Egy délután, a mint künn ült a pitvarajtóban a földön s az öreg
Ányosnétól kapott bibliát lapozta, egyszerre, a mint föltekint, mintha
csak a földből nőtt volna ki – Bálint állt előtte. A lány felugrott. Be
akart a szobába menni, Bálint megragadta a kezét.
– Állj meg egy szóra, csak egy szóra, Julcsa.
– Miért jöttél, hát nem volt elég, a mit mondtál, még tetézni akarod? –
kiáltott fel a lány.
– Hallgass meg. Megbántam, a mit tettem, meg a mit elkövettem, te tőled
függ csak Julcsa s visszatérek hozzád…
– Nekem nincs már szavam hozzád. A mi mondani valóm volt, megmondtam s
megtettem. Azt is, a mit nem kellett volna. Miről legyen hát szóbeszéd
ezentúl közöttünk.
– Arról… hallgass meg Julcsa… arról, hogy ma és mindig, örökre téged
szeretlek. Hiába minden. Hiába az apám igérete, pénze, hiába a szülőim
fenyegetései… Tevéled a nyomorúság paradicsom lészen, nélküled a jólét
maga a pokol. Eljöttem hozzád, hogy megkérjem a kezedet.
A lány odakapott a szívéhez. Én Istenem, mily boldogságot jelentett
volna néki ez a három szó pár nap előtt! És ma mit ér?
– Kezemet kéred. Hát nem tudod, hogy azt az éjszakát a csendőrrel
töltöttem? – vágta szemébe Julcsa felegyenesedve, emelt fővel, szembe
nézve vele.
[Illustration: Künn ült a pitvarajtóban.]
– Tudom, tudok mindent. Mit bánom én még ezt is. Így is csak az a két
szem fog reám nézni, mint azelőtt az éjszaka előtt nézett, az a két kar
fog ölelni, mint azelőtt,… az a száj…
– Ne folytasd, mert többet találnál mondani, mint a mennyit a gyomrom
bevenne. Megcsalódtam benned, – mondta a leány, de most már
csendesebben, szinte oly nyugodtan, mint a hogy Jánossal szokott
beszélni, – és nem csókoltalak soha, karom nem érte a vállad, szám nem
illetett jó szóval…
– El akarod tán tagadni. Hát igaz az, a mit mondanak, hogy a nazarénus
szeretője lettél. Egy takarás alatt három szerető! Sokra vitted húgom! –
kaczagott fel Bálint s végig vágott botjával egy katang kórón.
– Gondolj a mit akarsz, – felelte a lány még nyugodtabban, színtelen
hangon – ismétlem, hozzád jó szóval soha nem szóltam, mert a kihez én
szóltam, a kit én szerettem, az nem te vagy. Legalább nem az, a kinek ma
látlak. Az én szeretőm egyenes férfi volt, bátor, szavának állt, igaz
ember volt… tehozzád nem hajolok le… a te nyelveden nem tudok. Az Isten
vezérelje útjaidat – s a lány még egyszer a szemeibe tekintett, mintha
ezzel a tekintettel végleg kitörölte volna lelkéből azt a véges
haszontalan érzést, a mely ehhez a férfihez fűzte; aztán lassan
elfordult tőle s a ház felé indult.
– Julcsa… Julcsa! Ez az utolsó szavad?
– A mit mondtam eddig, mind igaz szó volt. A mit ezentúl mondok, az is
az lesz. A te nyelveden nem tudok.
– Megvert, megvert az Isten. Megbánod ezt még Gányó Julcsa. Ha majd
tönkre tettél egészen… akkor az Istennél felelsz értem.
A lány visszafordult.
– Az Isten útjára léptem, annak a szavára hallgatok. Annak az itéletét
várom. Az legyen veled!
A lány bement.
A legény meg lázongó lélekkel, szenvedélytől remegő testtel, kirohant az
udvarból.