Vagy tíz nap mulva, hogy künn dolgozott az udvaron a lány, egyszerre
csak Annus Terka, meg Czombos Mihály toppantak be az udvarára.
– Hát te Julcsa, hogy kerültél ide a hivők közé? – kérdte Terka.
– Úgy, hogy beálltam szolgálónak az öreg Ányosnéhoz.
– Hát a csárdában nem ment jól a dolgod? – kérdte ártatlan arczczal,
kerekre nyilt szemmel, Terka.
Julcsa végigsimítva fekete rokolyáját, így szólt:
– Nem nékem való volt a munka… Beleúntam.
– Mondd ki már, ne szégyeld, hogy nem becsületes lánynak való, még ha
gányó, akkor se, – szólott közbe Mihály.
– Én nem vagyok becsületes…
– Ne piszkold be magadat annyira, Julcsám, tudjuk mi azt jól, hogy miért
vetetted oda magadat az András keblére. Tudjuk, hogy nem a gusztusod
vitt arra, hogy csaplár-lány legyél.
– Akármi vitt rá, ezen már se Isten, se ember nem változtat. Ott a
bélyeg a homlokomon.
– Lecsókolom, – tréfálkozott Terka és átölelve Julcsát, össze-vissza
csókolta. – De tán fel is tartunk, Julcsa. Dolgod van?
– Nincsen. Úgy is izentem volna nektek, hogy jertek át, beszédem lett
volna veled. Gyere be Mihály, segítsd kihozni a ládáimat.
Bementek, a szoba üres volt.
– Hát a gazdasszonyod hol jár? – kérdte Mihály.
– A gyülekezetbe ment. Este jő vissza.
– Van jó dolga. Különben vén asszonynak való időtöltés.
– Ne csúfolódj, Mihály. Nem jól áll néked. Komoly fiú voltál… Ne vedd a
nyelved hegyére azt, a miről nem tudsz.
– Tán te is annak akarsz felcsapni, Julcsa. Az ám, most látom, hogy
szakasztott olyan a ruhád, mint a hivő asszonyoknak.
– Attól kapom a ruhát, kinél lakom. A jóra meg az tanít, a ki
segítségemre volt.
– A nazarénus János, úgy-e? – kiáltott be az udvarról Terka, ki figyelte
a beszédüket.
– Az, ha ő nem lenne, vagy a szeméten lennék vagy a kopogi temetőben.
– Az Isten megáldja, ha jót tett veled, – mondta Mihály s felkapva egyik
vállára a nagy ládát, kivitte az udvarra. Nem akarta sehogyse Julcsa
segítségét elfogadni, a másikat azonban már csak ketten hozták ki.
Julcsa az őszi napon kipakolta a ládákat.
Ebben a viganói. Ez sáfrányzöld, amaz halványzöld, ez meg lángpiros.
Mindegyik emlék,… de szive csak nem mozdul meg a láttukra. Pedig
mindegyiket Bálint kedviért vette.
– Ez legyen a tiéd, Terka. Tudom, szeretted ezt a sáfrányszint mindig.
Ehhez nagyon jól áll a kék selyem általvető kendő, tudod a nagy
aranybabokkal.
Terkában elhült a vér.
– Nékem, nékem adod? – Örömében ujjongani kezdett, Julcsa nyakába
vetette magát, aztán egyszerre csak, maga se tudta, hogy miért, de sírva
fakadt.
– Ugyan bolond! Azért, hogy én nékem nem lesz többet tarka viganóra,
tizennyolcz forintos selyemkendőre szükségem, azért még nem visznek ki a
kopogi határba!
– Fogadd el, Terka. Julcsa tudta mindig, mit csinált. Nem habarodott meg
azért, mert nem kell neki a babos kendő.
– Ezt meg, – mondta Julcsa, nem figyelve a mit Mihály mondott, – ezt a
violaszín köntöst add a Rebekának. Az ő holló hajához illeni fog nagyon…
Ezt a harmadik ünneplőmet meg Rétes Marinak adjad át. Felveheti az
orosházi bálba.
– Hát akkor néked mi marad? – kérdte Terka álmélkodva.
– Én nékem már nem lesz szükségem ünneplőre, mert én nékem ezentúl
mindennap ünnep lészen, – válaszolt Julcsa sugárzó szemekkel.
– Így igazán, igazán nékem adod a sáfrányszín rokolyát, meg a kék
kendőt?
– Neked szántam. Legkedvesebb lánytársam voltál.
– Az vagyok tán most is, vagy mi? – s a lány ismét elfakadt sírva.
– Nem,… csak voltál. A mi útjaink szétválnak, Terka. Hol találkoznánk? A
dolgunk más, ünnepelni is másutt fogunk.
– A Julcsa hivő lett, – mondta Mihály most már a mély meggyőződés
hangján. – Beépült.
– Nem fogadnának be ilyen bűnös lányt, mint a milyen én vagyok. Nem
vagyok én közéjük való. Csak a vétkeimről tudnak.
– Julcsa, elhagysz minket? El…
– Ti úgy sem akartok tudni rólam. Az édes apám szava sújtott. De
megérdemeltem, most van időm elmélkedni róla.
– De hisz azért jöttünk éppen, hogy elmondjuk, édes apád megbánt
mindent, haza hí, vár téged, megbocsájt.
– Késő. Más otthonom van nékem. Más utat látok és más tartja nékem a
szövétneket, késő.
– De hát, hogy bolondíthattak el téged ilyen rövid idő alatt.
– Úgy, hogy megmutatták az élet igaz útját, azt járom.
Terka csak csóválta a fejét.
– Hagyd el, Terka. Julcsa fejét ismerem. A szívét meg becsülöm is.
Keményfejű lány s a szíve vitte erre az útra, tán visszahozza majd
minékünk is.
– Soha, Mihály, soha! Mindenki csak egy nyelven beszélheti az igazság
szavát. Én már csak így tudnám. És most segítsd visszavinni a ládákat.
Terka ezalatt vállvonogatva, könyes szemmel, de mosolyogva, boldog
arczczal rakosgatta össze a viganókat. Julcsa adott neki egy nagy
vászon-kendőt, abba belekötötte, aztán még egyszer összecsókolta ismét
nagy zokogás közt Julcsát s elindult hazafelé.
Mihály lassú léptekkel követte, az ajtónál mégegyszer visszafordult.
– Az Isten segítsen meg, ha haza vágynál, a mi kéményünk füstje után
mindig elindulhatsz. Sütnek ott számodra is Julcsa,… ezzel megfordult s
méltóságos léptekkel kiment az ajtón.
A lány soká nézett utánuk. Ott fordultak el a Juczi néninél, midőn
eltüntek, Julcsa megkönnyebbülve sóhajtott fel.
Egy lépéssel most már közelebb… Kihez? Talán még Istenhez is.