És Manga Julcsa várt. Napok multak s Bálintról se hír, se hang. A
munkába embert állított maga helyett. Izenetet meg nem küldött a lánynak
semmit.
Julcsát majd elpusztította a lelkében lázongó szenvedély. Se éjjele, se
nappala nem volt. Szólni meg nem szólt senkinek. Nem engedte a
büszkesége. Dalolt egész nap, hogy azok ne sejtsék, mi marja a szívét.
Pedig a fenhéjázó szavával megnyerte mind a gányókat. Mind neki adott
most már igazat. Nem volt melegebb szószólója Czombos Mihálynál, a ki
pedig idáig lenézte, mert azt hitte, csak a legény pénze után bomlik.
De mit törődött ő most ezzel? Mit a szóbeszéddel? Mit bánta volna, ha az
egész világ felfordul is, csak Bálintról jött volna hír.
Esténkint leste a hajduvölgy szélén, tán oda jő beszélni véle… Tán
akadályok vannak az útjában, azért nem jöhet, tán ez, tán amaz.
Szabad-Szent-Tornyáról meg csak jöttek a részesek, de büszkesége nem
engedte, hogy tőlük tudakolja, hogy mi van Bálinttal.
Így telt el egy hét. Vasárnap Juczi néninél, a homokháton volt bál.
Hítták a lányok, Terka meg Rebeka, menjen velük. Nem akart. Bálint
nélkül úgy se érne a bál semmit…
– Ugyan hagyd el, hisz még azt mondják, ott hagyott, azért nem mutatod
magad, – ejtette ki Terka.
– Azt mondják, azt… Akkor megyek… Nem látta még Manga Julcsát senki se
sírni, nem is fogja.
És a lány felöltözött a legszínesebb ruhájába. Fejébe, hajába piros
szegfűt tűzött. Rózsaszín szallagot font a hajába s hat alsószoknyát
vett a selyem viganója alá. Olyan kényes volt, mint még soha.
Suhogott a sok szoknya körülte, illatozott egész teste a rozmarintól,
szagos majoránnától. Napbarnult nyakán tíz sor kláris, arany
gyöngykoszorú övezte a fejét. A fülében két nagy máriás arany fülbevaló.
A füle mellett egy egész csokor téglaszín muskátli.
A mint kilépett a házajtó elé, a két másik lány irigységgel,
elragadtatással nézte. Ilyen szépnek még nem látták soha se.
A mint végigmentek a homokháti főutczán, a gazda-lányok mind összebújtak
szapulni. Ez az a híres Manga Julcsa, ki a Csepcsányi Bálintra vetette a
szemét, ez az, ki azzal kérkedik, nem kell néki se pénze, se háza. – Ez
az a híres gányó lány, kiről hét nótát csináltak egy takarás alatt.
Éppen három órát ütött, hogy befordultak a Juczi néni kapuján. Az
udvarban volt az egész mindenség. A nagy eperfák alatt tánczolt a hármas
falu egész fiatalsága.
Ott volt Misinszki Franczi sötét gyászruhában (nem tudom kit gyászolt
olyan vígan) az újdonsült urával. Ott Guba János meg a felesége, kit a
tavalyi szénagyűjtéskor választott künn a sós-tó partján, három lány
közül. Ott Molnár Jánosné, madárkaszerű arczélével, meg a derék
Jánossal, ki kötelességtudólag, nagy figyelemmel és becsülettudással
tánczoltatta pirinkó feleségét. Meg Berta Pál, kivel Molnárné, mint a
hogy az írás mondja: «ült egy meleg subában, no de persze régen, még
kislánykorában». A subát Bertáné sikkasztatta el valami
vándorlólegénynyel, hogy ne legyen többé szóbeszéd róla.
Meg a csendes Éliásné is eljött a falu széléről, gyönyörködni a süldő
legény fiában, kiből olyan híres tánczos lett.
Meg Rétes Mari, magára rántva legszebb tarka viganóját, kijött
Orosházáról, hol szolgálatba lépett és itt nyolcz major gányósága,
elvegyülve fehér gyolcsgatyáju, kaczkiás kis kalapjukban, a gazda-fiúk
fekete, finom posztó-mándlijai között. – Hányféle szín a sárga
napfényen, a fehér ingek, gatyák szinte vakítóan világítanak ki a tarka
selyemkendők, színes viganók közül. A homokháti paraszt-banda húzza,
odabenn meg két czigánynál, néhány legény mulat.
Bálint nincs a tánczolók között. De hogy is lenne, hisz itt úgy se
tánczolhatna mással, mint a «gányólánynyal».
Azért Julcsa csak elmegy a tánczba. Hisz itt minden legény, lány tudja a
történetét, itt hát nem lehet bús, levert. Itt nem láthatják, csak
csapongó kedvét, három határban híres tánczát. Györgyi Jóskával járja. A
legények között ő a legjobb tánczos. A legény méltósággal, lassú
lépéssel kezdi, ő azonban gyorsítja. Tánczol, mintha csak minden egyes
lépéssel a szíve bánatján könnyítene, annyira rezeg egész teste, oly
szenvedélylyel járja.
A csárdás alatt azonban eszébe jut, hátha Bálint az ivók között van,
hátha egy pohár bor mellett várja… nem akar addig tánczolni, míg
megérkezik.
A táncz végeztével odasiklik az ivó ajtajához. Odabenn csak Tóth András,
meg egy társa isznak. Széles a kedvük, hangzik a daluk, két czigány
húzza nékik, de annak a két czigánynak még a czinczogásából se hall az
ember semmit.
«Mig engemet szerettél,
Piros csizmát viseltél.
De mióta nem szeretsz,
Mezitláb is elmehetsz.»
Így dalolja a csendőr. Érti a lány, ellepi két arczát a vér. Hirtelen a
tánczolók közé vegyül s még feléje se néz többé az ivónak.
Senki… senki. De hát hol lehet? Hát csak ilyen volt a hűsége, olyan,
mint az árvalányhaj virága, a melyet az első nagyobb szél elkap s elvisz
oda, honnan nincs visszajövetel! Eh… annál jobb, hajtja a lány. És
tánczol, tánczol őrült szenvedélylyel. A legények meg majd szétszedik.
Hisz azelőtt csak nagy nógatásra ment el egyik-másikkal. Most meg nem
nézi, ki kéri, megy mindegyikkel és szinte tüzes szenvedélyével lávát
önt annak a lelkébe is, a kivel tánczol. Mert a legény is mind úgy járja
az oldalán, mintha ennek az egy táncznak végeztével már egyenesen az
örök fényesség birodalmába kivánkozna. Julcsa lángszín rokolyája perdül,
kibomlott piros szalagjai körülövezik testét, megrezgő ajka kéjes
szenvedélytől liheg, szikrát hány a szeme, minden izma mozdul, úgy
tánczol, mintha csak nem is a testével, de a féktelen kíntól megtelt
lelkével járná a csárdást arra a hegedű hangjára, a mely boldogságról,
szerelemről húzza ezt a keserűt!
Egy táncz végeztével, egyszer csak odasiklott hozzá Juczi néni s
letörülve az izzadtságtól gyöngyöző arczát nagy piros kendőjével, így
sóhajtott fel:
– Hej, ha nékem ilyen szolgálóim volnának, mint te vagy Julcsa, nem
volna üres az ivóm hétszámra.
Julcsa szürke szeme szinte bogárszínűvé vált, oly sötéten nézett vissza
Juczi nénire:
– Nem fogadna fel tán szolgálójának? – kérdte élesen.
– No, ne haragudj hát lányom. Ennél én ugyse tudtam volna többet mondani
a tánczodról.
De a leány oda se figyelt már rá, odadobta magát egy új tánczosa karjai
közé s csak járta-járta tovább. Késő este lett s csárdása még csak oly
tüzes volt, csak oly szenvedélylyel járta ki a muzsika minden hangját,
mint kezdetben, a mint épp egy friss kellő közepén meglátta, hogy Bálint
lassan… mint a kinek nem sietős a dolga, belép a korcsma kis kapuján.
Julcsa azért csak tánczolt, mintha nem is látná… A csárdás végeztével
aztán felment a ház sötét folyosójára épp az ivó elé s ott várta. Itt
lesz a legjobb hely, mert sötét is, az ivók zajától meg nem hallatszik a
hangjuk.
[Illustration: Julcsa lángszin rokolyája perdül…]
Egy fél perczig egyik se szólt, csak álltak egymás mellett, végre Bálint
törte meg a csendet.
– Egy hétig küzdöttem. Egy hétig – mondta megcsukló hangon. – Nem bírtam
velük és most…
– És most eljöttél úgy-e… Megmondani, hogy velem maradsz és megélünk a
két kezünk munkájából, – szakította félbe Julcsa, hevesen közeledve
Bálinthoz.
– Most eljöttem – s Bálint akadozva folytatta – tudod, hogy szeretlek,
tudod. Nem lesz soha más a szivemben, csak végtelen szerelem… irántad.
De így nem lehet. Nem, nem lehet… Az öregjeim kitagadnak. De nem ez fáj.
Az apámat szeretem, nagyon öreg már és gyönge. Szüksége lesz rám
nemsokára. Látod, mit tehettem… Meg kellett tennem. Akad még néked
vígasztalód, Julcsa. Énnekem nem lesz ebben az életben boldog napom
többet. Koldushoz ne menjél!
Elhallgatott, kereste a szót. A lány meg nem felelt rá semmit. Nem
hitte, nem, a mit hallott. Hát ilyen is lehetséges? Annyira nem várta
Bálint szavát, hogy szinte beledermedt a hallatára. Szinte a szíve
megszünt dobogni, szinte elalélt a lélek benne.
Hallgattak mind a ketten. Az udvaron azok új csárdáshoz kezdtek. Odabenn
meg a két czigány csak czinczogott. Tóth András harsogó hangja meg
elnyomta a két muzsikás visszás hangját – s csak folytatta a nótát
folyton: «Mezitláb is elmehetsz…»
Ismét Bálint szólalt meg:
– Mit tehettem? Voltam Zalaiéknál. Egy hétig kértem apámékat,
könyörögtem egy hétig.
– Egy hétig! egy hétig! – kiáltotta be a hangos éjszakába a leány. – És
egy örökkévalóság fogja bánni, a mit meg én követek el. Kövess! – mondta
tompa hangon Bálintnak. Aztán feltárta az ivó ajtaját, ott András a
czimborájával, odakönyököl az asztalra s csak dalol. A korcsmárosné egy
liter bort tesz éppen eléje.
– Tóth András, tudom, nem kellek már neked hitestársul. Nem is kívánom
ezt a tisztességet. Jobb lánynak való ez, mint én vagyok. A Gányó
Julcsát nem viszik a paphoz, az csak ölelni jó. Leszek a szeretőd, ölelj
át… Kelmed meg, Juczi néni, ha dallos, nótás szolgálót akart, hát leszek
én olyan, hogy még a homokháti pap szava se hallik, fogadjon meg, leszek
a cselédje…
És odament Tóth Andráshoz, lebontotta nyakáról az odakötött kis
selyemkendőt s odanyujtotta néki. Az félig mámorban, mint ki maga se
tudja, ébren van-e vagy álmodik, átfonja karját a leány dereka körül…
Bálint, egyet káromkodva, mint párducz ott terem s ki akarja a karjai
közül tépni. De a leány megnyúlt derékkal, erős karral visszalöki, úgy,
hogy a poharak közé esik.
– András a szeretőm, ne legyen gondja kelmednek rá.
A lármára a tánczolók is bejönnek. Julcsa egyenesen szembe néz a
mindenséggel.
– Vezessétek ki ezt a legényt. Szememre hányta, hogy az András szeretője
vagyok. Hát igaza volt. Az leszek. Vigyétek innen, mert elvesztette a
fejét, megártott neki, hogy gazdalánynyal volt a papnál. Ti meg lányok,
– fordult oda a két gányó lányhoz, Rétes Marihoz meg Annus Terkához, –
mondjátok meg otthon, hogy a Julcsa nem olyan lány, a kit el is lehetne
venni. Az csak csárdába czégernek való. Igazuk volt… Beszegődtem a Juczi
nénihez. Itt majd megbecsülnek…
És a szilaj leány oda vetette magát András karjai közé. Bálintot meg a
gazdalegények körülfogták s erőszakkal kituszkolták az ivóból.