földet bejártam szuplikáns koromban, mégis csak visszajöttem. Pedig a
bivalyosi pap kisebbik leánya ugyancsak marasztott, hogy maradjak ott
helyben rektornak. Nem én, könyörgöm alássan, visszajöttem. Meg a
Csapóföldön az a nótárius-leány sem volt utolsó. Nem én, mondok,
visszamegyek még Dunaszögre. Akárhová vet engem a sors, már csak pap
koromban majd visszajövök én ide. Már annyi, mintha itt lennék.
Különösen ha jó eklézsiám lesz, könyörgöm alássan.
A csutora pokoli kínokat állt ki.
– Hát még ha tudnám, – nyögi odább – hogy nem hiába jövök!
Mari azonnal kész volt az ingerkedésre:
– Nem hiába? Hát ugyan miért jönne hiába?
– Ezt jó tudnom, könyörgöm alássan. Mert az én szavam az olyan, mint a
szentírás. Pap lesz belőlem, nem illik hozzám a tréfaszó. Annak a
bivalyosi kisasszonynak is (pedig nem volt utolsó!) megmondtam
egyszerre, hogy: nem és ezzel vége volt. Azért jó tudnom, a mit mondott,
Mari kisasszony. Hát ide merné-e adni a kezét?
– Miért ne? Ha ilyen jó segítségemre lesz, mindig megkapja. Megérdemli.
Ott van a! Az ujdonatúj, pompás kis selmeczi pipa romjaiban hever a
földön. Béla pedig úgy bele van mélyedve egy könyvbe odabenn az
ablaknál, hogy az egész beszélgetésből bizonyára nem hallott egy hangot
sem. E nap estéjén Gida – mindenki végetlen ámulására – Mátyás urnak,
Mari korhely bátyjának, a Griffben egy itcze neszmélyit fizetett.
Magának már nem telt.
III. FEJEZET. A mendikás éleslátása.
Beköszöntött a tél és vele a téli mulatságok. A törvénytudomány
csarnokai csak imént nyiltak meg Dunaszögön, leszedetvén a lakat az
igazság iskolájáról, melyet a kényuralom hatalma vert rá és tartott
rajta álló tizenkét esztendeig. Mintha ifjainknak nem lenne égető
szükségük protestáns jogtudományra s a jogi fakultás tanári karát képező
Birkás Péter és Mihály Ferencz uraknak, kiknek nem igen akart menni az
ügyvédségük, nem lenne még nagyobb szükségük egy szerény ugyan, de
biztos jövedelmű állásra! Szóval Dunaszögön is kihajtott a magyar
tanulóság legdíszesebb virága s mindenki elismerte, hogy a kis város
társaséletét Werbőczy beköltözött unokái egészen fölelevenítették. Itt
is táncz volt, ott is mulatság s valamennyinek Mari a királynéja, ki e
közben egy kissé el is hanyagolta a reggeli leczkéket. Mindez apró
mulatozások azonban csak halavány előkészületek voltak a diákok ama
fényes tánczvigalmához, melyre a Griff vendégfogadó nagy terme
szappannal három izben bedörzsöltetett és nemzeti szinű zászlókkal s
czifra papirosokból kivagdalt füzérekkel pompásan fölékesíttetett. A
rendezés oroszlánrésze természetesen Themis papnövendékeié, s ezek
között Béláé volt, kinek mind a leányok, mind a tanuló ifjuság, mind
pedig a czigányok előtt legnagyobb vala a becsülete. A nagytiszteletű
úrnál öt tagú küldöttség jelent meg, melynek szónoka, Bige Géza, (ki
sohasem tudta a leczkéjét, hanem költeményeket írt az ujságokba) ékes
szavakkal adta elő, hogy valamint egy bokrétából a rózsának hiányoznia
sohasem szabad, azonképen méltóztassék az ifjúság közkivánatára a
professzor úrnak kegyesen megengedni, hogy Mari kisasszony boldogító
jelenléte a tervezett tánczvigalom fényes sikerét biztosítsa. Mari az
ajtóban hallgatózott kívül s így épen kéznél volt, hogy az öreg úr
összecsókolja és poros könyveinek lapjai közül előkeresgélje neki,
illetőleg Klári néninek a mulatságra megkivántató banknótákat. A néni
felügyelete alatt folyt a szabás, varrás egész a bál napjáig. Bizonyára
nincs senki, a ki ne vett volna valaha részt egy ilyen kisvárosi bálban,
melyben rendesen igen sok az izléstelenség, de igen kevés az ásítozás.
Nem is eresztem fel hosszú lére, csak azt akarom megemlíteni, hogy Mari
a bál napjának reggelén két szép bokrétát kapott, két ismeretlen
lovagtól. Az egyiket – csupa gyönyörű kamélia, izléses selyem tölcsérben
– Kohn divatkereskedő rüpők inasa hozta, ki semminemű biztatásokkal sem
volt a megrendelő nevének kivallására birható. A másikat ablakában
találta Mari. A szivárvány minden színeiből, nem épen drága virágokból,
nagy jóakarattal volt összekötözve s hosszan lógott le róla egy piros
szalag. Az utóbbi Klári néninek jutott, míg a kamélia-csokor általános
hatást tett Mari kezében. A piros szalagnak senki bámulója nem akadt,
kivéve Bihari Gedeont, ki többször szemügyre vette és nehány félénk
megjegyzést koczkáztatott érdekében. Klári néni szíves mosolylyal
fogadta.
Mari pedig ezalatt röpült, röpült, mint a tarka szárnyú pillangó. Hol
Bige Géza karján, hol másén, hol fáradtan lihegve, hol neki hevülve, hol
andalogva, hol kaczéran, hol suhanva, hol lebbenve, hogy Béla tekintete
egészen utána veszett. Ugyan mit akar vele az az ügyetlen mendikás?
Igazi medve. Csakhogy már egyszer letette. Nagy buzgóságában úgy
szorongatta, mintha holtra akarná ölelni. Szegénynek semmi nyugtát nem
hagyják; most megint Bige Géza feszeleg előtte. Ugyan mi tetszhetik
valakinek ezen a versfaragó borbélylegényen, középütt szétugratott
frizurájával! Pedig folytonosan vele járja; mindig, mindig. Akárhová
legyen, ha nem verseket mond most neki, a hogy az ujjait pattogtatja. És
hogyan mosolyog rá Mari! Minő meghitten suttognak! Eh, hát ugyan miért
ne tánczolna, miért ne mosolyogna, miért ne suttogna?!. Béla azonban –
bár egész természetesnek találja mindazt, a mit Mari tesz – kihevült
tekintettel hagyja ott a táncztermet és megy be az ivók közé, hol a
kántus jelesebb tagjai gyönyörű, s csak Sállya Andor egy-két rekedt
rikkantása által megzavart harmóniában éneklik, hogy:
Esik eső karikára
Kossuth Lajos kalapjára.
A mennyi csöpp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!
Nincs többé policzáj. Béla leül a legszélső asztal mellé, félre csapja
fekete bársony kucsmáját és bort hozat. Ivás közben rá-ráüt az asztalra;
az ujja gyürütlen. Nem tudja megállni, minden pillanatban kitekintget a
tánczolók felé. Mari fehér ruhája minduntalan ott suhan el az ajtó
előtt. A lány is be-benéz s bizony nagyon szeretne egy-egy kis időre
megállni ott, hanem Bige Géza lábai jobbak, mint a verseié, s tovább
repülnek, mint a forgó szél.
– Hát nem emlékszik, hogy most maga következik, Béla? – Mari érte ment a
borozónak s szelid, nyájas, édes hangon szólította meg.
– Én következem? – vetette föl fejét Béla és azt akarta mutatni, hogy
kaczag; de csak az arcza nevetett, szemei nem. – Én következem? Ugyan
hányadiknak következem én? Tizediknek, huszadiknak, utolsónak?
A lány elszomorodott.
– Haragszik Béla? – kérdé, szalagjait gyürve ruháján.
Nem kapott feleletet.
– Csak azért kérdem, – folytatá egyszerre fölvetve tekintetét – hogy még
egyet kérdezhessek utána. Feleségül akar-e venni, menyasszonya vagyok-e
én, hogy haragszik?
Béla ez izgatott szavakra megragadta a lány kezét, mintha tánczra akarná
vinni. Hanem csak erősen megszorította és nem mozdult. Abban a perczben
közéjök ütötte magát a középen választott frizura s kecseskedő lengéssel
kapta tánczba Marit. Mari ment, tánczolt ujra, tánczolt tovább,
kaczérkodott, nevetett, sohasem pihent, sokat boldogított, mindenkit
bolondított és olyan boldogtalannak érezte magát, hogy majd a szíve
szakadt meg.
Klári néni az egyik sarokszékben azt álmodta, hogy Mari esküvőjét tartja
egy fényes, gazdag úrral, ki az egész rokonságot pártfogásába fogja
venni; már a nevét is megtudta volna az illetőnek, ha a részeg Sállya
András épen előtte el nem rikoltja magát. A legalkalmasabb időben ébredt
föl. A gyertyák már halaványodtak s a fekete világ kívül az ablakokon
szürkülni kezdett. Mindennek vége volt, csak a kedvnek és bornak nem. A
gyertyák valamennyi atillát telecsöpögték, a szép szál kócsag-tollak
összetöredeztek s a csengő-bongó sarkantyuk a könnyű ruhákat mind
összeszaggatták. Mari kezében a nagy kamélia-csokor lankadtan
haldoklott; a vörös pántlikás bokrétára pedig, melyet Klári néni
gondosan maga mellé helyezett a székre, a nehéz fejű Sállya ráült és
agyonnyomta. Bihari Gida próbálta kiegyengetni, de kevés sikerrel. Itt
az indulás órája. Az egész fekete sereg Mari köpenye után tolakodik; de
úgy látszik, a mendikásnak vannak legjobb öklei, mert az ostromolt
köpenyt utoljára is ő keríti kezéhez s számos sikertelen kisérlet után
(Fordítsa hát kifelé! – Ne az alsó végét tartsa föl! – Menjen inkább a
néninek segíteni! – Felveszem már magam is!) sikerül neki Mari hószín
vállaira borítani.
A nagytiszteletű úr várkastélyában már ég a hajnali őrtűz, mikor hazaér
a háznép. Különösen jó kedve nincs senkinek, csak a mendikás szólal meg
olykor, dicsérve az éj gyönyörüségeit. Mindenki nyugodni siet; az egyik
aludni is tud, a másik ébren marad. Béla nyugtalanul hánykódott
divánján, melyre ruhástul vetette magát. Ajtaja csöndesen nyikorogni
kezdett és a vöröses hajnali világosságnál a világlátott mendikást
ismerte meg vendégében. A leghosszabb pipájával jött.
– Ébren van Kálozdy úr? – kezdé. Köszönöm alássan, ha megengedi. (Leül.)
Hát biz én, könyörgöm, csak azt gondoltam, hogy már ilyenkor akár
fekszik le az ember, akár nem. Egy kis beszélgetés reggelig többet ér.
Haj, de gyönyörüséges bál is volt ez az éjjel! Ha megengedi, abból a
hitványabbik fajta kálozdiból megtöltöm a pipámat. Pi, pi, pi. (A pipa
nem akar szelelni.) No bolond, no; fölséges dohány! Tessék elhinni, hogy
én csak a jó dohány miatt örülök az egész rektorságnak. Mert a mi azt
illeti, hát visszajövök én még ide. Hisz mi az az egy-két esztendő?
Legszebb koromban pap vagyok. Különben már annyi, mintha egész
bizonyossággal fel lennék szentelve. És akkor aztán…
– És?
– És hát megházasodom. Pi, pi, pi, Megteszem. Hol van valami
kívánatosabb, mint egy papné sorsa? Miért ne tenném? Csak azt akarom
mondani még, könyörgöm alássan, hogy ma a bálból hazajövet úgy láttam,
mintha a kisasszony sírt volna. Legalább könyek voltak a szemében. Az
igaz, hogy nagyon hideg van. Csak azt akarom…
Béla egy kicsit nyugtalankodott a divánon. Karját a feje alá tette és
bámulni kezdte a mennyezet primitiv bokrétáit. A mendikás, iszonyuan
rágva a csutorát és szavakat egyaránt, folytatta akadozó beszédét:
– Igenis, könyörgöm alássan. Én jól tudom, hogy papi embernek kétszer is
meg kell gondolnia, a mit a száján kiereszt, mert nem játszhatik a
szavával. Én pedig már annyi, mintha az volnék. Igenis, könyörgöm
alássan. És szent igéretet tettem neki.
– Miféle igéretet?
– Szent igéretet. Mert egy papnénak csakugyan jó sora van a világon.
Csak annyit akarok mondani, hogy én már kezet adtam rá és a kisasszony
is kezet adott. Csupán csak azért mondom, hogy mintha sírni láttam
volna. Lehet, hogy csalódom, Kálozdy úr; de bizonyosan láttam könyeket a
szemében. Igenis, könyörgöm alássan. Jól tudom én, hogy Mari kisasszony
csak szegény ember leánya és egy szegény ördög mátkája. Mert már annyi,
mintha az lenne. Kálozdy úr pedig világi javakkal és tisztességgel bőven
megáldatott ifjú ember. Hanem azért egész éjjel csak elvihette volna egy
fordulóra szegényt és velünk is jöhetett volna haza annak rendje
szerint. Valóságos könyek voltak azok! Mert a megaláztatás, könyörgöm
alássan, nem esik jól a szegény embernek.
A mendikás nagy köhögés és fuldoklás közt ugyan, de éles szeme és bátor
nyelve fölött való teljes megelégedéssel végezte mondókáját. Az
elmondottak után azonban csakhamar kiesett ünnepi hangulatából s fennen
hangoztatott szegény-emberes büszkeségét a faképnél hagyva, Bélától, ki
még mindig a mennyezet virágaiban gyönyörködött, még egy pipára valót
kért abból a hitványabbik fajta kálozdi dohányból.
– Igen alássan köszönöm. Fölséges. Ne tessék haragudni érette, a mit
mondtam, Kálozdy úr. Nagyon nyomta a szívemet. És ha valami
tiszteletlent mondtam volna, könyörgöm alássan, tessék elfelejteni. Egy
kis borocskát is ittam az éjjel; a Sállya Andris tegnap pénzt kapott
hazulról. Most pedig megyek a Spitzer gyerekeket tanítani.
Az alázatos mendikás megindult szellős öltözetében a csikorgó, tiszta
téli reggelen a Lila-korcsmárosék felé, a kiknek két vásott kölykét
oktatgatta minden reggel, fölötte lelkiismeretesen és jutányosan. A
város végén laktak. A mint átbaktatott a nagy, kisvárosi térségeken és
girbe-gurba utczákon, a jégcsapos háztetők és zuzmarás fák alatt, a téli
ezüstös köd bármily sűrű volt körülötte, átcsillogott azon a kelő nap
nagy, vörös karikája. Ez a vörös karika, mely a meleget, fényt, örömet
és tisztességet jelentette, folyton folyvást átcsillogott a pihenéstelen
munkának, a küzdésnek, a nyomornak, a hidegnek azon a ködén, melynek
sűrűjében e szegény, alázatos lelkű, iparkodó ficzkó életehajójának
vitorláit kifeszítette. Amaz előkelő ifjú is, – ki azalatt, míg Gida a
két vásott zsidógyerek fürtjeit ránczigálja, egy kényelmes divánon bámul
maga elé, – az az ifjú is ködben feszítette ki vitorláit; de a napot nem
látta semerre. Ahogy a mendikás betette maga után az ajtót, egyre
hevesebb izgalom vesz erőt Bélán. Föl-fölugrik, meg ujra ledől;
nyakkendőjét letépi és elhajítja. Érzi, mint tódul a vér sebes
rohanással reszkető agyára, mint nyargal föl s alá kiduzzadó ereiben,
mint borítja el szemeit, mint kényszeríti kezeit, hogy kulcsolódjanak
össze, mint borít mindent zűrzavarba körülötte, melyben becsület és
alávalóság, élet és hervadás, hűség és szószegés, szűz vágy és mohó
éhség, fájdalom és elkeseredés nem voltak többé egymástól
megkülönböztethetők. Benn volt e zűrzavarban Mari két tiszta, égi könye
ép úgy, mint két élveteg, piros ajka. Mintha azok a könyek és ezek az
ajkak azt kérdezték volna tőle: mondd meg nekünk, nem férnek-e el egy
hajlékban a győzelem és megaláztatás, a féreg és a gyöngy? Az éjjeli
zene visszhangja vette körül. Hangzott jobbról, balról, mindenünnen; hol
álmatagon, elhalólag, mint a sziklai ér suttogása, hol feljajdulva meg
felkaczagva, mint a hazátlan szél. Pokoli sípok, trombiták, hegedük
zenéje volt ez, lázítva minden ellen, a mi csöndes boldogságot alapít.
Mintha ugyanaz lenne, a mit az éjjel hallott, és mégis egészen más. A mi
az éjjel örömnek tetszett, az most panaszkodva nyög; a mi szilaj kedvre
gyujtott, most visszatarthatlanul nyomul a szív felé, hogy megszakítsa
azt. És a kit e rejtelmes hullámok sötét karjaikon ringatnak körülötte,
milyen szép a leány és milyen oktalan ő! Nem, Béla nem gondolkodik a
jövendőn. Már kezében a kormánylapát, hogy elhajítsa. Egy franczia
királyról tartotta fenn az aprólékos udvari monda, hogy mikor ágyán
hánykódva, a báli zene visszhangját hallá, bedugta füleit, mert ama
titokteljes hangokról azt tartotta, hogy az ördög suttogása. Béla nem
követte e példát. Meghallgatta az ördögöt, ki ekképen beszélt: – Bolond,
a ki eltiporja a rózsát, melyet gomblyukába tűzhetne. Bolond, a ki
irtózik az ágytól, mert rossz álma lehet benne. A holnapra gondoljon az,
a kinek ma sincs mit ennie. Sohasem lehettek egymáséi? Mit tesz ez? Te
elég gazdag vagy, ő elég ifjú, hogy felejtsetek, a mikor szükség lesz
rá. Az új szerető a legjobb vigasztaló a világon. Ugyan minek borzadsz
úgy össze? Hiszen még kérdés, ha lesz-e szükség feledésre és új
szeretőre? A sors bolond kerekének csak egyetlen egyet kell fordulnia,
hogy porrá gázolja azt, a mi utatokban áll. Aztán isten nevében legyetek
boldogok mindörökre! – Így az ördög. Béla meghallgatta és eldobta a
kormánylapátot.
[Illustration: Még egy pipára valót kért abból a hitványabbik fajta
kálozdi dohányból.]
A határozás, ha még olyan rossz is, mindig lecsöndesít. Béla asztalához
ült és levélbe kezdett. Magános óráiban költő is volt, nem ment neki
nehezen. A szavak, melyek a papirra kerültek, csak szerető szívből
fakadhattak; de csak bűnös kéz irhatta azokat le, bűnös ajk beszélhette
el. Az ifjú hév legforróbb hangjait találta meg; a zajló érzelmek a
legelragadóbb meggondolatlanságban nyilatkoztak; a szerelem föllelte
csodálatos ékesszólását. Mintha a toll a képzeletnek mélységeket és
magasságokat bejáró szárnyából lett volna tépve. Csak a becsületes
igéret egyszerű szavai hiányoztak e lángoló sorokból. Mily nevetségessé
törpült e nyilatkozat mellett a szegény mendikás együgyü vallomása; de
ebből hiányzott mégis a kéz, mely becsülettel nyujtatik ki a másik után;
hiányzott a szó, hogy: visszajövök én még ide, vagy: nem távozom én
innen sohasem.
Béla bepecsételte a levelet és betette a «Karthauzi» lapjai közé, melyet
olvasni küldött Marinak. A napot kószálva töltötte. Egy órára
betekintett a kollégiumba; de Birkás Péter úr akadozó leczkéje az
örökösödési jogról nem birt rá elég vonzerővel, hogy ott marassza.
Kóborgott a sziget fagyos, havas utain. Kedvezett neki a szerencse. Hogy
este hazatért és a kisasszony után kérdezősködött, (kissé fátyolozott és
bátortalan hangon) Mari épen egyedül volt. A lány megérezte jöttét és
varrásáról nem mert föltekinteni. Sápadt volt. Bélának sem jött szava s
némán ült le mellé. A professzor úr kis galambja nem mert ránézni. Béla
megfogta kezét; Mari nem vonta vissza s ölébe ejtette munkáját, Béla
átkarolta vállait; Mari nem húzódott félre. Béla megcsókolta; Mari nem
ellenezte. A téli égen tisztán ragyogtak künn a csillagok; de senki sem
láthatta, mi van megirva bennök.
Ily rossz sejtelemmel, némán és szomoruan kezdődött e szerelem. Mintha
csak vigasztalni akarták volna egymást valami nagy csapás gyászában. De
a mint benn voltak már a szerelemben s megszüntek gondolkodni
viszonyukról, rajtok is erőt vett amaz önfeledtség, mely épen oly
kevéssé vár valamit, mint a mennyire nem fél semmitől. A köd, mely az
első napokban rájok nehezült, (csalva őket s játszva velök, hogy
csakugyan egymás keblén pihennek-e?) oszladozni kezdett s édes
gyönyörűséggel szokták meg, hogy egy a más oldalán lássa magát. Béla
lelkét valamivel hosszabb ideig tartotta beburkolva az; de az ifjú
általán mélább kedélyű, feketébb vérű volt. Megható vala az ártatlan
vidámság, mely Marit aranyos hálójába keríté. Csodálatos; most, hogy
megtalálta zárját, kalitját, ép olyan vígan csicsergett, mint a madár,
mely megszabadul rácsai közül. A várbeli leczkéken ismét a régi
figyelmes és hálás tanítvány lett; csak a tandíj fizetésében szívesebb.
Száz csókot kapott az öreg úr mindennap. Mintha csak elgondolta volna
Mari, hogy már most e piros ajkak nemcsak atyjáé; legyenek legalább dús
kárpótlással iránta. Minek beszéljem el hosszan e szerelem mesefüzérét?
Mindenki ismeri e történeteket, mindenki keresztülment rajtok, mindenki
mosolyog felettök, mindenki visszaóhajtja és mindenki megkönyezi őket.
Hol szent legendák, hol egyek a száz közül; de mindig ugyanazon
apróságok. Béla és Mari is átélték e történeteket. Volt meséjök a
megszárított rózsabimbóról, a _Karthauzi_-nak egy bizonyos lapjáról, egy
esti csónakázásról a holdvilágította Dunán, a majálisról a szőlőhegyen,
az emberek kinevetett suttogásairól, egy észrevétlen csókról hajdan egy
betegágy felett, a rejtegetett fájdalomról egy titokteljes gyűrű miatt,
(Pedig édes anyádé volt ugye? Szegény anyád, ha élne!) a
megmagyarázhatatlan és hosszú félelemről. (Pedig mi okunk volt rá?) Mert
a szerelmesek vallomása egyszerre leejti a függönyt szíveik egyedül
viselt örömeinek és régen-régen rejtegetett fájdalmainak titkos
panorámája előtt. Nézd, nézd; szenvedjük át, örüljünk rajta még egyszer
s ujra és végét nem érve, együtt. Hosszan tartottak csodás napjaik,
midőn egyszerre van az égen a nap tüzes sugaraival és a hold ábrándos
fátyolával. Csupa arany és ezüst minden körülöttük. Kézben kéz járták e
mesés világítású tájakat, szíven szív pihentek a legédesebb nyughelyen;
és siettek az elérhetetlen lidérczek után. Boldogságuk kétszeresen édes
volt, mert titkos. Azt hitték, csak ketten tudják. A mendikás már
otthagyta Dunaszöget. Hogy, hogy nem, az anyjától (ki szegény
csizmadiáné volt valamerre) kicsalta egyetlen kincsét: egy pár kis arany
függőt. Azt hitte, nem illenék úgy távoznia, hogy mátkájának (mert már
annyi, mintha az volna) valami emléket ne hagyjon. Az is családi ékszer,
a mit neki szánt; öregszülejéről szállt az anyjára. Indulása előtti nap
kinálta meg vele Marit; de a lány nem fogadta el. A visszautasítás nem
törte meg hitében Gidát. Míg a függőket papirosba takargatta, ezer okkal
mentette magában jövendőbelije szerénységét s kissé rossz kedvvel ugyan,
de szívében a jövő papság, feleség iránt megtörhetetlen bizodalommal
telepedett meg azon a gadóczi hetivásáros kocsin, melylyel hosszas
húzás-halasztás után megalkudott. Mari, ki tudtán kívül volt annyi,
mintha már mátkája lenne Gidának, szívesen bucsuzott el tőle s nem
feledte lelkére kötni, hogyha bejön, el ne mulassza fölkeresni őket.
Épen ilyen rengeteg tudatlanságban volt a dolgok állása iránt a
nagytiszteletű úr, kiben a csókok megsokszorozódása semmi gyanút nem
ébresztett. Nem tudta, mi háborgatta gyermekének szívét, mikor
legelőször fordult hozzá kérésével; nem tudta, kicsoda az, a kinek
kedveért Mari minél fényesebbnek és tökéletesebbnek óhajtja lelkét. És
mesélt, mosolygott tovább. Örzse asszony sem foghatta meg, minő csoda
által lett Mari a «rest szűzből» egyszerre szorgalmas Mártává. Csupán
csak Matyinak volt biztos tudomása a dologról. Egy szerencsétlen délután
a kerti lak ablaka mindent elárult neki. Haragos képpel tört a
szerelmesekre s aznap este a Griffben Filkó Miska azt a gyanuját fejezte
ki barátjának, Hetes Pálnak, hogy Matyi valami módon hozzáfért az apja
kulcsaihoz. Az ég hallotta fogadását, hogy úgy szolgáljon neki a
szerencse, a mint halandó ember tőle valamit megtud. Így állván a dolog,
valóban csodálatos volt a következő levél, melyet Béla legbelső fiókjába
zárt:
Öcsém, Béla!
Vedd jól az eszedbe a mit irok, mert nincs kedvem falra borsót hányni.
Husvétkor volt ittkünn egy legátus tőletek; valami Zsályának vagy minek
hítták. Azt mondja Istók, hogy a prédikácziójába mind a két ünnepen
belesült, hanem a gyomra feneketlen volt. Ivott mint a kefekötő. De neki
is biztattam, úgy, hogy mind a két délután részegen ment föl a papszékbe
és ha megszorítják, nem igen tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy
leány? Ettől az ipsétől hallottam, hogy a gazdád leányával szerelembe
keveredtél. Isten őrizz, hogy barátot akarjak nevelni belőled. Magam sem
voltam különb fiatal koromban és most is azt mondom, hogy az az élet
mindig megérte ezt a köszvényt, a mi most nyomorgat. Istók is azt
erősíti. Hanem csak azt akarom mondani, hogy eszeden légy. És még azt is
mondom hozzá, hogy úgy intézd a dolgodat, hogy a haszontalankodásaid
Ágnesnek a fülébe ne jussanak, mert ha ennek a leánynak egy hajaszála
meggörbül miattad, akkor az öreg atyaúristen legyen neked irgalmas.
Jobb, hogy most mindjárt beszerezd a koldus-tarisznyát és vesd a
válladra. Mert annyit mondhatok, hogy miattam ugyan elmehetsz koldulni
és koplalhatsz a mennyit tetszik. Nekem ugyan nem látod egy árva
fityingemet sem. Különben kivánom, hogy ezen soraim friss egészségben
találjanak. Igaz, mióta az eszemet tudom, olyan nyomoruságos termést nem
értem, a milyen az idén lesz. A rozs sok, ha egy arasz. Servus.
Kálozdy Benedek s. k.