Úgy esti nyolcz óra felé járt az idő. A nap lement már, de azért még
elég világosan lehetett látni. A lány gyors léptekkel ment végig a nagy
akáczsoron, a mely az országútra vezetett s ott a hajduvölgyi nádas
szélén megállott.
Csendes volt minden. A napkeletnek elterülő falu fehér házai élesen
rajzolódnak ki a szürkéskék ég alapjára. A kopogi-utcza felett sürü
szürke por lebegett. Amarrébb, az Eötvösék határán levő akáczsor fái
lilaszinü árnyat vetettek a szürkés láthatár vonalára. Egyik-másik
házban már felgyuladt a mécses. Messziről egy cséplőgép egyhangu
dudolása hallatszott, meg a nádasból felrebbenő vizimadarak sivítása.
A lány figyelt. Még nincs itt, hol lehet? Pedig jól hallotta, mikor
átöltözött, hogy az uradalmi gép zakatolása elnémult, így hát már vége a
munkának. Oda könyökölt egy ákácz törzséhez s csak nézett maga elé. Itt
is, ott is egy gazda tanyája. Ime egy ilyen háza, ilyen istállója s
háztája van neki is. Bánná is ő, bárcsak semmije se lenne, hogy így
semmi akadály se lenne a boldogságukban. De hát azok a házak tiszták s
egyszerüek. Az ő életük, meg ruhájuk, a házuk is czifra, de piszkos.
Dohánylétől szagos a czafat a testén. Pedig most le is tette azt az
aranyszegélyű tarka rongyot s olyat vett magára, minőt a gazdalányok
viselnek. Nem áll neki, tudja. Sápadt lehet… Kékes a szeme alja.
Felemészti a vágy, a szenvedély. És az a dohány, a melynek kéjes nehéz
illatja reggeltől estig izgatja!… Úgy érzi, felbontja testét ezer
tűzparányra s ez mind külön ég és mind egyet-egyet követel: élni,
szeretni, szeretve lenni. Eh, nem áll a testéhez ez a ruha. Hisz mint
kis lánynak már dohánylevelek lógtak a bölcsője felett. Édes anyja a mig
szoptatta is, csak dohányt csomózott s az első dajka-dalokat dohányfűzés
közben hallotta. Aztán az átkos, édes dohánylevelek elvitték az anyját.
Nem birta ki a nehéz izgató ájért, heptikás lett. Eltemették. Nem volt
ki rájuk vigyázzon. Az öcscse, a Lajkó három éves korában felmászott a
kasztenra egy köteg dohányért, a melyet el akart csenni, lebukott s
összetörte a derekát. Ma nyomorék. Ő tudja, hogy lenne olyan, mint a
gazdaleányok. Tudná ő is olyan begyesen, urasan emelni a lábait, mint
ők, tempózni, mint ők szoktak – – de a dohány, az az… széttépi a módos
tempót s kiárasztja a szívéből azt, mit ott már rég kifejlesztett.
Öltözne ő is tisztán, egyszerűen… de a dohánylé elkeveri a fehér
gyolcsot, kieszi a fekete vásznat. Olcsó rongyot kell akasztani a
testére, a melynek tarka virágain nem látszik a piszok, a melynek lármás
színei olyanok, mint néha a lelke, midőn az érzelmek össze-visszaságától
majd kicsordul. Van ebben is minden, tarka, színes virág, szenny,
aranyos czikornya, bársonyos szeglet, kimart alsó.
– Julcsa, itt vagy már? – kérdte Bálint s átfogta a derekát.
– Lassan, lassan, mert megégeted a körmöd. Nem látod, hogy olyan gúnya
van a testemen, mint a milyet a ti lányaitok a templom udvarára vesznek.
Ne nyúlj hozzám.
– No, kis czirmosom, szeretsz?
– Szeretlek. Most nézz rám. Ugy-e nem vagyok már olyan gányós?
– Hisz azért szeretlek, mert olyan vagy.
– Elvennél azért, hogy gányós vagyok?
– Hisz tudod, hogy elveszlek az őszszel, szüret után.
– Hiszem. De csak én hiszem. Amazok mind azt hajtják, csak hitegetsz.
Csak a nádas szélén csillagfénynél igéred a házasságodat, a napfény tüze
meg eloltja a szavadat.
– Hazudik a ki mondja.
– Még senki sem ismer az övéid közül.
– Ismernek a szavam után.
– Mit felelnek a szavadra?
A legény hangja megrezgett.
– Van olyan, a ki ellenzi… van olyan…
– Ki ellenzi? – pattant fel a lány. – Mit vethetnek a szememre. Szűz
leány vagyok és szeretlek. Ilyen menyasszonyt nem kapsz minden tanyán.
– De van olyan, a ki nem azt keresi, de a tanyát, melyet a leány
móringba kap. Anyám ötezerforintos leányt szánt nekem. Böske néném
tizezressel hiteget.
– És te?
– Én rád gondolok, ha azokról beszélnek.
– De szót nem ejtesz rólam? Tudom.
– Anyám hallott rólad. Azt is megigérte, hogy egyszer eljő hozzátok és
széjjelnéz a házatok táján. Azt mondja, a leányt háza tájáról ismerni
fel.
– Huszonketten lakunk egy házban.
– De a pitvar ajtaját csak te söpröd?
– Azt is az anyád mondotta neked?
– Ő is. De ne bántson téged az, a mit mond, csak téged viszlek haza, a
cserepes tanyánkra.
– Hej, bár csak gaz lenne annak a tanyának a teteje. Bárcsak ne is volna
meg.
– Mit érnél vele? Akkor is csak téged vennélek el.
– Hej Bálint, attól félek, hogy csakis akkor vennél el.
– Gazda fia vagyok. Ura szavamnak, – mondta Bálint dölyfösen, felhúzva a
vállát.
– Leszek a szolgálója… én édes gazdám. – A lány odaborult a vállára. –
Azért, hogy én szegény lány vagyok, nincs az égnek annyi csillaga, mint
a mennyit én kegyelmednek minden éjjel lehozok a csókjaimmal. Nem tudom,
mit szeretek kelmeden. Azt-e, hogy akkor, épp akkor tért be hozzám s
úgy, ott dalolva meglepett. Vitt a nóta, elvitt… úgy éreztem, tágul a
lelkem, felpattant a kis ház ajtaja s az édes tavasz iramlott be rajta.
Kelmed volt az első… A két szeme megigézett, azt hittem, mindaz, a mit
eldaloltam, valóság lett s a mit még gondolatba se tudtam volna
foglalni, hangos szóval elárasztotta a mindenséget Én gazdám, én uram…
És a gazda szerelemittasan vitte, vitte magával. Oda a nádas szélére, a
melynek susogó rengetege ráborult a kiszáradt mocsárra s a melynek mélye
édes vágygyal, forró szenvedélylyel, titkos homálylyal, kimondhatatlan
boldogsággal van tele…