Utolsó házai csendes faluvégnek, –
Minden kis ablakban piros mécsek égnek.
Kivilágítanak a nagy éjszakába,
Letaposott utcza fehérlő havára.
Amott a hegy felett, tiszta fehér fényben,
Ragyogó nagy csillag a távol kék égen.
Bizalmas a mécsfény – ott emberek laknak,
Betérek hozzájuk – hátha befogadnak?
Ugyan mért térnék be? Engem ott ki várna?
– Csak a csillag után – tisztább a sugárja.
_Czóbel Minka._
Egy este, tán három napra rá, a mint a vendégek elmentek és Julcsa
elrakosgatott, kinyílott az ajtó s Tóth András lépett be rajta. Julcsa
azt hitte, fejére szakad a ház. Mintha tűzláng borította volna el a
lelkét, daczosan megállt előtte és szembe nézett vele. András azonban
nem riadt vissza, kitárta karjait, ment, mint a ki ismert háznak kapuján
indul befelé, biztosan.
– Vissza, András. Ne nyúlj hozzám!
– Tán ismersz még hé, Gányó Julcsa!
– Az vagyok, de nem a szeretőd.
– Egy éjszaka az voltál.
– Meg is átkoztam százszor azt az éjszakát.
– Én meg megáldottam minden pillanatát.
– Akkor éjszaka fordult tőlem el az Isten.
– Akkor éjszaka nyílott ki előttem a magas égbolt. Julcsám, gyönyörűm! –
s a férfi közeledett hozzá.
A leány halottra válva, szinte megdermedve ott állt egy helyen, a mint
azonban hozzáért a karja, egy ugrással az ivó túlsarkában termett s az
asztalt tolta maga elé.
A csendőr szemét azonban elfutotta a vér, már nem látott, nem hallott
semmit, csak az a multkori éjszaka járt az eszében. Bírni akarta a
lányt, ha addig él is. Egy kézzel félrelódította az asztalt s most
előtte állt.
A lány egy perczig tétovázva nézett maga elé, sem előre, se hátra.
Előtte a magas, erős férfi, mögötte a fal… Mit tegyen? Egyszerre, mint a
macska, felszökött az ivóból a padlásra vezető létrára s homlokegyenest
felszaladt rajta. A meglepett férfi első pillanatban nem tudta, hogy
történhetett. Aztán észrevevé magát, utána akart rohanni, de a lány
egyet rántott a létrán s felkapta a padlásra. Ide nem jöhetett utána. De
a legénynek volt-e távolság, a melyet át ne lábolt volna, – volt-e olyan
emelet, a melyre ő érte fel ne tudott volna mászni. Egyet gondolt s
aztán gyorsan oda húzta az ivó asztalát a padlás-ajtó elé, egy szék még
reá és fenn van. Ott pedig a padláson az övé, – ott nincs, nincs
mentség.
Eh, ha meghal – czikázik át a leány lelkén – hát meghal. Amott a padlás
hátulsó ajtaja nyitva, arra kimenekül. Egy ugrás és a János szöllőjében
van… Ha kitöri derekát… az is jobb, mint egy pillanat még ennek az
embernek a karjai között.
Mint a macska, odasiklik az ajtóhoz, behunyja a szemeit s egy pillanat
alatt lenn volt a szőllő-venyigék között. De jó az Isten. Egy pár nap
előtt kapált itt János, puha a szőllő hantja s a lánynak csak a ruháját
tépte el a venyige.
Innen hová? Csak egy út lehet. Ott a János kunyhója, egy mécses világít
még ki belőle, – oda. A lány lélekszakadva rohan a kis házig, belöki
ajtaját és benn halálra válva, János elé rogy.
– Mentsen meg, mentsen meg! Tóth András jő utánam. Meghalok, ha itt ér.
– Hajad szála se görbül az én kunyhómban, – mondta János nyugodtan.
Kiment háza elé, rázárta a lányra a kunyhót s ott várt az ajtó előtt.
Az éjszaka csendjét András káromkodása szakította meg. Kiugrott ő is a
lány után. Összekarmolva a képe, vér önti el az arczát, – de azért
nyomában.
Látta, hogy abba a kunyhóba ment be.
A küszöbnél, szemben egymással, a két ember.
– Itt van, ereszsz be, mert tönkre teszlek.
– Az én házam az Úr hajléka, oda csak tiszta fővel, tiszta lélekkel jut
az ember.
– Ereszsz be, mert darabokra zúzlak – s felemelte a kezét.
A nazarénus nyugodtan közeledett felé, leeresztett kézzel, messzire
elhajítva magától a süveget.
– Itt a homlokom, nincs süveg rajta, mely ütésedet felfogja. Nincs
kezemben fegyver, nincs velem más, mint az Úr mindenható ereje. Testemen
keresztül bejuthatsz, lelkem azonban megvédi akkor is a lányt.
A csendőr visszariadt. Maga se tudta miért, de ő, a ki annyi fegyveres
emberrel állt már szemközt életében, ettől a fegyvertelentől iszonyodni
kezdett. Bárcsak lett volna véle valami, egy kő, egy fejsze. De semmi,
semmi. Nincs más fegyvere, mint a testi ereje. A keze fejével meg hogy
illethette volna ennek a védtelen embernek a homlokát, itt az Isten ege
alatt?
A nazarénus ment feléje, a csendőr meg hátrált. De János mind gyorsabban
haladt s midőn odaért hozzá, megfogta szeliden a kezét s így szólt:
– Ketten vagyunk védtelenek. Egy olyan ember, ki fegyvert nem foghat a
kezébe s egy lány odabenn, kit az édes apja elkergetett, mert egy
éjszaka tartamán a te szavadra hallgatott és a ki ma a szegények
szegénye, nincs egyebe, mint a mit az Úr végtelen kegye reá ruházott:
lelki ereje. Törj reánk András, tégy tönkre minket. Vagy ereszd útjára a
szegény embert, hogy megmutathassa annak a lánynak, hogy melyik az a
csillag, a melynek fénye tündöklőbb az emberek hajlékából kiáradó mécsek
sugarainál.
És a csendőr – egész lelkében megrendülve – megrázta a nazarénus kezét s
aztán torony iránt elrohant a sötét éjszakába.
A nazarénus, megtörülve a homlokáról gyöngyöző verejtéket, visszatért a
házba.
– Mai napunk munkáját bevégeztük, menj pihenni lányom. Holnap az igaz
útra vezetlek.
Manga Julcsa felállt s ment feléje. A szemeik összenéztek, de nem szólt
egyik sem.
Soká így álltak szemben egymással. Majd Julcsa szólalt meg:
– Vezess el bárhová,… csak oda ne. Bárhová vezetsz, az igaz ösvény
leszen… érzem.
– Istenben bízzál csak, én az ő útját járom. A keskeny ösvény
szövétnekét tartom.
– Megyek veled, – mondta a lány.
És a nazarénus elvezette. Nem ment messze véle, csak a szomszéd házig.
Ott lakott az öreg Ányosné, annak gondjaira bízta a lányt.