A mint Csepcsányiék kocsija megállott Mangáék háza előtt, a gányók mind
künn voltak a napon czifra ruhában. Ünnepeltek. Ott virított a Manga
Julcsa sáfrányzöld selyemviganója mellett, a melyre szürkéskék selyem
átalvető kendő borult, az Annus Terka sárgás rózsaszín rokolyája s a
Badár Rebeka fehér felöltője, nagy virágos narancsszín szoknyája
mellett. Mindegyiknek hajában, kezében, mellén lángszín muskátli. Köztük
vegyesen a legények vörös ingben, fehér ránczbaszedett gatyában, sűrűn
pitykézett mellényben.
Manga Julcsa, a hogy meglátta az érkezőket, pár lépéssel elindult
feléjök, végigsimította a ruháját, azután megállt… várni. Hátha még se
hozzájok jöttek.
– Eljöttem, – szólalt meg Csepcsányiné, hogy leszállt a kocsiról, – az
ángyomat, Annusnét, meglátogatni. Otthon van, Terka?
Terka lesegítette a ruháiba bonyolult öreg asszonyt.
– Nincs itt, – mondta, megcsókolva arczát. – Bánomba ment, Pál
bátyámékhoz, de azért fáradjon be nénémasszony a mi szegényes házunkba.
– Hát nem hozzám jöttek, nem, – gondolta Julcsa, s az egyik kezében levő
muskátlit lassan szétmorzsolta.
– Ez itt… a Manga Julcsa, – úgy-e? – kérdezte Csepcsányiné, odafordulva
Julcsához. – A Madarászné komámasszony huga (hát csak erről ismersz,
erről, – zengett a Julcsa fejében). – Derék lány, pajtásod Terka, úgy-e?
Együtt laktok?
– Együtt, néném, meg Volenszkiékkal és a Györgyi Mihályékkal.
Szegényesen vagyunk.
– Kis házban nagy boldogság elfér, – szólalt meg most Julcsa.
– Nagyba is elfér az, húgom. Nagyba is, – felelt reá Csepcsányiné.
Ezalatt Bálint levetette a lovak istrángját, oda jött a ház elé s a
gányó fiúk közé keveredett. Az öreg asszony Terkával bement a házba.
Julcsa daczosan künn akart maradni, de Bálint intett neki, erre bement ő
is.
– Hát melyik a ti részetek, ez? No ide ülök, miután hozzátok jöttem el
látogatóba. Csinos nagy ház, tele van.
Terka leült mellé, Julcsa pedig a saját szegletükbe vonult s ott kihúzta
a sublót egyik fiókját, úgy tett, mintha keresgélne benne valamit.
– Csinos ház. És ez a tengersok viganó mind a tied, Terka?
– Az a, néném. Most is hét van rajtam ez alatt, – mondta, felhajtva a
selyemszoknyát.
– Persze, persze, telik nektek. Én nékem soha se volt háromnál több
egyszerre a testemen. – Persze, persze. Ti birjátok.
– Mi nem birjuk, néném, – szólott oda most Julcsa, pártját akarva fogni
Terkának. – De nénémasszonynak egyebe is volt, mint a teste, nem kellett
annyira csinosítani, mint minékünk. Minket nem vehetnek el az apánk négy
ökréért, mert neki nincs.
– Ejnye de igazat is szóltál. Engem csak azért vett el az uram.
– Azt nem mondtam, néném, – felelt most hevesen Julcsa, vérvörösre
pirulva. – Csak úgy magunkról beszéltem.
– Ti kényesek vagytok. Mi nem voltunk. Selyem viganó se volt rajtam,
mint lány, soha se. Két átalvető selyemkendőm volt, az egyiknek hat
forint volt az ára, a másiké négy. A tied mennyijébe volt az apádnak,
Julcsa?
– Semennyiébe se. Magam szereztem a mult kukoriczatöréskor.
Tizennyolczat fizettem érte.
– Erre persze jutott. Erre mindig jut.
– Jut másra is, néném, – szólott közbe Terka, hogy csittítsa a két
beszélőt. – Nézze, ez a láda tele van vászonnal, ezt a Julcsa mind a
saját keresményéből szerezte…
– Persze, persze. Ez a lakodalomra készült. Módos ember fia kerülgeti a
szép leányt, hát tizenhat vég vászonra lesz szükség, hogy az ágyakat
befödje véle…
– Nem kell nékem egyéb, mint egy kis kunyhó gazfedele s abban egy vaczok
szalma. Boldog leszek én azon is azzal, a kit szeretek, – vágta oda
Julcsa mind élesebb hangon.
– Boldog-e? De jó is a dolgotok. Az én édes apám nem mert volna négy
szekér bútor nélkül elküldeni az uramhoz. Úgy tudták az én gondos, bölcs
szülőim, hogy mikor a tejfel elfogy, akkor nincs már méz se.
– Az Úristen nem csengő aranypénzért árulja a kis méheknek a mezei
virágok mézét.
– De a koldustarisznyába se juttat belőle.
– Koldus az, a ki kér, könyörög. Én nékem mindig magasan volt a fejem.
Nem tudtam megalázni magamat semmiért.
– Büszke lány vagy, gányó Julcsa, büszke lány, – vágott vissza az öreg
asszony, de mind nyugodtan, mozdulatlanul. Még ajkain is csak oly
egyforma változatlan mosolylyal, mint mikor leszállott a kocsiról. –
Büszke, persze selyemruha a testeden. A suhogása bátorít…
– Nem az, de a szerelmem. Tudja meg néném, hogy az, a kit szeretnek, az
méltán büszke lehet, mert azt az Isten pártolja.
– Akkor az is fog tudom megvédelmezni, ha a szegények szegényei lesztek,
úgy-e?
– Az, akkor is. A szegényt szereti az Isten a legjobban.
– De nem azt a szegényt, ki selyemmel födi a rongyait.
– Ne bántsa néném. Nem ismeri, milyen jó, derék lány az. Színaranyat ér
a szíve, – szólalt meg Terka, a ki félve figyelte a két asszony harczát.
– Hagyjad el Terka, hisz azért jött ide, hogy legyalázzon.
– Azért jöttem ide, – mondta az asszony s nyugodtan simogatta a kezében
levő keszkenő szélét, – hogy megmondjam néked, hogy hiába jársz a fiam
után. Jobb, ha idejekorán én tőlem tudod meg. Menj máshoz, ne vesd a
szemeidet mindjárt a legderekabb s legpénzesebb gazda fiára. Mert az
csak addig pénzes, míg téged nem ismer. A mi fiúnkat nem gányó lánynak
neveltük, a mi portánkon ne érezze senki a dohánylé szagát…
De ezt már Julcsa nem birta tovább. Felpattant ülőhelyéből, odament az
öreg asszony elé és szembenézett vele:
– Ismer? nem ismer? Szegény ember lánya vagyok. De… csak úgy megyek a
fiához, tudja meg, hogy ott hagyja értem mindenét, pénzét, tanyáját,
családját. Hogy csak úgy megyek hozzá, ha koldus lesz. Koldus vagyok,
koldus legyen a párom.
Ezzel kiment.
A házajtónál Bálint várt reá. Körülte a gányók.
– Megmondtam anyádnak is, megmondom neked is. Úgy megyek hozzád, ha
elhagyod értem apádat, anyádat, el pénzedet. Mert csak így vagy az én
nyomorúságomhoz méltó. Gazda-emberhez nem megyek.
A gányók szemmeresztve hallgatták. Czombos Miska szólalt meg:
– Igazad van. Most már veled tartok. – A kinek nem tetszik, a mit a
Julcsa mondott, megfelelek neki én.
– Ne akarj az olyannak prókátora lenni, kinek nincs szüksége reá, –
mordult rá Bálint, félrelökve a fiút. – Te meg gyere Julcsa innen velem,
még nem késő. Békéld meg anyámat s menjünk aztán a paphoz.
– Én… őt? És ha azt mondanád, tépjem ki a szívemet gyökerestül, hamarább
megtenném. A mint mondtam, úgy van. Most terajtad áll, hogy az enyim
lész-e vagy másé. Szegény sorsban veled megyek. Nem az én gyomromnak
való a gazdák kenyere… Isten áldjon…
És a lány, a többi gányó legények-, lányoktól követve elment.
Bálint egyedül maradt. Odabenn meg szegény Annus Terka nyelte a keserű
falatokat egyre-másra, Csepcsányiné meg csak tartotta szóval.