A lány hazafelé indult. Alig hogy kiért azonban a szérüskertről, egy
magas ember állta útját. Tóth András volt.
– Rám leselkedett kelmed úgy-e? – kérdte a leány, megriadva, de azért
hetykén.
– Rád. És most már szemedbe mondom, hogy nem jó úton jársz. Én
elvettelek volna.
– Ugyan úgy-e, hát azt hiszed, mentem volna hozzád?
– Jobb amannak a szeretője lenni?
– Hallgass András! Elhallgass!
– Nem, nem hallgatok. – És most az erős legény megfogta Julcsa kezét s
úgy megszorította, hogy az felszisszent. – Eddig nem mertem szólni
néked. Nem tudom mi volt, az életem csak veszedelem, de ha szembe
találtam magamat véled, olyan lettem, mint a ma született bárány. De ma
nem félek. Nem… Elmondom, a mi a szívemet nyomja. Szeretlek, tudod.
Szeretlek úgy, hogy bűnbe kergethetnél, hogy az édes szülőmet
meggyilkolnám érted… te meg csak nevetsz rajtam s nem hallgatsz a
szavamra. Mondták, szeretőd a Bálint, tudtam, hogy vele tánczolsz minden
bálon, hogy az ő gyűrűit hordod, hogy… de, hogy az éjszakákat vele…
– Ki ne mondd, András! Ki ne mondd!
– Kimondom, miért ne mondanám. Hisz most már úgy sem veszítek vele
semmit, hogy az éjszakákat nála töltöd, azt csak ma este tudtam meg…
Mert úgy-e, úgy van?
– Higyjen, a mit akar. Ott járok, a merre nekem tetszik, arra nézek,
kire kedvem tartja, annak a gyűrűit hordom, a kiét elfogadom.
– És azt ölelem, csókolom, a kit szeretőmnek elfogadtam. Julcsa, ide
jutottál?
– Csendőr, kisérj be, lehúzom a kendőmet. Állíts a pellengérre!
– Julcsa, Julcsa, hallgass reám. A hogy én szeretlek, annak még az
árnyékát se közelíti meg annak a gazdának a gondolatja… Tud is ez a
gazdanép szeretni. Csak a kétszer-kettőt tudja.
– Azt, hogy énrólam mit mondtál, azzal nem törődöm. De Bálintot ne vedd
nyelved hegyére, mert megbánod.
– Nincs mit veszítsek, ha te nem szeretsz.
– Nem, nem szeretlek. Elmondom ma, holnap, mindennap. Se feleséged, se
társad nem lehetek… Menj utadra, András.
– Megyek. Az Isten meg fog verni, nem azért, hogy az én társam nem
lettél, de hogy mással bűnbe estél.
– Ha megver, én tűröm, nem te. Az Isten megáldjon, András, – s most,
mintha a leány szívében megrezdült volna valami: – Szánlak, András. De
nem tehetek érted semmit. Az Isten áldjon.
A leány ment útjára hetykén, de azért a szíve mélyén sajnálta Andrást,
annyira sajnálta, hogy még azt se vette neki zokon, a miért azt merte
neki mondani, hogy most már úgy se venné el feleségül…