búcsuztak – mindenki lehető jó kedvet erőltetett magára. Istók fennen
emlegette a világlátás nagy szerencséjét, melyre neki is kétségkívül
nyilt volna alkalma az életben, ha sorsát e küszöbhöz nem lánczolja itt.
Vegyen példát Béla; hányja le útközben lelke terheit és repüljön majd
haza szabadon, mint a sas. Ágnes kissé halaványan állt Eufrozina
kisasszony oldalán, ki szentűl meg volt győződve róla, hogy rendkívül
lekötelező munkát végez Béla iránt, ha ezt most – mintegy útravalóul –
sorjában figyelmezteti mind ama csodálatos dolgokra, melyeket a távoli
országokban szemtől szembe látni lehetséges. Mihály huszár némán
hunyorgatott a búcsúzó felé, a mi emlékeztetés akart lenni ama bizonyos
majlándi özvegyasszonyra és leányára. Benedek úr is vidámabb arczot
öltött és biztatta Bélát:
– Úgy, fiam, úgy. Állj a talpadra. Légy ember a gáton. ’Iszen hát az
ördögbe is, az egész… No. Béla, no. Maradj, a meddig csak akarsz.
Maradj, nem bánom. Hanem azért ne felejtsd el, hogy nem szeretnék addig
meghalni, míg valami apróságok nem orgonálnak majd körülöttem. No,
Ágnes, no…
Béla sorjában mindenkit megölelt. Mikor Ágneshez jutott, az öreg megint
megszólalt ügyetlen, durva, elbizakodott jóságának hangján:
– Hát ennyi az egész? Mi ugyan nem így tettünk legénykorunkban, ha egy
szép leányt, a kezünk közé kaphattunk. Csókold meg mindjárt Ágnest.
A lány odatartotta sima, márványhomlokát és Béla megcsókolta. Csók volt
ez is, mint a többi: búcsúcsók. Búcsú a vissza nem térő időktől,
nyugalmas házi tűzhelytől, örökre elzavart álmoktól, édes csalódásoktól
és hiábavaló reménységektől. Csók volt az is.
Béla felugrott a kocsiba, melynek bakjára a két nagy bőröndöt az
akkurátos János kocsis olyan pompásan odaerősítette, hogy azon ugyan a
herkópáter sem találhatott semmi hibát. Mindhiába már! Az öreg
elkeseredve látván mindennek «végét» közeledni, búsan csapott a lovak
közé. Könnyű porfelleg emelkedett a kerekek nyomán, a kapuban egy kis,
himzett kendő lobogott, (az Eufrozina kisasszonyé volt,) Istók soká
magasra tartotta lyukas, szürke kalapját, Benedek úr botjával
integetett; de a kocsi válasz nélkül eltünt. Csak Flóra ugrált még egy
ideig kerekei körül, hol hízelkedve, hol neki dühödve; de a falu végén,
a temetőnél ez is megunta a mulatságot s egy nagy ásítással megállván, –
a mi körülbelül annyit jelentett, hogy: vége ennek is! – lefeküdt az
árokba és ott fáradtságában, busultában, unalmában elaludt.
A nap már jó ideje nyugodni tért a hegy mögött s aranyos, vöröses
takaróját is húzta már maga után. A csillagok egymásután gyúltak ki az
égen s a kastély egy-két ablakában is feltetszett a gyertyafény. Künn az
udvaron csöndes volt minden, csak a fenyvesből hallatszott Palkó
hármonikájának bús zöngése, melyet a negyven esztendős gavallér oly
czélból sorakoztatott egyéb kecseihez, hogy annál gyorsabban megtalálja
Sárika szivének ajtaját, igen kevés levén a veszteni való idő, miután
választott hölgye kisasszonyával együtt már holnap vagy holnapután
visszaindul Bogádra. A hármonika édesbús dallamaiból csak a
legviharosabb szenvedély akkordjai hatottak el a kastély mellett
emelkedő, vagy inkább hunyászkodó épületek egyikének ama téres
helyiségeig, a mosó konyháig, melyben a cselédek eseményteljesebb napok
után, Kata asszony elnöklete alatt, tanácstartásra szoktak
összegyülekezni. Hogy ne lennének ma együtt, a közös neheztelés és
megfoghatatlan történetek napjának estéjén?! A tűzhely sarkából a
faggyúgyertya mély meghajlással fogadja a tanácsot, mely iránt annyi
tisztelettel viseltetik, hogy végesvégig alázatos helyzetében marad, a
mi a tűzhely alá telepedett Péterre nézve azzal a kellemetlenséggel jár,
hogy süvegének báránybőre, mely egykori gazdája többi alkatrészeinek rég
búcsút mondott, azok egyikével a csepegő gyertya alatt megint szorosabb
keveredésbe jut. Szerencsétlenségének tulajdonképen csak maga az oka,
mert a társaság minden tagja eleget figyelmezteti, hogy ne tátsa úgy a
száját; de ha már az neki természete! Az elnöki tisztet, mint hasonló
alkalmakkor majdnem kivétel nélkül, ezuttal is Kata asszony vitte, mint
a háztartás legvénebb kereke. Benne is meg volt a közös asszonyi
természet, mely élemedő korának hátrányairól mitsem akar tudni, előnyeit
azonban lehetőleg kizsákmányolja. A kor jogán kívül granátosi alkata és
főleg az a bizalmas viszony, melyben Istók úrral állt, szintén megtették
a magukét tekintélyének megalapítására és biztosítására. Annyi bizonyos,
hogy e szilárdan álló bástya megostromlására eddig jelentékenyebb
kisérlet nem történt, sőt ellenkezőleg, Kata asszony belső viszonyainak
a családdal, bizonyos körű hatalmának az éretlenebb korú cselédekkel
szemben, mindenki igyekezett annyi hasznát venni, a mennyit csak
lehetett. Kedvében is jártak mind, s ha Palkó nem nyomhatta is el olykor
élczelő ösztönét, ennek csak ama biztos tudatban engedett kitörést, hogy
keze között van a békítés eszköze is. Ez estén is valamennyien a
termetes kulcsárné körül sereglenek, ki vastag, vörös ujjaival egy kék
harisnyát kötöget. Ott van a féleszű Péteren kívül Mihály huszár, ki
szürke bajusza és a májlandi árvaleány daczára minél szorosabban
óhajtana odasimulni a kastély szemérmetes szobaleányához, Zsuzskához;
ott van Puliszkáné, a töpörödött takarító asszony, ki immár csak a
nyelvét bírja; ott Mustár kertész, egy iskolát kezdett, rátartós, de
fölötte gyáva ember, ki az árnyékától is fél; mellette kamasz fia, ki
ébredő gyönyörűséggel nézegeti Jutka szolgáló telt, piros karjait és
emelkedő mellét. Egy homályos zúgban támolyog a neki búsúlt mindenes, ki
szomorúan tapasztalván, minő kevés hasznot hajtott neki abbeli
önmegtartóztatása, hogy vasárnap óta szinét sem látta a bornak: ma
délután úgy leszítta magát, hogy alig birja a lába. Ő többé tekintélyt a
háznál nem ismer.
– Biz az megesett, megesett, – elmélkedett Kata asszony. – A nagyságos
úrnak nagyon rossz kedve volt, semmi sem tetszett neki. Bizony már azt
vártam, a hogy a szavát hallottam, hogy még a konyhába is bekukkanik.
Hanem azért sebaj. Ne búsuljanak kentek, majd jól lesz minden megint.
– Búsúl a ló! – rikkantott bele a sarokból Bálint mindenes, a ki már
mindenre el vala szánva.
Kata asszony kövér ujjai egyszerre megállították a kötőtűket. Két villám
czikázott a sarok felé.
– Hát kend, megint részeg már? Látom, keresztbe áll a szeme. Hol a
granáriom-kulcs? Bizony nem lenne jó dolga a nagyságos úrnak, ha ilyen
szemét-népet etetne. Én nem is tudom, hogyan került kend a kastélyba?!
Hanem abban bizonyos vagyok, hogy innen kifelé ebrudon megy.
– Fel is út, alá is út, babám, – feleselt a mindenes. Azért ne gondolja,
hogy majd kigyelmed után hármonikázgatok.
– Te semmiházi, te! – ugrott föl trónusából a granátos és nagy sebten
megragadott egy keze ügyébe eső mosófát. Sértett női büszkeségének egész
dühével készült neki rontani a röhögő Bálintnak s Mustár kertész már
egész rémülettel kiáltotta el magát. De Mihály huszár izmos karjai és
mázos szavai sikeresen megtették a magokét a kitörendő vésznek
csirájában való elfojtására. Kata asszony visszaült székébe s nehány
foganatba nem vett hadüzenet után, melyre a kituszkolt mindenesnek
be-behangzó újabb nevetési rohamai ingerelték, a bámulatos átmérőjű kék
harisnyát is kezébe vette. Végül a rohamok elcsöndesedtek odakünn;
Bálint letelepedett a lóczára és jóízű horkolásra gyújtott, míg odabenn
ismét fölvétetett a megzavart tanácskozás szála. Mint előrelátható volt,
ennek folyamában felmerült a kérdés is: mi hozhatta ki ilyen rettenetes
módon sodrából Benedek urat? És ezzel a kérdéssel már Bélánál voltak.
– No, én csak nem akarok erről a dologról szólni, – mondá a huszár és
pödörintett egyet a szürkéken. Nem egészen tiszta állapot, annyit
mondhatok. Iszen mondhatnék én még többet is, hanem hát ne szólj szám,
nem fáj fejem. Azt mondja a magyar.
Mustár kertész, ki egy nagy láda tetejére vette föl magát, már hozzá is
kapott az övéhez, mintha fájna.
– A bizony, – folytatta a vitéz úr. Én csak annyit mondok, hogy hát…
Minek tátod úgy a szádat rám, te Péter?
Péter a tűzhely alatt csakugyan szörnyen tátotta a száját és sejtelme
sem volt a faggyúesőről, melyben Jutka szolgálónak és ifjonti
bámulójának különös kedve telt.
– Nem állítom, hogy egészen bizonyos vagyok benne, – fűzte odább
okoskodását Mihály, – hanem nekem úgy tetszik, mintha a mi fiatal
uraságunknak nem egészen volna ki itt. – És szétterjesztett ujjaival a
homloka körül mutogatott.
– Ugyan ne mondja! – kiáltotta el magát ijedten a kertész.
– Bizony ne mondja, – pattant fel Kata asszony. De ne ám!
Megköszönhetné, ha kigyelmednek úgy ki volna, mint annak.
– No már megkövetem az ifjasszonyt, – magyarázta visszautasított szavait
az előadó – iszen nem mondom én, hogy már egészen olyan lenne, mint ez a
Péter, (mit tátogatsz úgy rám, te?) hanem hát mégis no. Aztán meg hát
hat esztendeig voltam ám én káplár a Simonyi-regementben.
– Ha száz esztendeig volt is kend generális, akkor se üsse az orrát
olyanba, a mihez nem tud, – förmedt a kulcsárné Mihályra, ki szörnyen
röstelte, hogy mindennek a Zsuzska füle hallatára kellett elmondatnia. –
Még hogy a Béla tekintetes úrnak valami hibája lenne! Nincs bíz annak
egy szikra baja se más, mint a nagy szerelem.
– Ugyan ne mondja, ifjasszony, – ijedezett Mustár, kinek felesége (mint
a vigyori Palkó állítja) a söprűnyelet olykor-olykor arra is használja,
a mire nem készítették.
– Hát hogy a nagy szerelem lenne a baja? – sóhajtott bele a
beszélgetésbe a szemérmetes Zsuzska, ki főként tapasztalatlan szivével
hódította meg a sokat tapasztalt huszárt. – Bizony nem csodálom, a kinek
olyan gyönyörűséges menyasszonya van, mint a bogádi kisasszony.
A büszke Ágnes nem igen állhatott nagy kegyben Kata asszonynál, mert ez
ugyancsak nagy erélylyel sietett az illetéktelen oldalról jött
magyarázatot visszautasítani:
– Fogd be a szádat Zsuzska. Hát már mindenbe bele kell neked kottyannod?
Ki kérdezett? Nekem is van talán szemem, hogy látom, ki milyen. Hanem
hát szépség ide, szépség oda, csak nem mindig a legszebb almára fáj az
ember foga, meg arra, a melyik legjobban a keze ügyébe esik.
– Mint nekem, la! – édeskedett galambjával a huszár, és a mint
hamarjában tehette, egy kicsit meg is szorongatta.
– Ne bolonduljon már kend, no! – vonogatózott a leány, mígnem
mindkettejök figyelmét megint a kulcsárné követelte magának.
– Hát kinek beszélek én itt? – tört ki ebből az irigy indulat. (Zsuzsa
meg Jutka csakúgy nevették a husz-husz esztendejökkel.) Talán magamnak
beszélek? Isz én tudom már negyednapja óta az egész dolgot. A János
kocsis mindent elmondott nekem, a mit Dunaszögön hallott. Te, Jutka, ne
vihogj, azt megmondom! Hogy hát a mi fiatal uraságunknak jobban
tetszenék egy odavaló kisasszony. Hanem csak az az egy baj van, hogy…
hogyan is mondjam csak? Az ám, az a baj, hogy zsidóleány.
– No, nem megmondtam? – ugrott előre diadalának legteljesebb öntudatával
Mihály huszár. Nem megmondtam én, hogy nincs ki egészen?!
A tanácskozás eredménye minden valószínűség szerint egy kompromisszum
lett volna, mely szerint Béla szerelmes is, de hibázik is neki egy
keveske; azonban egy hirtelen közbejött esemény a beszélgetésnek
egyszerre más fordulatot adott.
Tanácstartás közben észre sem vették, hogy a hármonikaszó a fenyvesben
már egy kis ideje elhallgatott. Még a lárma sem tette a vitatkozókat
figyelmesebbekké a hátulsó udvarban történők iránt, s csak akkor néztek
oda neki, mikor a nagy zajjal fölnyitott ajtón a vigyori Palkó
csörrel-pörrel, dulakodva, taszigálódva, gallérjánál fogva belódította a
rugódozó, kapálózó, kézzel-lábbal szabadságra törekvő Pirók-gyereket.
Hátuk mögött lépdelt befelé a sárga szemű és pisze orrú Sára kisasszony,
ki – miután lovagjának ezuttal mind a két keze rendkívül el volt
foglalva – szives vala utána hozni ama bűvös-bájos instrumentumot,
melynek epedő hangjai végre is megtalálták az utat pánczéltalan
szivéhez. A kertész ijedtségéhez, mely az erőszakos jelenet láttára
minden tagját elfogta, csak Jutka öröme volt fogható, mely e
tenyeres-talpas szüzet rendesen eltöltötte, a mikor csak a kis Pirók
valami nem egészen inye szerinti mulatságba keveredett. Kata asszony
figyelmes köre egy pillanat alatt felbomlott.
– Csak ezt a kölyket akarom egy kis becsületre tanítani! – tüzeskedett
Palkó. Id’adod-e a gyűrűt?
– Ha a bicsakját is ráadja még a hármonikára, akkor oda, – nyögött az
áldozat és mindenképen védelmezte markát az erőhatalom ellen.
A becsület tudniillik, melyre Palkó ilyen sajátságos módon oktatta a
Pirók-gyereket, annyiból állt, hogy ez azt a karikagyűrűt, melyet ma
este hazajövet az erdőn talált, cserélje el vele a hármonikájáért. A
kölyöknek a becsületről való ismeretei pedig annyiban voltak hiányosak,
a mennyiben ő a hármonikára – melynek fujtatója már állítólag két helyen
ki volt lyukadva – még egy fehérvári bicsakot követelt ráadásul. Miután
Palkó, kinek épen szüksége lett volna a gyűrűre, egész tekintélyét hiába
használta fel a talált jószág értékének kisebbítésére és a hármonika
füllel hallható hiányainak szépítésére, e kényes becsületbeli ügyben
kénytelen volt erőszakhoz folyamodni. Mindhiába. A kölyöknek
kifeszíthetetlen markai voltak. Apellált Mihály úrhoz, meg Kata
asszonyhoz.
Míg a tényállás – különféle szenvedélyes kitörések által félbeszakítva –
előadatott, természetesen nem kis időbe került. Mielőtt a dolog
lényegére nézve akárki véleményt koczkáztatott volna, igen
megfoghatólag, látni akarta a gyűrűt.
Egy pár újabb hátbalökés a kóczos kis Pirókot belenyugtatta a
kikerülhetetlenbe, és összeszorított jobb markának egyik ujját egy igen
keveset fölemelte, hogy a gyertya sugara megcsillant az arany karikán.
Másik kezét azonban minden eshetőségre készen tartotta. Nagyobb
engedékenységre, illetőleg még egy ujjának eltávolítására semmi szín
alatt nem volt rábirható.
Zsuzska, ki – mint már említve volt – tapasztalatlanságával gyújtotta
lángra Mihály szivének hamvadozó tűzhelyét, megint illetéktelenül
avatkozott a dologba. A nélkül, hogy bevárta volna amaz érdemesebbek
nyilatkozatait, kiknek az effélében már némi jártasságuk van, kifejezte
kételyét aziránt, hogy a Pirók-gyereknek joga lenne a kérdéses
karikagyűrűért bármit is követelni, és Palkónak bármit is ajánlani.
Tapasztalatlanságának azonban rögtön megadta az árát, mert – mint a
közbenjárókkal mindenütt történni szokott – a viaskodó felek között
egyszeriben megköttetett a fegyverszünet a közösen elfoglalt terület
védelmére, és mind a ketten a közbelépő ellen fordultak.
– Micsoda, mit mond maga, Zsuzska leányasszony? – tüzeskedett
föllélegzve a kis Pirók. – Hát loptam én ezt a gyűrűt? Hát embert öltem
érte? Itt sülyedjek el álló helyemben, ha nem a temetőn túl találtam.
Ott feküdt a harmadik gödörben, az út mellett. Még hogy én loptam volna!
A ki nem hiszi, kimehet, megnézheti.
– Mit! – kiabált Palkó is, és vigyori szemei szikrákat hánytak a
tapasztalatlan leányzóra, – hát azt meri maga állítani, Zsuzska, hogy én
orgazda vagyok? Hogy nem becsületes jószágot akarok megszerezni? Hogy én
egy rongyos gyűrűért becsukatom magam a vármegyén?
A nagy zaj, lárma, tüzeskedés közben nem csoda, ha a kérdés szálai
kezdtek összezavarodni Kata asszony éleslátású szemei előtt. Ennélfogva,
hogy a bonyolódott ügyet annyira-mennyire tisztázza, szükségesnek
gondolta az iránt tenni föl a kérdést, hogy nincs-e a gyűrűn valami jel?
– Egy A. betű, – felelt a becsületes találó. – Az ábéce első betűje. Azt
jelenti, hogy az egész tiszta aranyból van.
– Az én nevem első betűje, – magyarázta tovább a titokteljes vonásokat a
vállalkozó inas, kinek becsületes neve: Antos Pál volt.
Egy kis szünet állott be. A kulcsárné, ki minden tekintélye ellenére is
tartott Palkó rossz nyelvétől, lehetőleg ennek előnyére rendezte
gondolatait, s a mint megszólalt, véleménye részére kifejezéseinek és
hangjának bizonyos erőszakossága által akarta megszerezni az igazság
látszatát.
– Mit tudsz te ehhez a dologhoz Zsuzska! – kezdé. – Megmondtam már, hogy
fogd be a szádat és ne légy minden lében kanál. Ott voltál, mikor a
Pirók találta a gyűrűt? (Zsuzska nem volt ott.) Nohát akkor hallgass.
Szeretném én látni azt a törvényt, hogy most ezeknek nyakukba kellene
venni a világot, felmondani a szolgálatukat és keresni a gyűrű gazdáját.
Tudsz olyan törvényt? (Zsuzska nem tud.) No hát jobb, ha hallgatsz.
Aztán meg ugyan honnan került volna oda a gödörbe, ha nem készakarva
teszik oda? Még hollók is ejthették el; azok pedig száz és száz
mértföldekről hordják össze az efféle fényességeket. Hát azt akarod-e,
hogy most Palkó a Pirókkal száz meg száz mértföldekre induljon? (Zsuzska
nem akarja.) Nohát!
A beszéd sikere, az okoknak fényesen fűzött lánczolata ellenére, szemmel
láthatólag nem volt teljes. Mihály huszár, hogy galambjának kedvében
járjon, elgondolkozva pödörgette a szürkéket és megcsóválgatta fejét. A
kertész, a mint becsukásról hallott, elkezdett húzódozni és látszott
rajta, hogy a hollók által nem tartja egészen tisztába hozottnak a
kérdést s a jövendő méhében ismeretlen veszélyeket sejt. A faggyúval
telecsöpögött és időközben elszundított Péter általánosan azt a
benyomást tette, mintha csak tettetné az alvást, hogy annál jobban
kihallgathasson mindent és elárulhassa őket. A dolog ily kellemetlen
fordulatának éreztére a küzdő felek tanácsosnak tartották fensőbb
beavatkozás nélkül minél előbb megkötni a békét. A fogalmazásban csak az
idézett elő némi zavart, hogy Palkó most egyszerre hajlandó lett
megadni, a kis Pirók meg elengedni a bicsakot. A helyzet előnyeit Palkó
jobban ki tudta zsákmányolni, és ellenfelének be kellett érnie a
hármonikával, melynek fujtatója – közhit szerint – két helyen lyukas
volt.
Az alku sikerülte után a gyűrű kézről-kézre járt, csak Mustár kertész
nem merte kezébe fogni. Végre – mint jó korán látható volt – a piszeorrú
Sárika ujján nyugodott meg, miután ezt a vigyori Palkónak hármonikájával
sikerült a maga részére biztosítani. Így dobjuk félre elhasznált
eszközeinket.
IX. FEJEZET. Itinerarium.
A vonat a késő esti csöndben hosszú fütytyel indult meg a karámosi
pályaudvarról, melyen egy-két álmos vasuti szolga tápászkodott. A
tüszkölő mozdony magával vitte a zajt, életet; magával Bélát. Az est
ragyogó szép volt körülötte. A lágy, nyári párák oszló bolyongással
vándoroltak a levegőben. Az égen egy-két csillag halavány világa küzd az
újholddal, melynek képe elé a komor kémény minduntalan fekete fátylat
dob. Közel s távol az őrházak, falúk, pusztai épületek ablakai, a vasuti
szines lámpák vörös és kék csillanása végetlenbe futó csillagoknak
tetszenek. A parti halmot a vonat mellett a hold tükörré varázsolja; de
a rohanó kocsiknak nincs idejök megállani, hogy képökben
gyönyörködjenek. Óriás tükrök az útszéli mocsarak és ingoványok is,
melyeknek tündöklő ezüstje – a mint egy-egy kis sziget, nádas vagy
zátony emelkedik rajtok – mintha visszájáról itt-ott le lenne kopva.
Néhol egy mozgó alak mutatkozik a messze néptelenségben, valami éjjeli
vadász, kinek fegyvere fölveri nyugtukból a víz szárnyas lakóit. A puska
döreje tompa morajba vész a vizenyős vidéken s a fölvert madarak,
melyeknek sötétszürke szárnyai, mintha csupa gyöngy és fényes aczél
lennének, rebbenő, síró, panaszos, elhaló zajjal tünnek a távolba. Az út
melletti cserjék a pályára vetik árnyékukat s a homályos, testtelen
árnykarok ingva nyúlnak a vágtató vasszörnyeteg után. A távoli jegenyék
árnya is elnyúlik messze a mezőn, mintha ágaskodnának, hogy a futó
tüneményből ők is lássanak valamit. Egy-egy lebocsátott korlátnál
elkésett parasztkocsi álldogál, melynek gazdája szunyókálva tartja
kezében a gyeplőt. Olykor parkok titokzatos, sötét sűrűségei tünnek el
mellettök, melyekből némán emelkedik ki az urilakok fehér tornyainak
sápadt kisértete. A faluk nádas házai és sáros utczái közül egy-egy éber
kutya szörnyű ugatást kelt, mely a hangtalan éjben messze visszhangzik.
Mentek el városok mellett is, itt is zajtalan és sötét volt minden s a
holdvilágította kémények sűrű serege komolyan és némán őrködött az alvók
felett. Csak egy-egy városvégi korcsma nyitott ajtaján át kapott el és
hozott idáig értelmetlen hegedű-hangokat az éji szellő; meg a toronyórák
kondultak egymás szavába és kezdtek vontatott pört rajta, hogy melyik a
pontosabb?
A vonat tovább halad. Béla elkábult a zavaros lármában, mely belsejében
annál jobban elhatalmasodik, a külső világnak minél mélyebb nyugalma
veszi körül; kimerült a hosszú futásban ama sötét és vigasztalan
rengeteg úttalan utain, hova az éjjeli benyomások csábították; törődve
hanyatlott hátra feje, lehunyta szemeit és elszunyadt. Már napok óta nem
aludt ennyit egyfolytában. Mióta dunaszögi lármás pajtásai búcsúzóra
összecsókolták, kerülte szemeit az álom. De most aludt. Mély, nehéz
lélegzeteket szedett, meg is mozdult olykor nyugtalanul, kigyuladt
arczát álmában meglegyezte, (mit, mit nem álmodott? ki tudja;) de nehány
órafolyásig aludt. Egyszer csak távolról lassú, suttogó, de messzeható
nesz hallatszott, melynek méltóságos közeledtét nem tudta föltartóztatni
sem a mozdony türelmetlen tüsszögése, sem a kerekek ostoba dübörgése. A
zúgó, csobbanó, végetlennek tetsző moraj már utolérte a menekülő vonatot
és mindenütt nyomában, alatta követte soha el nem hallgató mély
panaszaival. A kocsi ablakán egyszerre bűvös fényesség verődött be.
Béla, mintha álmában szivébe szúrtak volna, úgy ijedt és ugrott föl e
neszre.
Az ősz Duna mormolt alattuk.
A mint a hajnal foszló párái – a nyári nap reggeli öltözete – emelkedtek
keleten, már átlépték a haza határát. A nap idegen halmok mögül idegen
völgyekbe mosolygott le, a sugarak idegen falvak házikóinak ablakain
köszöntöttek be, a harmat idegen mezők pázsitját füröszté és a leányok
idegen dalok mellett indultak munkára. A szürkületben kitárta Béla felé
karjait az ismeretlen, hogy megszabadítsa.
A szerencsétlen e reggel óta meg akart szabadulni. A kínnak ólomsúlyát
az első órák, melyeket távol töltött szülei házától, rövid időre
leemelték lelkéről s egy-két gondolatát felszabadították, hogy a mult
szomorú, ködös képeiről jövője felé repülhessenek. Az önkínzó gyász
legsötétebb őrületeinek is vannak ilyen világos perczei; az apa egyetlen
fiának nyitott sírja előtt megszakadó szívére szorítja leányát és ennek
férjére gondol; a gonosztevő bódult agyában a vesztőhely előtt terv
villanik meg, hogy mikép tehetne ismét jóvá mindent, s másoknak ajánlja
ezt. Bélának is megadatott a számvetés nehány órája. Ime idegen földön
van. Miért? Senkit sem ismer maga körül. Mihez folyamodjék? A vonat
rohan vele előre. Hova viszi? Kérdések, melyekre felelnie kellett
magának. Természete a régi maradt; ösztönei, föltételei jók,
dicséretesek és nemesek. Arról pedig, hogy lelki erejének, akarata
szilárdságának, szíve tántoríthatatlanságának gyönge, ki nem feszített
húrját (mely mellett csak nyomorultságunknak lehetnek fokozatai,
boldogulásunk mindig álomkép marad) nem ajzották-e még jobban le ama
rettenetes hullámok, melyek keresztül csaptak rajta, nem intézett
magához kérdést. Hány diadalmas útra induló hajó lett semmitérő
játékszerré a hánykódó és szeszélyes tengeren, mert az első kedvezetlen
szélre behúzta vitorláit és nem bírván kifeszíteni többé, kénytelen volt
lemondani uraságáról az elemek fölött! Hány nagyra hivatott elme, melyet
egy bérczi út a felhők sugaras magasába hítt, rettent vissza az első
akadálytól és lett kitaposott, poros, sáros utak közönséges vándorává?!
Hány boldogításra született, nemes czélok felé dobogó szív veszett el
nyomorultan, mert legelső kis sebe annyira leajzotta idegeit, hogy nem
bírta bekötözni azt és elvérzett bele?!