Ezalatt Bálint csak ivott.
A menyasszonyát, Zalai Örzsit, épp csak akkor látta, mikor a paphoz
mentek együtt. De ez fel se tűnt azoknál. Hisz gazdák, ezek meg a tempót
szeretik. A szerelmet – ha van is – jobb nem mutatni, így illendőbb. Ezt
szokta mondani Böske néni Örzsinek, ha tán az kérdőleg vetette volna reá
a könyektől alig-alig felszáradt szemeit.
Bálint szülői azt hitték, hogy az esküvő után megváltozik. Azért
siettették is a lakodalmat, még szörnyű savanyu, karczos volt az újbor s
mégis október negyedikére tűzték…
A lakodalomra nagy előkészületeket tettek. Egy nappal előtte ott sütött,
főzött a Csepcsányiék minden asszony rokonsága a konyhában. Böske néni
vezette az asszonyok hadát. Hazajött a Bálint nénje is, Monusné, a
vásárhelyi pusztáról, az urával. Böske egyre-másra kanyarította ki a
szép fonatosokat, Monus Mari meg rakta befelé a kemenczébe.
– Hej néni, mikor még az én lakodalmamra rakták így a fonatosokat, de jó
idő is volt az.
– Jó-e?… Jó az most is. No nézzék, nem ízlik neki az a fehér kalács, a
mivel az ura tartja.
– Ízlik az Böske néném, de jobb volna sokszor egy darab száraz kenyér
annál.
– Hát mi bajod?
– Az a bajom, hogy még máig se szeret az uram.
– Nyolczvan holdja van a vásárhelyi pusztán, nagydarab föld, úgy se
tudnád telesírni, – mondta Böske néni, feltűzve a kötényét.
– A tenger medrét telesírtam én már nyolcz esztendő alatt!
– Hát mást szeret az urad?
– Azt hiszem, nem szeret az senkit, semmit, csak az aranypénzt.
– Hisz akkor jól van. Mi kell több ennél. Így bizonyosan nem halsz meg
éhen az oldalán.
– De elszomjazok… Nincs a ki szeressen.
– Ti mind olyan hóbortosak vagytok. Mind a hány. Látod húgám, engem
szeretett a megboldogult Boldizsár, – s az asszony az égre vetette a
szemeit, – mégis nyomorogtunk hat éven által. Abban az időben, mikor én
férjhez mentem, még olcsón adták a lányt. Te kikaptad mindjárt az anyád
jussát.
– Bárcsak az uram szerelmét is megkaptam volna vele.
– Mit tettél volna akkor, ha úgy kellett volna nyomorogni évszámra, mint
nékem. Úgy loptam meg magamtól krajczárról-krajczárra a mai
vagyonkánkat. Bálba nem jártunk, szalag soha se látta a nyakamat Selyem
átalvető kendőt, két éve, hogy az elsőt vettem.
– És aztán, mit ér el vele?
– Azt, hogy most már megvan.
– És ez a boldogság?
– Nem, nyugton vagyok. Nem félek attól, hogy éhen halok meg. Lesz, ki
megfizesse a temetésem árát.
– És ezzel mit ér?
– Mit érek? Hát te mit érsz el azzal, hogy furt azt vitatod, hogy az
urad nem szeret?
– Ezzel könnyítek a lelkemen.
– Úgy, mint Bálint az ivással.
– Ezt is tönkre tettétek. Meglátod, Böske néném, ennek nem jó vége lesz.
– Nem-e? De hát mi kell ennek a fiúnak. A lánynak hatvan holdja van az
orosházi szőlők alatt. Hisz ez kincset ér. Ötszáz forintot is
megkaphatnak holdjáért. A lány szép… Van olyan, mint az a rongyos Gányó
Julcsa volt…
– Mit ér neki, ha nem szereti.
– Meg fogja szeretni. Ha meg nem fogja… Hát eltölti az időt a felesége
hatvan holdjával. Az ad majd neki munkát, a munka meg a legjobb
búfelejtő.
Böske néni beszélt, beszélt, de nem jött ki nyugalmából. Fonta
egyre-másra a fehér kalácsot… Egyszerre csak felpattant az ajtó és
Bálint lépett be rajta.
– Jöjjön át a másik szobába néném, – szólott oda a nénjéhez.
Mónusné letörülte a két kezét s átment a szobába vele.
– Hol vannak az öregek? – kérdte Bálint mogorván.
– Bementek Orosházára, még egyet-mást vásárolni a holnapi napra.
[Illustration: Böske néni beszélt, beszélt.]
– Tönkre is tették testem-lelkem üdvösségét, – mondta Bálint tompa
hangon.
És Mónusné ugyanazt ismételte most Bálintnak, a mit elébb Böske néni
mondott neki: hogy a lány szép, pénzes… Csak Gányó Julcsáról nem tett
említést.
– Mit ér nékem? Kelmed legjobban tudhatja. Mert hisz, a mióta férjnél
van, egy boldog percze se volt. Kelmedet is feláldozták, mint engem.
– De én szeretem az uramat, – felelte Monusné megadással.
– Hát így a kelmed dolga még könnyebb. Mivé lettünk. Az a gazdanép nem
akar más egyebet látni a földön, mint a mi kézzel fogható. Nem kell néki
se nóta, se táncz, csendes leszen a föld. Tán még a madarak is
elhallgatnak… Hej! csúnya, csúnya világ ez Mari néném.
– Hát azzal meg mit érsz, ha iszol?
– Akkor elkábulok… Ilyenkor még úgy érzem, érek valamit.
– És… Julcsát láttad azóta?
– Annak se kellek már. Pedig azt tudtam, ott hagyok érte mindent…
Megutált. Tán hivőnek készül.
– Van jó dolga, – nevetett fel hangosan most Böske néni, ki egy tálba
kalácsot hozott. – Gányó Julcsából csárdás Julcsa, azután meg hivő
Julcsa. De sokszínű viganója van a lelkemadtának, akad minden alkalomra.
– Elhallgasson néném, el! Mert úgy segéljen az Úr Jézus, hogy nem hagyok
rá mondani még egy rosz szót se. És ma még kevésbbé, mint régen. Hisz
hogy gányó-lány volt, arról nem tehetett. Mert hisz csak a kelmedék
fagyos világában szégyen a szegénység. Hogy aztán csárdás-lány lett, azt
daczból tette. Én tudom, mert hisz azóta győzöm az italt, mióta így van.
Hogy hivő lett belőle… Az Isten megáldja érte. Tán juttat a lelke
üdvösségéből minekünk szegény bűnösöknek is valamit. A jó Isten áldja
meg mind a két kezivel.
– A menyasszonyodról beszélsz, Bálint? – kérdte az öreg Csepcsányi, a
mint belépett a szobába s a port leverte sötétkék ünneplőjéről.
– Nem, a szeretőmről… A régi szeretőmről apám…
A fiú hangos zokogással odaborult az apja vállára, kit nagyon szeretett
s a kinek föláldozta boldogságát.