*
Pusztahegy, junius 10-én.
Istenem, milyen unalmas volt ez a reggeli. A bibornok egy félóráig
beszélt, minden létező földi s égi javat összehordott s mind feltálalta
nékünk. Aztán a papa felelt, még pedig ha a papa egy toastra felel – c’
est longue! Majd a Niki – egy vicczes toastot eresztett meg, de olyat
hogy nyoszoló lányaim mind belé pirultak, olyan borsos volt. Aztán Elek
– remegett a hangja s a szemei villogtak. Határozottan nem tud a
narancsvirágaimtól nyugodni, azt bolygatta most is… Alig érezhető illat
áradt ki a narancsvirágokból a mint hozzá nyult, s ez az illat… a
fejembe szállt.
Egy pohár pezsgőt is kiittam.
Aztán elutaztunk. Sírás, (s igen tarka toilettek) az indóházban. Mi
ketten kiálltunk a vaggon ablakába s megmutatjuk magunkat. Bókok,
frázisok s ismét könyek. Egy fütty… s mi úton.
Külön szakaszunk van. Én, a hogy a vonat kirobogott az állomásról, a
salonba vonulok, a meghatottság ürügye alatt. Gondolkozom: hogy lesz.
Mit mond majd ő, s mit felelek én. Vagy öt percz elteltével kopog.
Beeresztem. Leül szembe velem s nem szól, nem ís csókol meg (milyen
banális lett volna, ha megteszi, akár csak az enfin seul-ön), hanem
megfogja két kezemet, kissé előre hajol s szembe néz velem. Hát tudja
így, hogy mindennek ellene tudnék állani, csak a két szemének nem?
Szemembe néz, és én, ostoba gyermekleány, tudja isten, hogy történt,
szégyellem leírni, egyszerre elkezdek sírni, odavetem magamat a mellére,
és sírok, sírok. Mit, miért? Eh, ostobaság!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Este érünk a pusztahegyi állomásra. Én még sohasem voltam itt. Előbb
végig kocsiztunk a falun, a falu végén van a hosszú ház, a hol a nyarat
töltjük. Este nem láttam az egészből semmit. A házat papáék úgy hagyták,
mint a hogy azt még a nagypapa lakta. Empire butorok (kedves, szép,
merev lények, mily illedelemtudólag tekintettek reánk!) nagy tágas
szobák, becsületes szép, virágos tapétákkal. A közepén óriási «palota»
nagy családi képekkel, tele selyem szövettel áthúzott butorokkal, innen
kilátás… Sándor járt itt a mult héten, tudta mit kell megmutatni.
Megmutatta a holdvilágot. Ezt már ismertem… Vacsora igen jó volt, a
Sándor franczia szakácsa főzte, ma tudtam meg, hogy mindenüvé elviszi
magával. Hej, mennyit dicsekedne ezzel más emberfia Pesten! Vacsora után
karonfogott, végig mentünk a házon. Vagy húsz szoba egy sorban. Mind
empire ízlésben butorozva, illedelemtudólag legvégén egy nagy piéce a
hálószobánk. Furcsa többesszám. Sándor a mint kiejtette, kezet csókolt
nekem, nini, az ő keze is remegett, mint az esküvőn az Eleké. Milyen
gyengék a férfiak!
Lemegyünk a ház előtti nagy terrassera, innen kilátás a Körösre. A
kastély terrassera építve, úgy hogy az ember lábai előtt ezer tamariska
körül a Kőrös habjai. Ez szép, meg szép a messze messze elterülő füzesek
s amott a Katinka-liget (mama után nevezték el). A nagypapa ültette még,
mert itt a városban nem volt csak kis kertre hely.
Bejárjuk a ház tájékát, így egy egész az, amott egy csomó hársfa, közbe
egy pár lugas. «Elférünk itt ketten», mondja a Sándor, s én hiszek neki.
*
Junius 18-án.
Nini, már egy hete nem írtam naplót. Hát boldog volnék, vagy mi? Mert
hisz azt mondják, a boldog embereknek nincs históriájuk. Mama szavai
sokszor eszembe voltak, szeresd meg őt, most már lehet. És igyekszem is.
Minden szavát, mit mond, latolgatom, s örülök, ha mélyebb értelmére
lelek. Azóta hogy férjem, mintha nyert és vesztett volna. Nyert abban,
hogy nem társas lény s így, kettesben nyer. Jobban áll neki a
vadászkalap mint a czilinder. S lovagló-csizmában könnyebben mozog, mint
lakczipőben a bálon. Veszített azzal, s ez az, a mire nem tudnék
feleletet adni. Azt hiszem azzal, hogy belé akarok szeretni. S így most
szigorúbban kritizálom, mint azelőtt. Tán magasabb mértéket is
alkalmazok vele szemben. Ha elfelejtkeznék magamról… akkor máskép lenne.
Ma a Katinka-ligetben pár szép órát töltöttünk. Ő hajtott s én mellette
ültem. Ezt nagyon szeretem. Ilyenkor jól esik annak a tudata, hogy végre
is csak gyenge nő vagyok s van, a ki megvédelmezzen. A liget igen szép,
végig nyúlik a Körös partján. Nagy nagy füzesek rá dőlnek a vizre,
hatalmas óriási nyárfák, tölgyfák csoportja, kissé beljebb nagy, messze
elterülő tisztás, a melyet a fehér színű nyírfák csinosan vesznek körül.
Egy nagy tölgyfánál a tisztás túloldalán leszálltunk a kocsiról, a
kocsis félre állott. S mi egyedül maradtunk. Milyen különös még is egy
asszony sorsa. Felnevelik 18–20 éven keresztül, úgy hogy egy férfivel
jóformán egyedül három szót nem válthat, fel úgy, hogy a mi érdekes van
az életben, azt mind suttyomba tudhatja meg csak, aztán – kilökik egy
férfivel a nagy világba. Boldogulj hát, ha tudsz. Küzdj meg az élettel,
a melyet nem ismersz. Mert hát én magam is mit tudok? A társaságot
szegről végre ismerem. Tudom mindegyik csinját binját, tudok
mindegyiknek nyelvén beszélni, ismertem őket könyv nélkül. De hát… ez az
élet? Épp a Sándor beszélt erről. Azt mondja, még nem is éltem. Furcsa,
pedig azt hittem, okosabb vagyok, mint ő. Hátha mégse? Ő bizonynyal
többet próbált, látott, de hogyan, ez a kérdés!
Életéről beszélt. Közel símult hozzám. Ezt szerettem. Támogasson hát
nagy, erős ember, hogy belé tudjak szívből, igazán szeretni. Megfogta a
kezemet, (körül néztem, a kocsis nem láthatott, a kocsi hatuljából két
kerék látszott csak ki egy sűrű bodzabokor mögül,) – s beszélt.
Elmondta, hogy hamar egyedül maradt a világon. Már kis gyermekkorában
tudta, hogy végtelen gazdagság vár reá. S félt – (nini, ez új felfogás,
erről eddig még nem hallottam), félt, hogy küzd meg azzal, hogy nábobnak
született. Senkije se volt, kiben bízzon. Érezte gyermekkorától, hogy
senkije, ki önmagáért szeresse. Néhány öreg cseléd… ez volt, a kire
támaszkodhatott. Aztán az egyetemi évek (csak udvara volt és nem
barátai, tán az egy Eleket kivéve). Hogy Bonnban már-már úgy akart élni,
czinikusan, mint azok, kik kiélvezik azt, hogy sok pénzök van s nem
gondolnak mellé semmit (hát ez a czinizmus!). Nem talált benne sem
gyönyört, sem megnyugvást. Haza jött, itt a világba járt… a mamák meg
akarták fogni. Fiatal volt, elhatározta, hogy nem fog megházasodni,
utazni ment, éveket töltött Indiában, Amerikában, Egyptomban. Most
egyenesen Aszuánból jött, ott egy angol tisztnél töltötte a tavaszt, a
ki mit sem tudott arról, hogy oly gazdag, s kivel így össze is
barátkozhatott. Haza jött… Engem szinházban látott meg legelébb s a
casinóban, végtelen boldogság töltötte el szívét, midőn meghallotta,
hogy gazdag vagyok s így tán nem szorulok a pénzére. Ime, hát csak a
pénz hozott össze minket. Én azért mentem hozzá, mert neki sok van s így
méltó az én 35 ezer forint évi jövedelmemhez, ő azért vett el, mert ha
annyim van, tán őszinte szerelemmel megyek hozzá. Oh fülemülék, rigók
fütyüljetek, hisz ez a kikelet! Az igaz, hogy azt is mondta, hogy mama
(oh édes mamám, hát ügyesebb vagy, mint hittelek volna), nem akarta
megfogni, s én oly tartózkodó voltam. Erre aztán felfortyantam. «Tán
csak nem hiszi, hogy én (itt előnevemet, czímemet, stb. stb.
hangsúlyozva az orra alá kentem), akárki után a föld hátán futni fogok.
Hát nem tudja stb. stb.» Tudta. Kezet csókolt nékem s én megbocsájtottam
néki. Nagy dolog, kellő pillanatban megbocsájtani tudni!
Aztán a kocsit haza küldtük. S mi karonfogva, mint férj és feleség végig
mentünk a ligeten. Az erdei madaraknak, meg a két erdei csősznek
feltálalva boldogságunkat s büszkeségünket. Boldog? Nem hiszem, az
vagyok-e. De büszke, az bizonynyal. Férjem, hiába, a legférfiasabb férfi
nálunk, gazdag, Magyarország legelső családjából. (Bizony vehetett volna
el egy unmittelbar bécsi leányt is, nem pedig egy ilyen ungarische
Comtesse-t, mint Bécsben mondják.) Sokat látott s a hangja olyan
férfias, mint a karja. Il n’y a rien à dire c’est un homme!
*
Julius 3-án.
Mama jött hozzánk. Alig hogy kiszállt a kocsiból, sírni kezdett. Szörnyű
volt végig hallgatni. Azt mondta, hogy húsz éve mióta férjnél van,
hogyan él. Eddig, azt mondja, nem beszélhette el, mert nem volt
comtessen lectüre. Nem is nézett körül, csak jött be a hálószobámba,
leült a tükör elé és idegesen, éles hangon elmondta, hogy milyen a papa.
Hogy csak pénzéért vette el, hogy soha sem szerette. Mikor menyasszony
volt, az arczképét elküldte egy szinésznőnek, «Und diese garstige Kredl
muss ich heiraten», írta a kép hátára. Ezt későn hallotta meg egy
barátnéjától. Ha előbb tudta volna meg! De hát! S azóta egyforma
évről-évre, olyan, minden évben megcsalja, minden évben mással. Eleinte
mondaine-ek voltak, «ez a vén Bálványosyné, azt hiszed, papa nem
lovagolt keresztül az ő szivén is.» Ha ha! ilyen soká jóformán egygyel
se volt a «bájos»! Leontinének viszonya, mint a papával. Aztán Lucie,
aztán Klienigsteinné, hm Lolly!… a Lolly, a _te_ nénéd. Az öreg
Klienigsteinnak annyi szarva van, mint a mennyi érdemrendje a mellén,
már pedig azt ambitionálja, hogy neki legyen legtöbb Európában. Szarva
mindenesetre neki van a legtöbb. És a Rézi, és Niffor Felicie, és ez és
amaz. Midőn öregebb lett, kopaszabb, s nyivákolóbb a hangja, akkor
jöttek a szinpadi szépek. Eleinte csak a java, most már az aljára
jutott… és így, így tart évek óta, folyton s én nem birom már bevárni,
hogy végre rám jőjjön a sor s engem, _engem_ szeressen. S mindez azért,
mert az orrom valamivel hosszabb volt, mint a görög istennőknek.
Szegény mama, a hogy így most szánalmasan ránéztem, igazán, életemben
először úgy tünt fel, hogy az orra még sem olyan igen hosszú; és bizony
a papa még hű is lehetett volna hozzá. Mindenesetre a papa hangja
kellemetlenebb a mama orránál!
– Szegény mamám, és hogy te erről nem szóltál.
– Nem lehetett, nem neked való volt az én életem. Aztán meg, – és most
kissé még jobban lekonyította az orrát, – szégyeltem volna is magamat,
most már ismered az életet, jobban megérted!
Megsajnáltam. Szegény asszony, jobb sorsot érdemelt volna. Hát ezért
volt velem mindig olyan hideg. Mert szeretetében soha semmi érzés nem
volt, valami olyan nem létező valami volt. Megcsókolt, kényeztetett,
beczézett, csak – éreztem, nem szeretett soha. Hogy a szobájába ment,
önkénytelenül a férjemhez mentem. Kopogás nélkül nyitottam be hozzá
(először eddig!), épp az egyik majorból jött meg, még nem is öltözködött
át. Én magam sem tudom miért, de jól esett.
– Lássa, – mondtam és szükségem volt ezt neki elmondani, – ne
csodálkozzék rajtam, hogy oly hideg vagyok. Tán, – susogtam, pedig nem
szégyeltem, a mit mondtam, – méltatlan magához. Itthon nem tanítottak
meg szeretni. Hideg és fényes volt az életem, könnyű, de üres. Tanítson
meg szeretni, úgy a hogy kell… kérem.
Sándor nem értette el, a mit mondok, átölelt és lehúzott magához.
Oh! nem értett meg s így azt hiszem, elszalasztotta a perczet.
Egy félóra mulva a villásreggelinél nagyon furcsa arczczal ültünk mind a
ketten a mama két oldalán. Én nagyon szégyeltem magamat, sokat beszéltem
s ostobaságokat. Sándor villogó szemekkel nézett reám… haragudtam reá.
Mama? Azt hitte, nagyon boldogok vagyunk, s a házasélet örömeiről
diszertált. Szegény mama, ebben a perczben papa valahol egész másutt
örülhetett a létnek!
Igaz, csak annyit, hogy tegnap este elbúcsúztam Sándortól s a mamánál
aludtam.
– Beszélgetni akarok vele még az éjjel, – mondtam.
Sándor nem szólt, csak megcsókolta kezemet. Olyan nyugodtan,
bizalomteljesen nézett reám, hogy nagyon elszégyeltem magamat. Hát ha
neki volt ma délután igaza, nem nekem? Olyan rossz kedvem volt, hogy egy
szót se szóltam mamához, hanem befordultam a fal felé s reggel azon
gondolkoztam, hogy milyen ügyetlen is vagyok.
Reggel a Sándor nem látta meg, hogy a szemeim ki vannak sírva (miért is
sírtam?) milyen bakfis vagyok még, s úgy ölelt át, mint mindig. Olyan
külünös, egyenletes a szerelme, szeretném egyszer fékvesztettnek,
szevedélyesnek látni. Már azért is érdekelne, mert ilyen férfit még nem
láttam soha. Legalább közelemben nem!
*
Julius 5-én.
Mama elutazott, örömtől sugárzó arczczal, hogy papához visszatérhet, kit
daczára mindennek, húsz éve, egy hétnél továbbra nem hagyott el, s
megelégelve boldogságunkat. Boldogságunkat! Boldogságát talán. Én…
szerelmes szeretnék lenni! Az az egész.
*
Julius 16-án.
Hát holnap érkezik ide Vezekényi Elek. Sándor tegnap egész este róla
beszélt. Hogy milyen jó barátja, tán egyetlen barátja. Na ezzel nincs
sok mondva. Tán Niki lenne vagy Stapszi? Akkor soha sem mentem volna
hozzá.
Sándor nagyon szereti Eleket. Ez az egész generáczió igen összetart,
pedig ugyancsak sokféle elemből állanak. Én már jórészét csak látásból
ismertem. Hárman közülök meghaltak, egynehánya megházasodott. Jóformán
már alig van közülök valaki Pesten. Ezek a fiatal urak reactionáltak.
Sokan ki nem állhattuk őket; azt mondták, infesztálják a kaszinót, csak
Bastien Lepageról, meg Wagnerről tudnak beszélni. Sándort szép hangja
kötötte hozzájuk. Lett közülök minden, de mindben volt valami olyan fin
de siècle-ismus; s ezért majd mind többet gondolkozott, mint – ugratott.
Ezt mind a Sándor beszélte, ki az ő régi társairól csak jól emlékezik.
Elek volt köztük az expert. Felolvasott képekről, kiállításokról,
járatta a föld összes képes lapjait, a mennyire pénze engedte (sok nem
volt neki soha), képeket vásárolt, de ezekből is csak az igen en avant
dolgokat. Aztán írt, zongorázott és énekelt. Je ne le goberai point azt
hiszem, van benne valami, a mi kiállhatatlan, magam sem tudom miért.
Villásreggelire itt lesz, azzal a vonattal jő, a melylyel a mama
érkezett.
Ma pedig olyan szép esténk volt, a Sándor énekelt; ha énekel, van a
legközelebb hozzám, magam sem tudom, miért, és ha ének közben szemembe
néz, úgy érzem, a két sötétszürke szemével még többet tud elmondani,
mint a mennyit e dalokkal kifejezhet.
Ha mindig dalolna, belé szeretnék.
Épp a Saphische Ode-t énekelte, midőn egyszerre félre verték a
harangokat. Hirtelen abba hagyta, elsápadt… Én önkénytelenül az órára
néztem, 11 óra volt.
– Megyek, – mondta s fogatott.
– Én megyek veled.
Nem akarta. De hát a miféle asszonynak akaratával, hogy birna egy ilyen
erős férfi. Mentem vele… oda símultam, egészen hozzá, olyan közel, hogy
azt hiszem, a szíve dobogását is hallottam. A kis amerikai hintó gyorsan
siklott a sötét pusztán. Egy közeli faluban volt a tűz. Én Istenem, hát
ilyen is létezik! Ott ült egy csomó asszony egy üszkös gerenda alján s
bambán nézte a pusztulást. Az egyik sikított, mert a gyermeke benn az
égő házban. Mielőtt feleszméltem volna, már Sándor benn volt a recsegő,
ropogó kunyhóban. Énbennem meghült a vér: ha elveszteném. E perczben
nyomorultabbnak éreztem magam azoknál a szegény, szegény asszonyoknál…
Imádkoztam. Oh anyám, szegény anyám, de csak jól is tetted, hogy
megtanítottál – sirni. Két perczig nem láttam semmit, minden összefolyt
a szemem előtt. Egyszerre recsegés, ropogás, a ház eleje bedőlt. Csak
azt látom, hogy az a csoport asszony felkel ülőhelyéből s égnek emeli
hangját mind, de nem szól. Oda veszett volna? Mi lesz akkor velem? De a
jövő perczben a ház alsó részéből, füstből lángból, kihozta onnét a
gyermeket, magasan emelve a férjem, _az uram_. Nem tudtam, mit teszek, a
mi nálam volt az a pár forint, mind kiosztottam köztük s aztán sírtam,
sírtam soká. Egy óra multán ott ült mellettem a kocsiban piszkosan,
rongyosan, mint amazok. És én? Szeretem hát már mégis? Így hát boldog
lennék?
*
Julius 17-én.
Elekért ment a kocsi, én vártam jövetelét, tudja Isten miért. Úgy
éreztem, hogy szinte büszkén fogom majd megmutatni ennek a kételkedő
gúnyos mosolyú uracskának, hogy igenis _boldog, boldog_ vagyok. De végre
is, most hogy leírom, azt kérdem, hogy miért éppen neki? Mi köze hozzá?
De nem jött. Villásreggeli után érkezett a távirat, hogy csak két nap
mulva jöhet és én, ki boldogságommal kérkedni akartam, úgy vettem észre,
hogy most, hogy nincs nézőnk, valami után vágyakozom. Szóval _ő_ még nem
elég.
Csak lenne asszony barátném, kivel az én furcsa lelkiállapotomat
megbeszélhetném. De kivel? nincs senkim…
*
Julius 19-én.
A várva várt Elek megérkezett. Leszállva a kocsiról, jóakarólag a Sándor
vállaira vert. Nekem kezet csókolt. De kézcsókjában volt valami, a mi
bántott. Ajkain folytonos gúnymosoly, úgy éreztem, a mint megláttam,
hogy a pesti Mini ébred fel bennem.
Hát legyen à la guerre comme à la guerre. Villásreggelinél folyton
Pestről beszélt. Ez mit tett, az mihez kezdett, ennek mik a tervei. Hány
házasság van készülőben, ki kivel. A Szent-István-díjra melyik ló a
favorit, a Katinkát a Feri veszi-e el, vagy a Tóni. Bánom is én, hogy a
Tökfilkó lesz-e a favorit, vagy a Starlight. Bánom is én, Feri lesz-e,
vagy Tóni a nábob veje. Egyformák vagytok ti ott mind, arra valók csak,
hogy az orruknál vezessünk titeket. Pedig azt hiszem, ez a fiú zavarban
volt, mert annyi mindent összehordott. Mi lehet az oka. Hát igazán
szerelmes belém? Én rám mindig olyan gúnyosan néz, mintha keresztül
látna rajtam, de hisz akkor nem szeret?
Délután Sándor elvitte kocsin, én visszavonultam s lefeküdtem a chaise
longue-ra. Fáradt vagyok, magam sem tudom, hogy miért.
*
Julius 20-án.
Ma délután Sándort a sándorlaki majorba hivták. Én Elekkel egyedül
mentem járni. Furcsa kiváncsiságból a Katinka-ligetbe mentem vele. Itt
mintha más ember lett volna belőle. A gúnyos mosoly lefoszlott ajkáról s
szemei fáradtak, szomorúak lettek. Tehát amaz csak álarcz? Miért?
– Mondja, – kérdeztem hirtelen, – maga miért komédiázik a világban, nem
olyan rossz maga, mint a milyennek látszani akar. (Most vettem észre,
hogy magázom, pedig tegeznem kellett volna, hisz unokatestvérek vagyunk
– Sándoron keresztül.)
– Én…? – s felelet helyett egy kóró fejét ütötte le.
– Lássa, magának nincs joga szomorúnak lenni. Hiszen azt mondják, annyi
tehetsége van, hogy ebből tiznek is juttathatna.
– Mindenből valami s egyféléből semmi…
– Aztán látott, tanult, tapasztalt. Ha olyan gúnyosan néz reám, azt
hiszem, tudatlanságomat neveti. Tanultam volna, de kitől. A nevelőnőktől
– épp úgy, mint a társaságtól, csak felületességet tanul az ember.
Szüleimtől? Anyámtól talán megtanultam volna a tűrés mesterségét, lássa,
magának ezt is el mertem mondani. Papa? szeretett s megtanított
lovagolni. Kitől tanulhatnék, – s aztán egyszerre észrevéve magamat,
hirtelen hozzá tettem: – Sándortól még nem volt időm.
– Maga tanulni akar? Én feledni szeretnék.
– Eh, ez szépen van mondva, de sok értelme nincs. Sokat olvasott s
megcsömörlött belé, hát jó, nyitva az élet, tanuljon meg küzdeni. Legyen
férfi, – mondtam önkénytelenül.
E perczben Elek felvetette rám szemeit, s én nem mertem tovább
folytatni… tehát ez is. Hogyan, hisz alig látott, alig tudott rólam
valamit. Önkénytelenül felkeltem ülőhelyemből s elindultam lassan,
lassan, szótlanul, végig mentünk a Körös partján s én félni kezdtem
önmagamtól. Eh, minek jött ez az ember utamba – Sándor szeret s én
szeretem. Látom ott fenn a töltésen lóháton, mily férfiasan ül a
nyeregben, mily bátor, nemes, csak ő és senki más. Szeretni akarom s
szeretni fogom. Petit fin de siècle, jó éjszakát.
Vacsoránál a két férfi barátságáról beszélt. Ifjúkori kalandjaikról.
Arról az időről, midőn mindketten még olyan «zöld» ifjú urak voltak.
Különös generáczió volt nagyon, mindegyik tanároknál lakott, de azért
kiki azt tehette, a mit akart. Mindennap másnál jöttek össze. Sándor egy
családi házat lakott egyedül a Stáczió-utczában. A bolond fiúk néha a
ház födelén cziczáztak. Egy éjjel, egy első májusi éjszakán, mind a
legcsodálatosabb jelmezekbe öltözve, bejárták a Ferenczváros legalsóbb
rendű butikjait, s reggel tértek csak haza. Egy izben Sándor és Elek
eloltottak egy utczai lámpát, a rendőr bekisérte őket, épp midőn a
legtöbb ember járt az utczákon, elég furcsa lehetett, midőn a Ferencziek
terén levő fiakkerstand előtt haladtak el s a kocsisok mind
megsüvegelték a két «gavallért». Meg mikor a Sándor házának tűzfalát
teli lövöldözték flobert-pisztolyaikkal, meg az utczákon lakáshirdető
czédulák, a szállodák, felcserélt czipők, s egyszerre egy este a két fiú
egy nagy orgia kellő közepén, a Sándor lakásának egy hátulsó
kamarájában, reá talált az egymás lelkének magjára. A dolog így történt:
míg az első szobában a pajtások majd csak hogy az egymás fejét nem
verték be széles jókedvükben, Sándor, ki dulakodva Elekkel, esett be
inkább, mint lépett a kis szobába, így szólalt meg:
– Te Elek, – kérdte Sándor.
– No.
– Mulattat ez?
– Engem nem, és téged?
– Engem se.
– Akkor?!
S a két fiú letelepedett egy kerevetre, elmondta, hogy mit élt eddig s
mit látott az életben. Egyszerre bele láttak az egymás lelkébe s ott
«másfélekép» álltak a dolgok. (Ej, hát ez a férfiaknál is lehetséges!)
Mindkettő már szerelmes volt s a szerelemtől (mint Elek mondja) a
legmélyebb filozófiához csak egy lépés. Reggelig beszélgettek. Amazok
hiába keresték a háziurat, elszéledtek, a nélkül, hogy reá találtak
volna. A szobák lámpái elaludtak. A két fiú meg beszélt, beszélt. Én
Istenem, ha én egyszer úgy istenigazában kibeszélhetném magamat
valakivel. Egy hétre rá valami angol egyletfélét alapítottak, tudom,
sokat hallottam még én is kislány koromban a Bálványosyék
«bating»-jéről, mint a hogy az egyletüket csufolták. S ott kezdődik az
Elek és társainak működése. A sok zöld filozofia, a sok kék
szappanbuborék! Sándor csakhamar kivált közülök s ment a maga magányos
útjain. Elek a fait son chemin aussi. És ez emlékeken alapult
barátságuk. A hogy felkeltünk a vacsorától, Sándor átölelte Eleket s
karon fogva őt, oda vezette hozzám.
– Fiatalságom legjobb évei még is csak hozzá vannak fűzve.
Mindketten kezet csókoltak nékem, egyszerre. Hogy Sándor a zongorához
közeledett, Elek oda fordult hozzám:
– Lássa, – mondta alig hallhatóan, – ezért nem kellett volna jönnöm.
És Sándor énekelt, de én csak e pár szót hallottam, hallom most is.
Nem, nem szabad. Hiszen ott van előttem Sándor, a mint a tűzből
diadalmasan felém tart, átölel. Megyek, megyek feléd… hozzád!
*
Julius 21-én.
Átolvastam újra tegnap irt naplómat. Mini, Mini, te melodramatikus
kezdesz lenni. Őrültség, hát nem tanultad meg a papa jelszavát: –
glissez mortel n’appuyez pas! – Sándor jó, komoly ember, szeretem. Elek:
polichinel en bleu lilas. Mini, te pedig: szedd össze magad s légy méltó
nevelésedhez. Ma lefeküdtem s ágyban irom e sorokat. Azt mondtam nekik,
hogy fáradt vagyok, pedig szó sem igaz, untatnak, pihenni akarok. Egy
Zola-regényt olvasok az ágyban. Eddig nem volt szabad. Mennyivel többet
ér egy ilyen regény a valóságnál.
Mini, tudod-e, hogy nagy ostobaság naplót vezetni?
*
Julius 23-án.
Ma reggel Sándor bejött hozzám, hogy keljek fel, ha csak lehetséges,
mert Elek bucsuzni akar tőlem. Lini néninek igaza van, a férfiak s
kivált a férjek mind egyformák.
– Nem megyek.
Oly idegesen mondtam, hogy Sándor észrevette, hogy a pár napi
gyöngélkedésem csak szinlelés volt s hogy nem igaz, hogy beteg vagyok.
Csodálkozva nézett reám. Aztán én idegesen, éles hangon kikeltem Elek
ellen (oly jól esett!), elmondtam, hogy nem szivelem, hogy nem állom az
arczát, hogy ki nem állhatom, hogy így, hogy amugy. Sándor nyugodtan
odajött ágyamhoz s megfogva kezemet, így szólt:
– Keljen fel, jőjjön ki, – mondta határozottan! nyugodtan, egy csepp
harag nélkül. Úgy látszik parancsolni akart nékem, mint egy gyermeknek.
– Nem fogok, mert utálom, mert nem tudok szemeibe tekinteni.
Sándor leült ágyamhoz s végig simította arczomat.
– Figyeljen reám, gyermekem. Elek legrégibb barátom, tudja, s így
magának is jó barátja kell, hogy legyen. Érti, _kell_. Sokkal tartozom
neki, fiatalságom első derült napjait mindenesetre néki köszönhetem, így
hát értse meg… máskép nem lehet, nem szabad lennie. Annál is inkább,
mert az idei tél (s ezt tegnap határoztuk el) egy részét együtt fogjuk
tölteni. Mi is Algierba megyünk s ott találkozni fogunk. Tehát keljen
fel, s legyen nyájas vele… hisz tudom, elég ostoba, unalmas emberrel
volt életében az. Erőszakoljon ajkaira mosolyt, ma egyszer az én – s a
maga kedveért. Ezzel még egyszer megsimította arczomat, s kiment. Én még
utána kiáltottam: – nem, nem megyek – s aztán (hogy szégyellem magamat
még most is, hogy leirom e sorokat) felkeltem, s egy félóra multán lenn
voltam az ebédlőben. Sándor arczára tekintettem, nem mozdult egy vonása
sem. Úgy látszik, _áldozatomat_ egész természetesnek tartotta. Ez ismét
felingerelt s rossz kedvemet Eleken töltöttem ki.
– Így hát hallom, – mondtam élesen, – a tél egy részét együtt töltjük,
szép, hogy velem is közölték terveiket.
– Ha néked ellenedre van (most tegezett a szemtelen), mehetek én Indiába
is Algier helyett.
– Óh miattunk – már-már gorombaságot mondtam volna neki, ha Sándoron nem
akad meg szemem (hát félnék tőle?) – miattunk ugyan mehet Indiába is, de
azért jere oda, a hol mi leszünk – mondtam kellemesen mosolyogva (mamám,
még mindig méltó tanítványod vagyok.)
[Illustration: – Figyeljen reám, gyermekem.]
Elek kezet adott nekem, szerettem volna visszahuzni… (nini, most meg az
én kezem reszketett, akár csak mint az övék) de nem lehetett.
Mosolyognom kellett. Elek elment s én Sándorral egyedül maradtam. Mit
tegyek? Elek Füredre utazott.
*
Julius 24-én.
Mióta Elek elment, nyugtalan vagyok. Valami kimagyarázhatatlan idegesség
vett rajtam erőt. Ki nem állhatom ezt az embert, s érzem, utamba veti
magát. Szeretnék elbánni vele, hogy így nyugalmamat visszakapjam.
Szembe kell hogy nézzek vele. Aztán attól is félek, hogy Sándor észre
veszi, hogy érdekel. Érdekel, nem, nem ez a szó illik lelki állapotomra.
De mi? Érzem, ha Elekről van szó, hangom nem közvetlen.
*
Julius 25-én.
Ma Sándor egy általa telepített faluba vitt. Hogy szereti a nép. Ezt még
legjobban értettem, faire le bon roy, jót tenni, s megfürdeni az
általános szeretet langy fürdőjében. Értem a nép-jótevőket. Igen
mulatságos lehet jót tenni. Tréfásan akarnék irni, de nem megy,
bevallom, meghatott…
*
Julius 26-án.
Határozottan nem megy. Napról-napra jobban bosszant ez az ember. Eh, ha
máskép nem lehet, ám legyen. Megyünk mi is a füredi regattákra. Hisz
Sándor augusztus közepén ugyis a weidmannsdorfi vadászatokra akar menni,
hát egy pár nappal előbb mit sem tesz. S e pár nap alatt annyi
szemtelenséget mondok majd neki, hogy minden bizonynyal elmegy a kedve
velünk Biskrába jönni.
*
Julius 28-án.
Reggel a kissé meglepett Sándornak kijelentettem, hogy Balatonfüredre
_akarok_ menni. Az akarok szót hangsúlyoztam. Ő egy pillanatig
csodálkozva nézett reám, aztán egész nyugodtan beleegyezett. Ez
bosszantott, azt hittem, nagy ellenzésre fogok találni. Így hát
holnapután megyünk. Megyek, mert tisztázni akarom Elekkel a helyzetet.
Megyünk, itt hagyjuk ezt a szép ódon házat, itt a Katinkaligetet, kettős
boldogságom boldog szinhelyét. Mini tu es atroce!… Megyünk. Ha látom,
meg kell hogy utáljam Eleket. Megyünk s mégis!… Egy perczig vártam s reá
néztem Sándorra. Azt hittem, megszán s itt tart. Semmit sem akart
észrevenni. Közönynyel megcsókolta homlokomat s kiment a gazdaságba.
Egész nap egyedül hagyott. És én sirtam, nem is tudom mérgembe, avagy
szomorúságomba. Ha megkérhetném? Nem, nem, megyünk, ám legyen.
*
Augusztus 5-én.
Hogy Füredre értünk, Elek állt a hajóállomáson s vele egy egész füredi
társaság. Fékvesztett jókedvet mutattam, kaczérkodtam, úgy viselkedtem,
mintha végtelen örömöt éreznék, hogy ismét a nagyvilágban lehetek. Csak
azért, hogy Sándor észre ne vegye, hogy zavarban vagyok, s Elek azt ne
higyje, hogy az ő kedvéért jöttem idáig. Elekhez különben alig szólok. A
többiek előtt csak nem mennék vele semmire. Majd egyedül más lesz. Csak
legyek egyszer egyedül vele…
*
Augusztus 6-án.
Első nap már ostobaságot követek el. Sándor el akar vinni yachtján, s
mert Elek is velünk jött volna, nem megyek velük! Kijelentem, (ideges,
éles hangon) hogy jobb szeretem a Balatonnál a füredi társaságot. A mi
megint hazugság volt. Sándor elkomolyodott, nem szólt.
*
Augusztus 7-én.
Egész a régi Mini lett belőlem. Hat udvarlóm van, meg a férjem, meg
Eleket is gyakran látom. Ezek ketten folyton együtt az egész napot a
Balatonon töltik. Furcsa élet. Reggel fél nyolczkor felkelek,
matrózkalap, könnyű vászonruha a testemen. Egyenesen a Tomiék villájába.
Ott lenni egész ebédig. Igen mulattat, mert legjobban játszom köztük.
Ebéd a terrasseon, czigány húzza, s én nem figyelek arra, a mit játszik
(quelle discipline), hanem a Niki ostobaságaiban gyönyörködöm. Igen, a
Bálványosyak feje most lábaim előtt fetreng s halálosan szerelmes belém.
A multban a maga kedves ékes bécsi dialektusában tudtomra is adta, hogy
daczára annak a bizonyos ősnek, elvett volna, ha tudta volna, hogy
annyira homogének vagyunk. (Atrappe!) A füredi leánysereg ezért gyülöl,
azt mondják, hogy a partiekat mind elvonom tőlük, s kivált Nikiért
dühösek, kit legtöbben akarnának, miután néki közülök úgyse kéne egy se.
A Niki egy pesti kisasszonyra rá se nézne! Ezt mondta nékem a maga fakó
mosolyával, mintha ezzel nékem a legnyájasabb dolgot mondaná a világon.
Második udvarlóm _Bálványosy Stapszi_. Mindig annak udvarolt, a kinek a
bátyja. Nem tudom, illedelemtudásból, vagy mi? Azt mondják, az öreg
herczegné szoktatta őket így. Niki t. i. mindig a legfashionableabb (s
így legpénzesebb) lánynak szokott udvarolni, kit azonban ő, ki csak
«unmittelbar» herczegnőknél kezdi a világot, soha sem vesz el… s az így
felültetett szépség aztán (ki tudja) hátha Stapszihoz megy majd férjhez,
kinek ugyan csak évi járuléka van, de végre mégis csak a Bálványosyak
herczegesített ágából való. És Stapszi annyira megszokta ezt a
«pót»-udvarlást, hogy most az én uszályomhoz is odaszegődött. A Stapszi
majd csak nem olyan, mint a bátyja. Kissé nagyobb fogakkal, a melyek
(mint a hogy Elek szokta mondani) tökéletesen hozzá vannak bőréhez
hangolva s azért oly sárgák. Szintelen, halványkék szemei, kopaszodó
homlok, hegyes szakáll, hegyes vadászkalap, s hegyes «academia».
Orrhangon beszél és sokat. Mindig utamban van, azt hiszem, egyszer igen
goromba leszek vele.
_Harmadik udvarlóm_. Ez yachting. Egész nap fehér sapka, jersey, fehér
ing, fehér czipők. A mellett feketére sült arczbőr, fekete torzonborz
szakáll, sötétzöld szemek. Beszél: hajózásról, a szelek járásáról stb.
Neve: Denghelegy Sándor. Kora 34 év. Foglalkozása: ismétlem yachting.
Télen pedig Monte-Carlo. Családja: fejedelmi sarj. Ezt el is mondja
néked a harmadik találkozásra. Snobis. Családja azért nem gróf, mert nem
kellett nekik. Este lábaim előtt szokott ülni, sokat nem beszél, de jól
hallgat. A mit (sajnos) többi udvarlóimról nem éppen mondhatnék.
_A negyedik_. Hans Graf von Klienigstein stb. stb. Különben huszár
főhadnagy. A Gyallay Tominé és a Lolly bátyja. Ganz aerarisch. Olyan
pozsonyvidéki bécsies úr. Igen gyakran emlegeti a pratert, a Ronachert s
a kamarabálokat. Minden nap szerelmet vall nékem, katonai műszavakat
használva, de azért mindig értésemre adja, hogy egy bécsi wäscherballi
Mariankában több van, mint ezekben mind… ezek alatt, az összes jelenlevő
kisasszonyságot érti, magamat is beleszámítva. Ostoba, de jó fiú. A
napernyőmért szoktam küldeni, ha elhagyom, s nagy barátságot kötött
Lindorral, a dán doggommal, a melyet ötödik udvarlómtól kaptam. S azt
hiszem, Lindorral jobban meg is értik egymást, mint velem.
_Az ötödik_. Rittmeister Kappel. Egy Rittmeister. Igen szeretem, hisz
annyira «ártatlan». Meg fog a magas iskola lovaglására tanítani. A
kutyáról, lóról senki sem tud jobban, szebben előadni annak, a kibe
szerelmes, mint ez a jó kapitány. Különben szép fiú. Mindenesetre a
gárdának legszebb tagja, – jól áll – a ruhámhoz.
_A hatodik_. Ez erdélyi. Neve: Bélhiday Döme. Kicsiny, zömök, széles
vállú fiú. Négyszegletes arcz, sűrűn összenőtt szemöldök. Rémséges erő.
Multkor a terrassemon ülve panaszkodtam, hogy ott egy kis ákáczfa
elveszi a kilátásomat. Döme (a «négyszeglet», így csufolják) leugrik a
terrasseról, s egy pillanat alatt kicsavarja a fát tövestől. Különben
medvevadász. Czélba lő, voltigerozik, kitünő csárdástánczos, s alapjában
jó fiú. A legjobban őt sajnálom, hogy hozzám szegődött. Valami jó
erdélyi kisasszonyt boldogíthatott volna… Én egy pár hónapját, tán
esztendejét rablom el. Pedig az úristen a megmondhatója, hogy nem vagyok
kaczér. De mit csináljak, ha Sándor mindig Elekkel van, s Elek meg a
Balaton vizeit járja. Magamban meg nem tudnék maradni és kivált most
nem.
Esténként aztán udvarlómmal és Kálnay Melaniéval a Denghelegy Sándor
yachtján elibök vitorlázunk. A Melanie a legcsunyább asszony, kit
életembe láttam, de roppant okos. S van annyi esze, hogy mindig olyan
asszonyhoz szegődik, kit szépségeért ünnepelnek. Ennek napsugarainál
aztán ő is melegszik. Azt mondják, már nem egy kétségbeesett – s hoppon
maradt udvarlónak volt a villámhárítója. Az én oldalamon aztán hat
mennykő is üthet belé. Illetőleg hét. Mert hisz – végre is – Elek nem
tetszik nékem. Azaz, hogy Eleket csak azóta birom kiállani, mióta látom,
hogy kerül. Vajjon a Sándor a saját kedvéből yachtozik mindig, vagy az
Elek viszi magával? Ha ez igaz, – de nem, hisz tudom, Elek nem akarja.
Tudja jól, hogy ezzel önmagának ártana az én szemem előtt.
Nos, – Melanie – s én, meg a hatos. Melanie igen okosakat mondott,
annyira okos volt, hogy szinte rosszul esett. Hisz a Balaton oly szép
volt, s az én uram oly távol. Nem találkoztunk velük, rosszkedvűen
visszavitorláztunk. Sándor és Elek egy víz volt, hogy haza értek,
valamiféle baleset érte őket, elmondták nékem, de az ő yachtnyelvüket
nem értem.
*
Augusztus 7-én.
Reggel a Melanie volt nálam. Mig a komorna kifésülte a hajamat, furcsa
dolgokat kérdett. Angolul beszéltünk, hogy a Mari ne értse.
– Mondd – kérdte, – nem szereted te a férjedet?
– Furcsa kérdés, miért?
– Hogy jóformán már a mézes hetekre ide jöttetek.
– Azért jöttünk ide – mondtam hatalmas applombbal, – hogy az még tovább
tartson.
– Vigyázzatok, így a méz el is száradhat. És ezek közül ki tetszik
neked? – kérdte tán abból a czélból, hogy a «többi» vigasztalásához
kezdjen.
– Ezek közül… _én_ nekem? Te tán tréfálsz. Hisz tudod te is, meg tán
veled az egész világ, hogy szerelemből mentem férjhez.
– Nem, azt sem én, sem a világ nem tudja. Azt mondják, szerencsétlen,
lehetetlen szerelmed volt. S azért mentél volt gyorsan az _elsőhöz_, ki
elvett.
– Édes Mélanie, tudd meg, hogy egyáltalán nem ez volt az első kérő, még
a gyermekszobából kértek. Sándorhoz mentem, mert ép ő tetszett
legjobban. S ma már szeretem is.
Azt hiszem, tökéletesen őszintén beszéltem e perczben, az ilyen
kérdésekre adott őszinte feleletet azonban soha sem hiszik el. Melanie
sem hitt nékem – megint a hatra tért át – hogy hát mégis melyik érdekel
közülök.
– Édes Melanie, ha ez a hat egyedül lenne velem a világon, még akkor sem
kellene közülök egy se.
– És Elek?
Hirtelen rá néztem, hát azt hinné…? Nem, csak azért kezdte, hogy éppen
kérdjen valamit.
– Férjem legjobb barátja, – mondtam oly hidegen, hogy még önmagamat is
megleptem vele.
– Te Mini, megmondjam? – s aztán oda hajlott egészen reám, – ez az
egyetlen férfi, ki itt engemet érdekel.
– Nincs rossz ízlésed, – mondtam még impersonelebb hangon, – okos ember,
de azt hiszem, nincs szíve. – Szeretném tudni, hogy miért tettem hozzá
ezt a hazugságot.
Erre Melanie egy félórai védbeszédet tartott, ezer példával
illusztrálva, hogy igen is van, mély szív és csupa érzés és így és úgy,
– de már mindezt nem írom le, mert fáradt s álmos vagyok.
*
Augusztus 8-án.
Ma reggel Melanie megint eljött hozzám. S megint a házasságomról
beszélt. Hogy jó barátném és a saját érdekemben fel kell említeni, a mit
Füreden rólam pletykáznak. Hogy férjem nem szeret s azért hanyagol el.
Hogy rég megunt stb. stb.
– Mit? hogyan? – Még egyszer elmondattam magamnak, hogy időt nyerjek. –
Te, mondd, melyik udvarlómra vetetted magadat, hogy erővel össze akarsz
a férjemmel hozni?
Melanie erre goromba lett. Én meg kiutasítottam. Az egész ebből áll.
Pedig hiányozni fog nékem a parthiekon. Hisz rajta kívül más
asszonybarátném nincs is, minddel össze vagyok veszve.
De… ez nem minden. Szavainak mérge is volt. Hátha igaz, hátha? s éppen
ma este Tihanyban maradnak. Eh, unalmas estém lesz.
Pedig nagy czigányozás volt készülőben. Arra is kell gondolnom, hogy
kivel menjek, hisz alig ismerem az itteni asszonyokat. Majd csak meglesz
valahogy.
Esti hétkor.
Hatkor táviratot kaptam a férjemtől, hogy haza jő félkilenczre. Vacsorán
tegyek el számára egy helyet. All right! Magam mellé őt nem ültethetem,
hátha kedveskednénk neki s Eleket venném asztaltársamnak?
Jó van, úgy lesz. Hm. Mini, valld be, nem bánod ezt a combinátiót.
Éjjel háromkor.
Itthon ülök, ablakom előtt éjjeli zene, tudom, az erdélyi követte el,
náluk van ez így szokásban; s míg a muzsika szól, írok; Sándort kértem,
jőjjön be hozzám, s ő megtagadta, azt mondván fáradt, nem lehet; holnap
hajnalban indulnak Elekkel. Ah! De hátha ez csak számítás? Ez nem tehető
fel tőle. De mit jelent mindez? Mióta itt vagyunk, tökéletesen
elhanyagol, rám se néz. Mintha csak a felesége sem lennék. Holnap
beszélni fogok vele… És a zene csak szól. Ni, a zene. Hogy írtam, már
egész el is felejtettem. Egy dalt játszik, a melyet Sándor annak a
napnak az előestéjén énekelt, a melyen Elek Pusztahegyre jött… Multkor
mondtam a négyszegletnek, hogy ez a kedvencz dalom, azért huzatja. S
erre feküdjek le? Nem, ez tűrhetetlen, holnap beszélni fogok Sándorral.
De igaz; ezt még nem mondtam. Elek nem jött el a vacsorára. Na bizony,
nagyon elvoltunk nélküle. Sándor énekelt is a czigányokkal. Ez az édes
úr igen nagyon furcsa módon viseli magát.
*
Augusztus 9-én.
Este, hogy Sándor hazajött, egyenesen bementem szobájába.
– Ez nem mehet így tovább, – kezdtem éles hangon, – végre is a felesége
vagyok, miért hanyagol el olyan nagyon. Hiszen már egész Balatonfüred
ujjal mutat rám. Ez hallatlan, ezt nem tűrhetem, – aztán sírva fakadva
egy székre omlottam. Éreztem, hogy végtelenül nevetséges vagyok. Sándor
egész nyugodtan leoldozta nyakkendőjét s oda fordulva hozzám, így szólt.
– Elhanyagoltam? Hisz azt hittem, maga igen jól eltöltötte idejét a
Melanie társaságában. (Hát a hat Sigisbéről miért nem teszen említést,
mi!)
– Melaniet tegnap kiutasítottam, nem állhatom tovább szemtelen
megjegyzéseit.
– Ha csak ebből áll a dolog, keresünk magának más barátnőt.
– Ne keressen senkit, de vigyen el innen.
– Hisz úgy is ezt akartam. Tudja, hogy egy hét mulva nyilnak meg a
weidmannsdorfi vadászatok. Oda megyünk, majd ott bemutatom osztrák
rokonaimnak is.
– Hát még? – mondtam félhangon, – nem megyünk haza?
– Mindent a maga idején. – És megcsókolta a homlokomat.
Ugyanaz este Elektől búcsúztam el, kit az egész füredi létem alatt
jóformán alig láttam. Úgy intéztem a dolgot, hogy egyedül fogadhassam.
– Téged igen ritkán láttalak, – tegeztem, igen közönyösen.
– Füreden nem igen látnak az asszonyok!
– Kár, pedig az asszonyok egy eszes férfira mindig rászorulnak.
– Mini, maga nagyon udvarias, – mondta kissé gúnyosan mosolyogva.
– Kérlek, tegezzél, – mondtam kissé hevesen, – ezt a _módját_ a
magázásnak ki nem állhatom.
Elek, mintha nem értette volna meg szavaim értelmét, terveimről
tudakozott.
– Tudod tán, hogy Ausztriába megyünk az én nagy szomorúságomra.
– Hát mulatod magadat ott is, egy szép asszony mindenütt jól mulat.
Aztán tudom, Niki, Stapszi is: meg Klienigstein Hansi is veletek mennek.
– Ezzel vígasztalsz?
– Mindenkit azzal, a mivel lehet.
Ezt meg én nem akartam elérteni.
– Mikor látunk?
– A tél derekán Biskrában, én már őszszel oda megyek… addig, – s most
egyenesen a szemembe nézett, – vigyázz a szívedre, – mondta élesen s
felkapva kalapját, ott hagyott. Mit értett ez alatt? S miért mondja
éppen _ő_ nékem ezt. Hát tehetek én arról, hogy ő odajött Pusztahegyre,
tehetek arról, hogy belém szeretett, tehetek, hogy férjem legjobb
barátja, tehetek, hogy férjem… eh nem igaz, én a férjemet szeretem,
hűséges felesége leszek, s néki fogok élni s boldog leszek. Úgy legyen!
Nem fogunk Biskrába menni.
*
Augusztus 11-én.
Bécs. Na hiszen, ez megint kedves úr volt. Sándorral nem voltunk egy
perczig sem egyedül. Velünk a Klienigstein Hansi, a Niki s a Stapszi.
Szép kompánia. Sándor, Stapszi s Hansi átmennek az étkező kocsiba
kártyázni, én meg egyedül Nikivel. Nikivel! Ezzel éppen csak akkor
hagynék igazán udvaroltatni magamnak, ha féltékenynyé akarnék általa
valakit tenni.
Közel ült hozzám, czigarettájának füstjével körül ölelt. Pfuj! én is rá
gyújtottam egyre, hogy kibirjam. Ha nem megyünk Weidmannsdorfba, hát
goromba lettem volna vele, de így nem mertem. Ott szükségem lesz reá.
Hisz alig ismerek egy-két osztrákot.
Mondom, oda ült hozzám egész közel, a karjával majd csak hogy nem a
vállamhoz ért. S úgy beszélt. Ime udvarlása:
– Mini, te szép vagy.
– Tudom.
– Milyen kár, hogy Bálványosy herczegnővé nem tettelek.
– Igen szép, hogy így gondolkodol, de kérdés, vágytam-e vajjon én erre a
végtelen tisztességre.
– Ha, ha, nem rossz. Azt hiszed, elhinném. Végre is gazdagabb is volnék,
mint Sándor.
– De hát úgy látszik, azt hiszed, hogy én nem szeretem Sándort.
– Hiszek azt, a mit hiszek.
– Szemtelen, – nos és most én ügyetlen, a Sándorról dicshymnuszt
zengedeztem el neki. Hogy milyen jó, milyen okos, milyen derék… s mikor
mindezt elmondtam, igen elszégyeltem magamat. Végre is ez senkire sem
tartozik. Úgy éreztem, mintha éjjeli pongyolába mutattam volna előtte
magamat.
– Eh, lárifári! – vágott a szavamba, – azért te sohasem szeretted, s ő?
ő róla sem tudom, hogy szeretett téged. Ez olyan illő házasság volt,
végre is neked férjhez _kellett_ menned, Sándornak meg _kellett_
házasodnia s így – megegyeztetek.
Nem és nem. De hiszen én szeretem őt, miért ne szeretném? Én szeretem,
csak alkalmam lett volna akkor neki megmondani. Ha ebben a pillanatban
belép a kupé ajtaján, tudom, hogy a nyakába borulok s össze-vissza
csókolom mindenki előtt. Mit bántam volna, ha ez a három majom meg is
ütődik viselkedésemen. De Sándor nem jött be Marcheggig. Egyedül voltam
az egész úton Nikivel. Este Sachernál ebédeltünk. Mindig Hansi, Niki és
Stapszi társaságában. Sándort még ilyennek nem láttam. Unalmas, fáradt
volt. Alig beszélt s hagyott engem ezzel a három rüpőkkel!
*
Augusztus 12-én.
Este az orfeumban voltunk. Hát ilyen? Repülő, félmeztelen lányok, meg
lányok, kik illedelmesen vannak ugyan öltözve, de a mit mondanak,
öltözetlenebbek az amazok meztelenségénél! Ostoba fonnyadt arczú urak a
páholyokban, monoklival belenézve a semmibe, füst, lárma, lenn a szörnyű
plebs, a maga rettenetes sörszagú bántó lármájával. A szomszéd páholyban
«eine unmittelbare!» valami kis herczegné három udvarlójával s a
férjével (nini, csak úgy, mint én) épp oly hangosan nevet s lármázik s
iszsza a sört, mint azok ott lenn. Én leeresztem fátyolomat s hosszú
keztyűim, azt szeretném, a vállamig érnének, hogy a testemmel semmi
ebből a légkörből ne érintkezzék. Utálom e helyet, de hát mit tehetek?
Nikinek esek neki:
– Hát ezekért a helyekért hanyagoltok ti minket el?
– Ohne Weiber… dalolja Niki az énekesnővel s nem felel.
– Mondd, mit szerettek ti _itt?_
– A salonjaitok zárkózottságát, ha visszatérünk beléjök – felelte
gyorsan Sándor, Niki szavába vágva. Aztán keményen rám nézett. Láttam,
nem szereti, a mit mondok. Én sem szerettem, de mit tehetek róla, ha
szégyeltem, hogy itt szégyellem magamat.
Hogy hazamentünk, Sándor a kocsiban keményen megkorholt, kiéreztem, a
balatonfüredi viselkedéseimet érti alatta. Én boldogan hallgattam, de
úgy tettem, mintha haragudnék érte s nem eresztettem haza érve a
szobámba. Fokozni akartam érdeklődését irántam. Azt szeretném, hogy
őrülésig belém szeressen, akkor talán – lehet, lehet. Vagy tán már ma
is? Valamit érzek itt benn a szívemben, de _mi_ az? s kiért? Ha én azt
tudnám.
*
Augusztus 15-én.
Tegnap óta Weidmannsdorfban. A társaság nagy, 15–20 asszony s ugyanannyi
férfi. De mi asszonyok egész nap egyedül vagyunk, mert uraink vadásznak.
Milyen unalom. De ime egy pár alak. Az öreg Weidmannsdorff herczegné.
Magas, szikár asszony, olyan mozdulatokkal, mintha nyakörvet viselne.
Nem néz se jobbra, se balra, se le, csak mindig egyenesen felfelé.
Szeretném látni ezt az asszonyt egyszer az udvar előtt bókolni, ugyan
hogy törik ketté a dereka? Mindent kimérten, mereven mond el, minden
szó, mi kiszalad a száján, az által, hogy ő mondja, nagy súlyt nyer.
Csak kis ujját adta nékem, mikor megjöttem – tán megérezte rajtam a
bizonyos ősapát? A férfi makog, nyafog s rémítően papucs alatt van.
Leányuk van négy, mind olyan, mint egy-egy dragonyos, rettenetesen
vállasak, szegletesek, de igen jó lányok. Az egyikkel, Marincsival
összebarátkoztam. Minden szívbaját elmondta egy nap alatt. Tudom, kibe s
hányszor volt szerelmes.
Itt még Stachelnitz herczegné, a Pepi, a bécsiek elkényeztetett Pepije.
Játszik minden műkedvelői előadáson, elad minden bazáron, minden
carousselen lovagol, tud fütyülni, dalolni, magas iskolát lovagolni, tíz
nyelvet egyformán jól beszél, énekli a bécsi és párisi kupleteket,
franczia és olasz dalokat. Olvas minden könyvet, mit írtak. Mindig
pattog s nincs soha ideje valakivel egy félóránál tovább beszélni. A
férjével még nem is találkoztam. Itt az öreg Klienigstein, finom mosolyú
öreg úr, kinek azonban azt mondják, csak minden harmadik szavát lehet és
szabad elhinni, mert azt hiszi, jó diplomatának hazudnia kell. Annál
szókimondóbb a lánya, Lolly, ki már két gorombaságot mondott nekem, de
mind a kétszer összecsókolt utána – es war ja nicht bös gemeint – mondta
s egy perczre el nem hágy, mióta megbocsájtottam neki. Roppant férfias
mozdulatok, bizonyos férfiaknak, meg az asszonyoknak tetszik. Én nekem
is… bár egy kicsit olyan, mint egy elszabadult csikó.
Ezek a főbb alakok. Férfiak? Hansi, a bátyja, Niki és Stapszi (Istenem,
de meguntam már őket), egy Gysenburg-Stachberg, a család feje, egy kis
uralkodó herczeg, Ausztria legnagyobb partieja. Míg a férfiak vadásznak,
addig a lányok őt vadászszák, «mert én jobb szeretem a vad libáknál a
szelídeket», súgta nekem ebéd alatt, ezzel igen nagy bizalmat árult el
irántam. De mit folytassam tovább, mind egyformák, legalább nékem.
*
Augusztus 16-án.
Sándort alig látom. Egész nap vadászik. Este halálra ki van merülve. De
hát ez már vadászatoknál így szokás. Ebéd után vele lehetnék, de ha ő
nem, én sem.
Ma este Pepi jött le hozzám. Én fáradt voltam, le akartam feküdni.
Tulajdonkép nem tudom miért, de rosszkedvű voltam. Azt hiszem, a
Katinka-ligetre gondoltam, azért. Pepi leült ágyam szélére.
– Látod, édes gyermekem, ha én te lennék, másképen élnék.
– Hiszen én olyan formán élek, mint te, csak mindenből kevesebbet.
– Néked édes Minim – mondta s hangja színtelen lett – nincs okod arra,
hogy úgy élj, mint én. Te… boldog is lehetsz.
Csodálkozva néztem reá. Kissé furcsa volt, hogy így, első látásra olyan
húrt pendít meg, melyből élettörténetére vonhatok következtetést.
– Látod, te szép vagy, én sohasem voltam. (Ebben igaza van.) A te férjed
derék ember, s nem volt okod, miért ne menj szerelemből hozzá (ez is
igaz), te fiatal vagy… nézd. Én, a híres Pepi herczegné, ki egész Bécset
mulattatja, kinek kalandjairól két ország beszél, hiszed-e, ha elmondom
– soha boldog nem voltam. Mit ér egy ilyen élet? Reggeltől estig hajsza,
hogy a szív csendjét befödje. Mit ér? Menj haza férjeddel, kérd
bocsánatát. Mert a hiba benned kell hogy legyen. Ismertem Sándort rég, a
Bálványosyak között a legtöbbet ér. Menj haza vele s hagyj minket
tánczolni a mi korpára épült tündérvárainkban.
Én megcsókoltam a kezét.
*
Augusztus 18-án.
Sándorral párbeszéd.
– Menjünk haza, Sándor, én már úgy vágyom haza.
– A hogy akarja, pár napig azonban még nem lehet, most, hogy a
vadászatra a meghivást elfogadtam s én egy más vadász helyét elfoglalom,
itt kell maradnunk végig.
– De én… én, úgy akarom!
– Mini maga parancsol s én… cselekszem, – mondta Sándor s megcsókolta
homlokomat.
De azért itt maradtunk, ő győzedelmeskedett.
*
Augusztus 19-én.
Szemtelenség, szemtelenség. Ime Elektől ez a levél:
«Édes Mini!
Tudja, hogy szeretem. Tudja attól a percztől, hogy a Katinka-ligetben
megcsókoltam a kezét. Tudom jól, hogy a maga lelke az én lelkemhez
hasonló, s hogy a Sándor és maga között áthidalhatatlan örvény van, mert
nincsenek egy anyagból. Szeretem. Maga volt az első, ki lelkemet
felgyújtotta. Maga adott vissza önmagamnak. Nem tudja, mily üres volt
életem, mielőtt megláttam. Az egész világban csak a szép érdekelt, s
magában megtaláltam azt, a ki az asszonyban visszaadja ezt nékem. Nem
szépségéről beszélek. Lelkéről. Van valami a tekintetében, a miből
érzem, egy velem, egynek kell lennie, akár akarja, akár nem. Talán
sohasem fog rólam többé hallani. De ezt meg kellett írnom. Tán tudja,
hogy egy nagybátyám meghalt, váratlan óriási vagyon örököse lettem.
Gazdagabb vagyok ma, mint Sándor. Ha ez egy év előtt történik, ma már
nőm. De hát ezelőtt nemcsak szegény, de büszke is voltam. Kerültem
magát. Ma megmondom azt, a mit úgy is tud. Későn találtunk egymásra,
nagyon késő… Ne halljon rólam többet. Egy nagyobb afrikai utat teszek –
az Isten áldja. Elek.»
Ezt a levelet _merte_ nékem írni. Hát azt hiszi, most már majd írni
fogok neki, hogy kérni fogom, térjen vissza. Soha – Sándoré
testem-lelkem. És boldoggá fogom tenni, mert megérdemli. Az Elek útjait
az Isten vezérelje!
*
Augusztus 20-án.
Pepinél.
– Mondd, mit tennél, ha házasságod után 3 hóra a férjed elhanyagolna – a
saját hibádból – s egy más ember üldözne szerelmével?
– Megmondanám férjemnek, – mondá Pepi, – az agyonlőné azt, a ki «üldöz
szerelmével» s ez energikus actiója által ismét visszatérne hozzám.
Ezen gondolkozom.
*
Augusztus 21-én.
Nem, nem. A mit Pepi mond, az mégis lehetetlen. A skandalum, aztán meg
Sándornak is történhetne baja. És Eleknek? Ezzel nem törődnék? Ha
tudnám. Levelét nem téptem el; pedig mindig megbosszant, ha újra
átolvasom.
*
Augusztus 22-én.
A vadászatok utolsó estéjén nagy bál. Roppant körülvettek, szép voltam s
okosabb, mint ezek a jó bécsi dámák, kik gorombaságukkal akarják
szellemi hiányaikat fedezni. Persze az egy Pepit kivéve, ki csak úgy
csillogott-villogott a jókedvtől, szellemtől s a gyémántoktól. Folyton
tánczolt. Tánczközben megérintette toll legyezőjével a vállamat, «menj
haza, Mini… még nem késő», súgta angolul. Pedig milyen szép egy ilyen
bál!
Sándor nem tánczolt, egy sarokban ült az öreg herczegnővel s annyira
elmerült a beszélgetésbe, hogy engem észre sem vett. Megunt volna?
Holnap haza megyünk.
*
Augusztus 24-én.
Elutaztunk. A vasuton Sándor elmondta, hogy Elek nagy örökséget csinált.
Én majd csak hogy a szavába nem vágtam, hogy tudom.
Aztán… észrevettem magamat. És _most_ e perczben közeledjek hozzá?
Hazugságra állva kezdjem el a boldogságot… Nem, nem. Pedig hazudni
tudok, jó iskolában nőttem fel erre. De ilyen esetekben nem. Éreztem,
hogy egy borzasztó árny tolult közénk. Sándor pedig meleg volt velem s
jóságos… Azt mondta, csak azért tartotta távol magát tőlem, nehogy azt
mondhassák: ezek csak úgy, mint a fürediek, hogy én vagyok a dologban a
hibás. Úgy akarta feltűntetni, mintha ez kettőnk közös megegyezése
lenne.
– És úgy-e, ha ez így is volt, ezentúl nem lesz így, – mondta s közelebb
húzódott hozzám s lágyan, olyan lágyan, mint azokban az időkben rég,
nézett a szemembe. És én e két szemében valami olyan igen fájdalmas
vonást láttam meg, és én e két szem kifejezését, tekintetét, melegségét
nem birtam el többet. E perczben igen tudom hogy lehettünk volna ketten
még. De hát az a harmadik! Hátha a Pepi tanácsát elfogadnám… igaz, ha
megmondanék neki mindent. Nem, nem birom. Félek, félek.
Sándor át akart ölelni – s én visszavonulva a kupé egyik sarkába, sírva
fakadtam – s nem hagytam magam. Azt hiszem, hogy nagyon boldogtalan
vagyok.
*
Augusztus 26-án.
Igen, boldogtalan. Átolvasom e naplót idáig. Mi lesz velem? Most itt
vagyok, hol boldog voltam pár napig; hol boldogíthattam volna valakit.
De hogyan? Hiszen egész életem hazugság az első pillanattól kezdve. Ez
az Elek-féle levél csak megvilágította azt, a mit már oly rég éreztem.
Minden a lelkemben, egész életem csak hazugság. Megszülettem. A
gyermekszoba már a hazugság páráival telítve. Hazudtam akkor, midőn
anyám s atyám kezét naponta megcsókoltam, mert nem tisztelhettem őket.
Hazudtam, midőn a myrtuskoszorúval oda álltam az oltár elé, mert ha
testem szűzi volt is, lelkem tele volt szenynyel. Hazudtam a nagy
világban, mert csak mesteri hazudozással lehettem mindig az első.
Hamisnak, hazugnak kellett lennem, hogy nyerjek. Hazudtam, midőn hűséget
s szerelmet igértem ennek a becsületes embernek. Hazudtam önmagammal
szemben, midőn _most_ azóta azt hittem, hogy a mulatság iránt van
érzékem csak, hazudtam néha még akkor is önmagamnak, midőn el akartam
magammal hitetni, hogy boldog vagyok.
Hazudtam Eleknek, midőn úgy tettem, hogy nem ismerem fel szerelmét,
álnok vagyok ma, midőn ezt a levelet folyton magamnál hordom, hogy senki
rá ne találjon, s midőn mosolyogva hazudok _néki_ derült, nyugodt
boldogságot, hogy ne tudjon meg semmit. Hazugságon állok, erre épült
lelkem egész világa, erre jövőm… s most hogy boruljak én egy becsületes
ember keblére s hogy élhessek az oldalán.
Ha bevallanék néki mindent? Pedig ez lenne az egyetlen mód a
boldogulásra. Hogy legyen? Nincs erőm, nincs erőm, hogy gőgös
büszkeségemet megtörjem, hogy kicsinynyé váljak előtte s meghajtsam
fejemet, én, ki mindig s mindenütt az első voltam s ehhez vagyok szokva.
Folyton kerülöm, pedig vele szeretnék lenni, vele, hogy elbirjam azt,
hogy az a levél úgy hiszem kiégeti a szívem egész érzésvilágát…
*
Augusztus 27-én.
Mamától egy levél. Leírom… mentségemül. «Légy mindig jó férjeddel.
Látod, sokat köszönhetsz néki, hallom minden oldalról, hogy debut-d épp
oly jól sikerült Füreden, mint Ausztriában. Ez nem kis dolog; és kivált
így a «mézes hetek» alatt. Büszke vagyok rád, jól neveltelek. Érted,
hogy kell az emberekkel bánni s hogy lehet mindig s minden körülmények
között – nyakukra hágni, s erős kézzel ragadni meg az «elsőség»
kormánygyeplőjét. Örülök, hogy boldogságod mellett «tenni» is rá érsz.
Én tán azért nem értem rá soha, mert boldogtalanságom elfoglalt. A papa?
Olyanabb az olyannál, multkor a bécsi angol követ tiszteletére ebédet
adtam, képzeld, nem jött el, mint háziúr. Nem tudtam hová lenni
szégyenletemben, ismét egy újat kezdett… De hát hogy értenéd meg, mibe
kerül nékem ez a mosoly, a melylyel semmit, de semmit sem akarok
meglátni, s a melylyel mindent, de mindent elfedek…»
Ez a mosoly, ez is hazugság. Hát ez a mi sorsunk? Boldogtalanság,
szerencse, boldogság, minden csak hazug módon viselve?
*
Szeptember 2-án.
Félek tőle. Ma oly jó volt velem, oda jött hozzám, mikor sirtam, rá
tette erős kezét a homlokomra s lassan felemelte fejemet. Szemeim
kifejezését kereste.
– Miért sír? Tán boldogtalan? Lássa, én nem lehetek mindig emberek
között, nem bírom ki a léhaságukat.
– Hát azt hiszi, – akartam kiáltani neki, de megakadt a szó a torkomon.
Ha én most oda mehetnék hozzá, s megcsókolva nyugodt, tiszta homlokát,
azt mondanám neki: «Bocsáss meg, én szegény, bűnös asszony vagyok, ki
hazudtam néked akkor, midőn az oltár előtt álltunk. De ma igaz szívvel
mondhatom néked, hogy szeretlek, s te vagy boldogságom, mindenem.» De az
igazság lenne-e ez? Hisz még az a levél, a mit az a másik írt, mindig
megvan, még megcsalom minden felkelő nappal, még napról napra mélyebben
sülyedek a sárba.
Ha több ember lenne körültünk, igyekezném magamat új alakban mutatni, de
vele szemben az igazságot csak is ezzel a levél felmutatásával kéne
kezdenem. És erre képes soha sem leszek.
*
Szeptember 10-én.
Azt hiszem, igen boldogtalanná teszem. Azt hiszem, tönkre teszem átkos
viselkedésemmel. Úgy hitte, unom magamat; egy hétig tele volt a ház
vendéggel. Ekkor napokig nem is mutattam magamat. Ekkor megkorholt,
kemény volt velem. S még ilyen perczekben érzem legközelebb magamat
hozzá. Ilyenkor nem félek a szemébe tekinteni, ilyenkor oly jól esik,
hogy lágyan, melegen tekint a szavai sulyos értelmeinek daczára reám. De
aztán, s ez a bökkenő, hogy nem szólok ellen s megalázkodom, megteszem,
a mit mond, mintha elszégyelné magát, bocsánatot kér ilyenkor tőlem: s
ez a bocsánatkérés már épp elviselhetetlen.
*
Szeptember 15-én.
Határozottan rosszul néz ki s beteg. Ma elvitt kocsin arra a birtokra, a
melyet nékem szánt még _akkor_. Ott egy új cottageszerű házat
építtetett, azt mutatta meg nékem. A nagy fáczányos szélén áll a kis
épület. A mesterek három hónapig dolgoztak csak rajta. Természetes fa- s
téglából készült kis emeletes alkotmány, gerendás tornáczokkal,
czinóberszínű ajtók- s gerendaszélekkel. A terrasseokon angol piros
fonott bútorok, nehány salon, s egy nagy hálószoba, a főépületben. Az
utolsó szobában – az arczképe. Akkor festette Sargeant, a nagy angol
mester, mikor jegyben jártunk. A hasonlóság feltünő, de a mellett
ijesztő látni, mennyit öregedett azóta. Mi baja lehet? Arczbőre sárgás,
szemei beestek, haja deresedni kezd. Én teszem tönkre? Boldogtalan
volna? Annyira meghatott a kép, hogy a mellére borultam, s nem akartam
sem az eredetit, sem a portrait-t látni.
Pedig ma majdnem derült volt máskorhoz képest arczkifejezése. Látszott
arczán, hogy boldog, hogy e birtokot a házzal együtt végleg átadhatja
nékem. Ha én most ezt igaz szívvel, tiszta szemmel fogadhatnám el, ha
egyenesen szemébe tekintve így szólhatnék neki: – Köszönöm férjem,
ajándékod nagy értékü és nemes, vedd érte szerelmemet, a melynél többel
nem birok.
Ha ezt mondhattam volna néki!
*
Szeptember 20-án.
Nem, határozottan nem irok többé naplót. Ez átkos papiron szoktam rá a
hazudozásra, s most, hogy lelkem igazságos képét irom le, napról napra
nem birom el a sulyát. Bele bolondulok.
Nem jó az embernek igen mélyen tekinteni bele a lelke világába. Addig,
mig külső éltemet írtam le benne, mulattatott a dolog. Aztán – igen,
kimondom, szégyeltem, – ma, megörjít.
Nem irok többet.
*
Október 3-án.
Indulunk. Mától kezdve megint elkezdem az írást. Nem birom ki. Hogy ha
még le sem írom, a mit érzek, úgy egészen egyedül vagyok. Igy legalább
megkönnyit az, a mit énemből kipusztítok az által, hogy papirra vetem.
Indulunk. Tegnapelőtt mondta Sándor, hogy el van tökélve délolaszországi
s algieri útját megtenni. Én eleinte elleneztem (már megint hazudtam,
nem mondhattam, hogy azért nem akartam menni, mert Elek is ott lesz).
Sándor azt hitte, a pesti világot sajnálom, megigérte, hogy Cannesba
visz a tavaszi hónapokra. Pfuj, milyen véleménye van rólam, de
megérdemlem. Legyen ez a bünhödésem. Nem ellenkeztem tovább, nem is
mondtam ellent. Higyjen rólam annyi rosszat, a mennyit lehet. Az sem
lesz elég…
*
Október 6-án.
Az utolsó pillanatban _egyedül_ oda szaladtam a partra, előttem a Körös,
tovább a Katinkaliget, s a láthatárig a puszta. Mit mindent hagyott itt,
a mit nem tudtam életté átváltoztatni…
*
Október 10-én.
Ime Pest: Egész nap itteni barátnőim járnak be hozzám, mindegyik irigyen
nézi ezüst útikészletemet (csak a multkor kaptam Sándortól), megnézték
ékszertokjaimat, elbámulva látják óriás solitair gyémántokból
összefoglalt nyaklánczaimat, diadémjeimet. Egy se volt arra kiváncsi,
hogy itt belül milyen a világ. Mama irigyen megcsodált, azt találta,
sohasem voltam ily szép, még a papa is beczézgetett. Mindenki rontott.
Harmadik napja vagyunk itt s s három ebédmeghívásunk volt.
Én? előkerestem azt a könyvjegyzéket, a melyet egyszer Elek adott nekem,
s rendeltem vagy 50 kötet franczia és angol könyvet. Olvasni fogok az
úton. Én azt hiszem, az olvasás eltávolít majd önmagamtól, pedig erre
szükségem van.
*
Október 12-én.
Fiuméban. Sándor a hogy megérkeztünk, átöltözködött s unokatestvéréhez,
a kormányzóhoz ment. Én a legegyszerűbb ruhámban, a komornám
kiséretében, bejártam a várost. Olyan furcsa, kéjes érzés fogott el. Úgy
éreztem, mintha ébredni kezdene valami a lelkemben, ez az arany
napsugár, ezek a babérerdők, a végtelenség, ez a néptömeg, mely
körülvesz s a mely nem ismer… Ime, tán ez legtöbbet ér. Hisz mióta
megvagyok, üveg szekrénybe voltam kiállítva. Mindig tudta mindenki, vagy
legalább tudni vélte, hogy mit teszek, mit gondolok s érzek. Itt senki,
senkisem ismer. Lementem a horvát part egy osteriájába, leültem a
szőlőlugas szélén, s belenéztem a messzehaladó tenger kék vizébe. Mily
szép, szép az élet! Úgy éreztem, az életerő beleszalad a lelkembe… nini,
szavalok! Most veszem észre. Nem hiába, hogy egész út alatt a Taine
«Italie»-ját olvastam.
Elek, ha látna, csodálkozna rajtam. De tán nem annyira, mint én magam
csodálkozom. Oly jól esett ez a frissen fejt tej, úgy éreztem, az
igazság emlőjéből szivom! Azt hiszem, a mit látni fogok, közelebb fog az
igazhoz hozni. Furcsa, hogy majd a művészetek segítségével kell hozzá
jutnom. Tanulni akarok, fejlődni. Szeretnék az lenni, a mi vagyok,
megszakítani a régi énemmel minden összeköttetést.
A kormányzóéknál igen boldog ebéd volt (ritkán használom e szót
«boldog!»). Igen rokonszenves emberek. A governatore még igen fiatal
ember, van valami igazán fejedelmi abban, a mit mond, abban a mit tesz.
Felesége komoly, szép asszony.
Olyan komolyan nézett rám – hogy lesütöttem szemeimet. És – közvetlenül.
Ez már haladás. Míg férjeink politizáltak, karon fogott, megmutatta a
nagy, de roppant nyomott palota minden zege-zugát. Különös összeállítás,
nagy aerarisch bútorok, s aztán ezek között olasz, velenczei ritkaságok.
Úgy látszik, erre sokat tartanak. Furcsa, ezt soha sem láttam otthon.
Peddig ezzel is mennyit szórakozik, tanul és felejt az ember. Ezeknek
meg még erre sem volt szükségük, mert hisz boldogok, s van teendőjük
elég. A gyermekekhez is bementünk. Komoly gyerekek, szinte már ezek is
reprezentálnak.
Milyen különös, ezeknél minden olyan – igaz benyomást tesz.
Kiültünk egy terrasse-ra s hosszan elbeszélgettünk.
– Mondd, – kértem hirtelen, – hogy tanultad meg az igazság útját járni?
A fiatal asszony jóságosan mosolygott, nem felelt rá semmit, de szeméből
láttam, hogy úgy született benne. Aztán tárgyakról beszéltünk. Minden
egyes bútornak története van, mindegyikről tud valamit elmondani.
Mennyit kellett hogy tanuljon, hogy érezze mindezt, hogy lássa, mi a
szép, mi az összhangzatos.
[Illustration: Kiültünk egy terrassera.]
– Hogy irigyellek, hogy Rómába, Nápoly- s Szicziliába mentek, – mondta.
– Hogy irigyellek, hogy itt maradhatsz, – viszonoztam elszólva magamat.
– Mit irigyelsz rajtam, hisz néked is megvan mindened, mit kivánsz,
férjed szeret, vagyonod nagyobb a mienknél, tehetsz annyi jót, mennyit
akarsz, s élvezhetsz, a mennyit szemed és szád kiván. Mi kell több
ennél? Még gyermeked nincs, de hát ez is csak idő kérdése. És te szabad
is vagy, mi pedig kötelességünknek élünk.
A két utolsó mondata szeget ütött a fejembe. Gyermekem, hátha lesz nékem
is! Tán majd a kis fejére rá tett kézzel még el is mondhatok néki
mindent.
És kötelességem is lesz akkor. Most nincs? De ha nem birom, nem tudom
betölteni!
Október 14-én.