Reggel elmentek a gyülekezeti házba. Ott volt a nagy szélmalom mellett,
a kis fehér ház, egyszerü, tiszta udvar közepén. Benn egy kis
előcsarnok. Itt a hivők kalapjai, pálczái. Benn fehérre meszelt nagy
szoba, a melynek falán se kép, se kereszt. A fal két oldalán padok, az
egyik oldalon az emberek, a másikán az asszonyok ülnek. A padokban csak
a biblia, egyetlen imakönyvük. A középen emelvény, innen hirdeti az
Isten igéjét az, kit a Szentlélek megszállt.
Ma reggel csak kevesen voltak. Olyanok csak, kik már be voltak épülve. –
Mind leborultak s imádkoztak.
Fekete mondta az imát:
– «Imádkozzunk. Add meg Uram Istenem, hogy éltünk minden perczében
emelkedhessünk, világítsd meg a boldogulás útját. Add, hogy egyszerűek,
szegények lehessünk. Add, hogy az ajándékozás és könyörület
boldogságában részünk legyen. Minden szavunk, tettünk a Te országod
mintájára legyen. Add, hogy már itt a földön megismerhessük
cselekedeteink és szenvedéseink által is, a megnyugvás gyönyörét. Adj
erőt Uram az élethez. Ránk róttad, így add meg nekünk azt, hogy így
méltóan Tehozzád és önmagunkhoz kiélhessük. Életet adtál nekünk és mi
életet igérünk. Igérjük, hogy éltünk minden perczében feléd fog
gondolatunk, érzésünk szállani. Nem kérünk Tőled semmit, mert Te tudsz
és Te akarsz. Mi csak sugárzó szemmel nézünk fel reád és hálát adunk
Teneked, Te nagy, Te dicső, hogy az élet nyugodalmas perczeiben csak
úgy, mint a szenvedés óráiban részünk lehetett, hogy erőt adtál
elviselni a pusztulást, csak úgy, mint a sikert és a szerencsét. Van, a
mi van, mert hogy lehetne máskép. Minden, a mi jó, Te vagy. De Te
változtatod a roszat is jóvá. Tereád építünk, Téged dicsérünk, Te légy
velünk ma és mindörökké!
Az ima végeztével Fekete kiküldte az egyik hivőt János- és Julcsáért,
kik kézenfogva jelentek meg a hivők előtt.
– Ennek a bűnös hajadonnak lelkét megszállotta az Ur malasztja. A
megismerésre vágyik. A szűk ösvényre óhajtana lépni.
– Legyen hát köze a mi dolgainkhoz. Utazzon velünk az örök világosság
felé, – felelte a tanító.
– Ez a bűnös hajadon, a gyülekezet bocsánatát kéri. Kegyelméért
esedezik.
– A kegyelem Istennél van, mi csak tanácsot adhatunk. Leányom, mik
bűneid?
Manga Julcsa körülnézett. Lehettek vagy huszan összevéve. Ott az öreg
Györgyiné is egy padban. Mind reá figyel. Mind elitélheti, mindnek
hatalma lehet fölötte. De a leány felemelte fejét s egy lépéssel
közelebb ment a tanítóhoz.
– Ki tud erről a lányról bűnt, rosz cselekedetet elmondani? – kérdte a
tanító hangosan.
Elébb az öreg Györgyiné kelt föl.
– Ez a leány gőgös, nem tudja magát se az Isten, se az emberek előtt
megalázni. Nem miközénk való.
– Ne itélj testvér. Csak azt mondd, mi a vétke, hibája, – harsogta
Fekete az emelvényről.
Györgyiné folytatta reszkető, de határozott hangon:
– Hivalgó, hívságos. Megveti az egyszerü embert. Czifraságra,
gazdagságra vágyakozik.
– Igaz ez leányom? – kérdezte Fekete szeliden.
– Ilyen voltam. Más leszek… Igérem, – mondta a leány határozott hangon.
– A leány parázna. Szűzi testét odadobta olyannak, kit nem szeretett
sohase, gőgből.
– Igaz ez leányom?
Julcsa meg se mocczant, csak egy kissé halványabb lett. Hangja azonban
még mintha csengőbb, tisztább lett volna, mint azelőtt.
– Igaza van annak, a ki vádol. Odadobtam szűzi testemet olyannak, kit
nem szerettem sohase. Beállottam csárdai lánynak, beszennyeztem
testem-lelkem, balga hiuságból, gőgös fejjel.
– Ki tud még e lányról valamit?
A szoba hátulsó sarkából szólt valaki:
– A lány megtagadta régi szeretőjét s az most ivásra adta magát és a
pusztulás útjára lépett.
– Így van ez lányom?
– Így. Elutasítottam, mert már nem szeretem. Mert úgy érzem, más
világból való, mint én. Most az italra adta magát s két nap mulva azt
viszi oltár elé, kit sohase szeretett.
Ismét Györgyiné szólalt meg:
– Édes apja küldött érte, térjen vissza hozzá s ő megtagadta. Gőgjében
nem akar a szülőjének megbocsátani, hogy az, mikor elbukott, elküldte
néki minden podgyászát és nem akart róla tudni semmit.
Eddig Julcsa mind nyugodtan, határozott hangon beszélt, de ez igaztalan
vádra elfutotta arczát a vér, egész testében reszketve, szakgatott
hangon – úgy mint régen szokta – vágott vissza a vádra:
– Ez nem igaz! Nem igaz! Hazudik néném, ki merem mondani itt a
gyülekezet előtt. És ezért el fogják itélni, mint a hogy elébb engemet
itélt el. Nem mentem vissza apámhoz a kelmedék nemzetsége közé, mert
megtaláltam az igaz ösvényt, mert látom a világosságot. Hogy menjek én
vissza a dohánylé s a czifra rongyok közé, mikor itt a tisztaság fehér
gyolcsa világít a szemem előtt… Tehetek én róla, hogy Gányó Julcsa volt
a nevem? Tehetek arról, hogy éltem minden perczében csak a hivalkodást,
a kérkedést tanulhattam meg? Tehetek róla, hogy szennyben nőttem fel?
Tehetek róla, hogy gyermeklánykoromban már pirosítót vettem az
iskolapénzen. Hogy egy rőf szalag többet ért nekem az örök üdvösségnél?
Szidjatok, itéljetek el, köpjetek a homlokomra, itt van, – s lebontotta
kendőjét, – csak engedjétek meg, hogy köztetek maradjak életre, halálra…
Ne hagyjatok el! Támogassatok, mert szegény vagyok és nyomorult…
Horváth János megfogta a kezét s mondá:
– Én ezt a lányt tisztának nevezem. Mert bűnbánó és érez.
– Én ezt a lányt szennyesnek nevezem, mert elbukott és fenhéjázó szava,
gondolatja, – felelt reá Györgyiné.
– Györgyiné, ne itélj, hogy ne itéltessél, – harsogta most neki a tanító
s lelépve az emelvényről, megfogta a leány kezét és így szólott hozzá:
– Elfogadom vallomásodat. Bűnbánó vagy, alázatos és beismered vétkeidet.
A mi elmult, arról ne tudjunk semmit ezentúl, a jövőre meg az Úr veti
fényes sugarát. Elbuktál, gőgös voltál és hiu. Most csak azt kell
tudnunk, milyen lész, hogy a szerint itéljünk feletted, addig, míg
«utazol». Megpróbáltatást pedig kettőt mérünk reád, úgy-e testvéreim?
Egyik, hogy haza mész apádhoz s azok előtt mind elmondod néki vétkedet s
megkérleled őt. A másik és ez lesz a nehezebb, régi szeretődet, ki
miattad teszi magát tönkre, a helyes útra téríted s visszaadod őt
övéinek. Ha e két próbát leteszed, visszatérhetsz hozzánk. Nyitott
ajtóval fogadunk s karjainkba zárunk. Most pedig menj én eltévelyedett
testvérem, menj útadra. Addig járd ez ösvényt, míg a lelked gőgjét meg
nem törted és míg egyszerü szívvel, tiszta lélekkel, lelki békével
telve, visszatérsz közénk.
Te pedig, Horváth János, te lész a tanítója, vezetője. Érdemeld ki
magadnak e lelket és fogadd alázattal rendeltetésedet.
János és Julcsa lassan kimentek.