A kis Mari nőtt, nőtt, mint az ilyen anyátlan árvák szoktak,

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

42. KÖTET

KÁLOZDY BÉLA

Irta

BEÖTHY ZSOLT

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

[Illustration]

KÁLOZDY BÉLA

REGÉNY

IRTA

BEÖTHY ZSOLT

ELSŐ KÖTET

KACZIÁNY ÖDÖN RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

BEÖTHY ZSOLT.

1848.

Az elbeszélő irodalom az utolsó félszázadban, a hetvenes évek körül

vérszegénységbe esett. Kemény, Eötvös, Jósika már nem éltek, csak az egy

Jókai uralkodott. – Egy csomó író hiszen elkövetett egy-egy regényt,

vagy elbeszélést, de az vagy selejtes volt, vagy utánzás, ha ugyan nem

szenvedett még egyéb betegségekben is. Általában rossz irányban indult

az elbeszélő irodalom. Befútta az útat a külföldről beözönlő sok divatos

salak.

Pedig az út világos, s mutató táblái mindenütt láthatók, még a

tízparancsolatban is benne van az æstetikai recept.

Tiszteljed atyádat, hogy hosszú életű légy a földön. (T. i. tiszteld

Kemény Zsigmondot, Jókait, szóval a _magyar elődöket_, mert maradandó

csak úgy lehetsz, ha _nemzeti_ vagy).

Ne legyenek idegen isteneid. (Ne utánozd Dickenst, se Balzacot és semmi

idegent).

Ne paráználkodj. (Kerüld a franczia regények frivolitásait).

Ne ölj. (A rémregények után, a hol tömeges gyilkolások okozzák a hatást,

ne indulj).

Ne lopj. (Ne plagizálj) stb.

Ebben az alkalmatos időben lépett ki a nyilvánosság elé egy fiatal diák,

Beöthy Zsolt, apró rajzokkal és novellákkal, melyek a fent jelzett

parancsolatok ellen nem vétettek, azonfölül gondos, gördülékeny nyelven

s egyéni hangon voltak tartva. Már az első akkordok megcsendűlése erős

reményeket fakasztott.

Beöthy Zsolt (a szlovani Beöthyekből) 1848-ban született Budán, de ő

maga komáromi embernek vallja magát, s tényleg ott töltötte

gyermekkorát, mely arra az időre esik, mikor ez a város a Jókai Mór és a

Tóth Lőrincz dicsőségétől zengett. Talán ez a nyomukban fölvert

arany-por rászállt az ő fogékony lelkére is, nevelve szomját a Hipocrene

forrásai után. De ez csak jámbor föltevés. Ha Budán tölti vala

gyermekségét, akkor is azzá válik, a mivé lett.

Már első zsöngeiben sem volt «zöld» és most, a hatvan év küszöbén írt

komoly munkáiban sem száraz. Ez a szikár, csupa csont ember kemény

koponya. A korral járó gyengeségektől mentes. Pedig másrészt úgyszólván

szabályszerű ütemben igazodik termelése életkorához. Pályája elején

virágokat hozott, szamóczát és cseresznyét, férfikorában áttér a mesélő

genre-től a kritikához s hovatovább a sulyosabb gyümölcsökhöz. Az

essay-khez és a széptani művekhez. Szinte úgy látszik, mintha munkakört

változtatna, pedig dehogy; megy-megy a maga útján feltartóztatlanúl.

Hiszen mindegy, hogy melyik oldalról süt a nap, bár a fák levelein

keresztül is, ha mindig ugyanazt a bizonyos kertet, a szépliteraturát

termékenyíti és érleli.

Első regénye, _Biró Márton_, 1872-ben jelenik meg. Maga az író csak

huszonnégyéves, de a regény már is teljesen érett munka. Sokan Kemény

Zsigmondot látják visszatérni s örülnek. Bár még nem az igazi Kemény, de

az az iskola, az a hatalmas véső és erő. Valódi, minden fantasmagóriától

megtisztított élet és alakok, fokozatosan fejlesztett jellemek,

lélektani indokolás és egészséges bölcselkedés. Nem tud még annyit, mint

Kemény, de oda törekszik, a hova Kemény, sőt talán meg is fogja előzni,

mert nyelve színesebb, símább, kifejezőbb, előadása könnyebb és

kecsesebb. Keménynél sokszor elvész a fonál a mellékszálakban. Beöthy

pedig tudja, mit nem kell megírni. A két kötetes _Kálozdy Béla_ (mi is

ezt soroztuk be gyűjteményünkbe), mely 1875-ben jelent meg, fokozottabb

mértékben emelte hírnevét. Kétségtelenűl a legfőbb elbeszélői műve, a mi

nem jelentene sokat, mert több regényt nem írt ezentúl, ha nem volna

egységes kompositiójánál és arányainál fogva egyike a legjobb magyar

regényeknek. Apró rajzai között vannak talán még magasabban állók, mint

pl. a _Mese_, a _Zsebrák_[1] roppant műgonddal kivésett filigran

jou-jouk.

Daczára az ünnepi zajnak, mely egyes elbeszélő munkáinak megjelenését

kisérte, daczára, hogy a Kisfaludy-Társaság s az Akadémia siettek őt

megválasztani, mind ez a dicsőség nem birta megmarasztani az elbeszélő

genre-nél. Miért? Nehéz meghatározni. De valószinű, hogy csak külső okok

járultak közbe.

Beöthy olyan értékes és olyan sokoldalú erő, hogy nem csoda, ha nem

hagyják, ha annyi, meg annyi foglalkozást sóznak rá. Fogalmazó volt a

pénzügyministeriumban, majd tanár lesz az állami reáliskolánál, később

az egyetemen. A Pesti Napló szinházi kritikusnak szerződteti. Maga is

lapot szerkeszt, az Athenæumot. A Kisfaludy-Társaság mindenféle

bizottságokban foglalkoztatja, titkárának választja. Az Akadémia

versenyzik a Kisfaludyval, hogy melyik dolgoztatja meg jobban,

elhalmozva őt birálati teendőkkel, pályázati jelentésekkel; daczára

bokrétás kalapjainak, lassan-lassan aklimatizálódik, a vaskalapos urak

közt, holt írók és tudósok elparentálója lesz, s most már mint irodalmi

szónok magaslik ki egy fejjel a többi fölött. A hatalmas boltívek alatt

az akadémia csarnokaiban, mintegy elzáródik előle a mosolygós kék ég,

vissza nem vágyik oda, de rá se ér; megírja «A szépprózai elbeszélés a

magyar irodalomban», a tragikumról szóló nagy munkáját: illusztrált

irodalomtörténetét, meg annyi mást, apróbbakat.

Idáig jutva, méltán várhatná az olvasó, hogy mélyebb betekintést vessek

Beöthybe. Hogy meghatározzam, mi benne a túlnyomó, a költői vagy a

tudományos ér? Mi volt neki kedvesebb, a röpülés-e, vagy a röpülés

törvényeinek fürkészése? S mi érne többet a magyar kulturának, azok a

regények-e, melyeket még megírhatott volna, vagy ezek a tudományos

művek, melyeket a regények helyett megírt?

Isten tudja! Erre csak úgy könnyű felelni, hogy bizonyára legjobb,

legkibékitőbb volna, ha két Beöthy Zsoltunk van.

Az egyik írná a regényeket és lenne a Kisfaludy-Társaság elnöke,

valamint a főrendiháznak tagja – a másik írná a tudományos műveket és

lenne egyetemi tanár, akadémiai korrifeus, a tanáregyesület elnöke, a

tanárvizsgáló-bizottság tagja, és ki tudná elszámlálni, kinek-minek a

társelnöke, alelnöke, díszelnöke.

Mivel azonban csak egy Beöthynk van, ez a sok hivatal és méltóság mind

az ő vállát nyomja, de mivel oly könnyedén és fiatalosan viseli, mintha

egyáltaljában semmi dolga se volna, világos abból, hogy ez a pálya korán

sincs befejezve; a vége még kékbe vesz, mint a hegyek csúcsai és a mi a

regényírás megszakítását illeti, várjunk még ezzel a sopánkodással… egy

hosszan tartó szép ősz napfényén, ki tudja még mi eshetik? Hiszen a fák

némelykor a meghozott gyümölcsök után még szétjátszák magokat és

másodszor is hoznak virágot.

_Mikszáth Kálmán._

KÁLOZDY BÉLA

_Első kiadása megjelent 1875-ben._

ELSŐ RÉSZ.

I. FEJEZET. A professzor és házanépe.

Országunk jókora részén ma a nádpálczák ama következetesen kiszámított

rendszer szerint suhognak, (rövid lényege: hat után következik a

tizenkettő, tizenkettő után a huszonöt) és a pennák a modern

paedagogiának ama csalhatatlan főelve szerint mártatnak a kalamárisokba

(t. i. hegyökkel lefelé), melyeket nagytiszteletü és tudós Hajós Gábor

úr csepegtetett a dunaszögi kollégium ama növendékeibe, kiket az istenek

szeszélye gyűlöletük tárgyainak kiválogatott.

A nagytiszteletü úr az említett jó hirü főiskolában a neveléstudomány

professzora és minden hatodik esztendőben soros igazgató volt. Különben

a szó legszorosabb értelmében tudós, kit elmélkedéseiben a világ zavaros

folyása nem igen háborgatott. Az ő tudománya nemcsak afféle közmondásos,

hanem igazi hatalom volt, azok közül való, melyeknek megerősített

székvárosuk is van. Ez a vár a tanuló szoba volt, hol a tanár úr

valóságos bástyákat rakott maga körül könyveiből, igazi lőrésekkel,

felvonó hidakkal, ritkán nyiló kapukkal, sorba rakott pipák füstölgő

ágyú-ütegeivel, egy nagy vörös zsebkendő zászlajával s az erősség minden

pontján őrt álló kaszás és keresztes pókokkal. Ámbár a homályos kis

szoba harczias kinézését a szűk, vasrácsos ablak is fokozta: ez a világ

legzavartalanabb békéjének volt csöndes tanyája. Nyoma sem volt itt a

nyugtalan kételynek az elfoglalt pozicziók erejében, a világ

haszontalanságaira való vágyódásnak és hitvány emberek ármánykodásának.

A barátok, kik a gazdát környezték, elmult, földi csalfaságaikkal már

mind beszámoltak a legfőbb birónak s egyetlen tanácsot sem adtak,

hanemha igaz meggyőződésükből folyt, melyet egy-egy késő kori barát

okulására följegyeztek. Nagyobbára megviselt bőrköntösökben üldögéltek

itt a tudós Vályi András, aztán Benedek Mihály, a püspök paedagogarcha

kollégájával, Tóthpápai Mihálylyal, mellettök Váradi Szabó János és

Bátky Károly; mindezek tudós beszélgetésbe merülve az öreg Plinius-sal

és Plutarchhal, Comenius-sal, Locke-val, Francke-val és az yverduni

apostollal, Pestalozzival. Nem csoda, ha ebben a társaságban, mely csupa

szeretet és jóakarat, az álnok világtól elzárkózott nagytiszteletü úr

folyton folyvást meg tudta őrizni – nem ifjuságát (mert hisz azt

mondják, már szénior korában vén volt), hanem simára borotvált arczának

jóakaró derüjét és lelke csöndes nyugalmát, melybe csakis olyankor esett

egy-egy keserü csepp, ha meghallotta, hogy valaki itt vagy ott, némán

vagy hangosan, komolyan vagy tréfálkozva úgy vélekedik a paedagogiáról,

miszerint az voltaképen nem is tudomány. A mit az istentelen deákok az

iskolában olykor elkövettek ellene, azt ő az igazi bölcs nyugalmával

csupán a természettől tartott lélektani leczkének vette, melyből okulnia

és a melyre építenie kell. Mert ő a közmondással ellentétben vizet ivott

és bort prédikált; tanítványainak ismételve szivökre kötötte a

hajthatatlan szigort, míg maga a légyhez sem nyult volna.

A nagytiszteletü úr csöndes élete a kathedra és iróasztal között volt

megosztva egész addig az emlékezetes napig, melyen a nagytiszteletü

asszony azzal a meglepő s általa nem is sejtett hirrel küldte be hozzá a

szolgálót, hogy elérkezett az idő, melyben ki kell sietnie az elméletek

homályából a gyakorlat verőfényére, mert a házban bölcső, a bölcsőben

pedig egy nyikorgó kis jószág van, ki bölcs vezetőre várakozik. A

professzor úr, a mint első ámulatából a nagy ujságra magához tért, (nem

feledvén el a _Didactica magná_-nak azt a lapját szamárfüllel jegyezni

meg, mely mellett a rárontó szolgáló meglepte), azzal az örömmel indult

felesége szobája felé, melyet a szegény szobrász érezhet, mikor hosszas

és reménytelen várakozás után végre hozzájut a drága anyaghoz, melybe

művészete lelket lehelni van hivatva. A szolgáló nem költött álhirt; a

piczi kis darab vörös márvány csakugyan a bölcsőben várta mesterét. A

nagytiszteletü úr egyetlen hálás, de csak futó tekintetet vetve halavány

életepárjára, ki örömének tulajdonképeni szerzője volt, félénk

gyönyörüséggel emelte ügyetlen karjaira a babát. Kis buksi te! –

hizelkedett neki és szerencsésen lepottyantotta. A kis buksi, az anya, a

bábaasszony és a szolgáló egyszerre elsikoltván magukat, a zavarba jött

professzor csak nagy nehezen tudta az általános jajveszéklést

lecsöndesíteni ama nevelési alapelv ismételt fölemlítésével, hogy a

gyermeket születése legelső perczétől kezdve edzeni kell. Mert az élet

még majd sokkal gorombábban is bánik vele. Az edző rendszert, melyet

Hajós Gábor úr ekként buksija lepottyantásával szerencsésen megkezdett

és találóan igazolt, Rousseau nyomán következetesen folytatta,

minduntalan emlegetvén, hogy csak erős testben lakhatik ép lélek. – Hogy

vagy buksi? – e szavakkal nyitott be minden reggel fiához, ki a

keresztségben János nevet kapott. A kis csemetét apró, gömbölyü kezeinél

fogva emelgette a professzor úr és nagy öröme telt benne, mikor a

kicsike vörös márványból három esztendős korában valóságos vasék lett. A

nagytiszteletü asszony váltig mondta, hogy nem akar ő Jánoskából

tótágast álló komédiást nevelni; de a professzor úr igen jól tudta, hogy

az asszonyoknak hallgatniok kell a gyülekezetben s az iskola-előtti

órákban mindenféle természetes és mesterséges eszközzel építette az ép

lélek méltó lakását. A buksi nőtt és rettentő nagy fejü, izmos kölyök

lett belőle, ki egy-két bevert fejet (ha mindjárt köztük volt a magáé

is) kutyába sem vett. Már legzsengébb ifjú korában emanczipálta magát

minden néven nevezendő hatalom alól. A templom-utcza kis leányai soha

hozzá hasonló lovagiatlan ficzkót nem láttak; a vörös haju zsidó

gyerekek, ha csak neszét vették, eszük nélkül «móresoltak» neki. Szörnyű

öklei voltak. Hanem tanítóinak is ugyan volt kinszenvedésök vele. Mert

hát a professzor hajnali fáradozásainak sikerült ugyan a fényes palotát

elkészíteni, de a lakó csak nem akart beleköltözni. A feje lágyára való

lepottyantás ártott-e meg neki élete első napján, vagy valami más volt

az oka, de annyi bizonyos, hogy a buksi makacs butasága bámulásraméltó

volt. A Kis Tükör, Hübner, Számító Socrates vele szemben egyenesen arra

a szerepre voltak hivatva, a mit az emberiség sötét századában a

hüvelykcsavaró, spanyol csizma és más efféle rémes eszközök töltöttek

be, melyek tudvalevőleg rejtegetett dolgokat igyekeztek napfényre

csikarni. A buksi kinzó szerei azonban emezeknél még annyival

borzalmasabbak voltak, mert ő csakugyan teljesen ártatlan volt és borzas

nagy fejéből soha semmi sem vala napfényre csikarható. A nagytiszteletü

úr soká küzdött a szomorú lehetetlenség ellen, mig végre belátta, hogy

minden törekvése hiábavaló, miután: az anyag nem elég nemes. Canova sem

dolgozott volna homokkőből. Levette hát első szülöttéről idejében nevelő

kezeit, gondjait egy épen jókor érkezett fris anyagra fordította és a

szokás embere csak annyiban maradt hű magához, hogy a reggeli

bekiáltást: – Buksi, hogy vagy? – a világ minden kincséért sem hagyta

volna abban. A magára hagyatott János úrfi (mert az anyai hatalom ugyan

micsoda ilyen borzas fejjel és ilyen izmos karokkal szemközt?!) nőtt,

mint a hatalmas tölgyek és bükkök az erdőn: feltartóztathatatlanul és

meg-megvágva. Miután az iskolában megunta folyton folyvást tizig

számlálni, (a tizenkettőből a két utolsó numerust nagytiszteletü atyja

iránti tekintetből rendesen elengedték neki), egy szép reggel megszökött

katonának, hol azonban nagytiszteletü atyjának nem levén semmi

befolyása, a huszonötöt több izben és mindannyiszor hiány nélkül

kikapta. A professzor úr, mikor a nem sejtett ujságot hirül vitték neki,

valamennyire elkomolyodott és nem mondhatni, hogy ne sajnálta volna a

buksit. Idő multán azzal az egyszerű igazsággal vigasztalta meg magát,

hogy: ott is lehet ember belőle. Hanem azért minden reggel ép oly

hűségesen megkérdezte a gyerekszoba ajtajában, mint annakelőtte, hogy: –

Buksi, hogy vagy?

[Illustration: A nagytiszteletü úr csöndes élete a kathedra és iróasztal

között volt megosztva.]

A mivel ez időszerint vesződött, az már tagadhatatlanul nemesebb anyag

volt: kék eres és tiszta fehér márvány. Egy vékony, sápadt, kisárkodó

gyerek: Mátyáska. Az öreg semmiképen nem akarta bevallani, hogy

rendszerváltoztatásának János úrfi vitézi csákója meg lóvakarója az oka,

hanem csak azt hajtotta, hogy a követendő rendszert mindig a gyermek

természetéhez kell alkalmazni. E gyöngéd, siró-rivó kis teremtésnél

nyilván a szellem fejlesztéséhez kell azonnal látnia, mert

megdönthetetlen igazság az, hogy a nagy lélek fenntartja a törékeny

testet. A nagytiszteletü úr most erre épített és türelmetlenül várta az

időt, mikor reggeli tudakozódásaira: – Kis beczém hogy vagy? – maga a

kérdezett ad vontatott nyafogás helyett értelmes feleletet. A sötét

várteremben valóságos ünnep volt a nap, melyen a kis «okos» szellemi

képességeinek első, kétségbevonhatatlan bizonyságát szolgáltatta az

által, hogy a körtét az almától egész határozottan meg tudta

különböztetni. Ugyanis előbb az egyik után nyult és csak aztán a másik

felé. Ime a kis féreg már magasabb állásponton áll Buridan vén

oktalanjánál, mely hasonló kritikus helyzetben tudvalevőleg az éhhalál

áldozatává lett. A gyermek fejlődése nem hazudtolta meg a sokat igérő

kezdetet. A számtanban, melyet nagytiszteletü apja – a tudós Bátky

nyomán – az észfejlesztés leghathatósabb eszközének tekintett, a

csodálatraméltó apróság alig két éves korában annyira vitte, hogy

fennakadás nélkül el tudott számítani egy-ig. Nagy buzgalommal

vezettetett és haladt azután is a megkezdett ösvényen. Egész könyvtára

volt az ábécés könyvekből és az összerakó házakból egész városoknak volt

korlátlan ura. A szegény nagytiszteletü asszony élete csupa remegés

volt, hogy a szörnyü sok tudomány előbb-utóbb megárt Mátyáskának, ki

folyton nyafogó, vézna kis beczegyerek maradt. Az igaz, hogy aztán a mi

a lelket illeti, bámulni való volt, a milyen korán fejlett. Hét éves

korában a gombozást már oly szenvedélylyel űzte, hogy minduntalan

meggombtalanított kabátokkal tért haza az iskolából, sőt néha

öltözetének arról a darabjáról és helyéről is el voltak fejtve a gombok,

a hol azokra nemcsak egészségi, hanem illedelmi szempontból is

kétségkivül a legnagyobb szükség van. Utóbb gomb helyett valóságos

krajczárba került a végzetes kérdés fölvetése: fej-e vagy irás? Tizenkét

éves korában pedig – mint az iskolai jegyzőkönyv a nevezetes eseménynek

emlékét megőrizte, – karczerbe csukattatott, mivelhogy a vallás-órán

Dudás Mihály tanulótársával a leghátulsó padban, állítólag puffra,

huszonegyezett és rajtakapatott; az elkobzott kártyát vádlottak közül

egyik sem akarta elismerni tulajdonának, hanem – megegyező vallomásuk

szerint – az első eminens és egyszersmind kurátor helyén, a pad alatt

találták. Ekként Mátyás, mig a kollégiumi élet folyóján a szekunda és a

terczia lélekvesztőin himbálózott, a szerencse titokteljes tudományának

rejtélyeibe mélyen behatolt. Az iskola-mulasztások rovása szörnyen

felszaporodott és beczénk szerencsétlenségére, a Griffben nem vezettek

jelenléti jegyzéket, mely amazt fölösen kiegyenlítette volna. A

gombozásból nehány rövid év alatt annyira vitte, hogy egy viharos őszi

estén, vacsora után, nemcsak meggombtalanítva, hanem a szó szoros

értelmében megkabáttalanítva tért meg házi tüzhelyéhez; hogy azonban az

ellene fordult szerencsének nem egy könnyen engedett, arról földagadt

képe előnyösen tett tanuságot. Mert a becze szerencsétlen volt;

minduntalan megkoppasztották. Nem csoda e szerint, ha minden második

szavában keserü panasz hangzott a sors és az emberek ellen, kik mindjárt

az első lépésnél kajánul utját állván, nem engedik, hogy szegény ember

is vigye valamire. Életében határozó volt a nap, melynek reggelén

Rosenfeld Adolf (azt hiszem, nem kell felőle többet mondanom) szót kért

a nagytiszteletü úrnál. A reményeiben keservesen csalódott öreg úr régi,

poros könyvek titoktartó lapjai közül előszedte rossz napokra

félrerakott, megsárgult bankóit, (egész csomó volt közte olyan, a mi már

ki is ment a forgalomból) és második fiáról is levette nevelő kezeit.

Nem, a világért sem fejezte volna ki szóval, hogy az édes anya

kényeztetése a legtökéletesebb nevelést is tönkre teheti, (hiszen nincs

többé, a ki meghallja; a harmadik kis porontyot nincs többé a ki

kényeztesse!) hanem annál erősebben meg volt győződve róla. Ettől kezdve

Mátyásra nézve is csak arra szorítkozott, hogy a kamasztól minden

hajnalban megkérdezze: hogyan van az ő kis beczéje? A kamasz ilyenkor

még rendesen horkolt és az alkalmatlan látogatóra keservesen rámordult,

hogy őtet már e világon aludni sem hagyják. Különben ez volt is valami

feleletnek. A buksira vonatkozó kérdést elnyelte a távol. A messze olasz

földre nem hatott az el, a hol az időtt a lovát kefélte. De a professzor

úr egy kis galamb után is tudakozódott.

Mert időközben még egy nem sejtett meglepetés érte. Ez azonban leány

volt. Kétségkivül méltatlan anyag egy igazi paedagogushoz. A

nagytiszteletü úr ugyanis minden részében és fenntartás nélkül osztotta

boldogult elődjének, a nagyhirü és tudós Márton professzornak abbeli

nézetét, miszerint a legtökéletesebb asszonynak is elegendő annyi ész,

hogy esőben a csurgó alá ne álljon. Ennyire pedig paedagogia nélkül is

lehet vinni. Valódi szeretettel tudakozódott hát napi munkája előtt: –

Hogy vagy, kis galambom? – de ezen kivül hagyta őt valóságos

vadgalambnak. Többször pedig a nagytiszteletü asszony már nem lephette

meg, mert az ő egyszerü, türő, szerető lelkét egészen odaadta kicsi kis

leányának, kinek bölcsője az ő koporsójának örök mozdulatlansága mellett

kezdett ringani. A professzor urat a dolgok e szomorú változása mélyen

megillette. Ebédjénél és vacsorájánál hosszu időn keresztül némán ült és

el-elmerengett Seneca vigasztaló igéin. – Boldog ő, ki mindazokat már

ismeri! – mondogatá magában a római bölcscsel néma elmélkedései végén és

a gyászfátyolt, melyet Örzse asszony varrott kalapjára, évek során át

ottfeledte.

A család e szerint tulajdonképen csak három tagból állott: a

professzorból, Mátyásból és Mariból. Negyediknek szokta számítani magát

Örzse asszony, ki úgy tudott a bibliához, akár csak egy pap, és nagy

tudományán kivül álmokat is látott, mint Jákob Hárán városa alatt. Ide

tartoztak még némileg azok a tanuló ifjak, kiket szülőik a messzehirü

paedagogus keze alá adtak szállásra, hogy faragjon belőlük embereket.

Ezek palotája a mályvarózsákkal körülültetett kerti ház volt, honnan az

urfiak nappal rendesen a kapun, éjjelenkint pedig a kerítésen keresztül

távoztak.

II. FEJEZET. A bimbó fakad.

A kis Mari nőtt, nőtt, mint az ilyen anyátlan árvák szoktak, kiket

mosolytalanul öltöztetnek, egész nap magukra hagynak és parancsszóra

este megimádkoztatnak. Ki ne látott volna akárhányat közülök? Hajuk

borzas, fésüt ritkán lát, ruhájuk ráncza mindig le van szakadva,

czipőjük gyakran lyukas, nagyok elől a sutba bujnak, gyermekek közt ők a

legvakmerőbbek. Épen ilyen volt Mari. Több dolgot adott Örzse

asszonynak, mint az egész ház. A prédikátori könyvet minduntalan félre

kellett tennie a pápaszemmel együtt és kitekinteni, vajjon nem törte-e

még ki nyakát a kis borzas galamb. Hasztalan rémítgette az Elizeust

csufoló betheli rossz gyermekek szörnyü sorsával, hiába emlegette a

szorgalmas Márta csábító példáját; az akaratos, vidám, féktelen kis

madár csak akkor fogadott szót az anyókának, mikor neki tetszett. Pedig

ritkán tetszett. Örzse asszony különösen nagy megbotránykozással vette

észre, hogy Marinak sem a doktorék Terkája, sem a vörös boltos Régije

nem kellenek, hanem mindig a fiuk között szaladgál, a kiknek csontja

pedig oly gonosz, a milyen csak valaha Rubené, Simeoné és testvéreiké

lehetett. Olyan éhesek a pénzre, hogy bizonyára ők is eladnák Józsefet.

A fönnebb említett kisasszonyokat, merev szemü, sipogó, buta bábuikkal

és kotyvasztó készülékeikkel együtt, Mari mindjárt elzavarta, ha jöttek;

hanem a kiabáló, lapdázó, verekedő férfigyerekek közt elemében volt. És

rokonszenve a deákok iránt nem maradt viszonzatlan. A kerti ház csavargó

lakóinak mindig kitüntetett kegyencze volt. Kálozdy Béla, – erejénél,

eszénél és gazdagságánál fogva a kollégium bálványa, – nem tartotta

méltóságán alulinak el-elkötekedni a kis vadgalambbal; olykor még

fogócskára is vállalkozott s ilyenkor a szerencsés vadász mindig csókot

követelt áldozatától; de Mari akkorákat sikoltott, hogy Béla tanácsosnak

tartotta elbocsátani, mielőtt Örzse asszony fölemelt ujjával,

pápaszemével és bibliájával megjelennék a konyhaajtóban. Egy pufók

theologus – valami jó módu pap fia – legszivesebben a kis Mari orra alá

fujta pipája füstjét, erősen meg levén győződve róla, hogy már ennél

nagyobb nyájasságot nem tanusíthat iránta. Hát még a mendikás Bihari

Gida, ki az urfiak ruháit szokta tisztitani és a nagytiszteletü úr

könyveit utána hordani az iskolába! Milyen kész gyönyörüséggel

tisztogatta az apró kis czipellőket s ha olykor lyukat talált rajtok,

bárminő magasra tört s bármint gyűlölte apja mesterségét, (az öreg

csizmadia volt), a hajnali szürkületben neki ült és úgy megfoltozta,

hogy jobban sem kellett. Szellős köpönyegjében és majdnem átlátszó

czérna-nadrágjában csikorgó téli délutánokon egész büszkeséggel tolta ki

Marit kis szánkáján ereszkedni a gombai töltésre. Ez apró szivességek

folytán azonban határozott reményeket táplált. Egy téli ereszkedő után,

a mint örökké vigyorgó arczával a konyhában üldögélt és gémberedett

kezeit jókedvüen melengette, egy párbeszéd folyamán, melybe Örzse

asszony meggondolatlanul keveredett, Gida gyerek határozottan

kinyilatkoztatta, hogy szeretné tudni, miért ne vehetné ő Marit

feleségül, majd annak idején, ha pap lesz? E haszontalan beszédre Örzse

azonnal megszüntette a diskurzust és közönyösen tovább lapozott a mécs

világánál bibliájában. A mendikás pedig olyan jóizüen vigyorgott a jó

meleg szurdikban, mintha a legjobb rendben lenne szénája.

Ilyen környezetben bocsátkozott a kis Mari mindig lejebb és lejebb abba

a völgybe, melyben a legszebb és legtitkosabb virágok nyilnak. Ő is

megkapta a magáét. Egy nevenapján – talán a tizennegyediken – szép

bokrétát adott neki Kálozdy Béla. Az ajándékot a lányka elfeledte ugyan

megköszönni, de szép piros üvegpohárban az asztalára állította. Ettől a

naptól kezdve rendesebben öltözködött; hanem hogy veleszületett

gondatlanságát nem volt képes teljesen levetkezni, azt eléggé

bizonyítja, hogy az ajándék-bokrétából egy rózsabimbót egész addig a

hajában feledett, mignem elhervadt.

Már az új névnap közelgett, mikor egy éjszaka tűz ütött ki a városban. A

deákok régi hirü tüzoltó csapata termett legkorábban a veszedelem

szinhelyén, közte Béla. Az éj hideg volt, a rémület nagy, az ifju vér

vakmerő. A szegény lakatosmester kis porontyát kihozta a roskadozó

gerendák közül, hanem aztán forró lázat kapott rá és másnap éjjel már

félrebeszélt. Az ijedelem nagy lett a háznál. A professzor úr bizonyos

diadallal emlegette, hogy ő mindenkor határozott ellensége volt a

tüzoltó komédiázásnak, mely utóvégre is csak a kéményseprőknek való

mulatság. Ugy látszik azonban, maga is megrémült diadalának ama

bekövetkezhető teljességétől, hogy Béla bele is haljon a tüzoltó

komédiába; és nyugtalankodó arczczal futtatott el kollegájáért, dr.

Barkóért, ki a természetrajzot tanította és orvosi mellékes működésével

– hála a fiatal természet szivósságának – a deákok között jelentékenyebb

pusztítást nem okozott. Dr. Barkó, kinek különben a legjobb torka és

melle volt a világon, a betegágy előtt sokat köhécselt, szokása szerint

egész előadást tartott és keveset mondott. Miután azonban egész

határozottsággal állította, hogy Béla nincs normális állapotban, a

nagytiszteletü úr jónak találta nehány óvatos sorral tudósítani az

aggodalmas eseményről Kálozdy Benedek urat, a beteg nagybátyját.

Harmadnapra megérkezett a levél Kálozdról, melyben Pallér István

olvashatatlan fehér tintával és érthetetlenül czikornyás mondatokban azt

jelenti, hogy Benedek úr meg van döbbenve a váratlan balesemény fölött,

de miután köszvénye miatt karszékéből mozdulni nem tud, legjobb akarata

mellett sem látogathatja meg a beteget, kinek hogylétéről azonban

gyakori tudósítást óhajt. A tudósítások megindultak; de nem voltak igen

vigasztalók. Béla láza nem csillapult s amint éj és nap váltakoztak ágya

körül, úgy álltak közelebb ahhoz hol az élet, hol a halál. Dr. Barkó úr

még mindig nem tartotta az állapotot normálisnak, a mi abból is

kitetszett, hogy naponkint oly hosszú reczepteket irt, mint valami

hősköltemény. A szegény beteg sokat volt egyedül a kerti lak egy kis

szobájában. A pipás theologus, Mátyással meg a többi deákkal másik

szobába huzódott; a nagytiszteletü úr nem igen mozdult ki várából. Mikor

Örzsének más dolga nem volt, az csak be-benézett; de nem igen lehetett

jó mulattató, mert e fiatal, minden földi és lelki jóval megáldott s

csak egy vihartól fenyegetett életnek mindig az ó-testamentomi Jób

történetét mesélte vigasztaló példának, mely az ő bajánál mindenesetre

nagyobb volt, miután Jóbnak mezitelenül, hamuban ülve, éles cseréppel

kellett dörzsölnie sebeit.

Egy este – a kert bokrai már szövetkeztek az esti szürkülettel, hogy jól

elrejtsék a közöttük bolyongót, – félénken leskelődött Mari a beteg

szobájának ablaka alatt. Nevenapja volt. Tavaly ilyenkor tüzte hajába a

rózsabimbót. Hiába keresett nyilást. Magának csak azt vallotta meg, hogy

a szobába szeretne látni, pedig a jövendőbe szeretett volna látni. Nem

látott semmit. A homály már elfoglalta a szobát s a mint a lemenő napnak

egy pár sugara csillogott az ablaküvegen, ez mitsem árulhatott el a

belső, szomorú képből. A leány megindult az ajtó felé, meg visszatért.

Kezeivel izgatottan gyűrte ruhája fodrát és sebes lélegzeteket szedve,

pillanatokra el-elbámult a kert alatt folyó Duna nyugodt tükrére.

Egyszer-kétszer föl és lejárt, mignem gyors elhatározással, de csöndes

lépésekkel benn termett a szobában. Az ajtónyitás zajára összerezzent és

egy perczre vissza akart térni. De már benn volt.

– Béla – suttogta az ajtóban – nem jól esnék, ha én adnám be az

orvosságot?

A beteg nem hallotta. Talán Mari maga sem; csak képzelte, hogy mondta. A

felelet csak a csend volt, a magány, az elhagyatottság. Ezek azt

mondták, hogy: jól esnék. Mari megértette és lábujjhegyen az ágyhoz

lépett. Béla ott feküdt egy új, eldöntetlen pör tárgyául a két örök

viaskodó között. Ereje megcsufolva, elméjéből játék űzve, gazdagsága

tehetetlen. Mi segít hát rajta? E sáppadt, beesett arczra az este már

oly mély árnyakat vetett, mintha az egész ifju élet az árnyékok

birodalmáé lenne. Ki tartja vissza? Keze, vékony, átlátszó, eres keze

lecsüng az ágy oldalán, mintha már készülne le, le. Ki emeli föl? Semmi

nesz nem volt a szobában a beteg hullámzó melléből fölszakadó, hörgő

lélegzésen és egy vén óra egyhangu ketyegésén kivül. A kis Mari

meg-megreszketett az ágy lábánál. Látta, hallotta és érezte a jeleket.

Soká szinte mozdulatlan, mereven állt, arcza kipirult, szemei ragyogni

kezdtek és elrévedeztek a homályban. Nem tudta, mit tesz, csak azt

érezte, hogy van oka e kinlódásra. Kuszált tekintete végre megállapodott

a beteg arczán. Szemei elvesztették lázas világukat, nedvesedtek és két

tiszta könycseppel tették nehezebbé a mennyei mérleg jobbik serpenyőjét.

A két könycsepp meg-megakadva futotta végig fényes utját a két kis

rózsás arczon és a beteg párnáján pihent meg. Marinak nem jutott eszébe

többé körülnézni, ha nem látja-e meg valaki? A két fényes csepp

megmutatta neki az utat, melyet szivének ismeretlen vágyai heves

dobogással kerestek. Lehajlott. Megcsókolta Béla izzó homlokát. A beteg

csöndesen fölnyitotta szemeit. Párnáján lágy és sötét fürtök omlottak

szét s két kis remegő kéz kulcsolta egymásba ujjait. Ki ez a tünemény?

Bizonyára angyal, ki azért küldetett, hogy őt a menybe vezesse. Szeretné

látni arczát és lecsukta szemeit, hogy háborítatlanul álmodhassék

tovább. Mikor újra föltekintett, a fekete fürtök és imádkozó kis kezek

már nem voltak sehol. A szoba sötét volt. A jelenés eltünt. Az ablakon

repült-e ki, vagy a menyezeten emelkedett föl? Mindegy. Csakhogy itt

volt. Béla soká-soká, betegen és lábadozva, ébren és álmában, éjjel és

nappal, pihentében és munkája közt, jó perczeiben és rossz óráiban úgy

érezte, mintha az angyal csakugyan eljött volna és itt lenne és itt

maradna, hogy őt a menyországba vezesse. Karosszékéből, mely betegágyát

felváltotta s melyen a kis kerti ablak mellett szokott üldögélni –

halaványan és gyöngén – sokszor követte merengő figyelemmel egy kis

rózsaszin szoknya tünő suhanásait.

[Illustration: Mari meg-megreszketett az ágy lábánál.]

A mint lehetséges volt, haza vitték üdülni Kálozdra. Dr. Barkó

bevallotta, hogy nem volt gyerekség a dolog. Örzse asszony pedig még

most is a fejét rázta és azt állította, hogy a földi szemek csalnak,

mert a Jairus házánál esett csoda már régen történt. Hosszu ideig maradt

otthon. Majd egy évig. Mig oda volt, sok megváltozott Dunaszögön. Mari,

ki az utóbbi időkben egy kissé megcsöndesedett, (úgy hogy most már

határozottan Mátyás urfi elkeseredett kifakadásai csinálták a legnagyobb

lármát a háznál, nem az ő víg nevetkérezése) egy reggel halkan, talán

lábujjhegyen és kissé remegve belépett a várlakba, a por, pókok és hideg

e titokteljes birodalmába. A nagytiszteletü úr, ki épen Faludi _Nemes

urfi_-jától kért bölcs tanácsokat a kerti ház jobb módu kvártélyosainak

nevelésére nézve, csak akkor vette észre, mikor a kis galamb hátulról

már befödte nyakát fehér szárnyaival, arczát pedig elárasztotta piros

szája csókjaival, melyekből nem egy jutott szemüvegének is és

kijelentette, hogy neki egy igen, de igen nagy kérése van, olyan nagy,

hogy szinte el sem meri mondani. Az pedig baj, mert a professzor úr meg

van győződve arról, hogy néma gyereknek anyja sem érti szavát, az apja

még kevésbbé. Hanem bizony maga is látja, hogy ez a szoknyácska már

viseltes; új kellene úgy-e? Nem, nem. Egészen más! A kis Mari szégyenli

magát, hogy semmit sem tanult, semmit sem tud és azért esedezik, hogy ha

tudós atyja szereti őt, juttasson neki is valamit nagy tudománya

morzsáiból. Tanítsa valamire. Az öreg úr szinte visszahökkent e szavakra

és csak rövid vártatva tért magához. Hanem akkor egy szokatlanul édes,

szivbeli mosoly kerítette hatalmába sárgás, derültségében örökké

egyhangu arczát. Nem ment egykönnyen, a ránczokat csak ügygyel-bajjal

lehetett neki kimozdítani szokott helyükből; de végre mégis csak

kimozdultak és Gábor úr szivéből mosolygott. Még igen keveset tette

életében. Megsimogatta leánya kipirult arczát és letette csontba foglalt

pápaszemét, hogy jobban lássa. Hosszuszáru pipáját csöndesen

odatámasztotta iróasztala lábához. A kudarcz sokszoros keserüsége, mely

két fia esetén lelkét betöltötte, s elvette kedvét tőle, hogy leányával

a harmadiknak nézzen eléje: rég megenyhült, elcsitult, elhalt és ha e

perczben megkérdezték volna: vajjon miért feledkezett meg leányáról?

bizonyára nem jutott volna eszébe Márton professzor hires paedagogiai

tétele, melylyel Mari bölcsőjét kirekesztette a várlakból. Az elfeledett

gyermek azonban fel van fedezve. Nem ő fedezte ugyan fel, hanem maga

jelentette magát, hogy szeretne az övé lenni; de azért mégis csak az övé

lesz. Megajándékoztatott egy földdel, melyben szántóvető munkája

vénségére örömöket fog teremni. Ime, a gondviselés bármi keserü serleg

fenekén rejteget egy édes csöppet! Tanítalak leányom, tanítalak; csak

ülj le ide mellém, vagy a térdemre! A boldog öreg föltette szemüvegét;

de ez csakhamar elhomályosodott. Az első leczke másnapra maradt.

– Hogy vagy kis galambom? – Ez a reggeli beköszöntő, ezentúl azt is

jelentette: Jöhetsz, jőjj velem. Mari ment és leült a bevehetetlen

erősségnek valamelyik hatalmas bástyájára. A mogorva szobába mintha

napsugár hatolt volna be; minden vidámabbnak tetszett. A várnak már volt

várkisasszonya. A könyvóriások eleinte ugyan elzárkóztak előle

porfátylaikba; de utóbb már szivesen látták. Egynehánynyal közülök meg

éppen benső barátságot kötött. Képes könyvek voltak és költők. Ezek

közül keveset értett ugyan, mert az ittlevők nemcsak maguk és ideáljaik,

melyekért lelkesedtek, hanem nyelvök is holtak valának. És a sirok

kulcsát csak tudós emberek birták. Az öreg Hajós Gábor tudós ember volt

s kész örömmel forgatta meg rozsdás zárában a kulcsot, hogy a kis leány

lelke elé felidézze a multakat. És a mint tüneményes világításban

elvonultak szemeik előtt az Átváltozások tünde képei, földiek és égiek

tarka serege, szerelmesek, jók és hatalmasok végtelen sora, a csókok és

varázslatok megfoghatatlanságai; a mint elrebegte előttük a bucsuzó

feleség halhatatlan szavait halálba induló urának és a legdicsőségesebb

város lángjai felcsaptak körülöttük; a mint a szerető testvér a maga

romlásával váltotta meg embertől elátkozott bátyjának sirját; a mint a

tenger végetlen morajában a tündérek éneke és a vadak ordítása után

hallgatóztak; a mint a hű feleség szövésének éjente felbontott szálait

figyelték; a mint a habokból felbukkanó delfinekkel lesték a lant

csodahangjait; a mint az emberi májjal táplálkozó saskeselyü

hóhér-munkájától iszonyodtak; a mint otthonosak lettek az istenek fényes

gyülekezetében és a királyi palotáknak szörnyü átkoktól viszhangos

csarnokaiban; a mint elmerültek a pásztorórák idylli képeibe Chloeval,

Phillis-szel, Daphne-vel, Lidiával: világossá lett előttük, hogy sem a

költők, sem ideáljaik nem halottak. Csodálatos tanítás volt ez, melyet

minden valamire való paedagogus teljes lelkéből lenézett volna. Az öreg

örömében egyszerre elfeledkezett minden rendszerről, Comenius

bölcsességéről és Pestalozzi tapintatáról. Csupa összevisszásság volt a

mit beszélt és leánya figyelmét, érdeklődését, óhajtását, szeszélyét

kivéve, semmi sem vezérelte. Eleinte akadozott és alig tudta, mihez

fogjon. Zavartan dörzsölgette ránczos homlokát és ritka, kusza, szürke

haját. Hanem csakhamar sok segítsége jött: Marinak merőn rászegzett két

szép szeme, nyitva-nyitva feledett ajka, a várfalakon nyugodtan dolgozó

pókok, a legfényesebb utat mutató napsugár, a kitárt ablak, a virágos

kert, a csillagos ég. A magyarázatra váró csodák minden felől seregestől

tolultak eléjök. A nap és az ég, a föld és az emberek mind ismeretlenek

voltak a gyermek előtt, ki eddig maga volt a vidámság. Maradjon ezután

is az! A jó öreg szive tele volt isteni félelemmel és emberszeretettel.

Az ő tudománya csak vigasztalt. A várterem bizonyosan több kaczajt

hallott, mint a mennyi könnyet látott. Gondtalan, szivből jövő, élénk,

csengő kaczagást, – mint mikor a jókedv ezüst hangu poharakat koczint

össze – melybe megesett, hogy egy mélyebb, szárazabb nevető hang is

belevegyült. A vigasztalhatatlan Calipso meséjét kétszer mondatta el

magának a kis leány és kétszer kaczagta ki. Különben csöndesen ült

bástyáján és karjára nyugtatott állal figyelt atyjára. Az öreg csak

beszélt-beszélt s néha maga sem tudta miért, hogyan, csak elkezdte

simogatni a hollófekete fürtöket, két tenyere közé fogta Mari rózsás

arczát és a leczke végin meg is csókolta kis tanitványát. A vár pedig

oly vidám, boldog és dicsőséges volt, mintha valami diadalmas hadsereg

tartotta volna benne győzelmi ünnepeit.

Végre megérkezett Béla. A napját tudták jó előre és mindenki várta a

háznál. Örzse asszony ama bizonyos reggel minden perczben az

utczaajtóban volt, hogy – ha már bethaniabeli illatos olajjal nem

szolgálhat – mikor dobja a tüzhelyre a fris lángost, mely Béla urfinak

kedvencz étele. Matyi a bizonyosan telten érkező erszényből egy kis

kölcsönre számolt, a mi jelen, sorsüldözte helyzetében bizony nagyon

elkelt volna nála. Bihari Gida, ki mendikásból már nagy deák lett és

ezelőtt nehány nappal tért haza szuplikánsi világjárásából, erőnek

erejével mindjárt az első pillanatban szemébe akarta tüntetni Bélának a

nagy változást, melyen keresztülment, s két nap, két éjjel nem vette ki

szájából immár jogos pipáját, hogy valamiképen pipa nélkül ne

találtassék. Csak Mari nem készült semmire. A mondott reggelen be is

robogott a várt kocsi, egy régi módi, rázós jármű-óriás, és Béla nem a

legjobb szinben s nem a legjobb kedvvel ugrott ki belőle. A várakozók

mindnyáját köszöntötte, kissé szórakozottan, de azért láthatólag

szivesen. A professzor úr legderekabb növendékének, ki mindig büszkesége

volt, sok örvendező szó kiséretében veregette vállát és nem véve

figyelembe a rendesen megadott feleleteket, tizszer is megkérdezte

egymásután: – Hogy vagy fiam, hát hogy vagy fiam? Gida olyan

füstfelhőket bocsátgatott körülötte, mintha csak kéményből jöttek volna.

Mátyás deák is elmondta legalább a bevezetést, hogy ilyen sanyaru

időket, mint mostanában, mióta az eszét tudja, nem élt. A Griff tele van

spillerrel. Örzse asszony már kétszer is künn járt az udvaron, hogy a

lángos már olyan piros, akár a rózsa; hanem Béla még mindig izgatottan

tekintgetett körül, mintha keresne valakit. Hol van Mari, vagy akarja

mondani: Mari kisasszony? Ha Bihari Gedeon úr mérséklettel dohányzik és

átlátszó füstöt ereget, láthatta volna Béla, minő mély és rögtöni

pirosság borítja el durva, ragyás arczát és minő eleven fény szökik

apró, sárga szemeibe. De ő nem dohányzott mérséklettel s igy csak a

szavát lehetett hallani, (az övéhez hasonló bassus a legsürübb

füstfelhőn is képes áttörni) melylyel a sürgető kérdésre válaszolt:

– Épen most láttam a kertben a kisasszonyt. Szedi föl a virágait.

Segíteni is akartam neki, hanem elküldött.

– Mari, Mari! Ugyan merre vagy? – kiáltott a nagytiszteletü úr, de

mintha csak a pusztában kiáltott volna. Nem jött felelet. – Ejnye,

ejnye, töprenkedett az öreg úr, ma sem jött leczkére a szobámba. Hallja

Örzse…

Béla közbevágott, hogy ugyan illenék is miatta elzavarni a dolgától;

majd fölkeresi ő. És megindúlt a kert felé. Siető léptekkel, szembetünő

türelmetlenséggel haladt végig a megpirkadt levelü egres- és ribizke-sor

közt és izgalmasan, kutatva nézett körül a nagy szederfa alatt. Az őszi

reggel aranyos köde mindent eltakart előle. Tovább sietett. Mikor végre

a földre hajlott leányt megpillantotta, egyszerre megállt s aztán csak

tétova, lassu járással közeledett feléje. Ugy látszott, mintha Mari,

munkája közben nem vette volna észre a közeledőt, mig ez, mögötte állva,

meg nem szólítja:

– Mari kisasszony, jó reggelt!

A köszöntés hangja nem volt kitörő. Béla egész jöttében volt valami

szomoru, mely üdvözlése hangját is megtompította. A lányka azonban,

ennek ellenére, ijedten kapta föl fejét és tekintett hátra. De arcza

borongása egy pillanat alatt kiderült. Vannak őszszel napok, mikor

minden borus és mégis világos; nem látunk az égen felhőt, de napot sem;

a lég olykor meg-megcsillan, de a fény és árny ellentéte nem létezik. Az

érthetetlen sulyosan nehezkedik kedélyünkre, mikor egy percz alatt

kitisztul minden és tündöklő verőfény tágítja messze látásunk határait.

A percz megérkezett és Mari arcza sugárzott. Milyen csodálatos változás

rajta egyetlen egy év alatt! Nem volt szebb, mint előbb: ugyanaz az

ezüstbe csillanó sötét haj, ugyanazok a vídám, barna szemek; csak egy

kissé tökéletesebb termet, teltebb idomok és csinosabb öltözet. És

mégis, minő más e leány ma, mint a gyermek volt akkor! Csupa báj és

csáb. Ime, szemei nemcsak beszélni tudnak, hanem titkolózni is. Ajka már

nemcsak kaczagni tud, hanem mosolyogni is. Szép homlokán a gondtalanság

játszi tündére helyett az ártatlanság fátyolos szelleme lakik.

– Jó reggelt, jó reggelt, Béla – mondá. De régen is hallottam ezt öntől.

– Pedig minden reggel elmondtam.

Csak ekkor fogtak kezet. Egyik sem mélyedt bele a másik tekintetébe. A

lányka szemei ágról bokorra, madárra siklottak, kémleni, vajjon részt

vesznek-e mindezek örömében? Béla nem tudta leküzdeni zavarát. Hanem

kezeik egymásban maradtak. Egyszer csak megszólalt Mari meglepett,

szinte ijedős hangon. Ez a hang meggondolásunkat mindig meg szokta

előzni.

– Minő gyűrüt hozott hazulról?

Nem lehetett titkolni. Mintha valamennyi sugár oda gyült volna

csillogtatni a kis aranykarikát. A megtámadott nem felelt rögtön s

később is csak akadozva:

– Anyám gyűrüje volt. Bencze bátyámtól kaptam. – És sötét, olajszin

arczát szégyenletes láng borította el. Hazudott.

– Ejnye, Kálozdy úr, de megköszöntem volna egy kis jó kálozdi szüz

dohányt, ha megemlékezett volna rólam! – Okosabban nem tudta magát

Bihari Gedeon észrevétetni a két elmélyedt szerelmessel. A bassushangnak

ilyenkor jó hatása szokott lenni a merengők magukhoztérítésében.

Nehány percz mulva Mari kezeit megint virágai foglalták el s Gida minden

erejéből igyekezett kicsiny, vágyott kezére járni. Béla egy fűzfavesszőt

suhogtatva, a kertből kifelé indult.

Aznap délben az a csoda történt, hogy Mari senkit sem nevettetett meg.

Szokatlanul szórakozott volt s csak akkor látszott egy kissé összeszedni

magát, mikor a zsörtölődő öreg urat kellett csillapítani, ki épen nem

találta rendén valónak, hogy az ő kis beczéje, Mátyás, sohasem tudja

éjtszaka kialudni magát, hanem mindig az ebédidőt használja éjtszakának.

Talán itthon sem volt az éjjel? Dehogy nem, dehogy nem; ugyan hol lett

volna?! Mari méla hangulata hamar véget ért. Az igaz, hogy az a nyugodt

derültség, melylyel oktató atyja szavaira figyelt, nem igen tért meg

többé hozzá; hanem kedve ellen azért nem lehetett senkinek semmi

kifogása. Nyugtalanabb volt valamivel az egykorinál, de ép olyan vig.

Mint a fecske, mely káprázatosan sebes suhanással, vigan füttyögve

kering. Arcza gyakran élénkebben ki volt hevülve s tán csak ez hozta

tévedésbe azokat, kik valami árnyat akartak látni rajta. Igaz, a

bástyafokról nem szegezte többé oly élénk figyelemmel szemeit atyjára s

olykor arczát kezeibe hajtva és rejtve hallgatott, néha még akkor is,

mikor már rég nem volt mit hallania. A nagytiszteletü úr csak paedagogus

volt és nem lélekbuvár; nem csoda, ha a csekély változást nem vette

észre leányán boldogságában, melylyel valaha alig sejtett mértékben volt

tele. Rideg magányában társra talált. Korábban nem érezte ugyan hiányát;

de a nem-tudónak csak vágya nincs, szerencséje lehet. Várta-e a remete

egyedüliségében az angyalt? Csak megjelent előtte és betöltötte lelkét

imádattal mind halálig.

A szegény öreg csak véletlenül jutott el a tűzhely mellé, melynél a

boldog emberek melegszenek. A sziv igaz osztályáról nem igen volt

fogalma. Feleségének megpróbált eleinte mesélgetni; de a jó asszony

csakhamar elálmosodott rajta, vagy minduntalan kifutkosott a konyhába.

Fiai megszöktek keze alól. Mindennap tudakozódott utánuk, megsimogatta

hajukat s néha még azét is meg akarta, a kinek feje körül vészthordó

golyók röpködtek. De csak annyi volt az egész; Mari lett mindene, a

többi kivül állt a mindenen. A háromszöget, melyet maga körül vont,

egyedül Mari lépte át s ezzel nem vége volt a bűvöletnek, hanem

kezdődött az. Lelkének új, ismeretlen felét fedezte föl, mikor leányát

abba a világba vezette, mely tulajdonképen az övé volt. Csak az

előcsarnokba vitte ugyan, hol semmi örvény, semmi homály, semmi téveteg

nincs, csupán virágillat, fény és harmónia; de azért mégis egy uton

jártak. Mennyivel szebb volt itt minden, mióta ketten vannak! Nem, az

öreg boldogabb és tudósabb volt, semhogy aprólékos változásokra

ügyelhessen. A mi beköszöntött, azt ugyis a kor hozta magával. Mari már

felnőtt, nagy leány, ki ha utczára megy, észreveheti, mint bujik elő

egyik sarokból is, másikból is egy-egy legényfej, melynek forrongó

terveiben ő szerepet játszik. Most már van kivel kaczérkodjék, hát

kaczérkodik.

Ime, minő szépen mosolyog Béla ablaka alatt a világlátott mendikásra, ki

az ő éber felügyelete alatt nagy buzgalommal kötözgeti be zsuppal a

drágalátos szép hónapos rózsákat.

– Gida ur, – szólt a lány – hallom, hogy már ez az utolsó esztendő.

Innen-onnan elhágy bennünket?

A mendikás egyet harapott e szavakra pipája csutoráján, egyet

csavarintott a keze alatt bánkódó rózsatőn és megpihent.

– Utolsónak, – mondá – még nem utolsó, könyörgöm alássan. Csak

rektóriára megyek ki, hogy egy kis pénzecskét szerezhessek az

előmenetelre. Mert már csak a papságig nem igen szeretnék megállapodni.

Hiszen már most annyi, mintha az lennék. Visszajövök én még, könyörgöm

alássan, visszajövök én még.

– Hozza isten, Gida úr.

A mendikás apró szemei felcsillantak ezekre a szíves szavakra s a

csutorának rettenetes kínszenvedése közt eképen folytatta: