szürke haja, két apró, vörös szeme és doronghoz hasonló nádpálczája
volt, melylyel fontosabb nyilatkozataihoz ütemet szokott verni
balmarkában. – Dixi. Az eset nem mindennapi és nem könnyű. Okos ember
kell hozzá, a ki fején találja a szeget. Mert ugyan ha máshova ütünk, mi
hasznot teszünk vele? Semmit. Béla tekintetes úr későn jutott a kezem
alá. De mihelyt valaki egyszer – folytatá – városi doktor, mindjárt
nagyobb hozzá a bizodalom. Szóval mondtam, a mit mondtam, dixi. Béla
tekintetes úrnak erősítő fürdőre van szüksége, s minél előbb megindul
Csehországba vagy Szibériába, annál jobb.
– A pokolba, nem Szibériába! – mordult bele az öreg. Csak nem küldjük
egyenesen Kamcsatkába?!
Aeskuláp, ki a tudományokban nagyon fogyatékos volt, (Sádi Dani, az
ispán, mindenféle bolondot szokott belőle csinálni, és határozottan
állította, hogy mióta a khirurgiáról kikerült, nyomtatott betű nem
került a szeme elé; az pedig régen volt!) a lehető leggyorsabb ütemet
kezdte náddorongjával és keskeny vállait vonogatva, bizonyos
megütközéssel válaszolt:
– A mint nagyságodnak tetszik, én megmondtam a magamét, et salvavi
etcetera. Igenis, vagy Csehországba vagy Szibériába. Ezzel, azt hiszem,
fején találtam a szöget.
– Ha meggondoljuk, hogy Szibéria olyanformán hangzik, mint Szilézia… –
kezdte magyarázni Istók, ki az ablakból összefont karokkal tekintett alá
a kis fenyvesre, melynek homályában egy megtört, fiatal lélek nehezen
vonszolta magával tagjait s még nehezebben e keserű életet itt. A
jóakarat azonban nem magyarázhatta ki magát, mert a doktor hevesen
közbevágott:
– Én nem tehetek róla, ha Pallér úr félremagyarázza szavaimat, melyeket
legjobb szándékból mondtam. Ugyan mi okom lenne nékem ezen úri háznál
hamis tanácsokat osztogatni? Semmi. Hát meg tudja ön gyógyitani Béla
urat? Nem. No azt tudtam. De hát hiába, sajnosan látom, hogy a nagyságos
úrnak nem sok kedve van Csehországhoz etc. Lássuk csak. (Az ütembot
egypár perczig csöndben dolgozott, balkezének minden ujján, mint valami
külön-külön gyógyrendszer ajtaján bebocsáttatásért kopogtatva.) Lássuk
csak, ugyan miként tudnánk másként segíteni a dolgon? Van-e más menedék?
(A gyűrűs ujjon megtalálta.) Mindenesetre. Azt mondja a deák: mundus se
etc. Egyszer volt szerencsém hallani nagyságodtól, hogy nem lenne-e jó
Béla urat a cursus iurid. etc. után világot látni küldeni.
Benedek úr nagy szemöldeit összeránczolva – azon-e, a mit a doktor
fecsegett, vagy valami máson? – gondolkodóba esett és széles tenyerével
székének karjára indulatosan rá-rácsapott.
– No lám – kapott a kedvezőnek hitt fogadtatáson Kurz doktor – nem
találtam-e fején a szöget? Egy nagy embernek csakugyan úgyis be kell
előbb-utóbb járnia a világot. Miért ne menne most? Sok pénzbe kerül, az
igaz; de ezt úgy hiszem, ezen úri háznál fölösleges is emlegetnem. Az
lesz csak a hatalmas kúra! Szórakozás is és tapasztalás is együtt.
Menjen csak Béla úr – minél előbb, annál jobb – világot látni messze
földekre és tengerekre. Quæ maribus etc.
Aeskuláp fölbátorítva ama csodálatraméltó körülmény által, hogy már jó
ideje semminemű ellenmondással nem találkozott, arra a vakmerőségre
vetemedett, hogy a messze földek és tengerekre nézve közelebbi
részletekbe is belebocsátkozzék.
– Nézze meg Bécset; gyönyörű szép város! Ne tessék szemrehányást tenni,
a Sádi úr úgyis eleget üldöz vele. Csak a várost mondom; azokat nem
szeretem én, a kik benne laknak. Azután menjen el Venécziába; az egészen
vízre van építve. Hogyan, mikép, azt nem tudom; de akárki meggyőződhetik
róla, ha odamegy, hogy igazam van. Az egész vizen áll. Nézze meg Londont
és Párizst, melyről egy deák vers azt mondja, hogy: Lutetia etc. És ha
már egyszer ott van, miért ne menne el Kairóba is?
A doktor nem lehetett egész tisztában amaz úti terv fővonala és az
általa megtekintésre ajánlott városok távolsága felől, mert a dorong a
csodatevő marokban egyszerre a leglassúbb, szinte mélázó ütembe ment át
és egyáltalában idején valónak találta, hogy sokat gáncsolt geografiai
ismereteinek föntebbi merész dokumentácziója után más tárgyra térjen,
melyen nem találkozik nyelve annyi akadálylyal.
– Igen bizony, – folytatá, – ott a szög feje, hogy a mi kedves betegünk
lelkileg nagyon el van csigázva. Multos sudavit etc. Mert vajjon nem
árthat-e meg a sok tudomány is az embernek? Fényes példáim vannak rá,
hogy igen. Nem haltak-e meg sorban mind a nagy tudósok?
Benedek úrnak, ki únta már és pokolba kivánta a fecsegőt, nyelvén volt,
hogy a doktor e szerint örök életre számít? De csak érthetetlen morgás
lett belőle, melyre nézve Aeskulápnak következő megjegyzései voltak:
– Ne tessék nagyságodnak félremagyarázni szavaimat, mint az ispán úr
szokta. Én meg vagyok győződve róla, hogy fején találtam a szöget.
Tessék akárkinek csak egyetlenegyet is élve megmutatni azok közül, a
kiket említettem. Például, hát ezek a nagy tudós urak itt a falon
élnek-e? Requiescant etc. Nem említettem? Mindegy. Annyi áll, hogy én
Béla úrnak jobb tanácsot adni nem tudok, minthogy induljon, a mint
lehet. Méltóztassék ezt jól megfontolni nagyságodnak és gyorsan
határozni. Mert a dolog nem tűr halasztást. Legalázatosabb szolgájok;
kezét csókolom, kisasszony!
A figurás doktor, – kit csak úgy hivogattak a kastélyba hol becsületből,
hol mulattatónak, – a nagy, kopott szőrü kasztor-kalap meg az ütemdorong
eltüntek a szobából, magára hagyván a családot, hogy vegye fontolóra a
hallott igéket.
Fontolgattak is, búsultak is, tervezgettek is magukban eleget, s e
tiszta, verőfényes, nyári napon olyan sűrű köd nehezedett a
kanczelláriában mindenre, hogy még a feltörekvő szavakat is
visszanyomta. Hallgattak, hosszan hallgattak mind a hárman s a zaj a
szobában csak annyi volt, hogy egy egy szeles fecske odacsapódott az
ablakhoz, vagy egy-egy kiváncsi veréb az üveghez ütögette fejét. De
minek ez a gyász, ez az ijedelem, ez a rettegés; hisz Béla – bár sápadt
arczczal, révedező tekintettel és tétova léptekkel – ott járkál alant a
fenyvesben és körülötte nyihogó, ugrándozó kedvencz vizslájának,
Flórának simogatja a hátát?! Mindez nem vezethet tévútra senkit, – még
Benedek urat sem, annál kevésbbé Istókot, – a ki őt harmadnapja reggel
iróasztala mellől felemelkedni látta, hangját megcsuklani hallá és hideg
kezeit remegni érzé, a mint állította, hogy neki semmi baja nincs.
Bizonyára él, mozog, lélegzik közöttük; de csak egy tekintetet kell
vetni arczára, és a kastélyban mindenki méltán kétkedik rajta: hogy itt
van-e igazán, közéjök tartozik-e, és valóságos élet-e az, mely ereiben a
vért kergeti? Ágnesen kívül senki sem tudott semmit a történtekről; de
az emberi lélek titkos és kimagyarázhatatlan törvényeinél fogva az a
vihar, mely életünk fáját gyökerében megtépte, megszokta legyinteni
mindazokat, a kik szeretnek. Mikor egy híres olasz dalnok fáradt pilláit
lehúnyta, a vidék népének a gyászhírt egy borús felhő vitte meg, mely
hosszan lebegett a kis arquai ház felett. A postán érkezett gyerek
leghűbb patronusa: Istók szótlanul járt-kelt a házban, és Benedek úr sem
zárhatta el szemeit ama felhő elől, az ő lelkét is hatalmába kerítette a
félelem, hogy porba hullhat reményeinek koronája. Egyik sem tudta,
vajjon lehet-e még ápoló egy nehéz és kevés reménységű beteg ágya előtt,
vagy már gyászoló egy koporsónál, melyről retteg fölemelni a szemfedőt.
Hasztalan leczkézte az öreg Bélát; a fiú hallgatott és erősítette, hogy
neki semmi baja. Erős, viharoknak edzett, szilárd mellű férfit akart
nevelni belőle, és íme, van-e nádszál hozzá hasonló?! Más, egészen
másféle viszontlátást remélt ő; de a sors a legbiztosabb számítást is
tönkre teszi. Mi az ördög lelte Istókot? Akármikor hallott ő ilyesmit,
sohasem mulasztotta el előhozakodni saját számításaival az életre,
melyek ármálisai folytán elég biztosaknak valának tekinthetők; de a sors
mégis csak tönkretette őket. Ágnes, a nyugodt lelkü és biztos szemü
Ágnes is, kit e rossz napokra itt fogott atyja Kálozdon, (legyünk mind
együtt!) minő tanácstalanná lett egyszerre. A türelmetlen öreg
el-elkáromolta magát nyughatatlanságában, míg mögötte álló leánya rá nem
nyugasztja vállára kis kezeit, és meg nem töri tétova gondolatait.
– Bátyám, – mondá, – a doktornak igaza lehet. Bélának utra kellene
menni. Valami lelki rázkódás érte, és mit értünk mi itt annak a
gyógyításához!?
– Útra, útra! – beszélt Benedek úr, – az utazás csak divat, semmi más.
Hát te mit szólasz hozzá, Istók?
– Divat, – kezdett kötelességéhez a mentor, – bizonyára csak divat. Ha
elgondoljuk, hogy ennekelőtte jóformán senki sem utazott, de meg a
gőzkocsi és gőzhajó sem régi találmányok: úgy bizonyára azt kell
tartanunk, hogy a czímeres állat mindenütt az marad, minek megy hát
útra? De hogyha Bélára fordítjuk a szót, akkor nem egészen így fog
kiütni az okoskodás. Mert ha tekintetbe vesszük…
Palkó azonban nem vette tekintetbe, hogy Pallér úr még nem magyarázta ki
magát tökéletesen, hanem az ujságokkal és levelekkel, melyeket Péter
épen most szedett elő a táskájából, benyított a kanczelláriába. Benedek
úr egy pillantást vetett a csomagra maga mellett az írószekrényen.
– Itt az ujság, Istók, – mondá s átadta a hírlapokat a mentornak, kinek
szemeivel szokott ő tulajdonképen olvasni. Azután a leveleket fogta
kezébe. – Az ördögbe is, mit akar tőlem megint ez az Izsák proffesszor?
Csakugyan, Dunaszögről jött. Már ismerem az ákombákját. Mintha csak ezt
is a pinczében írta volna.
És feltörte a levélnek szétfolyatott, nagy piros pecsétjét, kiöntötte
belőle a porzót is, és olvasni kezdte. Ágnes csöndes léptekkel megindult
mögüle és Istók helyét foglalta el az ablaknál. Az olvasó öreg kezében
egyszer megrándult a papiros és mintha elakadt volna a lélekzete, hátra
kapta a fejét. Szemei elől észrevehetőleg elvesztek a sorok és mohón,
félig nyitott ajakkal kereste ujra őket. A levelet hol közelebb, hol
messzebb tartotta magától és rá-ráütött kezével; majd szemeit dörzsölte
meg ama szánalomraméltó hiszékenységgel, mely egy perczre azt véli, hogy
így tán visszájára fordíthatja még, a mit maga előtt lát. Izsák
professzor úr ákombákjai azonban nem engedtek kifogni magukon, és ujra
átolvastatva is csak a mellett maradtak, mit elsőben állítottak. Benedek
úr kiejtette kezéből a levelet és beesett szemei a vastag ívek alatt
világosságot látszottak keresni egy sötét dologban, valami finomabb
szálakat ama durva, vastag vonásoknál. A levél lenn hevert a földön és
egy beszökkent napsugár oly vidám játéknak ment végére rajta, hogy öröm
volt nézni. De az öreg úr nem azt nézte. Mindig mélyebbre csüggesztette
a fejét, és merev tekintettel bámult maga elé. A mit ő keresett, ahhoz a
játszó sugarak nem vezetik el a szemet. A sokáig tartó némaság egyre
kínosabb lett. Végre egy hosszú és szakadozott lélekzetvétel után,
hirtelen visszatekintett.
– Hát ti még most is itt mihasznáskodtok? – támadt rá mentorára és
leányára. Ki az ördög látott valaha ilyen menyasszonyt, mint te vagy,
Ágnes?! Nem csodálnám, ha a faképnél hagynának; egy csöppet sem
csodálnám. Feléje sem néz vőlegényének, a szegény nyavalyásnak! Lódulj
azonnal. Te meg, Istók, szedd elő a pénzes almáriom kulcsait. Béla még
ma este útnak indul.
Ágnes megindult a fenyves felé, hol Flóra még mindig ott ugrált szomorú
gazdája lábainál és nyihogva nyaldosta sárga kezeit. Az a rejtelmes boru
vette körül Bélát, mely mindig otthonos a fenyvesekben, e bus, sok regét
tudó, ismeretlen pálmák bájos koronái után sóhajtozó, örökzöld fák közt,
melyektől a természet megtagadta az álom, az éjtszaka, a tél
jótéteményét. Az ifjú nem vette észre a közeledő ruhasusogást, mintha
egész lelkével a kalandokon csüngött volna, melyekre Flóra emlékeztette,
mikor puskával vállán barangolt be erdőt, mezőt.
– Bocsáss meg, Béla, – rezzentette őt föl az érkezett, – bocsáss meg,
hogy háborgatlak. Bátyám küldött hozzád. Jó hírt hozok, itt fogsz hagyni
bennünket.
– Már meg akartam tenni, – suttogta Béla.
– Ne emlékeztess rá és feledd el magad is. Bátyám azt határozta, hogy
útra mégy, bejárod a világot.
Az ifjú föltekintett.
– Messze útra indulsz, – folytatta Ágnes és pilláinak lágy selyme jól
takarta, a mi büszke lelkében forrott. Messzire mind attól, a mi keserít
és beteggé tesz.
– Olyan messze nincs. Még a menyországban is vele találkozom.
– A menyországban? Szeretném azt mondani, hogy a távolság odáig talán
nem olyan rettenetes, mint a milyennek te ma gondolod. De nem mondom,
nem mondtam. Adja az Isten, hogy senki magyarázatára ne szorulj. Távol
tőlünk, távol e hegyektől, falutól, kastélytól, idegen országok földét
fogod járni, idegen népek közt tölteni napjaidat. Hallani fogsz zajt,
mely kábít; látni csodákat, melyek feledtetnek: élvezni gyönyöröket,
melyek kábítanak. Találkozol nyomorral, melylyel összevetheted a
magadét, és dicsőséggel is, mely még megsarkantyúzhat. Eljársz
templomokba és oltárokhoz, melyek ezer esztendeje vigasztalnak milliókat
és milliókat; miért hagynának téged vigasztalanul? Fölkeresed a tudomány
csarnokait, melyekben annyi boldogtalan találta meg a nyugalom útját;
minek engednének téged téveteg bolyongásban? Menj Béla, menj.
Végezte Ágnes. A ki előtt nem zárt könyv az emberi lélek, tudni fogja,
hogy a szerelmes szív sok kincse közt van egy: az ékesszólás, mely a
legcsöndesebb ajkon is meg-megzendűl. Még pedig nemcsak akkor, ha
szerelmét kell magyaráznia, hanem mindig, ha szeretetről van szó.
Tündér, melynek csak egy varázsigéje van: egy név. Csodálatosabban
váltakozik, mint a szinpad csillagos palástja a hétköznap szürke
öltözetével. Ágnes szerette Bélát.
Az ifjú az előtte álló leányra függesztette szemeit, de egy
kétségbeesett szív minden szemrehányásával.
– Most már gyáva vagyok megölni magamat, – mondá. Miért fegyvereztél le
akkor Ágnes? Már régen, egy szempillantás alatt eljutottam volna oda, a
hová most egy egész élet hosszú vándorlása fog vezetni. Jó, én elmegyek
a te templomaidba. De nincs mit kérnem bennök!
– És hosszú, hosszú ideig el fogsz maradni. Sokáig nem látsz engem.
Talán soha többé. Nem mondtam-e, hogy jó hirt hoztam?
Ágnes sebesen megindult. De alig tett egy-két lépést, meglassította
járását, s egyszerre csak megállt, visszafordult és csöndesen
gondolkodva, kétkedve megint Bélának tartott.
– Még egyet elfeledtem, Béla; – kezdé. Csak úgy tekints, mintha e gyűrű
már nem lenne újjamon. Csak egy rossz testvérnek, ki akarata ellenére
szerencsétlenségbe döntött. Ne neheztelj, hogy addig viselem, míg egy
alkalmas percz érkezik, melyben félelem nélkül bevallhatom bátyámnak,
hova tettem. Várok valakit, a kire ráfoghassam, hogy szeretem.
A lány beszédében nem volt semmi sértő; hangja sem a szokott tartózkodó
és hullámtalan. Érzelmes, meleg, fájó és megható volt az inkább csöndes
egyhanguságában. Mit tehetett azonban Béla róla, hogy mindennek daczára
meg-megborzongva hallgatta, mintha kígyó csúszkált volna szíve körül.
Érezte fullánkját szívében, marását elméjében és mérgét egész testében.
Ha Ágnes hangja túlvilági zene lett volna is, mely az angyalok
ártatlanságát tolmácsolja és örök üdvösséget hirdet, akkor is csak saját
létezésére emlékezteti, és az ifjúnak lázasan háborgó elméjében
felkorbácsolja a gondolatokat: ha e lány nincs, ha sohasem születik, ha
másnak születik, ha össze nem vezeti vele útja…? Ha ugyan tudott már
gyülölni, úgy gyűlölte Ágnest.
– Te pedig Béla, – folytatta ez a megadás nyugalmával, – a mint kiérsz
az este kocsidon ebből az udvarból, az erdőszélen vond le az ujjadról és
hajítsd el. Ne félj, mire visszakerülsz, senki sem fogja kérdezni, hova
tetted? Így. Áll az alku. Nyujtsd hát kezedet rá és bocsáss meg nekem.
– Nagylelkű vagy Ágnes. Neked nálamnál több megbocsátani valód van.
– Semmi, semmi Béla. Csak egyetlen egy kérésem. Csekélység mindössze.
Könnyen megteheted.
A lány egy kis szünetet tartott. Egy kérdésre, egy rövidke,
jelentéktelen, semmitmondó kérdésre várt, mely felbátorítsa a
folytatásra. De Béla egyszerre a mellőzött Flórára fordította az egész
figyelmét és nem volt kiváncsi rá, hogy mi az? Ágnes szenvedélye
legyőzte büszkeségét; hosszú, hosszú időre ez lesz az utolsó szava
hozzá! Belekeverte magát amaz ellenmondásokba, melyektől egyetlen
leány-lélek sem ment. Végső szavaiban, bucsújában nem tudott tettetni,
képtelen volt a hazugságra: de őszinte sem egészen, csak félig. Ez is,
ennyi is a megalázkodás szégyen-pírját kergette arczába, melyet a
világon mindenki oly simának, érzéstelennek és büszkének ismert.
– Megteszed? – kérdé, – majdnem suttogva, mintha félne maga is
meghallani azt, a mit mondani akar. – Annyi az egész, hogy én nem akarok
egészen idegen lenni neked, mint ezerek a világon. Meg fog velem
békéltetni a távol? Akarsz írni nekem Béla? Nem sokszor, nem gyakran.
Csak néha? Csak egyetlen egyszer.
Nem merte bevárni a feleletet. Eltünt oly hirtelenséggel, mint az
egyetlen könyörgés, melyre szép ajkai megnyíltak. Mintha e perczben a
levegőbe oszlott, semmivé lett volna.
A nap sietős dologban telt. Sürgött, csomagolt, porolt, tett-vett s
készítette az útra indulót mindenki. Bélába is öntött egy kis lelket a
sürgés-forgás izgalma körülötte, s könyvtárából válogatta ki azokat,
kiket útitársainak óhajtott: bús, sötét lelkű költőket és különcz
bölcseket, kik az igazságot nem vigasztalónak, hanem rémületnek keresik.
Mihály huszár egész nap körülötte volt és kezére járt; torkát
számtalanszor megköszörülte, szürke bajuszát egész tűvé pederte és
sarkantyújával szörnyű zengést, bongást indított, míg bele mert fogni
nagy mosolygás között abba, a min már régesrég járt az esze. Májland
városában a nagy kaszárnya mellett, mindjárt a fehér márványkapu
szomszédságában, künn a város végén lakik egy özvegyasszony, a kinek
ezelőtt hat esztendővel hét országra szóló szép leánya volt; haj, de jó
dolga is volt ott akkor tájon a magyar katonának! Hát minthogy Mihály
attól a vigyori Palkótól azt hallotta, hogy a tekintetes úr egyenest
Taliánországba indul, csak annyit mond, hogy nem bánná meg, ha oda
betekintene. Az igaz, hogy az idő eljár, az ember kiszolgálja a
kapituláczióját, aztán messze földről haza kerül, ha a Zsuzsi leány nem
bolondulna a szürkeségével, még meg is házasodnék; hanem azért
olykor-olykor csak szeretne valamit tudni az odavalókról is… Béla
hallgatja türelmesen és válogat a könyvei között.
Odalenn is foly a készülődés. A konyhán Kata asszony jó szíve, egy
hallatlan háladatlanságnak lett áldozata. Rakosgatja, rendezgeti az
útravaló süteményeket, melyekből az éléskamra csábító polczain tetőzött
tálak állnak. A mint a vigyori Palkó sóvár szemekkel ácsorog körülötte,
nem tudja megállani, hogy valamit a markába ne nyomjon. Az inas, kinek
élczei mindig az illető megtámadottnak életkorára vonatkoztak és
mindenkit vagy nevetségesen vénnek, vagy nevetségesen gyereknek
találtak, (maga legjobb korában volt) a mint nagynehezen beleharapott az
ajándékba, nem átallott kifejezést adni abbeli meggyőződésének, hogy az
a krisztusláb olyan régi, mintha még Kata asszony lakodalmáról maradt
volna. Minthogy azonban a sodrófa épen kéznél volt, Pál úr jónak látta
úgy megindulni, hogy az istállóig meg sem állt. A hálátlanság büntetése
ennélfogva egészen a kis Pirók hátán száradt, ki a kritikus perczekben
egész gyanútlanul őgyelgett a konyhaajtó körül.
Benedek úr sem maradt sokáig egyedül. Nagy, kopasz, ránczos homlokán ki
voltak duzzadva az erek; benn, mintha csak tűzzel vegyest folyt volna a
vér; egy kissé ki kellett fújnia magát. Botjára támaszkodva, komor
képpel indult neki ama szemleútak egyikének, melyeket a háznép közös
rettegéssel szokott fogadni. Ha valaha volt rá oka, sohasem nagyobb a
mostaninál. Az öreg János csak akkurátus egy ember és régi hű cseléd; a
két félelmes, firtató szem mégis – a mint betekintett az istállóba –
özönnel talált kifogni valót a lovakon; az öreg ujólag biztosíttatott,
hogy szójárása beteljesedik rajta, mert innen-onnan csakugyan «vége
lesz» és Szent-Mihályra új gazdát kereshet. A magtárra csak egyszer volt
ráfordítva a kulcs; mely alkalomból a pityókos Bálint mindenesnek
(akárhová tegyék, ha vasárnap óta színét is látta a bornak!)
határozottan meg lett ígérve, miszerint legközelebb a szolgabíró úrnál
meg fog taníttatni rá, hogyan fordítanak az emberen fekve hatot. Hát
annak a vigyori léhűtőnek mi dolga mindig az emeleten a Sári szobaleány
szoknyája körül? Holnap a falu csúfjára libákat megy őrizni. És így
tovább. Mindenki látja, sinyli a háznál, minő rossz kedve van a
gazdának, pedig olyan csöndes az idő, hogy a levél sem mozdúl. Rájár
végül a rúd még a mentorra is, ki a kanczellária sok feladatú butorán
egy levéllel vesződik, melylyel Bélának egy, szépanyjáról való bécsi
atyjafiánál be kell köszöntenie. Benedek úr nagyokat fújva megáll Istók
háta megett és mogorva pillantásokat vet a készülő levélre.
– Miféle szarkalábak azok, hé? – dörmögi. Hát már írni is elfelejtesz?
A mentor fölemelte írásáról borús, zavaros, sárga arczát és békítő
megadással válaszolt:
– Hiába, Bencze, öregszem, öregszem. Te is csak azt teszed. Semmit sem
tudok felhozni annak bebizonyítására, hogy ezek nem szarkalábak. Igazad
van, mint mindig. Csak ezzel a Béla gyerekkel… No, hanem ha meggondolod,
hogy különbség van ám a vén szem meg a fiatal szem közt, a vén kéz, meg
a fiatal kéz közt…
[Illustration: A mentor a kanczellária sok feladatú butorán egy levéllel
vesződik…]
Az öreg óranéne már nagyon türelmetlenkedett a pörpatvaron és egyre
mondogatta: csitt, csitt, csitt; minek veszekedtek; ki tudja meddig
éltek?! De a fölindult gazda nem vetett rá ügyet.
– Pokolba a te kacskaringós beszédeddel, – mondá. – Inkább írni tudnál
valamivel kacskaringósabban! Arra felelj, hogy el tudja-e valaki olvasni
a te szarkalábaidat?
A mentor csöndesen letette pennáját és összefonta karjait. Most is
foltos volt mind a két könyöke, mint fizikus korában.
– Én ismerem a te gondolataidat Bencze, – mondá. – Harmincz esztendeje
elmúlt, hogy a sors összehozott bennünket. Nem mondok szerencsét, mert
meglehet, hogyha másféle életbe kezdek, jobban sikerül a mostaninál.
Csak egyet mondok. Ha azt hiszed, hogy már nem érdemlem meg kenyeremet,
hogy már semmit sem tudok tenni, a mivel megszolgáljam…
– Ki az ördög mondta azt, Istók? – vágott közbe türelmetlenül Benedek
úr. – Hadd lám csak azt az írást. Iszen csak távolról, a mint
beletekintettem, tetszett olyan… minek is.
– Bencze – folytatta ünnepélyesen a mentor, – mélyen tisztelt barátom,
Bencze, harmincz esztendő óta számtalanszor mondtam el, a mit te
gondoltál; hadd mondjam el most az egyszer, a mit én gondolok. Ha azt
hiszed, mondám, hogy az én vén fejem és kezeim ez úri háznál már semmi
hasznot nem tehetnek, ne hidd legalább, hogy ingyenélő vagyok. Add ki a
rendeletet, akár most mindjárt, hogy szedjék össze holmimat odalenn a
prior-szobában. Nem sok az egész: az az egy pár pipa, egy kis fehérnemű,
a nagy köpenyegem, meg az az öt-hat könyv. Mind belefér egy batyúba, és
a Pirók gyerek majd behozza velem Karámosra.
– Az ám a…
– Még nem mondtam el mindent, Bencze. Ne hidd, hogy akár zúgolódva, akár
kétségbeesve távozzam ez úri házból. Nem, épen nem. Egy felől
meggondolom, hogy mennyi javaddal éltem és mindig hálás leszek érte.
Másfelől bár tudom, hogy életem fő-főszerencséjét érted áldoztam fel,
biztos vagyok benne, hogy jut még nekem egy kis hely a világon. Neked
sohasem említettem (megszámlálhatatlan sokszor elmondta), hogy minő
irományaim és atyámfiai vannak nekem a Tiszán túl. Talán hallottad is a
Pallérosi Pallérok hírét?
– Vén bolond vagy, Istók – mordult rá a sodrából teljesen kiszedett
gazda és magára hagyta.
A mentor szépen fölvette pennáját és folytatta a levelet. Így vette ő
föl már tömérdek hasonló alkalommal pennáját és folytatta szarkalábjait.
Ebédnél aztán koczintottak.