A Julcsa meg futott-futott végig a pajta szélén, ment a hang után.
Csillagtalan az éjszaka. Minden csendes, csak a nóta hallatszik. Ott a
nagy szalmakazal aljáról szól a hang. Nyomtatás után Bálint lepihent s
még a pipája ki nem égett, eldalolta a szíve szerelmét.
A leány megállt előtte.
– Dallos a kedved, Bálint?
A legény felriadt.
– Hát lejöttél…? Hát eddig sohase jöttél ide. Nem akartál a világ csúfja
lenni… így mondtad. – És a legény karja tágult.
– Nem úgy. Nem csókolózni jöttem. Van itt még rajtunk kivül valaki?
– Amott a szalmakazal túlsó oldalán az öreg Bús, meg a Kunos Mihály
szalonnát sütnek, a többi már alszik a kert árka szélén.
– Jól van. Annál jobb… Hallgass rám… Ezek mind csúfolnak, bántanak. Mert
eddig mást nem szerettem. Hiába járt utánam három határ legénye. Most
azt hiszik, a pénzedbe szerettem. Attól nincs se nappalom, se éjjelem.
– Hiszen tudod jól, hogy én nem hiszem.
– Ez nékem nem elég. Nem akarom, hogy leszóljanak. Ha a tieid megadják
nékem a tiszteletet, a többi is tisztelni fog. Ha anyád ellátogat
hozzánk, nékem is jobb dolgom lesz. Akkor még elvárok valameddig.
– Az anyám?
– Az. Hisz igérted, hogy még a nyáron eljő.
– Jól van, legyen, ha addig élek is, de elhozom. – És a szerelemittas
legény két szeme felvillant. – Szeretsz hát?
– Szeretlek… Tudod, hogy nincs szívembe zárva, csak a te képed, csak a
te szavadra hallgatok, csak a te nótáid kavarognak a szívemben. Tudod,
tudod jól, – s a leány leült Bálint mellé a szalmába.
– Lesz egy kis házunk. Mert ha magam gazdája leszek, apám rám iratja a
kis rátai részét.
– Lesz két olyan dolgos kezed, mint a milyen családodban nem volt még.
Dalom betölti nem csak a kis házat, de az apai jus egész területét. A
mit lámpagyujtáskor mondok néked, arra a feleletet a hajnali csillag
adja…
– Lesz két kis tehenünk is. Az egyiket anyám ajánlotta, úgy igérte az
esküvőmre.
– Még akkor is, ha engem viszel a paphoz?
– Hisz te fogod fejni majd, gyönyörűm.
– Lesz kertünk is? Lesz benne majoránna?
– Lesz benne virág. Meg mák, paszuly, szőllő. Te sütöd nékem a
turóslepényt szombat este.
– Te meg szombat éjszakáján, mikor kifekszünk a küszöb elé, átfonod a
karodat a derekamon, aztán elaltatsz édesen, csittítva szívemet,
csittítva a csókjaiddal.
– Így, – s a legény át akarta fonni a leány derekán a karjait. De a
leány nem hagyta magát. Felugrott. – Nem, nem. Csak ma nem… Az Isten
áldjon Bálint, – és fejére húzva a fehér kendőt, eltűnt a sötét
éjszakában.