Így találtak egymásra még a nyár elején. Most már nótát is fújnak róluk
a gányók. Híres legény, híres lányra akadt. Beszéltek róluk annyit, mint
akár a Zana Zsuzsiról, megtérése előtt.
Marga Julcsa apja dohánykertész volt a laposi uraságnál. Ott szolgált
vagy huszonöt esztendeje. Az öreg gányó és két gyereke egy nagy szobában
lakott, együtt a Györgyiekkel, meg az Annusékkal. Öt öl hosszú volt a
szoba és huszonketten laktak benne. A szoba nagy volt, piszkos és
czifra. A falról, az Annusék oldalán, czifra szűz Mária aranyrámás képe
tekingetett alá. A sarokban poros, hosszú viaszgyertyák, a melyeket
Radnáról hoztak magukkal az utolsó bucsú alkalmával. Itt lógtak egy
fogason az Annus Terka czifra viganói is, vagy heten.
A másik sarok, a Volenszki Jóska sarka volt. Ebben szerelmes pár lakott.
A leghetykébb gányó fészke volt. Picziny, fekete-szemü feleségével,
Czombos Verával a harmadik eléggé üres sarkot foglalta el. Ezeknél
csecs-szopó is gőgicsélt. A harmadik sarokban Györgyiék tanyáztak.
Györgyi óhitü feleségével, kit Pankotáról hozott s a ki magával hozta a
görög rituálizmus minden csudabogarát. Egy hosszú keresztet, a melyet a
pópa szentelt meg, egy nagy fonatost, tán ezt is megszentelte valami
papjuk. Meg aranyalapú orosz szent képeket, a jó Isten tudja honnan.
A háznak ebben a részében ordított a Mihály hat gyermeke, meg itt lakott
Györgyi Jóska is, a nóta Györgyi Jóskája, kit megcsalt a kedvese, Rétes
Mari s a ki ezért széles kedvvel, nagy megvetéssel, hátat fordított az
összes gányó- s gazdalányoknak.
A háznak negyedik sarkában, mert hisz minden háznak négy sarka volna,
lakozott özvegy Manga András leányával, Julcsával, meg nyomorék fiával,
Lajkóval.
Épp vacsoránál ültek mind. Mindegyik a maga rekeszében, de azért
átal-átal szólva a másik sarokba. Julcsán ócska, piros viganó, foltos,
piros derék. De hajában piros muskátli, az urasági kertésztől kapta egy
rongyos mosolyáért.
– Kelmed még mindig arra a lányra gondol, – mondta Julcsa, nem törődve,
hogy a többiek is hallják.
– Arra hát, – felelt Jóska, lehuzva orrára a kalapot. – Annyit ér csak,
hogy gondoljon rá az ember. Ha többet érne, meg is kérném.
– Miért ne kérné? – Azért, hogy a pajta alján mással találták? Akkor is
magára gondolt, ha azt csókolta. – Ismerem én a Mari veséjét, a máját…
– Akkor mire volt ez jó neki.
– Arra, hogy kigyelmedet megigézze. Ilyen az asszonynép, nem egyenes az
útja, – mondta Julcsa s keserűen nevetve oldotta le a kendőt fejéről, –
többet ér azért az a Mari három gazdalánynál, kik vásárhelyi czafatos
ruhában járnak s akkora selyemkendőt kötnek a derekukra, hogy mozdulni
sem tudnak tőle. Azért olyan a tánczuk is, mintha medvét
tánczoltatnának, nem tudnak a rokolyájuktól…
– De leszólod őket, pedig gazda fia a szeretőd. Vetette oda neki Jóska
nevetve.
– Az, elnézem neki még azt is, hogy gazdaember az apja.
– De rátartós lettél Julcsa, – szólott oda az apja, a legöregebb
majorosi gányó, kinek kékes inge, gatyája tisztára megbarnult a
dohánylétől. – Azért nem vesz az téged el soha, ne higyj neki.
– Nem ám, – bólintott fejével Györgyi Jóska s utána mondta a Volenszki
is, meg a felesége: – nem az.
– Nem-e? – pattant fel a leány kihuzott derékkal. – Kinek néztek engem?
Hát én velem csak úgy lehet cziczázni, mint valami csárdai lánynyal. A
hány selyemkendőt adtam neki, annyiszor verje meg az Isten…
– Ki ne mondd leányom. Az Isten szavát ne vegyed hiába, – szólalt meg a
kemencze oldalán egy öreg, összetöpörödött asszony – a Györgyi-fiuk öreg
anyja, ki vénségére beépült a nazarénusok közé.
Julcsa leült ismét s kibontva az asztalra terített kendőt, végig
simította kétszer.
– Elvesz, tudom, igérte, – mondta nyugodtan.
E perczben felnyílott az ajtó s Tóth András, egy orosházi csendőr lépett
be rajta.
– Szerencsés jó estét, hasznos beszélgetést, – mondta szinte félénk
hangon.
Mind köszönt neki, csak Julcsa nem, ki föl se nézett rá.
– Jó estét Julcsa, – szólott most oda a magas, csontos fiú a lánynak.
Még félénkebben, mint az előtt.
– Adjon Isten kelmednek is, – feleli a lány hetykén.
– Nem jöttél a bánomi bálba. Pedig vártunk.
– Ki várt?
– Hát… én is.
– Aztán kelmeden kivül még ki?
– Én nem vagyok elég?
– Nekem nem. Másnak lehet.
Györgyiné, hogy tompítsa a szóbeszéd élét, egy pohár borral kinálta meg
a csendőrt. Az leült a Györgyiék sarkába s most már oda se mert a lányra
nézni többet. Julcsa meg nem törődve, hogy a csendőr, meg amazok is ott
vannak, lassan leoldotta rokolyáját, pruszlikját. Mind felaggatta egy
fogasra. Egy szílkébe vizet öntött s megmosta arczát, fogait és sötét
vászonszoknyát, felöltőt vett magára.
Mintha csak a csendőr ott se lett volna, pedig az majd felfalta a
szemével.
– Kinek öltöztél fel ilyen későn, Julcsa? – kérdé Györgyi Jóska
gúnyosan.
– A szeretőmnek, nyolczra végzi a dolgát. Azzal volna pár szavam.
– És ki az? – kérdi a csendőr, de már most hangja fenyegető.
– Tudja kelmed úgy mint én. De hajaszála se görbüljön, mert akkor még
azt sem engedem meg, hogy egy perczre rajtam felejtse a szemét, –
pattant fel a leány s aztán Tóth Andrásra rá se nézve, kiment az ajtón.