csöpögetve spanyolviaszszal; ürömcsepp gyanánt hullott Béla idilli
örömeinek habzó kelyhébe. Gorombán ragadta vállon, hogy ébredjen föl,
mert álmában a sors nehéz bilincseket kovácsol neki. Nem hallja-e a
kalapácsütéseket? Béla hallotta. És törülgetni kezdte szemeiből az
álmot: kerülte Marit. A kis kék szalag, melylyel a fényes hollófürtök
össze voltak kötve, sokszor röpködött az udvaron és hívta őt; s Béla a
hátulsó kapun osont ki. Ő kapta meg az első bimbót a kertből, (még Gida
kötözte be őszszel a fáját) de oly sokára köszönte meg! Nem egyszer
lázadtak fel érzései a kényszeröltöny ellen és összeszaggatták ezt.
Ilyenkor édes szemrehányással simogatta homlokáról a felhőket Mari és
tudakozódott baja felől. Most ez volt a baja, máskor az, harmadszor
amaz. Oh minő utálatos szerep! A lány, szegény, vigasztalgatta magát, a
mint tudta. Nem egyszer hallotta, hogy a költőknek vannak névtelen
fájdalmaik. Ilyen lehet Béláé is. Semmi köze hozzá szerelmüknek; sem az
ő hitének, sem Béla igazlelküségének. Hisz ő csak hallgatta olykor
azokat a bizonyos szomorú verseket, melyek fájdalma, ki tudja, honnan
fakad; sóhajtása, ki tudja, hova repül?! És mégis, hogy elszorult rajtok
a szíve! Hát annak a szívnek hogyne lennének rossz órái, (hisz van a
világon ősz, alkony, árva és koldus) melyből vétettek?! És mit is érne
az ő csókja, mit érnének az ő ölelő karjai, ha nem lenne azon a homlokon
bánat, a mit lecsókolhat; azon a keblen teher, a mit leemelhet; a körül
az élet körül viharok, melyektől megvédelmezheti! Mosolya nem volt
követelő; ragyogott a nélkül is, hogy visszamosolyogtak volna rá.
Akármelyik lányka oda adhatja gyermekfejjel szívét valakinek első
hevületében; hogy meg tudja őrizni azt a legérdemesebb számára, ahhoz
anya kell. Akármelyik sem kerülheti el a viharokat, ha szívének kormánya
után indul; hogy a hajótörésben csak könyeit hagyja, lelke kincseit
megmentse, ahhoz anya kell. Marinak nem volt anyja.
IV. FEJEZET. Mit hoz az ár?
A viharok közeledtek. A tekintettől, melyet Béla akkor vetett rá, mikor
a legutolsó pár hétre jött vissza Kálozdról a kollegiumba, Mari lelke
mélyeig megdöbbent. Hisz ez már nem fájdalom; ez nem tiszta
lelkiismeret! E tépelődés forgatta-e ki annyira harmonikus valójából,
vagy más gyötörte szívét; de az nem Mari volt többé, a szerelmes,
derült, hívő és boldog Mari, a ki oly téveteg léptekkel járkált egy
nyári estén Bélával a kert hátulsó útján. Arczából kikelve, egész
testében remegve, a szerte heverő kerti eszközökben: ásókban,
gereblyékben meg-megbotolva, a kétségbeesés szánalomra méltó képét
mutatta. El-elhalványodott és kiszáradt ajkai reszkettek a
felindulástól; míg apró kezeivel simogatta haját, öntudatlanul tépte
azt; a kis kék szalag az útfélen hevert; égő szemeit nem emelte föl a
földről. Sokszor megmozdultak ajkai, mintha mondani akart volna valamit;
de csak csuklás lett a vége. Soká, soká tartott e kínos séta. A mellett
a rózsafa mellett, melynél egyszer régen a feltámadott Béla találta (már
akkor szerette rég), megállt a lány és mereven rávetette szemeit
kedvesére.
– Szeretsz még, Béla? – kérdé. Hangja tompa, halk, ércztelen, idegen
volt. Mintha nem is ő szólt volna, hanem valahonnan a nagy itélőszék
magasából, vagy lelkiismerete mélységéből intézték volna Bélához e
kérdést.
– Szeretlek, – sugta.
– Hát nem fogsz elhagyni?
– Oh Mari! Nézz oda. Nem szerette-e az eget az a csillag, melyet végzete
lehajít? És mit tehet a kényszer ellen? Csak szeret – és semmivé lesz.
Mari még mindig mereven nézett Bélára. A hulló csillagot nem vette
észre; oda se nézett. Megfogta szerelmesének kezét, (alig találta, úgy
reszkettek az övéi) és felsóhajtott:
– Szíves örömest dolgoztam volna érted, ha szegényen maradsz.
Azután eltünt. Béla magára maradt a mályvarózsák mellett. Magára! Mennyi
kisértet lármázott, tánczolt, csúfolódott, tapsolt, kaczagott körülötte!
Ha a mennytől legtávolabb a magány van, úgy e vergődő ifju lélek magában
volt. Pedig a csillagok oly tisztán ragyogtak körülötte és egy elkésett
fecske oly bizalmasan füttyentett feje fölött. Azt hitte, ha szíve
szakad is, meg kell mentenie az ólomsúlyoktól szárnyait, melyek ama
fényes világig fogják emelni. Mi lenne belőle szárnyaszegetten?
A nagytiszteletű úr – kis kerek bársony sapkájával fején és a tudomány
örök derüjével arczán – épen jókor nyitott be leányához.
– Galambom, hogy vagy?
Mari nem felelt. A galambfészek igen szomoruan nézett ki. A lány arczát
összekulcsolt karjaiba rejtette varró-asztalán és meg sem mozdult. Az
öreg azt hitte, aluszik és megnézte óráját, hogy talán nagyon belemerült
Comenius-ba. Csak kilencz óra volt. Óvatos, nesztelen léptekkel lopózott
Mari háta mögé és szeliden megsimogatta rendetlenül szétomló haját,
melyből hiányzott a kis kék szalag. Nem aludt. Fejét nem emelte föl a
gyöngéd simogatásra; inkább – mintha fájt volna neki – intett kezével
atyjának, hogy távozzék. És egyre csuklik vagy sír.
– Gyermekem, galambom, mi baj? Bántott valaki? Beteg vagy? Csókolj hát
meg.
Így tudakozódott, ijedezett, édeskedett a nagytiszteletű úr. De
mindhiába. Ma nem csókolta meg Mari, kinek az ég alatt semmi baja sincs,
csak csuklik és sír. Még arczát sem emeli föl. Atyjának hallgatnia kell
fájdalmát; de nem láthatja elborult szemeit. Ép így sír a szél odakünn;
ép így panaszolja vég nélkül való bánatát. A szegény öregnek valósággal
kétségbe kellett volna esnie, ha leglesújtottabb perczében nem tesz nála
részvétlátogatást az a tudós német kollégája, ki oly meggyőzőleg
magyarázta el, hogy fiatal leányok kedélyrázkódásait nem kell sokra
venni; legtöbbször ok nélkül támadnak s mindig vele járnak korukkal és
nemükkel. Bizonyára ez is csak korával és nemével jár Marinak. De azért
nem fog ártani dr. Barkó. Addig is, míg megjönne, sorra kinyitotta a
nagytiszteletű úr az ablakokat és hozatott friss vizet. Szükség volt rá,
mert a lányka elalélt. A ránczos vén homlokon – a német kolléga
biztatásai daczára – kigyöngyözött a veríték. Ügyetlenül és ijedten
forgolódva bontotta ki egészen rendetlen haját, oldotta meg ruháját,
húzta le czipőjét és fektette ágyába. Azután leült mellé és leste, a
mint lassan-lassan nyitotta ki szemeit, e szép, sötét, révedező,
kétségbeesett szemeket. Ezenközben megérkezett dr. Barkó, megtapogatta a
beteg homlokát, üterét és leült az ágy elé.
– Az ütérverés gyorsasága, – kezdé, (tanár volt a kollégiumban,) – a
test időszerint való állapotától, az életkortól és nemi különbségtől
függ. Nőknél tudvalevőleg sokkal sebesebb, mint a férfiaknál. Innen
magyarázom én a kisasszony állapotában talált egyetlen aggodalmas
körülményt. Mert a szív óriási munkát végez egy huszonnégy óra alatt.
Azaz végezhetne, ha akarna. Kiszámították a tudósok, hogy a szív munkája
milyen nagy súlyt emelhetne minő magasra. A kisasszony szíve a jelen
körülmények közt még nagyobb sulyt emelhetne még magasabbra. Ha
tudniillik akarná. De nőknél az egyáltalában így van. Az előadottak
eredményét levonva, a kisasszony állapotát normálisnak találom. Hála az
égnek! A pihenés majd le fogja csöndesíteni a billentyüket. Mert ezek
okai mindennek. Nyugodalmas jó éjtszakát kivánok.
A német kolléga véleményét e szerint már egy szakértő nyilatkozata is
támogatta. Teljes oka volt tehát Hajós Gábor urnak az éjjeltől, a
pihenéstől minden jót várnia. De neki magának sem hozott az semmi jót. A
várlak régen volt ily komor, sőt fenyegető, mint ez éjjel. A külső
őrtüzek az égen egymásután aludtak el s úgy tetszett, mintha az erősség
minden védelem nélkül maradt volna, kitéve a furfangos ellenség
meglepéseinek. A szél el-elhozta a távoli harczmorajt. Az ellenséges
seregek nehéz felhői egymásután vonultak föl az égre. Az első ágyu
eldördült. Utána a második, harmadik és a többi. A csattogó kardok
villognak és a pokolbeli kénes tüzek czikáznak jobbra-balra. A várablak
reszket… A professzor úr sokszor meggyújtja, meg eloltja a gyertyát.
Olykor meg is rémül és azt hiszi, öreg fejének ily ádáz támadás ellen
nem nyujt elég menedéket ez a vár; csöndesen fölkel és átmenekül leánya
szobájába, hol az álmatlan Örzse a mécsvilágnál mélyen bele van merülve
szent Dávid zsoltáraiba; az igaz, hogy ének helyett csak a száját
mozgatja hozzájok. Nem kerüli ki az Énekek Énekét sem és elmotyogja a
csodálatos menyasszony minden szépségét, kinek bámulására hivatnak föl
Jeruzsálem leányai. Észre sem veszi, hogy a nagytiszteletű úr
minduntalan megfordul a szobában és föléje hajlik leányának. Mari szemei
le vannak csukva s meg-megszakadva szedi a lélegzetet. Az öreg elhiszi,
hogy alszik és visszavonul fenyegetett várába. Lenyugszik és olvasni
kezd. Valamennyi könyve arról szól, hogy milyenné neveljük
gyermekeinket? A sorok minduntalan elfutnak szemei elől s belsejében
szívét facsarja a kérdés, hogy ki tudja boldoggá nevelni gyermekét?!
Mari oly boldogtalan és kétségbeesett volt, a milyen csak egy fiatal
szív lehet. Nem is fájdalomban, hanem valami megmagyarázhatatlan
rettegésben teltek napjai. Dr. Barkó azonban állapotát teljesen
rendesnek találván, felszabadította, hogy elhagyhatja az ágyat. Mari
fölkelt; de a mi virág volt rajta és körülötte, édes, illatos, azt mind
otthagyta. Mint a lélek suhant át a szobákon, megfogyva, sápadtan,
halkan és reszketve. A fátylat, melybe burkolózott, sohasem emelte föl
szívéről. Az egész templom-utczai házra ránehezedett titka. Örzse
asszony – a mint hiába vigasztalgatta, hiába tett kedvére mindent –
türelmét vesztve motyogta magában, hogy már csakugyan nincs egyéb hátra,
egyenesen Gileád hegyeiről kellene számára balzsamot hozatni. Nem hiába
megálmodta ő már két éjjel egymásután, hogy a frigyláda a filiszteusok
kezére került, mint Éli próféta idejében. A nagytiszteletű úr, miután a
kritikus éjtszaka elmult, általánosságban az időtől várt orvoslást; de a
kollégiumból mindennap szokatlan sietséggel indult haza és egyszer
megvallotta dr. Barkónak, hogy sem éjjele, sem nappala nincs. Legjobban
megütközött azonban a dolog ilyetén állásán Bihari Gedeon gadóci rektor
úr, ki egy kis búzát hozott be a vásárra, és beköszöntéskor
megfoghatatlanul hideg fogadtatásban részesült. Már azon kezdett aggódni
magában, hogy a szívet, mely már annyi, mintha az övé lett volna, valami
gézengúz léhütő elhalászta tőle, mikor a nagytiszteletű úr szíves
meghívása éjjeli szállásra és a távozó Kálozdy Béla búcsúebédjére,
egyszerre jóvá tett mindent. Nem, itt még mindig tudják, hogy ki ő
voltaképen. Családtag. Legalább már annyi, mintha az lenne.
[Illustration: Mint a lélek suhant át a szobákon megfogyva, sápadtan…]
Béla búcsúzott. Immár teljesen betölt Werbőczyvel és Papiniánussal,
Birkás Péterrel és Mihály Ferencczel, a két ügyefogyott
tanárprókátorral, az iskolával és Dunaszöggel. Hogy a nagytiszteletű úr
jobban nem búsult utána, csak az aggodalom volt az oka, mely leánya
fölött terhelte lelkét. Mert Béla volt az ő főbüszkesége. A
legtökéletesebb eredmény, melyet tudománya és gondjai elértek valaha.
Gyermeke, alkotása és dicsősége. Elmében világos és éles; a két jogtanár
úr egy-egy fogósabb kérdésben vitába sem mert bocsátkozni vele. Lélekben
nemes és fogékony; költő, ki nemcsak érzett, hanem tett is. Sok szegény
deák emlegeti. Nincs a sárhoz nyűgözve, van ideálja. A sorsnak, ha úgy
keresi ki, hogy kire bízhat méltán földi javakat, akkor is első sorban
kellett volna találnia Bélát. Testben erős, viseletében urias. A
bizonyítvány, melyet a dunaszögi kollegium kiállított, az esperes úr
megpecsételt és a tanári kar aláírt részére, keresni látszott a
hizelgőnél hizelgőbb szavakat. Iszák Mihály, a história tanára, ki sok
jó napot töltött a kálozdi pinczében, erőnek erejével beletétette az
általános eredmény rovatába, hogy: «példátlan.» A magaviselet rovatába
ellenben, Ujhelyi esperes úr sürgetésére, (kinek négy eladó leánya és
igen sok vérmes reménye volt,) az került, hogy: «példás.» Uram, istenem,
milyen ember lesz még ebből valaha?!
Mintegy erre a kérdésre látszott felelni Bihari Gedeon úr, ki a különben
csöndes folyású búcsúebéden, – balkezét hol sörte-hajába mélyesztgetvén,
hol aranyrojtos kék nyakkendőjét igazgatván vele, – a következő
felköszöntést rögtönözte.
– Bocsánatot könyörgök alássan, nagytiszteletű tanár úr, hogy e díszes
társaságban csekély szómat fölemelni bátor vagyok. (A konyhaajtó
megnyikkant és Örzse asszony hallgatózott.) Valamint a nap is akkor
tetszik legfényesebbnek, mikor bucsúzik, azonképen tekintetes Kálozdy
Béla úr magas tulajdonságai is a jelen ünnepélyes perczben kétszeresen
tündöklő fényben jelennek meg lelki szemeim előtt. Mert, könyörgöm
alássan, ő nem leáldozó, hanem fölkelő nap. Bizonyára méltán
köszönthetjük benne hazánk és szegény, elnyomott, de immár ébredő
nemzetünk egyik diszét s egyházunknak, ezen hiába ostromolt kősziklának,
egyik dicsőségét. Meg vagyok győződve róla, hogy mindnyájan, kiknek e
diszes asztalnál jelen lenni szerencsénk van, örömáradattól zugó
kebellel kívánjuk, de kívánom különösen én lelkipásztori alázatos
könyörgésemmel, – mert már annyi, mintha az lennék, – hogy az Úr Isten
tekintetes Kálozdy Béla urat az emberiség, a haza és a reformált
hitvalló egyház örömére soká, igen soká, megszámlálhatatlan esztendőkig
éltesse!
A poharak emelkedtek. Mari és Béla is koczintottak. A nagytiszteletű úr
(az Isten megbocsát ennyit gyarló emberi voltunknak) e perczben
megfeledkezett leányáról. Egy valóságos örömköny jelent meg pilláin és
becsületes hiuságában hosszan nézte Bélát.
Ezen a délutánon sokan várták a távozót. Várták többek között
Ujhelyiéknél, hol a három idősebb kisasszony piros szalagokat kötött és
– mivel tudták, hogy Béla szereti a költőket – a káplántól elkérték
kölcsön Petőfi-t s kinyitva tették oda az asztal közepére. Várták
Bogdányi ügyvéd úrnál is, hol a pinczéből igazi 34-dikit hozattak föl,
hogy minden perczben kéznél legyen. Várta a kaczér Vigyázóné, kiről a
vénecske Bogdányi kisasszony azt szokta mondani, hogy Dunaszögön ő a
fiatalság megrontója. Ezzel azonban Vigyázóné igen keveset gondolt,
hanem egész nap reggeli öltözetben várta Bélát; talán végre sikerül!
Mind hiába várt. Kárba veszett az esperesék Petőfije és piros szalagja
ép úgy, mint a kaczér asszony csábító pongyolája. Csak Bogdányi fiskális
úr vette ki a maga részét a 34-dikiből. Béla otthonn töltötte a délutánt
s csak a háziaktól búcsúzott. Bement Marihoz is. Az ajtó előtt oly
gyáván viselte magát, mint valami tolvaj. Megállt és keze reszketett a
kilincsen. A mint belépett, Marit karjára hajtott fejjel találta varró
asztalánál. Sem föl nem tekintett, sem üléssel nem kínálta meg. Béla
megállt előtte s akadozva kezdé:
– Búcsúzni jöttem, Mari kisasszony. Ne nézzen rám, mert nem tudok búcsút
venni. Pedig távoznom kell örökre, ha mindakettőnket nem akarom végkép
boldogtalanná tenni. Ön szép, ifjú, vidám… – itt elakasztotta a
tekintet, melyet Mari rávetett, (a szegény leány nem volt szép többé,
ifjúsága is messze volt, és a vidámságtól a végetlen választotta el) s
csak szünet mulva tudta folytatni: – Önt meg fogja vigasztalni a szomorú
bizonyosság, hogy a kire szíve kincseit pazarolta, az nem volt érdemes
ezekre. És el fog jönni az érdemes. És boldogok lesznek mindaketten. Én
magam fogom csupán együtt töltött napjaink emlékének kinjait viselni. A
sors elszakít öntől. A kéz, mely végzetemet magában tartja, kettőnk közé
furakodott és elválaszt. Én nélküle tehetetlen nyomorúlt vagyok és nem
kárhoztathatom önt arra, hogy száraz kenyeret osszon meg velem. Volt-e
egy éhenhaló valaha boldog? Csak képzelte-e magát annak? Oh Mari,
bocsássa meg, hogy az ön mosolya erősebb volt, mint meggondolásom és
szerelmem elnyomta a becsület egyenes hangját. Örök szemrehányást viszek
magammal e házból, pihenést nem ismerő lélekfurdalást, mely siromba fog
kisérni. Nem vagyok oly rossz, Mari, a minőnek képzel. Ime, kegyetlen
birája vagyok vétkemnek. Elitéltem magamat a szörnyű büntetésre, hogy
önnek mindezt szemtől szembe, élő szóval mondjam el. Nem vagyok egészen
romlott. Szeretem önt e perczben is. Bocsássa meg nekem és nyujtsa
kezét. És legyen úgy, mintha sohasem léptem volna át e küszöböt. És
legyen úgy, mintha sohasem ismertük volna egymást. És legyen úgy, mintha
már meghaltam volna.
Mari fölvetette mélységes, barna szemeit az ifjúra. Mindnyájan láttunk
viasz-alakokat, melyekről az elbizott magyarázó sohasem mulasztotta el
megjegyezni: mintha csak élnének. Ilyen volt e pillanatban Mari. Mintha
csak élne. De már hangja valamely mély sírból hangzott föl:
– Tehát itt hagy, és nem fog megmenteni?
Ennyi volt mindössze, a mit mondott. Bélának nem volt felelete. Utolsó
szóváltásuk befejeztetett. Az ifjú víg baráti körben töltötte a
búcsúestét. A poharak csengettek és víg dalok harsantak föl. Tele volt
mindenki reménynyel a jövő iránt. Az egyik reménye egy csöndes paplak; a
másiké a zöld asztal koszorui; a harmadiké egy szép feleség. De
mindegyik meg volt győződve róla, hogy az ő reménye semmi ahhoz képest,
a mi Bélára várakozik. Vagyon, hirnév és boldogság. Pajtás, ölelj meg
utolszor! Itt a poharam, igyál ebből! Az egészségedre! Annak a
bizonyosnak az egészségére!
Oh Istenem, minő zilált lélekkel és nehéz fejjel indult Béla hazafelé az
éjtszakában. Kucsmáját levette, atilláját kibontotta, hogy fejét, mellét
szabadon érje az éjjeli szél. A templom-utczai háznál már mind aludtak;
az a bizonyos ablak is sötét volt és a szoba csöndes. Csak a kerti lak
végében látott egy mozgó alakot. Besurrant, hogy észre ne vegye. Az az
alak a mendikás volt, kinek már bevett szokása, hogy lefekvés előtt séta
közben elszí egy-két pipa gadóczi dohányt a jobbik fajtából. Hiszen
tulajdonképen csak azért ment oda rektornak. Egyhangú lépteinek zaja jó
ideig hangzik a ház előtt a csöndes éjben. Néha be is tekint a
felcsillant ablakon; de nem akarja Bélát készülődésében háborgatni. Ime,
az egész szoba hogy össze-vissza van hányva. Ugyan mi lehetett az a
papircsomó, a mit most a gyertya lángja fölé tartott és elégetett? Talán
versei. Hallott róla valamit, hogy Plato és Balassi Bálint óta divatban
van verseket égetni. Ejnye, ez a pipa sehogysem akar szelelni. Különben
eleget is szolgált mára. Az egyhangú, nehéz lépések elhangzanak és csönd
lesz. Csönd egész addig, mig Matyi füttyszóval közeledik haza felé. A
Griffből azzal indúlt meg, hogy pénzért megy haza; de az egészből csak
annyi volt igaz, hogy hazajött. Béla világos ablaka a menekülés földét
jelentette neki és reménység szállta meg balszerencsétől zaklatott
szívét, hogy nem lesz kénytelen hollóként repülni vissza a bárka
ragadozó állatai közé. Bekukkant.
– Jó estét, Béla. Te most bizonyosan azt gondolod, pajtás, hogy én örök
búcsút akarok tőled venni, és sajnálod a pénzedet. Isten őrizz! Ha a
sors rövid időn arra nem kényszerít, hogy felakasszam magamat, megadom
becsülettel egy krajczárig, a mivel tartozom. Adhatsz akármennyit.
Bizzál bennem, mint a kősziklában.
Béla nem bizott ugyan benne, mint a kősziklában, hanem azért odaadta
neki tárczáját. Miután éjjeli vendége (kinek szemei mély gödréből
egyszerre szikrák villantak elő) kedvére gazdálkodott volna benne,
érzékeny búcsúzások és fogadkozások közt ismét magára hagyta. A Griffben
megjelenésére támadt csodálkozó moraj és lelkesedés nem hallatszott oda.
Körüle megint csönd lett. Csak az öreg Duna egyhangú mormolása
hallatszott a távolból. Béla kinyitotta ablakát, hogy friss levegő
áradjon szobájába. Hosszan bámult ki a sötét, hangtalan éjbe. A
kisértetek is nyugodtak és nem háborgatták zsibbadt lelkét. Csak egy
fehér alak üzött a távolban játékot vele. El-eltünt, meg újra megjelent.
Lenge volt, mint a nádszál, szomorú, mint a kétségbeesés, és egy
pillanat alatt elenyészett, mint a sóhaj. Nem, csupán káprázat volt az
egész. Béla becsukja ablakát, és régi nagy karosszékébe ül. Bünhődik.
Azt hiszi, a legkeservesebb bünhődéssel, melyre magát kárhoztathatta.
Lehetetlen, hogy az égi hatalmasság még sulyosabbat szabjon fejére.
Bünhődik, mig a hajnal első sugarai megjelennek neki is tisztán,
fényesen, kiengesztelőleg, békítve, mint bárki másnak. Már hallja, mint
döczög a ház elé a régi hintó, melyen el fog utazni. A vén kocsis
megzörgeti ablakát.
– Ifiuram – kiált be fogatlan aggodalmában, végünk lesz, ha meg nem
indulunk. Nagy út ide Kálozd. Pedig estére otthonn kell lennünk.
Felrakják a holmit és megindulnak. Még mindenki alszik a háznál. Az
ablakfüggönyök mindenütt le vannak eresztve. A várlakban sem verték még
az ébresztőt. Mari is alszik. Alugyék csöndesen és ébredjen boldogan!
Béla beveti magát a szakadozott, foldozgatott, kék kocsiülés legsarkába.
Még csöndes az egész város. Csak valami távoli utczában kurjogat egy
részeg csoport. A pajtások, kik Béla után búsúlnak. Aztán egy-két
szekeres gazda siet kifelé munkára. A kocsi átdöczög a hidon. Mintha e
csöndes méltósággal folyó viz most már örökre elszakítaná őt Maritól.
Nem jobb lenne-e belevetni magát és visszauszni hozzá?! Hogyan tudsz
elszakadni tőle?! Lesz-e egednek ilyen fényes csillaga valaha? A kocsi
odább döczög, keresztül a város határán a felhúzott sorompó alatt. Át és
odább a visszatérés reménye nélkül. A városvégi apró házak rég eltüntek,
csak a nagy templom tornyának aranyozott csillagán játszanak a sugarak.
Attól a toronytól nem messze laknak ők. Talán épen e perczben lopózik
ágyához egy jó barátja: a hajnali sugár, felszárítani legalább egy
könycseppjét, melyet ő sajtolt a világ legtisztább szívéből. E könyeket
neki kellene lecsókolnia. Az ő ajka sohasem fogja érinteni többé azt a
fehér arczot, melynek emlékét szivében magával viszi. Meddig, hová,
miért? A kocsi csak döczög tovább és nem ád feleletet. A távol köde már
egészen elnyeli a várost és mindazokat, a kik ott laknak. Senki sem
vonhatja ki magát a gyötrelmes igazság alól, hogy csak vesztett
kincsének értékét érzi igazán. Béla föláll a kocsiban és visszanéz.
Fénylő szemeiben egy köny csillan föl. E könyben messze-messze uszik
tőle mindaz, a miért szerelmét fel akarta áldozni: a vén kastély, az
arany kalászszal ringó földek, a gyémántokkal rakott menyasszony és a
nagybátya rideg szíve. Usznak-usznak a távolba és a visszatérő ár
csöndes dajkálással hömpölygeti felé Marit. Ő az, színről-színre ő. Tárd
ki hát karjaidat és ölelj meg. Én vagyok a te vőlegényed! Fogd meg hát a
munkát és segíts nekem. Én vagyok a te férjed!… Béla visszavetette magát
a kocsiba és éles, harsány, türelmetlen hangon rivallt a kocsisra:
– Fordulj vissza, János!
Az öreg morgott ugyan valamit, hogy végük lesz, ha estig haza nem érnek,
hanem az urfi nem olyan hangon osztotta a parancsot, hogy ellene mert
volna mondani. Bizonyosan ott felejtett valamit. Megfordultak. Már
látták újra a tornyot és átmentek a sorompón. A hid azonban épen ki volt
eresztve; gőzhajó közeledett. Meg kellett nekik állni. Béla
türelmetlenül ugrott ki a kocsiból, és gyors léptekkel, izgatottan járva
föl s alá, alig győzte várni, mig a fütyülő, füstölő, zakatoló vizi
szörnyeteg odább jut. Már nem látott semmit maga körül. Nem látta, hogy
a malmok táján három kis, ide-oda czirkáló csónakot nagy és egyre
gyarapodó csoport kisér lázas figyelemmel a parton. Semmit sem látott.
Hála istennek, végre benn vannak a kieresztett hajók; tovább mehetnek.
– Siess János, ne kiméld a lovakat.
A vén fogatlan megint eldörmögte, hogy úgyis végök lesz, ha estig be nem
állítanak Kálozdon, és elővette az ostort. A házak csak úgy repülnek
mellettök. Nini, hisz ez korhely Mátyás! Ugyan hova szaladhat ez
ilyenkor hajadon fővel?
– Matyi, Matyi megállj!
A korhely nem állt meg. Hát ezek ugyan mit akarhatnak itt ilyen korán
reggel? A nagytiszteletű esperes úr Iszák meg Birkás professzorokkal.
Hogy összedugják a fejüket és minő visszatetsző bámulással tekintenek rá
a kocsiba. Ugyan mit beszélhetnek ott a sarkon az a vén kofa, meg az a
rüpők szakácsné, hogy olyan nagyon tördelik a kezüket és olyan
elrémülten óbégatnak? Hát soha sem lesz már vége ennek a
templom-utczának? Ez már a Vigyázóné háza; ott van az ablakban és
elfeledte kifesteni magát. Ez meg a papéké. Végre itt vagyunk.
A kapu tárva van, az udvar üres. Csak három idegen vénasszony sug-bug a
kut körül. Örzse nincs köztük. Béla leugrik és beront a szobákba. Mind
mind üres egymásután. A várlak bástyái elhagyottak, sőt – mintha ádáz
ellenség ütött volna rajtok – össze vannak rombolva. Az ebédlő asztalán
egy gyertya ég, melyet ott feledett valaki, hogy fényes nappal
világosság helyett ijedelmet terjeszszen. A korhely ágya érintetlen; ma
éjjel ebben nem aludt senki. Kalapja, mely az imént hiányzott fejéről,
ott hever a szoba közepén; könnyen megtalálhatta volna, akárminő sietős
dolga volt. Itt következik Mari szobája. Béla benyit. Ott találja a
mendikást, ki két könyökével a kis varróasztalra támaszkodva, bámul maga
elé.
– Mit keressz itt? – kiált rá.
– Engem hagytak házőrzőnek, mint családtagot, – felel a kérdett és meg
sem mozdulva teszi hozzá: – Egy lelkipásztornak sohasem szabad
leroskadni a csapások sulya alatt. Én őrzöm a házat.