A korcsma elé ért. Belülről harsány muzsikaszó hallatszik, tán egy egész
banda húzza. Bele-belebömböl Bálint szava, kemény, durva betyárnóta.
Betyár szilajsága, fékvesztett szenvedélye beszél belőle, ki mindenre
kész, mindenre el van szánva.
Julcsa még egy perczig tétováz… A hólepte tornáczon megáll. Csak a banda
s a Bálint hangja. Lány nincs az ivóban. És ha lenne! Akkor is – mert
másképp nem lehet.
Kinyitotta az ajtót. Bálint háttal feléje. A primás ráhajlik a vállára,
úgy húzza, a banda egész erejével kiséri.
Julcsa egyenesen odamegy hozzá s ráteszi a Bálint vállára a kezét.
– Bálint, – szólalt meg.
– Ki az… A Julcsa… haj… a Julcsa! – és hangosan kaczagni kezdett. – Hát
ide jöttél utánam? Most már kellek neked… Vagy azt akarod megtudni, hogy
milyen a vármegye tömlöcze? Dohos az, penészes, hugám. A ki ott hűsöl,
annak sok mindentől megy el a kedve, még a dalolástól is.
– Bálint, hallgass meg csak pár perczig. Küldd ki a czigányt.
– Nem tetszik a nóta? Tudok én vígabbat is! – Bálint fütyülni kezdett,
majd eldalolta a nóta szavait:
«Nagyváradi váradi vár alatt,
Vasalják a keselylábú lovamat,
Míg a keselylábú lovam keselylábát vasalják,
Szent-Tornyában a babámat csókolják.»
– Hallgass, Bálint, vagy elmegyek s akkor sohse fogod megtudni, miért
jöttem ide.
– Hát ha úgy van, elküldöm őket… Úgy se beszéltünk már kettesben rég.
Lóduljatok ki a tornáczra… Pakoltok hát? Gyorsan!
A czigányok kiváncsi arczczal kisompolyogtak a szobából.
Hogy egyedül maradtak, Julcsa odajött elé és szembe nézve vele,
határozott hangon beszélni kezdett.
– Hallgass meg, Bálint. Ne gúnyolj, ne sérts meg. Sokat szenvedtem
érted, te sokat szenvedtél értem. A jó Isten nem kivánta a frigyünket.
– Nem… Nem kivánta! Hej nem az!
– Ne kivánjuk mi se… Te tudod, tudod Bálint, hogy szerettelek.
Szerettelek egész szűzi szerelmemmel. Szívem minden dobbanása a tiéd
volt, tiéd boldogságom, tiéd lettem volna boldogtalanságban is. Akkor
este életre született a szívem, szívem egész mindenségét te ölelted
által… Szerettelek.
És Bálint szinte megmeredve figyelte. Eltünt a vér arczáról, mind a
szívébe szaladt, látszott rajta. Szinte kifagyott az élet a lelkéből.
– Hogy nem lehettünk egymáséi, annak oka kellett, hogy legyen. Nem így
volt az megírva. De nem is illettünk volna egymáshoz. Szegény lány nem
illik gazdaemberhez. Nem boldogíthat olyant, kinek szerelme csengő
aranypénzre váltható.
– Julcsa, Julcsám, ne mondd! – És most Bálint gőgös szívében is
megmozdult valami. Véghetetlen boldogtalannak érezte magát, hogy oly
közel érzi magát ahhoz, kit szeretett, kit szeret még ma is, de a ki
soha, soha többé az övé nem lehet. Lerogyott egy székre, balkarjára
hajtotta fejét s úgy hallgatta keserű szívvel, a mit Julcsa mond neki.
– Te csak eltántorodtál tőlem. Most már így van jól. De hát… Mit ér
neked, hogy itt dorbézolod át éjszakáidat, itt váltod aprópénzre a
szíved szerelmét? Nem látod, hogy ez méltatlan hozzám és méltatlan
tehozzád?
– Mit tegyek hát, mit tegyek? Legyek tán hivő… Mint te. Nékem nincsen
tanítom, ki oktasson, mint teneked Julcsa.
– Ne káromold az Istent. Azok is a te javadat akarják csak. Addig, míg
te itt dorbézolsz, addig ők a te lelki üdvösségedért imádkoznak.
– Van jó dolguk, törődnek is azok velem, – mondta Bálint keserűen.
– Törődnek, mert a te üdvösségedhez van az enyém is kötve. Értsd meg
jól. Ha te tönkre mész, tönkre kell nékem is mennem. Mert a
pusztulásodnak végre is én vagyok az okozója.
Erre az önvádra Bálint önváddal felelt:
– Nem úgy van. Így cselekszem, mert ez nékem így tetszik. Inkább a te
pusztulásodat idéztem én elő… Tudom, ne tagadd, – mondta a legény
ellágyult hangon.
– Erről ne beszéljünk. Az is szükséges volt a boldogulásomhoz,
üdvözülésemhez. A hiba se tebenned, sem énbennem nem volt. Kiben?
Keresse az, ki tud hozzá. Elbuktam. Hát jól van, erről nem tehetsz… Most
csak arra kérlek Bálint, hogy segíts felemelni.
És a legényben a vele született nagylelkűség kezdett ébredezni.
– Julcsám… én angyalom. Mit tehetnék én te érted?
– A mit tenned kell, az mind a kettőnkért, mind a hármunkért leszen.
Térj haza a feleségedhez.
– És te mondod ezt nékem, Julcsa, te?
– Nézd. Én ismerem azt a szegény asszonyt. Jó lány volt. Gazdalány volt,
de azért soha se nézett le minket. Szelid és téged szeret.
– Mit ér ez nekem?
– Azt még nem érted úgy-e, hogy elérkezik az az idő, midőn a szegények
szegénye lehetünk és ha már tán nem is szeretünk, legalább a szeretetre
vágyunk.
– Én ugyan azt se tudom, milyen szinű a szeme.
– Az enyém színét tudtad, mégis elfordultál tőlem. És ne is azt nézzed,
de hogy milyen a szíve. Az meg néked nagy drágasággal fölér, mert tele a
képeddel színig.
– Szeret… De hát mit tehetek érte?
– Ne tégy ma még érte semmit. Ha majd szeretni fogod, megérted, mi a
tennivalód vele szemben. Ma még csak mikettőnkért tegyél. Te érted és én
értem. Mindkettőnk nyugalmáért egy lépést, csak egyet.
– És te, te elfordultál tőlem örökre, – mondta a fiú hangos zokogással.
Ha így élsz tovább, soha se látsz többé. Ha visszatérsz párodhoz, ha baj
ér benneteket, mindig hozzám fordulhattok, mert én tudom, mi a
szenvedés…
– Bocsáss meg Julcsa, ha megszenvedtél értem, – mondta a gőgös-szívű, de
azért gyenge férfi, feltekintve reá s megfogta a kezét.
– Jere, Bálint, kezem a kezedben… Jere, elvezetlek.
És Bálint, nyitott szemmel, mintegy megigézve ment. A leány kivezette az
ivóból. A czigányok bámulva látták, hogy Bálint, a nélkül, hogy szót
ejtene hozzájuk, megy-megy a lánynyal. Kiértek az utczára, Julcsa mindig
fogta a kezét. Igy mentek az egymás oldalán, a sűrün hulló hó közepén, a
mely elnyomta lépteik neszét s a mely mint fehér fátyol terült el
felettük. Nem hallatszott semmi kelettől nyugatig. Kelettől nyugatig
fehér hó-tenger, a melyet csak itt-ott egy kis fehér ház s az abból
kiáradó mécs fénye pontozott ki.