Ányosné, kihez vezette, szűkszavú, beteges asszony volt. Már jóformán
nem is élt, csak abban még, a miben hitt. A homokháti főutczán lakott,
tán ötödik ház volt a portája a Juczi néni korcsmájától. Kicsiny ház,
szőllő közepén, a melyet szintén János munkált. Így szokták ezt a hivők,
összetartanak, támogatják egymást. A ki elaggott és maga nem munkálhatja
földjét, azét elmunkálják a «barátai», mint a hogy azokat nevezik, kik
már beépültek.
– Egy bűnös, eltévelyedett lelket hozok a házadba, gondodra bízom.
Meglátta az igaz ösvényt, azon akarná végigjárni ezentúl az élet útját.
Igaz szolgálód leszen.
– Az Úr kedveli azt, ki bűnből tér vissza közénk s megtért. Az Úr
szolgálója vagyok.
– Én járok majd hozzá tanítani. Te istápold.
Az öreg asszony felkelt ülőhelyéből, odament a lányhoz s az egyik
nyoszolyához vezette.
– Itt megpihenhetsz, ha elfáradtál.
– Elfáradtam… nagyon fáradt vagyok, – szólalt meg a lány. Úgy érezte
igazán, megingott alatta a föld s pihenni vágyna.
– De azért még elmondom azt, a mint mondanom kell. Hallgass meg néném,
ki vagyok. A Gányó Julcsa, a nóták Julcsája. Pár nap előtt még fiatal
szeretőm volt, – most hangja éles lett egy pillanatra. – Elhagyott.
Odavetettem magamat a más karjai közé, kit nem szerettem, tisztátlan
testem, lelkem, – tette hozzá most már nyugodt hangon. – Befogad így a
házába?
– Nem azt kérdem, mi voltál. De azt, mi vagy. Ha elfáradtál, itt
megpihenhetsz.
– Maradok, – s a leány körülnézve a tiszta tágas szobában, úgy érezte, e
perczben született.
– Ányosné lát el engem is, Julcsa. Ő főz, mos reám, én meg a szőllőjét
gondozom.
– Majd főzök, mosok én kelmednek ezentúl, tudok én hozzá, hogyha gányó
leány vagyok is.
– Az nem vétek. Lehetsz gányó is, csak hivő legyél. A csárdába meg én
átmegyek, tette hozzá János, és elintézem dolgaidat.
– Mitévő legyek a butoraimmal?
– Ruháidra bizonynyal nem lesz már szükség.
– Ágyamra se, elhálok én a földön is.
– De azért mind elhozom. Odaadhatod ruháidat a lánytársaidnak. Azokról
úgy se tudsz majd ezentúl semmit.
– Ők se tudjanak rólam.
– Isten tudjon rólunk csak s mi róla, – mondta János és kiment.
A lány, hogy egyedül maradt az öreg asszonynyal, munkához fogott s
dolgozott délig. Délután ő vitte ki az ebédet Jánosnak a szőllőbe. A
nazarénus szürethez készült. Holnap reggel kezdik a szőllőt szedni, az
idén hamar lesz újbor. A mint a lány végigment a nagy, tágas, pusztai
szőllőn, meg-megállt az őszi napon. Elmerengett. Merre szem lát, csak
szőllő. Itt-ott egy sugár jegenyenyárfa szakította meg a nyári naptól
oly szinesre perzselt szőllő sorait… Ott az út szélénél kis présház, a
melyet tökéletesen befutott az össze-vissza kuszált venyige, amott egy
csomó pirosra érett riczinus. A szőllő útjain szerteszét ágbogas alma-,
meggy- és cseresznyefák. Itt-ott egy százados diófa, jobb idők emlékeül.
A tőkék oldalán érett, kékelő szöllőfürtök, a tőkék alján meg
szertefutott tök s egyéb vetemények. Mindezen túlért, viruló mindenséget
keresztültánczolta az ősz még szines, de azért már langyos napsugara… s
a levegőt meg-megvonalozták a vén asszonyok nyarának finom, pókhálószerü
ezüstös szálai.
Végtelen nyugalom itt a virulás közepén. Nyugalom, pedig holnap kezdődik
a szőllő pusztulása; a szüret, s aztán letarolva élet, termés. Olyan,
mint a hivők élete. Nyugodalmas, békés… pedig holnap tán már porba hull
az élet gyümölcse és vége a földi létnek.
De jó is itt. Miért is jutott ide olyan későn? Miért nem jöhetett ez
emberek elé szennytelen testtel, lélekkel; miért nem nézhetett annak az
egyszerü embernek a szemeibe akkor, midőn még arczát sem a szenvedély,
sem a szégyen pirja el nem futotta. Midőn még, ha tarka ruha fedte is a
testét, lelkén még rajta volt a harmat, míg a forró nyár el nem
pörzsölte szíve virágait.
– Késő, késő… Most már nem nézhet a szemeibe, csak akkor, ha hibáiról,
vétkeiről beszél neki…
És a lány haladt lassan. Nem sietett, jól esett neki az őszi napfény,
jól, hogy itt olyan távol van attól a másiktól. S egyszerre mintha kigyó
siklott volna át a testén, úgy megborzadt. Eszébe jutott, hogy Bálint
elhagyta, hogy megcsalta, hogy érdemetlen volt szerelmére. Egyszerre
lángba borult a lelke – szilaj vágy fogta el, szembe nézni s arczába
köpni néki még egyszer, utoljára azt, hogy undok, hogy haszontalan
ember! Hogy gyülöli, hogy nem akar róla tudni se jót, se rosszat, hogy
eltemette a szerelmét örökre… De minek azt neki elmondani, ha így van?
kérdte önmagától… És így van-e? A lány összehúzta keblén a nagy fekete
kendőt, (már sötét ruhában volt, mint a hivő asszonyok) meggyorsította
lépteit. Egy pár lépés csak s a János kunyhója. Ott áll a kunyhó előtt s
feni a kapáját. Odamenjen eléje?… Nem, nem, most nem. Úgy érezte, e
perczben méltatlan arra, hogy a szemeibe tekintsen.
Odalopózkodott mögé, a kunyhó túlsarkára. Letette a kosarat és
csendesen, nesztelenül elment…
De, mikor már jó messze volt a kunyhótól, önkénytelenül visszatekintett.
János nem vett észre semmit.