Éjfél után egyre járt az idő, midőn a kisrátai tanyára értek. Még
pislogott benn a mécses.
– Engem vár, reggelig elvár néha, – mondta Bálint.
– Látod, megérdemli, hogy ezentúl része legyen az éjszaka s az élet
nyugodalmában.
Beléptek az udvarra. A kutyák megismerték gazdájukat. Nesztelenül
futottak a pitvarig. Bálint leverte magáról a havat, le a lányról is.
Beléptek a házba. A fiatal asszony sokáig virraszthatott, ott ült
felöltözve egy karos-széken, egyik karjára borult s alszik.
Julcsa csendesen odalépett hozzá.
– Nézd Bálint, milyen szép, mily csendes, nyugodt, tiszta az ajka. Nézd,
milyen nyugodtan alszik. Párod lesz az élet viharaiban s nyugodt szivvel
térhetsz hozzá pihenni bárhonnan is. Örzsi, Örzsi! – ébresztette a
fiatal asszonyt.
Az felriadt, aztán azt hitte, hogy Julcsát és urát az álmában látja maga
előtt, nagyot sóhajtva, visszahanyatlott a székre.
– Ébredj, mi vagyunk. Nézd Örzsi… én meg az urad.
Az asszonyka kitörülte az álmot szemeiből és álmélkodva, szinte
megrettenve, látta őket maga előtt…
– Hazajött s megkért, legyek én nálad a közbenjáró. Kérleljelek meg
téged. Eddig nem szeretett, ezentúl hűséges párod lészen. Úgy-e, úgy
lesz, Bálint?
Bálint, könyekkel telt szemmel, beszélt volna, de szólni nem tudott,
csak a két ujját emelte fel esküre.
– Ne esküdj, Bálint. A pap előtt is esküdtél. De hűséged első pillanatja
csak a mai éjszakától kezdődjék. Legyen a tied, Örzsim. Légy boldog
vele, add a kezedet neki és aztán nekem. Úgy… És most az Isten áldjon
benneteket.
És a leány, a nélkül, hogy amazok megakadályozhatták volna, összehúzta
keblén a nagy kendőt s kiment a házból. Azok meg utána indultak. Az
asszony hálálkodni akart volna, – az ember marasztotta.
[Illustration: Julcsa csendesen odalépett hozzá.]
De Julcsa csak ment… Nem akarta hangjukat hallani többet. Sűrün, sűrün
hullott a hó, nehezen, bajjal lépett. De azért úgy érezte, szárnya nőtt,
a melyet ha kibont, átiramlik véle a mindenségen.
Nem érezte a fáradságot. Mélyen járt a hóban, de mit bánta ő most? A
faluig kis csapáson haladt, onnan meg… Tudja jól az utat.
Ugy háromkor, mikor a falu közepére ért, elállt a havazás. Tiszta,
csillagos éjszaka. Merre a szem lát, hó és hó. Egy végtelen fehér lap a
világ – s benne úgy érzi, egyedül halad… egyedül a révpart felé. Hát ha
itt fagy meg az úton? Nem, nem lehet, nem szabad… Az Isten vele volt
egész éjjel, ezentúl se hagyja el.
Ment.
Erre már tudja, várják itt otthon, otthon van. Négy óra volt, hogy a
János kunyhója elé ért. Benn mécses égett.