XVIII.

Reggel elmentek a gyülekezeti házba. Ott volt a nagy szélmalom mellett,

a kis fehér ház, egyszerü, tiszta udvar közepén. Benn egy kis

előcsarnok. Itt a hivők kalapjai, pálczái. Benn fehérre meszelt nagy

szoba, a melynek falán se kép, se kereszt. A fal két oldalán padok, az

egyik oldalon az emberek, a másikán az asszonyok ülnek. A padokban csak

a biblia, egyetlen imakönyvük. A középen emelvény, innen hirdeti az

Isten igéjét az, kit a Szentlélek megszállt.

Ma reggel csak kevesen voltak. Olyanok csak, kik már be voltak épülve. –

Mind leborultak s imádkoztak.

Fekete mondta az imát:

– «Imádkozzunk. Add meg Uram Istenem, hogy éltünk minden perczében

emelkedhessünk, világítsd meg a boldogulás útját. Add, hogy egyszerűek,

szegények lehessünk. Add, hogy az ajándékozás és könyörület

boldogságában részünk legyen. Minden szavunk, tettünk a Te országod

mintájára legyen. Add, hogy már itt a földön megismerhessük

cselekedeteink és szenvedéseink által is, a megnyugvás gyönyörét. Adj

erőt Uram az élethez. Ránk róttad, így add meg nekünk azt, hogy így

méltóan Tehozzád és önmagunkhoz kiélhessük. Életet adtál nekünk és mi

életet igérünk. Igérjük, hogy éltünk minden perczében feléd fog

gondolatunk, érzésünk szállani. Nem kérünk Tőled semmit, mert Te tudsz

és Te akarsz. Mi csak sugárzó szemmel nézünk fel reád és hálát adunk

Teneked, Te nagy, Te dicső, hogy az élet nyugodalmas perczeiben csak

úgy, mint a szenvedés óráiban részünk lehetett, hogy erőt adtál

elviselni a pusztulást, csak úgy, mint a sikert és a szerencsét. Van, a

mi van, mert hogy lehetne máskép. Minden, a mi jó, Te vagy. De Te

változtatod a roszat is jóvá. Tereád építünk, Téged dicsérünk, Te légy

velünk ma és mindörökké!

Az ima végeztével Fekete kiküldte az egyik hivőt János- és Julcsáért,

kik kézenfogva jelentek meg a hivők előtt.

– Ennek a bűnös hajadonnak lelkét megszállotta az Ur malasztja. A

megismerésre vágyik. A szűk ösvényre óhajtana lépni.

– Legyen hát köze a mi dolgainkhoz. Utazzon velünk az örök világosság

felé, – felelte a tanító.

– Ez a bűnös hajadon, a gyülekezet bocsánatát kéri. Kegyelméért

esedezik.

– A kegyelem Istennél van, mi csak tanácsot adhatunk. Leányom, mik

bűneid?

Manga Julcsa körülnézett. Lehettek vagy huszan összevéve. Ott az öreg

Györgyiné is egy padban. Mind reá figyel. Mind elitélheti, mindnek

hatalma lehet fölötte. De a leány felemelte fejét s egy lépéssel

közelebb ment a tanítóhoz.

– Ki tud erről a lányról bűnt, rosz cselekedetet elmondani? – kérdte a

tanító hangosan.

Elébb az öreg Györgyiné kelt föl.

– Ez a leány gőgös, nem tudja magát se az Isten, se az emberek előtt

megalázni. Nem miközénk való.

– Ne itélj testvér. Csak azt mondd, mi a vétke, hibája, – harsogta

Fekete az emelvényről.

Györgyiné folytatta reszkető, de határozott hangon:

– Hivalgó, hívságos. Megveti az egyszerü embert. Czifraságra,

gazdagságra vágyakozik.

– Igaz ez leányom? – kérdezte Fekete szeliden.

– Ilyen voltam. Más leszek… Igérem, – mondta a leány határozott hangon.

– A leány parázna. Szűzi testét odadobta olyannak, kit nem szeretett

sohase, gőgből.

– Igaz ez leányom?

Julcsa meg se mocczant, csak egy kissé halványabb lett. Hangja azonban

még mintha csengőbb, tisztább lett volna, mint azelőtt.

– Igaza van annak, a ki vádol. Odadobtam szűzi testemet olyannak, kit

nem szerettem sohase. Beállottam csárdai lánynak, beszennyeztem

testem-lelkem, balga hiuságból, gőgös fejjel.

– Ki tud még e lányról valamit?

A szoba hátulsó sarkából szólt valaki:

– A lány megtagadta régi szeretőjét s az most ivásra adta magát és a

pusztulás útjára lépett.

– Így van ez lányom?

– Így. Elutasítottam, mert már nem szeretem. Mert úgy érzem, más

világból való, mint én. Most az italra adta magát s két nap mulva azt

viszi oltár elé, kit sohase szeretett.

Ismét Györgyiné szólalt meg:

– Édes apja küldött érte, térjen vissza hozzá s ő megtagadta. Gőgjében

nem akar a szülőjének megbocsátani, hogy az, mikor elbukott, elküldte

néki minden podgyászát és nem akart róla tudni semmit.

Eddig Julcsa mind nyugodtan, határozott hangon beszélt, de ez igaztalan

vádra elfutotta arczát a vér, egész testében reszketve, szakgatott

hangon – úgy mint régen szokta – vágott vissza a vádra:

– Ez nem igaz! Nem igaz! Hazudik néném, ki merem mondani itt a

gyülekezet előtt. És ezért el fogják itélni, mint a hogy elébb engemet

itélt el. Nem mentem vissza apámhoz a kelmedék nemzetsége közé, mert

megtaláltam az igaz ösvényt, mert látom a világosságot. Hogy menjek én

vissza a dohánylé s a czifra rongyok közé, mikor itt a tisztaság fehér

gyolcsa világít a szemem előtt… Tehetek én róla, hogy Gányó Julcsa volt

a nevem? Tehetek arról, hogy éltem minden perczében csak a hivalkodást,

a kérkedést tanulhattam meg? Tehetek róla, hogy szennyben nőttem fel?

Tehetek róla, hogy gyermeklánykoromban már pirosítót vettem az

iskolapénzen. Hogy egy rőf szalag többet ért nekem az örök üdvösségnél?

Szidjatok, itéljetek el, köpjetek a homlokomra, itt van, – s lebontotta

kendőjét, – csak engedjétek meg, hogy köztetek maradjak életre, halálra…

Ne hagyjatok el! Támogassatok, mert szegény vagyok és nyomorult…

Horváth János megfogta a kezét s mondá:

– Én ezt a lányt tisztának nevezem. Mert bűnbánó és érez.

– Én ezt a lányt szennyesnek nevezem, mert elbukott és fenhéjázó szava,

gondolatja, – felelt reá Györgyiné.

– Györgyiné, ne itélj, hogy ne itéltessél, – harsogta most neki a tanító

s lelépve az emelvényről, megfogta a leány kezét és így szólott hozzá:

– Elfogadom vallomásodat. Bűnbánó vagy, alázatos és beismered vétkeidet.

A mi elmult, arról ne tudjunk semmit ezentúl, a jövőre meg az Úr veti

fényes sugarát. Elbuktál, gőgös voltál és hiu. Most csak azt kell

tudnunk, milyen lész, hogy a szerint itéljünk feletted, addig, míg

«utazol». Megpróbáltatást pedig kettőt mérünk reád, úgy-e testvéreim?

Egyik, hogy haza mész apádhoz s azok előtt mind elmondod néki vétkedet s

megkérleled őt. A másik és ez lesz a nehezebb, régi szeretődet, ki

miattad teszi magát tönkre, a helyes útra téríted s visszaadod őt

övéinek. Ha e két próbát leteszed, visszatérhetsz hozzánk. Nyitott

ajtóval fogadunk s karjainkba zárunk. Most pedig menj én eltévelyedett

testvérem, menj útadra. Addig járd ez ösvényt, míg a lelked gőgjét meg

nem törted és míg egyszerü szívvel, tiszta lélekkel, lelki békével

telve, visszatérsz közénk.

Te pedig, Horváth János, te lész a tanítója, vezetője. Érdemeld ki

magadnak e lelket és fogadd alázattal rendeltetésedet.

János és Julcsa lassan kimentek.

A pénz legendája; Gányó Julcsa · 第 49 / 67 题