Egyszerre Bálint szólalt meg:
– És így kéz-kézben haladtunk volna egy életen által.
– És így kéz-kézben mehetsz át egy életen olyannal, a ki szeret, s ki
méltó szerelmedre.
Bálint némán megszorította a kezét. És csak mentek. Most a mellett a ház
mellett haladtak el, a melyben legelébb látták meg egymást.
De nem szólott egyik se. Áthaladtak a nyugvó Szabad-Szent-Tornyán,
mintha ebből is kihalt volna az élet, oly csendes, álmatagon csendes
volt minden. Aztán itt künn a pusztán, csak egymást láthatják már a sűrü
hó közepén. Hó-tenger merre szem lát… és magány.
– Julcsa, mindent megigérek, csak egyet, egyet tegyél meg.
– Mit, Bálint?
– Nyújtsd ide az arczodat, hogy egyszer, egyszer még megcsókolhassam.
A lány reá hajolt. Hideg arczát odanyújtotta a legénynek és a csók,
mintha megfagyott volna. Egyik se érzett semmit.
– És most megigéred, hogy hűséges párja leszel a feleségednek, meg?
– Isten engem úgy segéljen! – S az ember felemelte kezét. A lány hitt
neki.