Pár napra a lakodalom után Bálint már megint csak a Juczi néni vendége
volt, csak úgy, mint azelőtt. Az italban találta meg azt, a mit a
felesége csókjaiban nem találhatott: – feledést, nyugalmat.
Az ivó üres volt, csak az egy Tóth András ivott a kármentő oldalánál.
Ezt is a szerelem vitte az italra.
A mint Bálintot megpillantotta, hirtelen fölkelt, nagy zajjal letette
poharát az asztalra s odalépett elé:
– Jó, hogy jöttél Bálint, vártalak. Volna még szóbeszédünk együtt.
– Van ám, van, – felelt rá Bálint és fokosával nagyot ütött az asztalra.
– A te paráznaságod vitte őt a bűnbe, az tántorította el tőlünk. A
tejfelt te szedted le az édes tejről, te, ki eddig csak savón éltél.
– Tán azt veted a szememre, te gőgös gazda, hogy én az alamizsnádból
éltem.
– Az enyimből is, máséból is, – vetette oda néki Bálint gőgösen.
De erre a csendőr már nem felelt, hanem felkapott egy széket s azzal
ment Bálintra. Bálint egyik kezével messzire eldobta magától azt s aztán
egyet rántva a csendőrön, belökte a padok közé.
Erre már a csárda népe összeszaladt. Juczi néni és szolgálói jajgatva
nézték. De hát nem tehettek semmit, férfi nem volt a házban.
András zúzott karral, de azért fölkelt a darabokra mállott lóczák közül,
felvett egy butykost s azt vágta volna Bálint fejéhez, de az irányt
tévesztve berepült a csárda ablakába, a mely most nagy csörömpöléssel
betört.
Bálint erre egyet kanyarított fokosával a levegőbe s egyszeribe a
csendőr fejét érte, kinek szerencsére fején volt a kalap, a mely most
szétmállva lehullott a földre. Homlokából meg csergedezni kezdett a vér.
A csendőr egyet fordult maga körül, azután halotthalványan összeesett.
– Meghalt… gyilkos vagyok! – rebegte Bálint és kirohant az ivóból.
A legény most félőrülten szaladt végig a nagy utczán… Ment, ment… abba a
házba, hol tudta, hogy a Julcsa húzta meg magát. Ugyanazzal a fokossal
ütött egyet a ház ajtajára, a mely a csendőr homlokát érte.
A zajra Julcsa kilépett a küszöbre. Az esthomályban is megismerte, hogy
ki az.
– Mit akarsz, hogy így fokossal kéred a «fogadj Istent?» – kérdte tiszta
hangon Julcsa.
– Eljöttem, megmondani néked, Julcsa, – felelt rá Bálint épp oly tiszta,
csengő hangon, – hogy gyilkoltam érted. Az Andrást elpusztítottam, most
már itt a bűn a homlokomon. Isten és ember eltaszított. Most már
nyomorult vagyok, senkim sincs… Szeretlek még mindig, jobban mint
valaha.
A leány megingott. Milyen borzasztóan bekövetkezett… Azok azt mondják,
csak akkor jut közéjük (s mikor azokra gondolt, János két szeme
világított a lelkébe), ha Bálintot megmenti… Bálint gyilkolt, halálos
bűnbe esett… És Bálint most földönfutó. Szegényebb, nyomorultabb nála és
tán reá szorul.
– Érted, mit mondtam? – kérdte Bálint hangosan.
– Értem, de most már teérted semmit se tehetek, – felelt neki a lány egy
percznyi ingadozás után. – Ha egy hónap előtt történik, ha egy hónap
előtt rongyosan, vérben állsz meg előttem s azt mondod, gyere velem
Julcsa, oszd meg a kenyeret, a melyet bujdosásban napról-napra fogok
összekoldulni, mentem volna veled. Most már késő, mit érnél velem, ha
már nem szeretlek…
– Hát igaz, igaz, hogy nem szeretsz?
– Szánlak. Ha tehetnék érted mást… egyebet, megtenném. De ma már nem
adhatom a szívemet oda… mert…
– Mert másé, – szakította félbe Bálint fenyegető szemmel. Mondd ki, hogy
másé, az a birkaszivű ember megigézte, azé tested, lelked.
– Testem és lelkem az Istené. Olyané leszen, kit az Isten szán nekem, a
kit megérdemelek.
– Hogyne… Hisz ha a nazarénushoz mész, egyenesen a mennyországba emel a
két karja, megnyitja a paradicsom hét pecsétes kapuját a csókjaival.
– Hallgass, – szólalt meg Julcsa szilárdan, erős hanggal, de egy csepp
élesség nélkül. – Távozz hajlékunkból. Ide alázatos fővel kell még annak
is jönnie, ki a koldusok koldusa. Úgy, ha maga a király fia is. Ez a
hajlék tiszta… Mert még én is megtisztulok benne. Ne szennyezd be sárral
a fehér oldalát. Menj Bálint, az Isten segítsen meg ezentúl is.
Imádkozni fogok érted… Ennél többet nem tehetek. Az Úr legyen teveled.
Ezzel megfordult s bement a kis ajtón, de a melyet csak behúzott maga
után, a nélkül, hogy a reteszt rátolta volna.
Bálint odaborult a kis ajtóra s hörögve kérte bocsánatát, aztán eldobva
magától a fokost, a melyet eddig még mindig a kezében szorított,
kirohant az utczára. Egyenesen Orosházára ment s ott feladta magát a
járásbiróságnál.
Julcsa pedig bement a szobába, hol Ányosné remegve várt reá, megcsókolta
az öreg asszonyt s így szólt:
– Helyesen cselekedtem néném?
– Én nem tudom. Én csak azt tudom, hogy derék, jó lány vagy. János majd
megmérlegeli szavaid súlyát. Én szegény, gyengeelméjű asszony vagyok, én
csak azt tudom, a mit szívem sugall nékem, én derék lányom, – mondta és
zokogva a nyakába borult.