Pár nap a szüreteléssel telt el. Ezalatt Julcsa úgy érezte, végleg
megnyugodott, úgy érezte, azzal a másikkal végzett s most már csak azt
fogja tenni, a mit amazok, a hivők fognak néki mondani. Ha az élettel
végezett is, úgy látszik, van még ezentúl is valami.
Mit tudott erről eddig? Pedig tágult a lelke amazok szavára. Mintha
balzsammal csepegtették volna be sebzett, összetört szívét. Úgy érezte,
nyugalom, béke áradt szavaikból. Az egyik sor szőllőt Jánossal együtt
szedte. Elmondta néki, hogy Bálint járt nála s mi történt köztük.
– De jó is, hogy végeztem vele. Olyan könnyű a szívem, mintha mázsányi
kő gördült volna le róla.
– Könnyen itélsz lányom. Nem tekintesz felé. De tekintened kell. Ha
rossz útra tér, te lész okozója. Te felelsz meg üdvösségeért a
Mindenható előtt addig, míg cselekedetei a tiédből szakadnak. A mit most
fog tenni, azért rajtad a felelősség.
A lány elsápadt.
– Hisz én elutasítottam, én szemére vetettem, hogy miért nem akarok
tudni róla.
– Ez nem volt elég, elhagytad menni a nélkül, hogy megnyugodott volna.
Az elvadult ember vadakat tehet.
– Mit tegyek hát, mit? – kérdte a lány szívszorongva.
– Most nem tehetsz mást, mint várni. Ha meglesz a baj, néked kell majd
megorvosolnod a lelkét.
– Én Istenem, mit követtem én el ellened, hogy annyit mérsz a fejemre –
zokogott fel hangosan a lány.
János odament hozzá, felemelte fejét s a szemébe nézett.
– Az élet azért van ránk róva, hogy kiéljük. A mennyit az életben
küzdünk, annyi nyugalom vár reánk azután. Mitől félsz?
– Attól, hogy szerettem. Hogy küzdjek így meg vele?
– Szereted még?
– Nem, – felelt a lány s most felnézett a János szemébe, nyugodtan,
megnyugodva.
– Az Úr veled leszen.