Forró nyári estén Csepcsányi Bálint hazafelé indult a munkából. Szombat
este volt, holnap pihen, vasárnap munkaszünet, így parancsolja ezt a
magas kormány. Házuk túl volt a szabad-szent-tornyai határon, a Gyopáros
partján. Épp a homokhát felé eső nagy utczán ment végig, midőn egy kis
házból hangos énekszó hallatszott ki az utczára.
– Ki lehet? – gondolta a legény s oda ment a kerítéshez hallgatni. Leány
dalolt, de mély hangja szinte férfiasan csengett. Hallgatta… csak
hallgatta. A nóta hangzott, szétáradt a nyugvó mindenségben. A forró,
poros este csöndjét betöltötte… s a jó Isten tudja, hogy történt, de
Bálint szívében is megmozdult valami a hallatára. Odakönyökölt a kis ház
falára s úgy hallgatta. Két sűrű szemöldöke összenőve, két szürke szeme
elmélázva pihen. – Néha meg-megsimítja hosszú, seprüs bajuszát. Tetszik
neki a dal. Pedig a szavát alig érti.
Betaszítja az udvar kis ajtaját, most már odahajol az ablakra s benéz.
Odabenn a lány tánczol. Egy mécsestől van megvilágítva a termete, de
azért Bálint kilátja, hogy hajlik erre, hajlik arra. És jól áll neki a
táncz. Ki lehet? Arczát sem veszi ki. Ebben a házban meg, úgy tudja,
hogy Madarászné lakik emberemlékezet óta, annak meg semmi néven
nevezendő magzatja sincsen.
[Illustration: Odakönyökölt a kis ház falára.]
Eh, megtudja.
– Hé, húgom, adhatsz egy pohár friss vizet? – kiáltja be a lánynak.
Aztán befelé fordul a pitvarajtó felé. De csak a küszöbig juthat, mert
az ajtót hosszában becsapta az orra előtt a lány.
– Ide ugyan nem jön senki fia, de az Istennek se, – kiáltja ugyanaz az
érczes hang s a lány nekifekszik a zárt ajtónak.
– No ne izélj hát, csak egy pohár vizet…
– Menj oda, a honnan jöttél, – volt reá a felelet s az ajtó elé tolta a
reteszt.
De Bálintnak most már elfutotta a vér a szemeit. Ez a két szürke szem
szembe néz azzal, a ki fenyegeti, legyen az férfi vagy asszony. Most már
bemegy, ha addig él is.
– Ereszsz be, mert kiemelem az ajtót a sarkából…
Semmi felelet, némaság.
A legény nem rest, a mit mondott, meg is teszi. Egyet emel a vállával az
ajtón s az kiesik a sarkából.
Előtte a lány, megvilágítva a függő lámpától – tetőtől-talpig. Csak egy
rokkolya a termetén, fehér ingváll a derekán. Épp olyan sűrű a
szemöldöke mint a legénynek, szürkéskék szemei villognak, széles
állkapczája összeszorítva, felvetett ajkai lihegnek a visszatartott
dühtől, karjait kifeszíti – támadásra készül vagy csak védelemre? De
elszánt a lány.
Egy pillanatig némán szembenéztek. És le volt győzve a legény, le a
lány…
– Adj egy pohár vizet, ihatnám, – mondja Bálint csöndesen.
– Itt a víz. – Azután, mikor átnyujtja a poharat Bálintnak, szeliden
hozzáteszi: – egyedül vagyok. Néném, Madarászné, halottas-házba ment… De
– és szemei ismét felvillantak – nem félek azért.
– Ne is félj semmitől. Nem vagyok én rossz ember, csak szomjas voltam, –
tette hozzá lassan. – Messziről jöttem, poros volt az út.
– Poros nagyon. Aztán hazafelé indult? – kérdé a lány, mostan már épp
oly csendesen, halkan, mint Bálint.
– Hazafelé a homokhátra. Odavaló vagyok. A Csepcsányiék tanyáját tudod
merre van?
– Tudom. Szembe a Lőveyék portájával.
– Ott. Én az öreg Csepcsányi fia vagyok, Bálint…
– Hisz akkor, – s a leány szemei mintha felvillantak volna, – nálunk
részes kigyelmed.
– Hát te ki vagy?
– Manga Julcsa, a gányó Manga András lánya. Hallottad tán a hírem…
– Még az apádat is ismerem. Úrnapja óta, hogy a nagy majorba vagyok
részes. A nótát is tudom, a mit fújnak rólad.
– El ne mond, mert megbánod. – És a lány szemei megint felvillantak.
– Nem én. Meg nem is tudnám. Aztán, hogy jutottál ide, Kopogba?
– Segíteni jöttem Madarásznénak. Beteges volt a nyáron a keresztanyám. A
jövő hét elején azért csak haza megyek, mert apámnak is szüksége lesz
rám, anyám rég meghalt.
– Jövő hétfőn én is nálatok virradok. Vasárnap este kimegyek. Az Isten
áldjon meg.
– Békességes nyugodalmat addig is… Világítsak?
– Tudom most már a járást… És a legény elhaladt.
Hogy a Hajduvölgy partjáról leért, azt a nótát kezdte fütyülni, a mit
elébb a lány dalolt.