen – a merengés színes virágai bujtak elő, nyiltak, hervadtak és
hatalmasodtak. Az iskolai dicsőség aranynyal futtatott koszorúja csak
álmodozását táplálta. Semmi küzdelmet nem látott maga előtt; ugyan minek
gondolna a fegyverekre?! De a fiatal kebel hullámai már az élet partjait
kezdték csapkodni. És mindig csak a küzdelmekre kész erély, az
akadályokkal szembeszálló akarat fogyatkozását mutatta. Az egyik percz
Mari karjaiba vetette; nem bírt harczot folytatni zajló szíve ellen és
magánál jobban bízott a sorsnak váratlan, előreláthatlan fordulataiban.
Mikor a küzdelmet kikerülni hitte, vészesebb és pusztítóbb harczba
keverte magát, mert a világ rendes útján haladt előre és a sors
szeszélyes keze pihenőt tartott. Egy másik percz azután kiszakította
kedvese karjaiból; képtelennek érezte magát ama vívódásnak végletekig
folytatására, melyet maga zudított fejére. Bizonyára lesznek, a kik azt
mondják, hogy ehhez is csak erő kellett: de ne feledjék, hogy azok is
magoknak követelik az igazságot, a kik az öngyilkosságot gyávaságnak
tartják. Béla lelkét nem töltötte be szerelme egészen; más álmai is
voltak a jövőről, melyről annyi szó volt a kálozdi kastélyban és annyi
kép az ő magányos merengéseiben. Álmai a férfiui munka legnemesebb
jutalmairól, az élet leghevítőbb verőfényéről, melyet ha oda fog vezetni
az egykori kolostor kongó, elhagyatott termeibe, lefizeti azt is, a
mivel annak tartozik. Álmai, melyeket szerelmével elválaszthatatlanul
összekötni keze gyönge volt és bizonyára úgy tetszett neki, hogy feje
fölött a két felhő ellenkező utakon megindult, egyre jobban távolodott
egymástól, szállt és szállni fog mindig messzebb és soha, soha sem
egymás mellett. Álmai, melyeket ha a végetlen űrben tovatűnni, semmivé
lenni enged, bizonyára kedvese könnyének ki nem apadó árja fizette volna
meg. Álmai… de mind, mindez csak csalódás volt! A mérlegnek az a
serpenyője nyomatott alá, melyben a lélek legelső ékessége, a becsületes
önérzet, a tiszta szív nyugalma és a boldogság reménye voltak. Mindez
oda és miként! A katasztrófára oly hirtelen tűntek el egymásután a
keresett mentségek, mint a kártyaasztal mézes szavú fosztogatói, mikor
már nincsen semmid. És elközelgett helyettök a kínos bizonyosság mély,
nagy és a legeslegutolsó, már elkésett perczben kitört szerelméről, mely
napokig bámész, értetlen, de nedves szemekkel csüggött amaz árnyalakon,
kit az életben nem láthat többé.
Béla kétségbeesésének sötétébe az első sugarak azon a reggelen hatoltak,
mely a határokon túl virradt reá. Életében is ez volt a legelső óra,
melyen felismerte és számadásra vonta lelke árulóit. Mi jogon kínzasz
ábránd azzal, hogy rémalakot mutogatsz a mocsár vészes páráiban, melybe
te sülyesztettél?! Jőjj, jőjj akarat és vezess a te birodalmadba, hol
nincs pihenő kéz, fő, lélek! Jőjj és szolgáltass ki engem ott a
kötelesség szigorú uraságának! Igen, a munka földén keres gyógyfüvet
sebére. E nagy, nagy német földön, melyen egyetlen kéz sem nyugszik;
mindegyikben kalapács, ár, tű, kés, véső, könyv, toll; itt korlátlan úr
a kötelesség és kész szolgája mindenki. Megostromolhatatlanul ül
trónusán és a jutalom, melyet osztogat, a megelégedés. Mi van ennél
magasabb; mi, a mire jobban szomjaznék Béla lelke? Az éj szörnyei
kerülik a munka asztalát és a nappali szorgalomért tisztességesen meg
szokott fizetni az este. Ím, már a jövő is eszébe jut. A sárguló hársfák
hosszú során, a porosz fővárosban, minden reggel oda sietett a tudomány
ama világhírű csarnokába, melynek nem a fejedelmi épületek szomszédsága
szerez tiszteletet. Nagy Fridrik lovagszobrának őrszemei alatt itt
fejlik, növekszik, készül a jövő reménysége. Béla nem engedett pihenőt
lelkének; egyenlő mohósággal hallgatta a filozófok elmélkedéseit, a
történetkutatók tanulságait és a természetvizsgálók elbizakodott
tudományát. A kiábrándulás, mely lelkében már a berlini első napok
folytán beköszöntött, megörvendeztette. Ismereteinek tömege minő kicsiny
és könnyü; látásának határai minő szűkek és homályosak; gondolkodásának
útja minő egyenetlen és téveteg! Mennyi munka vár itt őreá! A nappal
padjában érte az egyetemen és ott búcsuzott el tőle; kis szobájában,
író-asztala mellett, könyvei fölé vagy írására görnyedve, sokszor
visszautasította az éjtszakák kínált ajándékát, az álmot. De – hiába
tagadta maga előtt, hiába azoknál, kik otthon minden sorát lesve várták,
– buzgalma, igyekezete, szorgalma csak folytonos vergődés volt. Hiába
terhelte meg elbíró erején fölül vállait, a láthatatlan vaskezek
nyomását, melytől szabadulni akart, csak mindig érezte rajtok. Ama szent
és örvendetes estén, melynek melege minden szívet megnyit és minden
titkot felvilágosít, magányosan üldögélt lámpája mellett. Az iskola
ajtaja be van zárva s könyvei, tudománynyal és igényekkel teljes
könyvei, megnémulva hevertek asztalán és térdein; ma nem az ő napjuk
van. A pápaszemes doktorok ajka le van zárva; a sötét sorok
érthetetlenek. Óh micsoda, micsoda mondanivalójuk is lenne nekik ma
este?! Nem, ma nem hall tőlük hideg és szívtelen szavakat az élet
feladatáról; a titokteljes viszonyról, melyben a világgal állunk; a
láthatatlan szálakról, melyekből lelkünk szőve van; az akarat
szabadságáról, melyben gyökerezik az erény; a határvonás zavaráról igaz
és hamis, jó és rossz között. Ha akkora e zavar, miért, oh miért fáj hát
neki az élet?! Nem hallja a tudós tagadó kaczaját reményeink felett, és
mégis folyton folyvást reszket bele a lelke, hogy az a tökéletes alak és
szennytelen lélek immár nem létezik sehol a mindenségben, nem találkozik
vele soha, soha többé. Hát akkor akármit tesz, akármint él és akárhogyan
hal meg, mind hiába, mert tartozása lefizethetetlen. Nem fog ráesni soha
a napéinál egy fényesebb és boldogítóbb sugár; a világ ezer érintése
után nem lesz egy, mely gyöngéden szóljon szívéhez… Egyedül van. Tollat
vesz, hogy boldog új esztendőt kívánjon azoknak, a kik rágondolnak.
Benedek úrnak, Istóknak – s Ágnesnek is? Nem, neki nem.
Már meg volt rendülve hite a tudomány gyógyító erejében. A sebet, melyet
egyik nap bekötözött, a következőn ujra fölszakította. Tépelődve, búsan,
reménytelenül bolyongott a nagy város utczáin és minden nap kevesebbet
forgatta könyveit. A víg fiuk, kiknek szomszédságába az egyetem padjain
került, emberek közé csalták a bús pajtást. Elvitték magokkal mulató
helyekre és megmagyarázták neki, hogy itt a leányok kedveseik
becsületére vannak bízva; az anyjuk nyugton alszik otthon s a lány
fiatal lelke egész bizodalmával mosolyog, tréfál és tánczol. Vajjon hány
csalódik és lesz szerencsétlenné közülök?! A deákok félrecsapott
sapkáikkal, a mellükön végigfutó keskeny szalagra büszkén, könnyelmü
dalra gyujtanak és poharak csengése közt vígan zendül föl az ének:
Játszi Ámor, tünde mámor,
Mindörökre légy velem;
Habzó serleg, fölemellek:
Éljen a bor s szerelem!
Béla hallott, látott és sietett menekülni onnan. Hanem hova? Könyveihez
vissza? Új kisérletet tenni velük? Nem, nem; neki a nagy világnak. A
végetlen képgyüjteményt fogja forgatni, annak lapjai közé mélyed, ott
keresi a feledést. Mindennap új izgalmat hozzon neki, a fütyülő vonat és
fütyülő hajó ne hagyja nyugtát, az élet tárja ki előtte minden
tarkaságát, a természet bontsa ki halhatatlan vásznát és leplezze le
örökéletű alkotásait. A tavasz már innen-onnan nyílik s minden, a mi
szép, vár rá a világon. Míg Németország és Svájcz földén vándorolt,
akármelyik pihenőjén tekintett körül, mindenütt a teljesített
kötelesség, a nem alkuvó becsület, komolyan vett hűség és megérdemlett
elégedés képei fogadták. Nem mert közéjük vegyülni és a magányosságban
keresett szórakozást. De a völgyek, melyeken áthaladt, nagyon vidámak,
mosolygók, verőfényesek, virágosak és távoliak voltak. A hegyek,
repedezett keblökkel lenézték fájdalmát, havas ősz fejökkel
kicsinylették gyermek-szenvedéseit, zöld koszorúikkal nem értették meg
reménytelenségét. A tenger végetlen tükre, könyveihez hasonlóan,
felzaklatta keblében a kérdéseket: hol van a vég és mi az? s csöndes
morajában nem adott értelmes feleletet. A folyók örök suttogása rémes
álmokba szenderítette, a tavak fényes, csillámló színe sötét képeket
tartott szemei elé. Mit hallott a vízzuhatagok végét nem érő, panaszos
gyötrődésében? Melyik táj, minő vidék hát az, a melyik háborgó lelkét
megnyugtatja? Van-e olyan valahol a széles világon, a mely se ne
mosolyogjon, se ne haragudjék, se ne búsuljon; zordonságával ne tétlen
daczra korbácsolja keblét, hanem mindezek nélkül nyujtsa neki
orvosságát?! Nincs, nincs; míg lelkében csak az egyetlen út marad, mely
szemétől szíve sebéhez vezet. Mindent, a mit látott és hallott, csak
szenvedése magyarázatául fogadott el. A mesék, melyek egy-egy kőhöz
voltak kötve, mind róla szóltak, vagy szólhattak volna. Ama kolostorba
ott egy császár záratta háladatlan fiát s a czellában, melyben szemeit
lehunyta, uj nemzedék kerültével egy másik császár csuhával cserélte föl
biborát. Amott játszatott a legszörnyübb végű sakkjáték, melybe a
menyasszonyát követelő vőlegény bosszuálló kardjával rontott. E templom
zordon ívei alá a bánatos lelkek éjjelenkint misére gyűlnek össze
sírjaikból. A Rajna kővé vált hét szűze elmondta neki a zúgó habok közül
regéjét s ama darabokra szakgatott bércz fölött a levegőben megjelent
előtte is az aranyhajú Loreley. A beteg szív önkinzó leleménye mindenütt
súgott neki egy, másnak hallhatatlan hangot, mutatott egy, mindenkinek
láthatatlan vonást, mely szívét összeszorította.
E szürke ég nem terem számára írt. Kiábrándult hitéből a könyvek és az
úti szórakozás gyógyerejében. Keze ért az ecsethez, fiatal lelke sok
édes, feledhetetlen órán csüggött az olasz mesterek dicső emlékezetén, a
klasszikus korok nagysága nem egy pillanatban adott tápot ifjúi
hevületének. El, el; keresztül az alpeseknek felhőkkel ismerős
szorosain; át Dante poklának sötét, kopár, rőt sziklái közt; el a kis
Loppio smaragd-szigete felé; el a csodákat termő olasz ég alá; el az
isteni művészetnek holtakat támasztó, sebeket kötöző, mindenható karjai
közé! Már megvolt az ecset; de keze még nehéz vala hozzá. S a vándorút a
földi éden kertjében nem könnyített rajta, mint nem könnyíthetett semmi
az ég alatt lelke összeszedett erejének és felbuzdult akaratának
szövetsége nélkül. De Béla gyönge és ábrándozó volt. És az álmodozásokra
csalogató légkör, mely körülvette, nem volt alkalmas rá, hogy
összeszedje benne magát. Ha álmai odataláltak a kicsiny, rideg berlini
tanulószobába, hogyan bocsátották volna karjaik közül ki itt, az ő
birodalmukban: a szőlőfüzérekkel szegett bájos utakon; a boldog,
áldozatra kész szerelmet jelentő narancsvirágok illatos legében; az
olajfák rejtelmes, homályos, szürke berkeiben; a Como tarka
paradicsomában és a Garda kék tengere fölött; a fényes multról beszélő
romok szomorú omladékai alatt; Velencze düledező palotái közt, melyek
századok óta panasztalan megadással nézik a legfényesebb tükörben
pusztulásukat. És mit nem kellett tőlük hallania! Mennyi itt a bűnös, a
vértanu emléke, ki szerelmeért elárulta a világot; de nincs egyetlen egy
sem, ki a világért árulta volna el szerelmét. Ott emelkednek egy
néptelen, homályos csatornán a mór palotájának kormos, megátkozott
falai; ez a gyilkos nagyon szeretett és bizonyára sok bocsáttatott meg
neki odafönn. Ama szegényes mauzoleum rácsa mögött, mályvarózsák közt,
áll ott a szürke kőkoporsó, melyben Julia nyugodott, s az utasra sokat
mondó némasággal tekint alá a két Montecchi-vár; hogyan lehet nagygyá,
halhatatlanná valaki nagy és halhatatlan érzelmek nélkül?! Ez a rémes
hely az, melyen Parisina tündérszép feje a porba omlott és utolsó
pillantása kedvese kínjának véres képébe veszett. Dante komor sírja egy
boldogtalan élet üdvösségéről tud mesét, mely szerelmével egy angyalt
ölelt. Ez ódon boltívek őrzik emlékét ama röpke pillanatnak, mely
Petrarca szerencsétlen szerelmével megajándékozta a világot… Béla
csüggedten bolyongott az örök városnak sokszorosan szentelt kövein. Majd
a művészet kincses csarnokaiban töltötte napjait, majd az utczákon
járkált föl s alá, melyekre akkoriban annyi ünnep fénye ragyogott, a
hány napja van az esztendőnek. Az ajtók előtt emelt oltárok czifra
rongyai és tarka virágai mellől kóczos gyerekek sivító zajjal koldulnak
a járók-kelőktől egy-egy fillért a madonna számára. A töméntelen sok
búcsun minden templom előtt a lármás kufárok végetlen serege;
asztalaikon csalogató szerencse-játékok közt a vízbe merülő s jövendőt
mondó ördögök, a mindenféle mulattatáshoz értő dottori nagy tömegbe
csődítik az ácsorgókat. Mindenfelé szól, zeneg, harsog, dübörg a
pulcinello, tamburin, saltorella. A boldog Róma henye gyermekeinek
ünnepe sohasem szakad meg. A templomok mindegyikében új látványra virrad
az új nap és tolong a dologkerülők megszámlálhatatlan hada. Most az
állatokat szentelik a San-Antonio-kápolnában, majd a bárányokra kerül
külön a sor a Santa-Agnese-ben. Mennyi bámulni való furcsaság van a nagy
zsidó-keresztelőn a Laterán-ban s mily ünnepélyes a nagy-penitenciárius
kardinális megbocsátó szózata szent Péter szobrának lábai alól, mely a
bűnösök börtöneinek zárait fölnyitja és bilincseit leoldja. Aztán a
propaganda ünnep az emberi nem minden fajából való kispapokkal, meg a
naiv gyermek-prédikácziók Aracoeliben. És a többi mind. Akkor még mindez
virágjában vala. Béla láthatta sorra, résztvehetett valamennyiben és a
sok templom közt kereshette azt, a melyikbe Ágnes küldte.
Hát a mindenható művészet? Megpróbálkozott az ecsettel; de sikertelenül.
Hogyan foglalkozzék ő ideáljával? Egy-egy sötét hajszál került a
vászonra, két barna szem, mély tűzével, melyek eredetijét csak ő látta
szünetlenül. Mari volt – és a kép befejezetlen maradt. Az a nem létező
eszményi szépség, melyet a nagy művészek halhatatlan keze másolt s
melytől ő megmentését várta, a mint közeledni akart hozzá, nem ismerős,
idegen, hideg volt neki. Egy-két költeményt is vetett papirra; silány
erőlködés volt jogtalan panaszokra. Összetépte őket. Ki magyarázza meg,
mint alkothatta Moreto remekeit egy gyilkosság bűntudatával lelkén?
Béla a hosszú úton, melyet egy évnél tovább járt, oda jutott ismét
vissza, a honnan kiindult. Folytonos tépelődése, önvádja, merengése,
magányossága nem engedhették hegedni sebét. Csak még egynehány
csalódással lett gazdagabb: ennyi volt az egész. Semmiféle vigasztaló
sugár nem derengett jövője fölött és ő már meg is szokta örökké sötétnek
látni azt, és lemondani róla, hogy valaha tájékozhassa magát iránta.
Hányatott sajka volt, melynek kormányosa aluszik. Vigyétek, ragadjátok
őt habok; neki mindegy, akárhová!
Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei előtt az esti
homály, a mint ablakán kitekintett. Az esti sétára indult nép tompa,
nyüzsgő, zsibongó zaja odahangzott hozzá. Istók olvashatatlan
szarkalábjai aznap vittek hírt neki az otthonvalókról. Hogy, hogy nem
jutottak addig gondolatai: a homályban egyszerre mintha Ágnest látta
volna, hideg kék szemeivel és aranyos hajával. Béla félrekapta fejét.
Minek üldözöl, mit akarsz tőlem? Igaz, neked adósod vagyok egy levéllel.
Régi tartozás, hadd fizessem le ma. Mit gondolok én a te hiuságod
csinált bánatával; mi a te fagyos szerelmed az én égő keservemhez! Miért
nem mondtál le jókor rólam; s minek vártad be, mikor már nyomorulttá
lettem miattad?! Halld meg, tudd meg hát minő nyomorulttá!
Béla írni kezdett. De a toll mindig lassabban, lassabban haladt a
papiron s egyszer csak megállt, kiesett kezéből – és ő karjára hajtva
izzó fejét, belemerült ábrándjaiba.
Már másodszor ütött vállára Antal, hogy magához tért. Látogatója
szomszédja volt, egy fiatal, életteljes, könnyelmű, víg franczia festő.
– Megint a régi nóta, barátom? – kezdé s egy széket húzva maga alá,
szemben Bélával leült. Tudja-e, mit mond az olasz? Azt, hogy: száz órai
bánat sem fizet le egy fillér adósságot. Hanem ezt már elmondtam
számtalanszor hiába és tudom magamról, hogy az unalom nem mulatság. Nem
is azért jöttem; de ma ujságom van, barátom. Hallja ön, ujságom?!
[Illustration: Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei
előtt az esti homály, a mint ablakán kitekintett.]
– Ujság? Nekem? Öntől?
– Csak ne oly fanyar képet hozzá. Azt hiszi, másnak senkinek sincs baja,
csak egyedül önnek? No hát tudja meg, hogy én ma koplaltam és csak az
isten őrzött, hogy holnap is nem folytatom. A vén Giovanna tegnap
felmondta a hitelt. De most egy órája megkaptam uti költségemet s holnap
reggel indulok haza. Önt is viszem magammal.
Béla nagy szemeket meresztett határozott barátjára, ki vidáman gyujtotta
meg gyertyájánál szivarát és így folytatta:
– Igen, igen. Semmi vonakodás. Holnap reggel indulunk Párizsba. Mert
Párizs utoljára is csak Párizs és a ki Párizst nem látta, semmit sem
látott. A világ fővárosa, az élet mestere, a jókedv tűzhelye, az örömek
bőségszaruja és – minden bánatnak győztes ellensége. Oda, oda barátom!
Én, mint önnek orvosa, legközelebbi rendelvényül egy uti jegyet fogok
markába nyomni Párizsig. Csalhatatlan gyógymód. Ott nem ismerik a
bánatot. Ki van számítva, hogy utolsó fél-frankomtól az omnibusz-kocsis
fog megrabolni, ki az indóháztól lakásunkra visz, a hova egy sou nélkül
érkezem meg. Hát most én beleverjem a Capitolium falába a fejemet?
Vannak képeim, kész Portia, mely híremet meg fogja alapítani és mi kell
több? Nos, nyujtsa a kezét, barátom.
Béla fölcsapott.
X. FEJEZET. Josephine.
Ime Párizs, hatalmas palotáival, fényes boulevardjaival, avenue-ivel,
passage-aival, méltóságosan hömpölygő Szajnájával, tömör és kecses
hidjaival, quai-ivel, hasonlíthatatlan szinházaival, vakító boltjaival,
énekes kávéházaival, csábító szirénjeivel, örökké éber életével, soha ki
nem alvó világosságával, hervadhatatlan dicsőségével, kifogyhatatlan
élvezeteivel, nem halaványuló mosolyával, megtörhetetlen életkedvével és
megmérhetetlen nyomorával. A visszatért festő oly kitörő örömmel
köszöntötte az omnibusz homályos ablakából a káprázatos fényű lámpák
ezereit, mintha az utiköltségtől megkönnyebbült tárczája tele lenne a
csodaszerrel, melylyel a lépten-nyomon kinálkozó örömeket mind magának
hódíthatja. Pedig a tárcza üres volt és az orvos kénytelen vala
betegének nehány napig pihenőt engedni. A víg fiú korán reggel otthagyta
a deák negyedben az éghez legközelebb fekvő kis szobáját, melynek
szomszédja magyar barátjáé volt, s az egyik műkereskedőtől a másikhoz
lótott-futott, fűnek-fának kinálgatván a szűzi Portiát. Estéit pedig a
szeretet erőszakoskodásával foglalták le anyja, nővére és kis öcscse,
kik oly régen látták családjuk jókedvü és üres zsebü büszkeségét. A
nagyokra vállalkozott festő lelkiismerete már nyugtalankodott s a míg
egyebet nem tehetett, legalább éjjelenkint, mikor haza szabadult, nem
mulasztotta el fölverni Bélát és ezer bocsánatkérés közt értetni meg
vele, hogy minden asszony tulajdonképen egy szeretetreméltó polyp, kinek
karjai a menekülés reménye nélkül fűznek körül. A hitelezők csak esetlen
boa constrictorok amazokhoz képest. És csakugyan oly hosszú idő óta nem
volt már együtt az övéivel! Hanem holnap meglesz a vásár, nem ugyan
Portiával, mert ahhoz e filisztereknek nincs elég izlésük; a pipázó
czigányokra vetettek szemet. Ez azonban a dologra nézve mindegy. A
pipázó czigányok is csak oly jól megszabadítják, mint Portia tette volna
s végre a magáé, Béláé és Párizsé lehet. Jó éjt, jó éjt!
Az illető filiszter azonban alkalmasint megbánta az alkut a pipázó
czigányokra, mert Béla ama bizonyos holnap estéjén is csak egyedül
üldögélt egy boulevardi kávéházban. És Portia s a pipázó czigányok
kegyelméből valószinüleg ezt tette volna még a következő estén is, ha
orvosának véletlenül helyettesítője nem érkezik. Ott üldögélt tehát
magában a kis fehér márványasztal előtt. Körülötte mindenfelé az élet
nyugtalan zaja, a lámpák lobogó világa, sürgő-forgó nép, mely fut a
mának örömei után, elfeledve a tegnap bánatát és mitsem gondolva a
holnap kételyeivel. Bélát elmerültéből, melylyel valamelyik hirlap
pathetikus soraiba mélyedt, egy ismerős, magyar hang ébresztette föl.
– Nem csalnak-e szemeim? Hisz ez Kálozdy Béla! Mondd hát, te vagy-e
igazán? Otthon azt hallottam, hogy Rómában időzöl, és én Párizsban
akadok rád. No ez derék.
A fiatal Mágócsi Ernő gróf szives kézszorítással telepedett Béla mellé.
Egy megyéből valók voltak s gyermekkori ismerősök. Hajdan nem egyszer
próbálgatták együtt kis, török lovaikat és czélozgattak egy megviselt
cziklops egyetlen szemére homloka közepén. Azóta sok idő folyt le s a
virgoncz gyermekből nyulánk, nemes termetü ifju vált, kinek egykor üde,
rózsás arcza megsápadt és idegesen mozgó ajkai körül későn pelyhedzik a
bajusz s szakáll. Még zsenge gyermekkorában kitünő reményekkel tekintett
rá a főrangúak nagy családja s messze hire volt ritka tehetségeinek,
mindenekfölött pedig az ifjú évek hevülete által meg nem tántorított,
józan eszejárásának. Anyját nem is említve, (azok gyöngeségei közösek a
kunyhókban és palotákban), mindenki jövendőt jósolt neki, ha a közügyek
sorsa fordulni talál, a minthogy innen-onnan fordulnia is kell.
Családja, nevelője, kin ősi divat szerint okvetlenül fekete reverendának
kellett aláfolynia, tőlük telhetőleg verték a meleg vasat s kovácsolták
bele azt a csodálatos modort, – a magyar főuri nevelés e koronáját, –
mely hitök szerint egyedül alkalmas arra, hogy a világba lépő növendék a
szatócsok e tolakodó társaságában fensőségét megőrizze általa. A
tartalmat folytonosan tagadó felületesség modora ez, mely semmitmondó
kérdésekkel áraszt el mindenkit és semmitmondó feleletekkel szolgál
mindenkinek; a legjobb esetben hallgat és hidegen mosolyog. Mindig
roszabbnak mutatja magát, mint a milyen, mintha a külső szintelenség már
drágagyöngyös kagylót jelentene. Ernő gróf nagy, merev, kék szemeinek
beszédes pillantásai semmi összhangban nem voltak siető és üres
beszédével; minden szava és tekintete mutogatta az ellentétet az először
szárnyra bocsátott madár örömének őszinte kitörései s a mézes mázba
rejtőzködés léhasága közt, melyet szegény gróf létére okvetlenül
szükségesnek tartott egy gazdag köznemessel szemközt.
– Tehát Párizsban? – kérdé újra s a hosszú kézelőkből alig kilátszó
vékony kezét Béla székének támlájára nyugtatá. – És mióta? Nem igen vagy
jó szinben. Azt hiszem, már régen itt időzöl. Nemde?
– Mindössze négy napja.
– És máris összehozott a véletlen. No ez derék. És hol jártál mindenütt
e négy nap alatt, mit láttál mindent?
– Csak a városban őgyelegtem erre-arra s kétszer a Louvre-ban fordultam
meg.
– A Louvre-ban? Hát még mindig annyira szereted a képeket? Hiába, az
első szerelem örökéletü, nem fogja a rozsda. Nincs-e igazam? No lásd.
Hanem ma vége a henyélésnek. Két régi jó barát találkozását meg kell
ünnepelni. Tedd félre azt az unalmas ujságot, (úgye unalmas?) és tarts
velem az Alcazar-ba. Ma Theresa énekel.
– Szivesen, Ernő.