Pár nap multán a majori kukás pajtában fűztek a lányok. Az estalkonyat
hamar leszállt, künn nagy a borulat. A mestergerendáról lecsüngő
egyetlen ligroinlámpa éppen csakhogy a fűzőket világítja meg. A
padmalyról száz kötéllel is csüngött már a dohánylevél. A munka gyorsan
haladt. Mindegyik rekesz más családé. Mangáék épp az Annusék mellett
fűztek. Annus Terka átjött a komájához, Julcsához fűzni. Ott ül most
egymás mellett a két leány, mindakettő munkának vetkezve. Annus Terka
kerek termetét csak egy nagy virágos vékony gyolcsruha fedte. Ujjai
feltűrve, feje menyecskésen bekötve, hogy be ne keverje haját a
dohányról leváló nehéz por.
Mindegyik leány kezében hosszu vastű, a melylyel nagy gyorsasággal,
ügyesen fűzték a levelet.
– Az a, Julcsa! Úgy mondták nékem a bánomi legények.
– Hazudtak, mert én voltam az első szeretője, tudom.
– Lehet, – felelt rá Terka s nagy gyermekszemeivel csodálkozva nézte
Julcsát. Öt éve, hogy egy házban laknak, de azért még mindig megbámulja
pattogó szenvedélyét, szikrát hányó szemeit. – Én ugyan nem bánnám, ha
lett volna neki tíz is… A Czombos Mihály még gyereklegény, így nem is
lehetett neki… Elég baj rám nézve, hogy azt kell tudnom, hogy utánam
lesz még neki vagy tíz…
– Hát nem várod meg?
– Megvárjam? Hogyan? Én tizennyolcz éves vagyok, a Mihály meg négy év
mulva kerül sor alá, aztán meg még legalább két év… Öreg leány lennék,
mire elvehetne, akkor meg már úgy se kellenék neki.
– És te ebbe beletörődsz?
– Mit tegyek?
– De ha csókol, nem szalad át a hátadon a hideg, hogy a jövő nyáron már
tán mást ölel a karja?
– Ugyan ne ríkass hát meg, – s a leány sírva fakadt.
– No ne sírj hát, hisz csak kérdem. No te bolond gojhó. – És Julcsa nagy
hévvel össze-vissza csókolta a sírástól csak úgy ziháló, nagy, kerekre
hízott leányt. – Ne bomolj. Gyerekember szerelmét könnyü pótolni. Hisz
még azt se tudja, mért csókol. – Mihály után lesz egy derék gazdád, a ki
megbecsül s ha átfogja derekadat, tudja azt is, hogy ilyen derék leányt
nem ölelt még, ilyen meleg szív nem volt az övé…
Annus Terka mosolyogni kezdett a könyei alatt.
– Aztán… tudnál ilyet? – kérdte halkan.
– No nézzék ezt a csifincset, máris erre gondol. Hát a Mihály?
– No most meg azt nem akarod, hogy megvígasztalódjam. Julcsa, de nehéz
is veled. – És a leány megint sírni kezdett.
– No nézzék ezt a két lányt, összeül sírni, a helyett, hogy dohányt
fűzne, – szólott át a rácson egy fiú, ki e perczben lépett be a pajtába.
Végig nézett nagy méltósággal rajtuk, lassan bejött hozzájuk. Nagyot
lépett, lassan mozdult, akár csak egy királyfi. Fiók Szent Lászlónak is
csúfolták a gányók. Czombos Mihály volt, a Terka szeretője. Oda állt a
lányok elé s nyugodtan felvett egy csomó dohányt és nézegetni kezdte.
– No Mihály, épp a szeretődet vigasztalom. Azt mondja, meghal, ha nem
mehet hozzád.
– Tüstént el nem vehetem, – felelt rá a fiú, méltóságos lassúsággal
leülve közéjük.
– Nem veszed biz azt el soha, mert nem lesz bolond megvárni.
– Elébb, mint téged a Bálint, – viszonozta Mihály s fűzni kezdett ő is.
– Hallgass, mert megbánod, – szisszent föl Julcsa, odadobva a lába elé
egy köteg dohányt, a melyet kezében tartott.
– De úgy van. Büszke lány vagy Julcsa. Mi nem kellettünk neked soha.
Nagyravágyó; tudja az egész major. Kávén, meg mazsolán akarsz ezentúl
élni, meguntad a vöröshagymát.
– Azt mondják? Azt?
– Azt. Meg hogy a Bálint csak bolondít. Én nem bánom, semmi közöm hozzá.
De néked jobb lesz tudni róla, azért mondtam el.
– Ugyan hagyd el, ne bosszantsd a Julcsát, – vágott szavába Terka s
odasimult hozzá.
– Gazda ember lenézi a mi fajtánkat. Ezért nem szeretem, ha gányó utánuk
jár, – folytatta Mihály, nem hagyva magát félbe szakíttatni, épp oly
méltósággal és komoly hangon.
– Hát én, én, – pattant fel ülőhelyéről most Manga Julcsa, – jártam
valaki után vagy látott valaki valaha egy lépést legény felé tenni. A
nőválaszon nem ültem mindig… mert nincs a véremben, hogy én kérjek meg
egy legényt… te mégis azt mered mondani.
– Én azt mondom Julcsa, a mit tudok, hogy gőgös vagy és szegény vagy. A
szegénynek meg alázatosnak kell lenni, hogy boldoguljon.
– Te se vagy a rátóti zsidó keresztfia.
– Nékem nincs szükségem arra, hogy gőgös legyek, arra se, hogy alázatos.
Hétköznap a dohánylevél között ülök… de dalolok az alatt is. Vasárnap
meg, ha bálba megyek, a gányó lányok megismernek, akkor is, ha csak hat
forintos a csizmám, s megismernének, ha színaranyban állanék is előttük.
– Meg ám Szent László.
– Annak neveznek, mert felfelé nézek, hogy a mestergerendába be ne üssem
a fejemet.
– Majd a Terka lakodalmán beszélek még veled egyszer, – és Julcsa
felnevetett.
– Azon is eltánczolom veled a csárdást, ha a gazdák ülve hagynak is.
– Ugyan legyetek egy kis nyugodalommal, Julcsa már úgy is eltépte mind a
dohánylevelet…
– Az az ő dolga. A Bálint elveszi így is. Ha az ő felesége lesz, úgy se
fűz többet.
De most már Julcsa nem figyelt. A szérüs kertről nóta hallatszott. Egy
gányó nóta, de tudja jól, hogy gazda dalolja. Oda vetette egy csomóba a
dohánylevelet, rá se nézve azokra, kisettyent az ajtón.
– Megbánja még, meglátod.
– Nem jóra visz az, ha a leány fut a legény után, kivált ha gazdag a
legény.
– Ne hidd, hogy a pénzét szereti, én ismerem. Csak a szíve kapja el…
Most is csak annak a szavára hallgatott…