tengernek. Még soha sem voltam tengeren. Nyolczkor este lassan siklott
ki a hajó a megvilágított fiumei kikötőből, oly csendes, oly nyugodt
volt az éjszaka, és én úgy szerettem volna, ha nagy, igen nagy
veszedelembe jutnék vele. Ha terhes felhők környékeznének, ha villám,
mennydörgés elnyomná a szavunk. Hogy így közel-közel simulhassak hozzá
még egyszer, s elfogadhassam védelmét, őszinte szeretettel,
ragaszkodással.
A tenger bámulatos csendes volt. S Anconától Rómáig napfényes idő. Este
értünk Rómába. A Hotel Quirinalban ember ember hátán, villanyvilágítás,
nyüzsgés. Késő éjjel csendesek voltak az utczák.
Hát ez Róma?
Október 18-án.
Rómáról nem merek írni. Azt hiszem, ostobaságokat mondanék, így hát csak
Stendhalt s Tainet olvasom s azokat igyekszem Rómában feltalálni. Pedig
furcsa, minden más hatást tesz rám. Valószinüleg éretlen vagyok még.
Már két nagy ebéden voltunk. Sándornak mindenütt vannak rokonai. Az
olasz rokonok! Gracié, majd felfalnak, olyan édeskések mind. Voilá une
race qui ne me plait pas! Egy angolnéval, Lady Stanleyval ismerkedtem
meg. Az vonzott hozzá, a mit az olaszoknál nem találtam meg: az igazság.
*
Október 20-án.
Istenem, Istenem, hát nem lesz ennek vége. Elek ismét írt. Azt mondja,
Kairóból az arab pusztába expeditióra készül. S nem bir magával, hozzám
fordul egy kis érdeklődésért. Mit tehetek én érte? Levele tele van
Rómával s Rómán keresztül minden sorából szerelme beszél, a melyet
azonban nem említ. Így hát megmérgezi nékem Rómát. Délután a Campagnában
voltunk… nem birtam magammal, e végtelenül szomorú mezőkből, e szürkés
hangulatból annyira az Elek szavai beszéltek hozzám, hogy megkértem
Sándort, forduljunk vissza, rosszul érzem magamat. S most itthon vagyok
a kis szobámban – a villanyfény besugárzik idáig az iróasztalomig, s
azért csak az a nagy, néma, csendes Campagna előttem… tovább még
keletnek az az ismeretlen sivatag, s azon egy ember, ki megy, tán
vesztét keresve…
*
Október 24-én.
Ha gyermekem lenne Sándortól, minden jobbra fordulna. Ma bementem a
Szent-Péter-templomba, ezért imádkoztam. Meghallgatott-e az Úr? Ah!
hiszen vallásom sincs, ezt is kiölték belőlem. Az a czinizmus, a mely
megölte bennem a szerelem iránti érzéket, elvitte magával vallásomat is.
Senkiben, semmiben nem hiszek. De igen, Sándorban… Hát akkor?
*
November 3-án.
Palermóban. Megyünk, megyünk – az én szemeim nyitva s azért nem látok
semmit, nem hallok semmit, nem vágyom semmire. Olvasom Baudelairet… Mint
a mákony. Szeretném, ha mind e fény, pompa érdekelne. De mi közöm
mindehhez?
*
November 16-án.
Megint egy levél Elektől, megérkezett a Szentföldre. Arra kért már
akkor, hogy oda feleljek neki, s miután semmi hir rólunk, azt mondja,
érzi, _igaza volt_, hogy megirta szerelmét, mert vagy tőlem kellett
volna pár sornak jönni, vagy Sándortól egy levélnek, a melyben
élethalál-párbajra hivja. Egyik sem jött, sem _igen_, sem _nem_. Tehát
szavait félig meghallgattam.
És igaza van, úgy van. Megcsaltam férjemet – és tán – önmagamat is?
*
November 18-án.
Nem, nem fogok mindig ezzel foglalkozni. Ez ostobaság s eredménytelen.
Egy óriási parkban kocsiztunk, a mely Katinka-ligetre emlékeztetett.
Vagy csak minden a mit látok, azzá hasonul át, a mi bennem van. Ma
Verlaine-t vettem meg, az Elek kedvencz költőjét. Mint lánynak megvolt,
hogy férjhez mentem – akkor azt hittem – nem lesz könyvekre, vagy
legalább ilyenre szükségem, nem vittem magammal. Éjjel olvasni fogom.
*
November 19-én.
Egész éjjel Baudelairet olvastam, mint olaj a tüzre ez a könyv. Magamra
olvastam benne. «Comme vous êtes loin paradis parfumé!» Volt-e ilyen
paradicsomom valaha? Voltam-e gyermek, fiatal, mint mások. Rothadás vett
körül, hogy meglettem, s a rothadás légköre tápláló légköröm.
*
November 24-én.
Nem értem, nem ismerek magamra. Napról-napra közönyösebb leszek. A
külvilág nem érdekel. Úgy ülök a nagy ebédeken, estélyeken mint egy
bálvány, szemeim kerekre tágulnak, nem mondok semmit, nem hallgatom azt,
a mit beszélnek, nem látok, nem hallok, semmi érdekem, sem kedvem
semmihez.
Este Baudelaire-re, Verlaine-re örülök.
*
November 30-án.
Nagy jelenetem volt Sándorral. Ez az ember tönkre megy mellettem.
Napról-napra sápadtabb arczkifejezése. Girgentibe mentünk. Én a hajó egy
sarkában egy Zólát olvastam (nagyon érdekel ez az író, ha utamba akadna,
lehet, hogy vissza adna önmagamnak) Sándor a másik sarkában a Times-t.
Így egész Sziczilián keresztül. Este későn érkeztünk.
Kocsin, zekegő úton a szállodáig, ott vár a megrendelt ebéd, en tête á
tête. Ettől most mindig félek. Sándor két üveg pezsgőt megiszik egyedül,
én pár osztrigát eszem, s hallgatunk. Aztán külön-külön lefekszünk.
Másnap nagy szél kerekedik, én nem merek kimenni a szállodából, félek,
hogy nevralgiát kapok. Sándor egyedül nézi meg a görög templomokat. Este
vissza Palermóba.
Így lesz hát ez az út végig? Hogy vissza érkeztünk, kijelentettem neki,
hogy én nem megyek tovább, már unom ezt a hajszát, aztán meg… Elek
Biskrában. El fogom kerülni, bármibe kerül. Sándor nem tágított,
nyugodtan azt mondta, ő megigérte Eleknek, hogy deczember végét ott
együtt töltik s így _megyünk_. Megyünk. Igen… én pár perczig zokogtam,
sírtam, aztán – mintha fénysugár szaladt volna át a lelkemen, végre is,
miért ne, menjünk. Hisz úgy jobb lesz. Jobb szembe nézni az ellenséggel,
így ártalmatlanabb. És aztán ki is fogom magyarázni vele a dolgot úgy,
hogy baj nélkül megértethetem magamat Sándorral. De hát ez már megint
csak nem lesz az igazság…
Sándor meghallgatta végelhatározásomat s ott hagyott: megyünk, volt az
utolsó szava.
Most hát én… igen én, irok Eleknek, ez az egyetlen módja.
*
Deczember. 1-én.
Ime levelem:
«Édes Elek. Reménylem, soraim még Jeruzsálemben érnek. (De hát ha nem!)
Hallgasd meg, a mit mondok. Nem szeretlek, nem is foglak soha. Nem
akarlak látni se élve, se halva. Ne gyere utamba, mert kitérek előtted.
Tudd meg, hogy tisztességes asszony vagyok s az is akarok maradni.
Férjemet szeretem, s jövendőbeli gyermekeimnek akarok élni. Hogy
megközelitesz, az gyalázatos dolog, s egész lelkem felháborodik, ha
rágondolok. Mit akarsz velem? Testem nem lesz a tied, mint a hogy a
lelkem nem az. Nem szóltam Sándornak, nem azért, mintha bármi módon
vonzódnám hozzád, de mert nem akartam, hogy összeütközés lehessen
köztetek. Nem akarom, hogy Sándort baj érje. Te mint könnyelmű lányt
ismertél, mióta a _szerelem_ (igen, az a szerelem!!) átváltoztatott,
azóta sem érzésem, sem gondolatom nem az, a mi volt. Mi megyünk
Biskrába, de megtiltom, _érted_, hogy oda gyere. Nyugalmamat nem adom
semmiért. Az isten megáldjon s ez leszen első és utolsó levelem
tehozzád. Bálványosy Mária.»
Mini helyett Máriát írtam alá. Ebből aztán kiérzi, hogy semmikép sem
akarok vele bizalmas lábon állani. Magam vittem a levelet a póstára,
csak időre érkezne még oda. Jaffáig innen 6 nap, onnan 2 Jeruzsálemig,
ott 8–10 nap alatt. Decz. 12-ére ott lesz a levél s akkor még tudom, ott
kapja, hiszen karácsonyt a Szentföldön tölti.
*
Deczember 3-án.
Átolvastam a levél fogalmazványát. – Istenem, milyen ügyetlenséget
követtem el, hogy azt irom: «nyugalmamat nem adom»; hisz így többet
árultam el, mint kellett volna, lelki állapotomról.
De most naplót sem irok egy darabig, ez is csak hiába izgat. A
tárgyaknak fogok élni. Ugy mint egy utazó, – ki felejteni utazik.
Felejteni… mit?
*
Deczember 30-án.
Anya vagyok, bizonyos. Ennek sem tudok most már örülni. Félek a
gyermektől. Hogy neveljem fel, ha nem tudok igaz lenni. Az ő életét is
megmérgezzem, mint a hogy az enyémet megmérgezték?
Sándor, uram! ments meg.
*
Tunis, január 4-én.
Éjjel-nappal a két férfi a fejemben. Nem látok semmit, csak őket. Éjjel
róluk álmodom – úgy érzem, ketté tépik a szivemet. Mi lesz velem? Ha az
Elek levelét olvasom, a Sándort is ott érzem az oldalamon. S félek mind
a kettőtől s nem látok a lelkemben egyebet sötétségnél, némaságnál…
*
Biskra, január 6-án.
Sándor tegnap hirtelen hozzám fordult: «Az Elek _barátom_, bizom benne
minden körülmény között… érted?» S mereven szemembe tekintett. Mit
értett alatta – tán gyanakodott volna. Mikor árultam el magamat, vagy
már rég gyanakszik? Egész testemben reszketek még most is, midőn
szemeinek tompa kifejezésére gondolok. S holnap, vagy tán ma már
megjöhet. Mi lesz velem? Összezavarodott az elmém s nem látok tisztán
érzéseim chaosában. Nem látom a helyest, a jót, nem tudom, mit érzek
igazán, nem tudom, hogy lesz… Én uram! támogass, mert eltántorodom…
*
Biskra, január 8-án.
Istenem! Istenem. Tönkre, tönkre vagyok téve. A dolog így történt. Egy
arab kávéházban voltunk, Sándor és én. Rendesen itt töltöttük az estéket
már jó ideje, Sándort igen mulattatja az arabok fegyvertáncza, mindennap
eljáratja velök.
Épp a fegyvertáncz közepén – én Uram Istenem – ki lép be az ajtón: Elek.
Azt hittem, rám szakad a ház. Sándor tüstént abba hagyatta a vad
tánczot, de a pokoli lárma után beállott csendet nem lehet a szívem
csendjéhez hasonlítani.
De tovább. Elek odafordul Sándorhoz, kezet ad neki.
– Tudod-e, miért jöttem oly gyorsan? – mondta merészen, egyenesen a
szemeim fehérébe tekintve, – mert Mini irt nekem.
– Ugyan? – kérdé Sándor fásultan, – s te erről nem is szóltál.
Azt hittem, szétszakad a szívem.
– Igen, megirtam, hogy ide jövünk, miután tudtam terveidet, – rebegtem
halkan, nehogy Elek megmondja az igazságot, hogy így az összeütközést
elkerüljem.
– Igen, Mini meg akart lepni téged s ezért irt, – mondta Elek még
folyton rám nézve hidegen, közönyösen, tönkre téve tekintete által, – s
én sietve jöttem.
– Jól tetted, – mondta Sándor, hirtelen kézszorítását viszonozva.
Ime, hazugságból hazugságba. – De ez még nem elég. Sándor éjjel
sakálvadászatra készült. Ide rendelte Ali Ben Hamedet, dragománját[1] a
kávéházba, ki vezeti. Itt vártunk reá. 10 óra után megjött.
– Elek, légy oly szives feleségemet haza kisérni a Hôtel Saharaba, te is
ott vagy szállva úgy-e?
– Igen, mellettetek vettem szállást, – felelte Elek szemtelenül. Sándor
kezet szorított vele, nekem megcsókolta kezemet s szemembe tekintett. Ha
száz évig élek, nem felejtem el tekintetét. Mintha egész lelkét a
lelkembe lehelte volna. Vagy csak azért láttam ezt így, mert magam
végtelen izgatott voltam s mert tudtam, hogy most, most fog elválni
minden… Nem tudom. Elment. És Elek most hozzám fordult: «Indulunk hát?»
Karon fogott. Én nem akartam, hiába mondtam neki magyarul, hogy nem
engedem. Megtette. Végre is a még népes utczában, a hol az arab Ouled
Nailok[2] házai előtt franczia katonatisztek árnyai suhantak el, nem
téphettem ki magamat karjai közül. Elek a szó szoros értelmében vitt. A
kis telep legnépesebb utczájába mentünk, a hol a téli éjszakán még ember
ember hátán tolongott. És nem mertem szólni, egész testemben remegtem.
Vitt, vitt. Egy európai kávéházba erővel bevonszolt. «Un caffé à madame,
un verre de whisky à moi.» Úgy tett, mintha felesége lennék.
– Eljöttem, mert levelének sorai között olvastam. Ha szeretné férjét,
akkor nyugodt lenne, nyugodtan odaadta volna levelemet neki, hisz
«vér»-leány, ki nem fél egy párbaj esélyeitől. Maga ha szereti férjét,
csak egy módon cselekedhetett volna, hiába mondja, hogy nem. A szerelem
parancsol. Hiába minden törvény, hiába esküje, a mit mond. Az enyém,
mert szeretem s mert viszont szeret.
És én gyenge báb csak hallgattam s mintha megszáradt volna a szó a
torkomon, nem tudtam, nem tudtam rá felelni semmit.
– Azt mondja, nem ismerem azt, a mi ma. Csakis azt szeretem s nem azt, a
minek lenni látszott. Maga még pár hó előtt nem önmaga volt, hanem
társadalmi körének visszfénye. Egy szava nem jött szivéből s egy szó nem
juthatott a szivéig, s így hogy választhatott volna akkor a szíve
szerint. Az enyém az Isten s emberek előtt. Akkor a Katinka-ligetben
láttam már – s ma az enyém.
Hangja olyan áttetsző, tiszta lett, mint a fejünk felett elterülő
égbolt, a melyen az afrikai ég miriad és miriadnyi csillagja ragyogott.
A mimóza-fák virágoztak, messzi, messziről szomorú dal hangzott, tán egy
arab ház terrasseáról; fejem felett a tejút fenséges íve; szivem tágult,
úgy éreztem, karjaim széttárulnak s átölelem az egész mindenséget, s
szavam most is, mint mindig, máskép beszélt.
– Sándort tisztelem – kiáltottam (Istenem miért is ezt).
– Nem tisztelet kell nékem, de szerelem. – S vitt, vitt.
Úgy éreztem egész testem lelkem azon az egy karján csügg, a mely visz s
a melynek ellenállani nem tudok. S nem tudtam. Felvitt. Szobánk egymás
mellett… s a sötét éjszakában amazok ott nem láthatták, hogy az ő
szobájába tértünk.
Hát miért is nem öntöttetek erélyt, szivet belém, _ti_, kikre ez rá volt
bizva.
A Sándor gyermekével szivem alatt – ma az Elek szeretője vagyok. Ime az
igazság.
*
Biskra, január 9-én.
Sándor délben jött haza, és furcsa, én nyugodtabb, s lehet mondani
igazabb vagyok vele, mint voltam. Szinte kihivólag viselkedtem vele
szemben. Kijelentettem, hogy áthurczolkodom a déli oldalra eső szobába,
mert éjszaknak fázom. Sándor nem ellenkezett – pedig ez azt jelentette,
hogy ágytól válunk. Nos igen, ha már így kellett hogy legyen, hát hadd
legyen így. S legyen egészen. Kettős játékra már igazán képtelen volnék.
Szivem alatt levő gyermeket említettem… ez aljas volt. De hát miért ne,
ki egy olyan aljasságot el tudott követni, mint én tegnap, az már
mindent pirulás nélkül elkövethet. Most hát előre – csuszszunk lefelé a
lejtőn, nyitott szemmel, sans peur et sans reproche!
*
Biskra, január 14-én.
Sándor minden éjjel vadászni jár, már vagy húsz sakált s pár hienát
lőtt. Azalatt én a Hôtel Sahara széles erkélyén ülök késő éjszakáig,
mellettem Elek. Előttünk a végtelen csillagos ég s lábaink előtt a kis
tér mimosa-bokrai. Keret, illat, mind ugyanaz, mint akkor. És én egész
lélekkel oda vetem magamat neki. Szinte túlságba megyek, akkor csókolom
száját, midőn tán nem is kivánom. Beszéltetem, mert szépen tud beszélni.
Elmondatom vele szerelmének egész történetét, el, hogy mit szeret
rajtam, hogy gondolt rám, ott azokon a hosszú útakon. Már rég szeret.
Még – azt mondja – kis leány voltam s nevelőnővel jártam ki a jégre,
hogy rám vetette szemét. Csak hogy büszke volt, el akarta nyomni
szerelmét. Nem akarta, hogy a partie-vadászok közé sorolják, mint annyi
mást Pesten. Került, mert szegény volt. Mióta azonban gazdag, olyan
gazdag mint Sándor, azóta kétszeres erővel kivánt meg engem. Kivánt meg
– igen, így mondta. Pfuj, a szó csunya. De hát méltó – viszonyunkhoz.
Tehát mindig csak pénz!
*
Biskra, január 16-án.
Ma ebéd alatt elnéztem Sándort. Ez az ember beteg. Valami van a
szemében, a mi szinte a túlvilágba húz. Milyen furcsa az élet. Miért
találkoztunk mi egymással, miért ott, hol nem lehettünk az egymáséi.
Milyen egyszerü dolog: két ember találkozik, vonzódik egymáshoz,
megszeretik egymást, egyek lesznek a sírig. Így van ez az egyszerü
embereknél. De hát nálunk hány kis mellékút, kitérés van a fővonalak
mellett, vagy tán fővonalak nincsenek is; csak árnyalatok, csak
félszinek. A félhomály misticzismusa, a mely éppen csak az igazsággal
van ellentétben.
A félszinektől az örök világossághoz hogy lehessen jutni?
Én szegény hites férjem, miért is kellett néked éppen én rám bukkannod?
Miért nem találtál magadhoz méltó, becsületes, igaz asszonyt, ki az
oltártól a halálos ágyig egyet gondolt és érzett volna veled? Ha én
egyszer elmondhatnám néked még az igazságot úgy a hogy van! De jól is
van az, hogy _ma_ már ez lehetetlen. De jó, mert én, ha _akkor_ két mély
szemeddel a szemembe tekintenél, visszakivánnám azt a boldogságot is,
mely után egyszer már kinyujtottam a kezemet, és beléd találva szeretni
– el kéne pusztítanom magamat. De jó is az, hogy az igazságot néked
soha, de soha el nem mondhatom, mert tiltja az a kis gyermek ott a
szivem alatt, az, melynek bűnös szivem minden dobbanását meg kell
hallania, ki tud a _másik_ minden öleléséről – csókjáról.
*
Biskra, január 21-én.
Napról-napra merészebb leszek. Ma, hogy Sándor a Kadinál ebédel, mi
Elekkel egy háromlovu kis kocsin Sidi Okbába rándulunk. A kocsi elhagyva
a biskrai város utolsó pálmáit, szélsebesen szeli a sivatag homokját, az
arab kocsis mélyen lenn guggol szinte a lábaink előtt, s dalt zümmög.
Elek átkarol s úgy röpülünk át a végtelenen. A kocsis néha visszanéz, s
bátorítva mosolyog ránk. Azt hiszi, férj és feleség vagyunk, tudja, hogy
csókolom az Elek ajkát, hogy lássa ez az ember, hogy mondhasson el
esetleg Sándornak olyat, a melyből meg kell hogy tudja vétkemet.
Sidi Okbában is így viseltem magamat (hála a régi divatos manierjaimnak,
a melyek napról-napra jobban visszatérnek), hogy az európai fogadósné,
kinek terrasseán ebédelünk, már nem is az Elek feleségének, de párisi
cocottenak tart s folyton «ma belle» – nek szólít. Ez vérszemet csinál
nékem, czigarettára gyujtok s Elek vállára hajtom a fejemet… s e
perczben úgy érzem… nem érzek semmit.
Késő este érkezünk haza. Sándor tekintetét keresem. Lenn várt a
fogadósnál, előtte fehér burnusos dragománja, ki vadászhistóriákat mond
el neki.
Még fel se nézett, hogy lejöttünk, azt se kérdte, honnan jövünk. Pedig
kihivó tekintetemmel magam mondtam el neki mindent! Istenem, ha megölne
mindkettőnket!
*
Biskra, január 23-án.
Ma Elekkel Ó-Biskrába járunk. Egy arab asszony jövendőt mond nékem. Oly
szép szőke gyermekeim lesznek, mint a gazdámnak (ez alatt Eleket
értette), rá fog hasonlítani a szemök, szivök azonban olyan lesz, mint
az anyjuké. Reménylem, hogy nem… A város végeig megyünk, ott egy
oued-en[3] kellene átgázolnunk. Elek habozik, pedig túl a folyón
gyönyörű, úgy mondják, a kilátás.
Én? mutatom, hogy kell. Lehuzom sárga kivágott czipőimet, harisnyáimat,
ruhámat felemelem a térdemig, s megyek előre. Elek is átgázol. Vissza
már a karjain hoz át a vizen.
Ugyanazon eszközök, mint a Pál és Virginiában. Első regényem volt, igen
szinpadiasnak találtam akkor, csak úgy, mint a mai kirándulásnak egyes
részleteit.
*
Biskra, január 24-én.
Ma komornámat hazugságon értem. Ali Ben Hamettel valahol a városban
csatangolt s azt állította, hogy a bibornok által épített menházat
vizsgálta meg. Kisült, hogy hazudott, a vendéglős ott látta az oáz azon
részén a dragománnal, hol mi jártunk tegnap. Nem szidhattam meg, mert
nincs már jogom hozzá. Érzem, napról-napra sülyedek.
*
Biskra, január 26-án.
Elutazásunk előtt tisztelegni voltunk a carthagói érseknél. A bibornok
itt szokta a teleket tölteni. Egész operettejelenet volt. Az öreg úr
felcziczomált szinpadias fogadószobájában, veres székében, s mi hárman
előtte. Mert mind a hárman ott voltunk. Aztán a biboros hosszú beszédje,
melyben házasságunkat példásnak és tanulságosnak nevezte. Végén
czélzások nagy vagyonunkra.
A beszédet, azt hiszem Eleknek igaza van, minden átutazó de marque
házaspárnak el szokta mondani, az alluziokat is elértettem. Küldtem neki
szegényei számára 1000 frankot. Megfizettem a hazugságát, a mint amazok
az én hazugságaimat fizetik meg. Eleknek mégis igaza van, kár
skrupulizálnom, hiszen minden hazugságra van építve, egész társadalmunk,
minden intézményünk. Egész fejlődésünk, minden tettünk, minden szavunk
hazugság.
[Illustration: Vissza már a karjain hoz át.]
De hát miért kárpótol ez engem?
*
Algier, január 30-án.
Ime a Hotel St. Georgeban. Csupa angol s angolné. Csupa flirt az egész
bódé. Lépcsőkön tuczat számra ülnek el az angolok missjeikkel, a kiknek
felét egy saisonra elbolondítják. A salonok spanyolfalai mögött, az
istálló dohányzójában, a tennistéren csupa flirt. Annyira beleillek a
keretbe, hogy siettetem elutazásunkat. Most már igazán egy olyan helyre
szeretnék menni, mint Cannes, hol a nagy világ telel. A mámor, azt
mondják, jót tesz, hadd igyam ki poharát szinig.
*
Algier-Marseilles, február 1-én.
A hajón. Sándor és Elek a hajó orrán beszélgetnek. Nekem a fejem fáj.
Szomorú vagyok. És furcsa, most még ijesztőbbnek érzem azt, a mi reám
vár.
Mi lesz velem?
*
Február 3-án. Cannes.
Kora reggel érkeztünk ide. Sándor egy igen nagy butorozott villát bérelt
a Californiában. Ennek berendezése szórakoztat, elvonja figyelmemet. A
villának falai rózsaszinüek, igen jól áll a boldogságunkhoz.
Lépcsőház fehér lakk-fából. Igen könnyen építve, salonok, ebédlő mind
lakkirozott puha fából. A butorok igen izléses, egyszerü kartonnal
áthuzva. Itt-ott pár értékes régi, vaskos tölgyfa szekrény. Minden sans
prétention, s igen nagy izléssel berendezve. A salonok s ebédlő óriási
ablakaiból nagy virágparkligetre a kilátás, tovább pedig a cannesi öböl,
ellátni Frejusig. Ez a tájkép az, melyet Maupassant egyik könyvében a
herczegek paysage-ának nevez.
Factice itt minden, de ez áll jól az én benső világomhoz. Ez kellett
nekem, most már teljek be vele.
*
Február 4-én. Cannes.
Boudoirom is rózsaszin. A plafondjára angyalkák vannak festve. Émelygős
persiflátió. Sándor a másodikat lakja, ő maga választotta a lakást, én a
földszinten. A fogadószobák az első emeleten (a mely a kert felé tekint)
vannak. Elek a közeli Montfleury szállodába ment lakni. Tiz percznyi
gyaloglás innen. Ha kerti kapunk kulcsát odaadjuk neki, három percz
alatt ide ér.
*
Február 5-én.
Igen, ezentúl csak tényeket irok le. Nem ér ez az érzelmeskedés semmit.
A dolgokat úgy sem változtathatom meg. Glissez mortel n’appuyez pas! ez
volt a papa jelszava is. A szerint fogok élni. Ma egész nap Pepivel, ki
itt tölti a telet szintén, bár sajnos, a város túloldalán, a West Endben
lakik. Látogatásokat csináltunk. Bejártuk a város 200 lehető házát,
voltunk, mint Pepi nevetve mondta, nehány lehetetlenben is. Pepi igen
mulatságos előadást tartott Cannesról, ez a snob-ok városa. Itt épp csak
herczegnél kezd az ember számítani. Van vagy 12 nagy, fő- és vérbeli
herczegük. Azonkivül 30 olyanféle családból, mint ő. Ezeken kivül az
egész párisi, londoni és bécsi high Tory-világ jórésze itt telel. Ezek
mögött meg az amerikaiaknak egész hada, kik azért jöttek ide, hogy
mivelünk megismerkedjenek. Hogy bátyáink az ő leányaikat vegyék el…
hugaink (ha vannak) fiaikat szerencséltessék.
Óriási hajsza. Első kérdés: «ki ő» valakiről, ki megérkezik. Második:
«How much!» mennyit ér. A «ki ő» alatt családját értik. Hány őse van, mi
rangfokozata, «született, vagy nem született.» A zsidóbárók és
amerikaiak így taksálják az «ember» fiát. Pepi igen szellemesen
megjegyezte, hogy arra van elég ősünk (már mint neki), hogy a bécsi
kamarabálokra meghivják, arra azonban nincs mindig, hogy egyik-másik
vasuti király, vagy párisi pénzfejedelem elhivja az intim jellegü
ebédjeire. Mais n’est ce pas nous, nous en passerons! mondta mosolyogva.
Beiratott minden nagy herczegnél (én persze mindenütt a Sándor nevét is
oda bigygyesztettem), elvitt minden socziális hatalmassághoz. Mindenütt
voltunk. És én haza érve, halálra fáradtan végig feküdtem a chaise
longuera s messze, messze repültem el innen. Ha egy év előtt lenne még?
Tán okosabban élnék? Nem hiszem. Hisz nincs anyag bennem a boldogulásra.
Csak az élet kis eshetőségeire vagyok kikészítve.
Este Sándor állítólag kártyázni ment. Elek a művészetbe akar beavatni.
Azt mondja, a művészet czélja elfeledteti az élet hazugságait. Azért
minden nagyvilági embernek dilettansnak kell lennie. Hogy így igaz élete
is legyen. Azt hiszem, ebben igaza van.
Pedig Elek!… Ah, de mindegy! Legyen _így_. Beülünk a kis rózsaszinü
boudoirba s a narancsszinü lámpaellenző fényénél egy Bourget-regényt
olvas fel nekem. Néki tetszik, én nékem ezek az asszonyok mind hamisak.
Úgy tünnek fel nékem, mintha egy velenczei kristálycsillár utánzatát
látnám. Nem egy dolgot másképp tennék, mint ők teszik. Je serais plus
canaille et plus grande dame à la fois. Hogy beleuntunk az olvasásba,
Elek előadást tartott nékem a «szép»-ről. Nem sokára majd a jóra kerül a
sor s akkor… pirulni leszek kénytelen. Azt állítja, jól állana nekem, ha
aláfesteném szemeimet s szemöldökömet is meghúznám a Pinaud plajbászával
Miért ne? ha őt mulattatja, tegyük meg. Elek hiu – s úgy látszik, hiu
reám és szebbnek szeretne még, mint a milyen vagyok. Midőn elmondtam
neki (féktelen czinizmusomban), hogy anyának érzem magam, már
innen-onnan két hónapja, aggályait fejezte ki, hogy fogok majd kinézni,
hogy fogok majd öltözködni kis idő multán. Furcsa, én nékem már egész
más aggályaim vannak. Elek szépségemet szereti. Ez is valami. Ha Sándor
is _csak_ ezt szeretné!
Aztán Elek elmondja, hogy az egész asszonyi világot látta itt s én
vagyok a legszebb mind között. Milyen kár, hogy már ennek sem tudok
örülni. Mit ér?
*
Február 6-án.
Redfernnél 17 ruhát próbáltam fel. Pompás foglalkozás, ez alatt az ember
határozottan képtelen a gondolkodásra. 13 (rossz szám!) utczai ruhát
tartottam meg, a számla 9000 frank. Aztán Worth szabásza érkezett meg
Párisból (1600 frank cachet azért, hogy lejött!) 9 estélyi ruhát
rendeltem. Egész nap mérték, szabták a testemet. Estére annyira ki
voltam merülve, hogy pirulás nélkül dobhattam magam az Elek ölelő karjai
közé.
*
Február 7-én.
Sándor egy yachtot és egy kis vitorlás hajót bérelt. Az utóbbi oly
kicsiny, hogy maga kormányozhatja. Ennek örülök. Tán némelykor elvisz –
Elek nélkül is. De ezt már alig merem reményleni. Ha ugyan «reményleni»,
ez a szó kifejezi azt, a mit gondolok. Hisz félek vele egyedül lenni,
nem tudok néki semmit mondani s ő is épp csak egészségemről tudakozódik.
Ezt is úgy, mintha minden egyes szavával mentséget akarna nékem adni
arra, hogy miért lakik ő a másodikon és én földszinten.
*
Február 8-án.
Felülmulom magamat. Ma este az örökszép Fernande estélyén debuteiroztam
Cannesban. Első megjelenésem volt a nagy világban. A szó szoros
értelmében – meztelenül jelentem meg. Én nem tudom miért, de az ilyet
most megkivánom. Fáj nékem kínozni vele Sándort, tudom, s mégis meg kell
hogy tegyem. Egy finom, szinte áttetsző selyem directoire ruha volt
rajtam, a mely alatt csak igen könnyű alsóruha. Nem volt fűzőm s mellem
alatt csak egy aranypánttal volt a ruha megerősítve. Fejemen
babérkoszorú gyémánt cseppekkel tarkítva, nyakamon semmi. Midőn letettem
sorteéimat, Sándor elsápadt. S az inasok is zavartan néztek rám. Én
kihivó arczczal léptem be a salonba – utolsók voltunk – s egy csapással,
éreztem, mind meghódítottam őket. Asszonya meghódolt, mert tudta,
érezte, első leszek köztük, férfia – én Istenem, ha az Elek szemeinek
kifejezését el tudtam viselni, akkor elviselem ezt is.
Az ebéd alatt egy zsidó báró s a választófejedelem között ülök. A
fejedelem igen rokonszenves ember. Van valami bánatos, igen bánatos az
arczán. Én nem tudom mi, de valami úgy vonzott hozzá, hogy az ebéd végén
már barátok lettünk. A háziasszony kissé ingerülten látta, mily gyorsan
«elbántam» a prince charmanttal, Cannesban a diadal a választófejedelem
első mosolyánál kezdődik.
Asztalhoz a háziasszonyt vezette, de már a fekete kávéját oldalomon itta
ki. És pedig… nem a ruhám «szabása» vonzotta, mint a többieket, valami
suggestio-féle volt kettőnk között, mi? magam se tudnám megmondani.
Egy óráig lefoglalt. Jóformán csak közönyös dolgokról beszélt, a melyek
között volt valami, a mit elmondani első látásra nem lehetett neki. Azt
mondják, nagy beteg. Mi lehet a baja? Mily könnyen viselném én el egy
betegség minden kínját!
Hogy a herczeg elbocsájtott… fiatal urakból udvar támadt körültem. Majd
mindegyik bemutatta magát nékem. Ugy fél 10-kor, midőn már az estélyre
hivatalosak is érkeztek, kilenczen vettek körül. Elek 10-kor jött. A
mint belépett az ajtón, tekintete engem keresett. Diadalmasan
mosolygott, midőn a fejem fölött lebegő villanylámpától fényesen
megvilágított testemet meglátta. Látszott a szemeiből, hogy büszke, hogy
ez a fejedelmi termet az övé… s hiába van körülöttem egy tuczat udvarló,
azért fehér karjaim csak őt fogják ölelni. Övé a testem… tekintetének
igaza van. De a lelkem? Az is… mert azt csirájában fojtotta el és
ugyanakkor, midőn már-már meg akart volna születni.
Sándort egész este nem láttam. Valami öreg douariére oldalán
beszélgetett.
A kocsiban férfiasan kikérte magának, hogy máskor ilyen toiletteben
megjelenjek. Hogy haza értünk, hirtelen pongyolába vetettem magamat
(hisz a Sándor oldalán égetett ez a ruha) s a ruhát becsomagolva,
átvittem néki a második emeletre. Tudom, szinpadias volt, pedig igaz
érzést akartam ezzel kifejezni. Dobja a tűzbe – mondtam neki. –
Megtette, a kandallóban elhamvadt, aztán hirtelen kisiettem a szobából.
*
Február 9-én.
De azért – reggel csak alá festettem szemeimet. Meg kellett, hogy
tegyem. Miért? nem tudom megmondani, bizonyos voltam, Sándort bántani
fogja. Elek? Elekkel nem törődöm. Azaz ebből a szempontból nem. De
valami visz feltartóztatlanul ebben az irányban. Jóformán nem akarom egy
perczig sem, hogy Sándor azt ne higyje, hogy őszintén – az vagyok, a mi
vagyok. Ha már meg nem mondhatom neki, legalább hadd lássa meg; minden
nap minden órájában, hogy aljas, hozzá méltatlan a testem, a lelkem.
Elek elragadtatva látott így. Este, hogy háláját megmutassa, egy mogyoró
nagyságu smaragdot hozott. Elfogadtam. Pedig vehetnék magamnak, a mit
akarok. De… el fogok tőle mindent fogadni. Hadd legyek az, a minek
születtem.
*
Február 10-én.
Három igen mulatós asszony van itt, kettő nagyon szép, a harmadik
csunya, de azért ünneplik. Ezekhez szegődtem én is. Igy most én vagyok
az ostorhegyes Cannes legfast-abb asszonyai között. A legszebb köztük,
Malthens grófné, egy nehézkes német felesége. Születésére nézve angol. A
legártatlanabb kifejezésü sötétkék szemek, mit életemben láttam.
Aranybarna haj, finoman ivelt szemöldök. Roppant sápadt, vértelen
arczszin. Nagy szalonban nem mutat semmit, de otthon a legbájosabb
asszony, kit életemben láttam. A legártatlanabb arczczal tud olyanokat
mondani, a mikről én még nem is álmodtam. Maga a romlottság s ezt tudja
és erre büszke. Tudja – de nem hiszi senki – még barátnői, vetélytársnői
sem, olyan ártatlanul tud nézni. Oly szomorunak látszik… Inséparable-ja
a sötét hattyúnyaku Bennettné, egy amerikaihoz férjhez ment római
principessa, csupa szenvedély és láng – látszólag. Pepi azt mondja,
olyan mint egy darab jég.
A csunya asszony köztük Herrenstein Dahnstein Marianne, csunya s
eszesnek látszik, oly szemtelen, oly vakmerő s oly biztos önmagáról.
Mi – úgy látszik – asszonyok – mindazzal tetszünk nekik, hogy nem
vagyunk azok, a minek látszani akarunk. Én egy cocodette benyomását
akarom tenni, pedig tán egy szemernyivel jobb – és igen sokkal rosszabb
vagyok a cocodette-eknél.
*
Február 10-én.
Délután rendesen három baratnémmal Rumpelmeyernél, a tengerparti
czukrászdában találkozunk. Mindegyik elmondja a haditervét, mit akar
aznap tenni, hány embert akar elbolondítani. Ez mulattatja őket.
Marianne és Bennetné felkapaszkodnak a Marianne két kerekü kocsijába, a
melyet az maga hajt – s elrobognak.
Hová? nem merem megkérdezni. Én egyedül Matthes Lillyvel. Furcsa
párbeszéd.
_Lilly:_ Ti – tegez, mert itt is már divatba jött a mi kinövésünk, az
általános tegeződés, a kik egy «set»-hez tartoznak, tegezik egymást –
együtt jöttetek Vezekényi Elekkel Afrikából?
_Én_ (nyugodtan): Igen, ott is jó időt töltöttünk együtt – két hónapot
(egy hónappal többet mondtam neki).
_Lilly:_ Nem értem hogy kibirod egy udvarlóval. Én halálra unnám
magamat.
_Én:_ Ki mondta azt néked, hogy csak egy udvarlóm lesz. Lesz – a mennyit
akarok.
_Lilly:_ Azt tudom. De… úgy látszik, túlságosan tartasz erre az egyre,
hogy a többinek igazán audencziát adj.
_Én_ (naivan): Rokonom!
_Lilly:_ Nektek meg az osztrákoknak mind rokonaitok – ez semmit sem
jelent. Rokonod-e a férjed is?
_Én_ (még ártatlanabbul): Hogy ne… kivált azóta, mióta elvett.
Hangosan felnevettünk.
Pár percz mulva Sándor bejött a szobánkba. Lilly rettenetes sokat
fáradozik, hogy «fény»-körébe vonja. De hát Sándor… jobban szereti
nálunk a yachtot.
Mikor egy órai időzés után elmegy, Lilly elragadtatva beszél róla, hogy
mennyivel érdekesebb mind a többinél, kik itt vannak, mennyivel
érdekesebb Eleknél is… és énnékem _ezt_ gúnymosolylyal ajkamon, szinte
érdektelenül kell végig hallgatnom.
Elek jő értem. Szerettem volna, ha éppen most nem jő. De hát…? Mit
tehettem. Ugy tettem, mintha igazán _ő lenne_. Haza kisért, feljött
velem a villába s mindig, mindig abba a rózsaszinű boudoirba. Már úgy
utálom s azt találom, azok az amorette-ek ott a plafondon épp oly
factice-ok, mint a mi szerelmünk Elekkel. Csókjai úgy hatnak rám, mint
egy édeskés franczia parfum illata.
Sándor egész nap láthatatlan volt. Holnap kis vitorlás hajóján
kirándulást tesz. Én a választófejedelemnél ebédeltem. Előbb ültettek
D’Agnan herczegnénél. Ezt pedig Francziaországban nem teszik, ott rang
szerint ülnek a dámák. Ő így, mint herczegné, a fejedelem mellett
kellett volna hogy üljön (másik oldalán az «örökszép» Fernande ült), s
harmadik volt köztünk. Midőn kimentünk az asztalhoz, elsápadt,
elveresedett s azt hittem, tüstént haza megy. Engem két perczre
mulattatott a diadalom. A herczeg jóformán csak velem foglalkozott. Hogy
fogják azt nékem a többiek megbocsájtani?
Ebéd után kivitt a villa terrasse-ára, honnan messze ellát az ember a
California örökzöld ligeteibe, (ni, ni, észrevettem a tájképet, mit
jelent ez?) egy ellenző mögött elrejtett japáni kanapén leült mellém.
– Mondja, grófné, – mondta halk hangon, – érzi maga azt, hogy valami
közös van köztünk?
– Én az első perczben kiéreztem, fenség.
– Mi lehet ez?
– Ez, fenség, – s egyszerre tisztán láttam magam előtt azt, a mi bennünk
közös, – ez, fenség az, hogy mindketten az igazságot keressük.
– De sehol, sehol se tudjuk megtalálni, – tette hozzá Degenburg örökös
és választó fejedelem.
– Énnekem kezemben volt, fenség, de… lányos fővel, ostoba észszel ki
hagytam siklani kezemből.
És most én magam se tudom miért, de kitört lelkemből minden, úgy
éreztem, megtaláltam benne azt, a kit oly rég kerestem, barátomat, azt,
a ki anyámat, atyámat pótolja, azt, a kinek mindent elmondhassak.
– Lássa fenség, a hogy így maga előtt állok, minden izében romlott
asszony vagyok. – A fejedelem jóságosan mosolygott, nem látta, úgy
látszik, csak a szemem szinét s nem azt, a mit szemeimnek vissza kellene
tükröznie.
– Lehettem volna derék asszony is. Azt hiszem, benne volt a lelkem
mélyében a becsületesség csirája, a mely fává, hatalmas fává
növekedhetett volna. De hát a környezet, az első szavak, a melyeket
életemben a szerelemről, az élet nagy törvényeiről hallottam,
megmérgezték lelkemet gyökeréig. A társaság ezer hazugsága fátyolt vont
szemeim elé, az első pillanattól kezdve nem láttam meg az igazság útját,
a melyet pedig oly szenvedélylyel szerettem volna követni. Most – ma?
Nincs senkim. A férjem? Fenség, nincs ember a föld hátán, kit jobban ne
tisztelnék nála. De hát lássa, milyen formát ölt az a tisztelet, mire
világot lát… Pfuj, fenséges uram, undorodom magamtól, undorodom a
világtól…
– Különös szavak, különös hang egy annyira ünnepelt asszonytól, mint a
grófné.
– De hát nem érti, hogy épp én…
– De értem, – vágott szavamba. – Egyszer majd én is önmagamról fogok a
grófnénak beszélni, s akkor majd meglátja, hogy mi vonzott engem önhöz.
– Erre karját nyujtotta s bevezetett a szalonba. Ott már észrevették
hosszas távollétünket.
Elek (igaz, ő is hivatalos volt az ebédre) dühös pillantásokat lövelt
rám.
– Ugyan szedd össze kissé magadat, – sziszegte, midőn közel jött hozzám,
– mindenki észreveszi.
– Mit? – mondtam majdnem hangosan, egyenesen a szemébe nézve.
– Azt, hogy hogyan igyekszel a herczeg fejét is elforgatni.
– Férjem vagy? – kérdtem élesen.
– Nem, a szeretőd. Tehát sokkal több jogom van hozzád.
S én, hogy önmagamat büntessem, nem feleltem szemtelen szavaira semmit,
odaadtam néki az egyik rózsát a bokrétámból. Az örökszép Fernande
belesápadt, mikor ezt meglátta. Midőn Elek elment, odasietett hozzám s
élesen markirozott hangon megleczkéztetett.
– A mi időnkben, a második császárság idején, sohasem mertünk volna egy
férfinek – éppen a fivérünket kivéve – egy rózsát nyilvánosan átadni; ti
a század végének asszonyai igazán kissé túl mentek a határon.
– Vous êtiez vieux jeux voilà tout, madame, – feleltem rá én s hátat
fordítottam neki. Észrevettem, hogy az egész salon figyel minket, s
gyors, éles mozdulatomat meglátták csak úgy, mint Fernande elhült
ábrázatját. Meglátta mindenki, hogy _én_ voltam az erősebb. Ha így
halad, én leszek Cannes legünnepeltebb asszonya. Mit ér?
*
Február 11-én.
Elek ma egy Dagnan Bouveret képet hozott nekem ajándékba. 15 ezer
frankért vette, tudom, multkor együtt néztük meg. Igaz, születésnapom
van, 20 éves! és már milyen tapasztalt. Sándor egy egyszerű
ibolyabokrétát küldött. Maga le sem jött szobámba, csak ebédre jő majd
haza, üzentette. Elek már 11-kor itt volt, meg akarta látni, milyen
hatást tesz rám fejedelmi ajándéka. Látszik az ajándékozási módján, hogy
«nouveau riche». A pénzével akar nékem is port hinteni a szemembe.
Furcsa, pedig jó családból van, mégis?… Ugy tettem, mintha el lettem
volna ragadtatva ajándéka által. Mellemen azonban a Sándor bokrétája
volt s ezt nem tudhatta, kitől való. A képről hosszú előadást tartott.
Én figyelemmel hallgattam, szinte várva, mikor mondja majd el, hogy
mennyibe került. Igyekeztem azonban úgy kinézni, mint a falánk gyermek,
ki éhesen falja az édes süteményeket, de ha két tuczat nyalánkságot is
eszik meg, mégse tud betelni vele. Mit adnék érte, ha tönkre tudnám
tenni úgy, mint azok a hirneves párisi cocotte-ok a szeretőiket. Hadd
pusztuljon el az a pénz, a mi engem tett semmivé. Mert végre is ha nem
örököl, sohasem mert volna megközelíteni.
Ugyan gyűlölöm-e, vagy még szeretem? Vagy egyiket sem tettem soha? Ha
meggyűlölném, akkor valóban szerettem valaha.
Az a bajom, hogy az igazság iránt nincs érzékem s így önmagam lelkében
sem látom meg a valót. Sándorral egyedül ebédeltünk. Az asztalon csak én
magam egyszerü fehér ruhában, mellemen csak az ő ibolyabokrétája. Sándor
azt hitte, nagy ebédünk lesz, fehér nyakkendővel, frakkban jött az
asztalhoz. Bámulatát fejezte ki, hogy egyedül vagyunk. Az asztal
ibolyadísze felett udvariasan bókot mondott. Nem mertem néki megmondani,
hogy én magam diszítettem fel. Cannesról beszélt, hogy milyen jól mulat
a tengeren – egyedül. Sohasem járt a yachton, csak mindig a kis vitorlás
hajón. Battiste, a matróza se jő most már vele, egyedül megy, jóval túl
a szigeteken.
– Istenem, ha valami baja lenne?
– Ugyan Mini, mi jut eszébe, hisz tudja, hogy kezemben a vitorlázás
minden csinja, binja…
– Elvisz-e egyszer magával? – susogtam félénken, szinte bámulva, hogy ki
tudtam nyögni.
– Miért ne, – de elébb egyszer barátnéit a yachtra hivjuk meg. Akarja
hogy holnap a nizzai versenyre a yachton menjünk. A szakács meg tudja
addig a hideg villásreggelit csinálni.
– Hogyne, – mondtam örömmel, hogy így egy napot mégis vele tölthetek. –
És kiket hivjunk?…
– Barátnéit – a három inseparablet, aztán azok férjeit és barátait, –
mondta minden hangsúlyozás nélkül.
– De – tettem hozzá zavartan, – igen sok barátjuk van.
– Válaszsza ki közülök azokat, kikre leginkább tart. Carpont, Steatont,
Eggerfeldet, Starzenskyt. Ha akarja, mondta gyorsan, minden habozás
nélkül.
– Hát ha sok lesz? Eggerfeldet talán ki is hagyhatjuk.
– És Eleket? – kérdte nyugodtan Sándor.
Azt hiszem elpirultam. Én Istenem hová jutottam?
– Eleket is, ha nincs ellenedre.
– Eleket is, válaszolt.
Tudja vajjon? Mit gondolhat akkor rólam? Miért nem öli meg, akkor
legalább látná, hogy csak őt, igen, csak őt szeretem. Akkor megmondanék
neki első mámoromban mindent. Akkor nem félnék, akkor látná szememben,
hogy még mindig, mindig őt szeretem… s fogom szeretni, örökké.
*
Február 12-én.
Óriási tömeg a parton, midőn indultunk. Három barátném s Pepi (kit még
hozzá csatoltam a listához) mind tarka-barka ruhákban jelentek meg.
Rengeteg kalapok, toll, legyezők, gyémánt övök s csattok. Az urak fehér
flanell szines ing, nyakkendők. Akár egy marionette-szinház. Elek
halványlila flanellruhában volt. Sándor volt az egyetlen, ki férfinek
nézett ki közöttük. Izmos derekán sötétkék yersey, yachtsapka fején,
vitorlavászon nadrág, sárga bőrczipők. Ő vezényelt.
Mi mind kis csoportokba oszoltunk. Elek persze mellém ült. Szerencsére
hogy Pepi nem hagyott vele egyedül. Sándor onnan felülről az egész
fedélzetet belátta, pedig nem szerettem volna, ha folyton az oldalam
mellett látja halvány lila flanellruha, sárga selyempántlikás,
szalmakalapos barátját. Pepi nagyokat nevetett, mintha csak
csiklandoznák. A szigetekig jól ment minden.
A férjek lementek az alsó szalonba rouge et noirt játszani.
A szigeteken túl már kissé furcsa lett a mulatság. A tenger tajtékos
lett, nyugati szél kezdett felemelkedni (mi itt a zord szél). A dámák
sápadt arczához nem igen állott a tarka ruha. Udvarlóik (kivált a
lengyel Starzensky s a két franczia) savószinű arczán csepp nyoma sincs
a szerelem-hódolatnak. A hajó tánczol, s én egyszerre az angol Steaton-t
kivéve egyedül vagyok Elek- és Sándorral. Pepi, miután öt pohárka
cocnactól tökéletesen becsipett, szintén bement aludni.
De jó, hogy az angol úgy bírja a tengert. Én nem tudom, de nem bírtam
volna ki itt a zúgó tenger közepén egyedül lenni Elekkel, midőn ott
felettünk Sándor kormányozza a hajót. Este lett, hogy Nizzába értünk,
elkéstünk a lóversenyről, a társaság harmadrésze halálra volt fáradva.
Épp csak az amerikai Malthensné, Steaton (pedig ez nem egy pár, Steaton
a Benettné boldogítója), Elek, Sándor meg én éreztünk elég erőt arra,
hogy a London Houseba menjünk ebédelni, a többiek halálra merülve,
átkozva a yachtingot, visszavonultak vasuton Cannesba.
Az ebéd, méltó hozzám. Én, (most egy idő óta nem birok Elekkel lenni a
Sándor szeme láttára) a szó szoros értelmében elforgatom a Steaton
fejét. Aztán, midőn már beleuntam a játékba, karonfogom Malthensnét s
felviszem az emeleti kis salonba a férfiakat egyedül hagyva lenn
dohányozni.
Malthensné azt mondja, nem ért. Nem tudja, miféle anyagból vagyok, sok
asszonyt látott, de olyat mint én, még soha sem. Meg tudnál-e vajjon
érteni akkor, gondoltam, ha a kulcsot jellememhez kezedbe adnám? Tán még
kevésbbé.
Elek, mint visszatérőben Steatontól hallom, erősen belekötött férjembe,
de az nyugodtan visszavágta minden támadását. Mit akar ez az Elek? Ha
összekapnak, mi lesz akkor? Hisz ha Elek megöli Sándort, csak nem
vehetne el, mit ér hát így vele. Ha Sándor megölné Eleket? Ez más, ez
volna az egyetlen lehető mód. De ezt én nem eszközölhetem. Aztán mit
érne most már!
*
Február 13-án.
Sándor elvitt magával vitorlás hajóján. Tán életemben először éreztem,
mi lenne a boldogság. Ha én még az vagyok, a mi tán sohasem voltam, s az
ő erős karjára támaszkodva neki megyünk a viharos tengernek, nem félve a
halált, most boldogan egyetértve, egyet gondolva halunk meg. Egyedül
voltunk, nem volt senki velünk. A hajó lassan hagyta el a cannesi
kikötőt. A szigetek egyikénél kikötöttünk. Bámulatos nyugalom, csak a
fenyők óriási oromja felettünk s csend. Távol egymástól mint idegenek
haladtunk el a fák alatt. Hiába daloltak a madarak, hiába nyiltak az
első ibolyák a nagy fák alján, se madárdal, sem tavasz, sem virágillat
értem nem tehet már semmit. Hogy a szigetet elhagytuk, a tenger
nyugtalanabb lett, viharosan csapdosott. Ugy, hogy Sándor karjain vitt a
vitorlás hajóba. Szinte beleszédültem, oly boldog voltam, hogy ismét
karjai között éreztem magamat. De majd bele haltam a gondolatba, hogy
soha, soha többé máskép nem lehet.
Sándor, hogy a hajóba értünk, megkérdte, kifelé vagy be. Én – szinte
önfeledten – kifelé mutattam. Hátha a tenger hullámaiba vesznék vele. Ha
már vele nem élhetek, hát haljak meg vele. Tán megértette gondolatomat,
mert egyenesen neki vágott a tengernek s a hajó siklott, siklott a
folyton emelkedő hullámokon, eszeveszett gyorsasággal haladtunk le
délfelé, hol száz és száz kilométernyire csak tenger. A hajó orrán
egyenesen állott Sándor s némán maga elé mutatott. Igen, igen, ő is azt
akarta. A tenger zúgott, a szél mind erősebb lett, most már oldalról is
kezdtek a hullámok csapdosni, úgy érzettem, egyik-másik tüstént elnyeli
a járművet. Cannes mind távolodott tőlünk, én úgy éreztem, ezzel
távolodik tőlem is az, a mi szennyes, földi. Zúgnak a habok, haragos a
tenger és Sándor egyszerre visszafordul, elereszti a vitorlát, mereven
szemembe néz.
Igen, elpusztulunk, ezt akarja.
Én e perczben felvetettem szememet reá: hallgass meg, elmondok mindent,
– rebegtem.
De Sándor, mintha mást gondolt volna, hirtelen tagadólag intett kezével,
– megtiltom, – mondta szintelen hangon, vállat vonva a vitorlát
megigazította… s két óra multán a cannesi kikötőben voltunk. Nem talált
érdemesnek arra, hogy vele haljak… hát a vele való életre érdemesnek
tart?
[Illustration: Eszeveszett gyorsasággal haladtunk.]
*
Február 16-án.
Anyámtól egy levél. Elragadtatva ír az én szocziális sikereimről. Hogy
pár osztrák hazatérve Cannesből, a legnagyobb elragadtatással írt rólam,
a mit azután a mamának írtak meg. Hát ilyformán kell élnem, hogy
szocziális sikereket érjünk el! Mama csak szerényen azt teszi hozzá,
hogy igyekezzek _egy_ udvarlót tartani, (hogy udvarló alatt mit értett!)
s ha már kell, hát legyen az a választófejedelem (hát már ennek is híre
ment). «Le sang des roys ne soulle pas» (a régi ortografiával írta le…
de azért még se folytatom).
Anyám tanácsait tudomásul vettem… egy igen megelégedett, szerencsétől
áradó levéllel feleltem neki. Papáról is sokat ír, üdvözöltet s örömmel
lát azon a szocziális magaslaton, a melyre születtem. Enchantée ms. et
mesdames.
*
Február 17-én.
Hogy Eleket boszanthassam, folyton a herczeggel vagyok. Egyik ajándékot
a másik után fekteti lábaim elé. Úgy látszik, vannak férfiak, kik az
amolyanokat is azzal a szerelemmel szeretik, mint a tisztességes nőket
kéne (ilyen Sándor). Vannak olyanok, kik a tisztességeseket akkép
ünneplik, mint a hogy az amolyanokat szokták (Elek). Nini… most veszem
észre, hogy mily nagy igazságot írtam le. Az vagyok, mindkettőből áll a
lelkem. Rosszabb vagyok a legrosszabb párisi cocotte-nál és… lehetett
volna a legjobb hitves anya is belőlem.
Ma Elek egy gyémántkeresztet hozott. Ilyenkor aztán egy napra úgy
teszek, mintha melegebben éreznék iránta. Hadd tegye hát magát értem
tönkre. Ez az egy vágyam van csak ma már. Több nem is lehet.
*
Február 19-én.
Fernande-nál az első garden party. Egy virágzó kamélia-lugasban a
fejedelemmel.
– A multkor be hagytam fenséged által a lelkembe látni. Ma…
– Igen, ma én beszélek. Lássa, grófné, elmondom őszintén. Miért ne
mondanám. Tisztább, jobb a többinél.
– Sem az egyik, sem a másik, fenség, csak tán boldogtalanabb – tettem
hozzá félhangon.
– Miért? nem keresem. De érzem, van valami köztünk, a mi több a
szerelemnél – felvetettem kérdőleg szemeimet – mert nagyon közel áll a
barátsághoz.
– Igen – feleltem nyugodtan – ha ugyan fenségednek és nekem lehetnek
barátjai.
– Éppen azért, mert ez jutott eszébe, látom, hogy igen. Meg fogjuk
érteni egymást. Lássa, tán tudja, hogy a német császár unokaöcscse
vagyok.
– Igen, fenség.
– Az ő udvaránál nevelkedtem… boldogan… gyermekek között gyermekként.
Sok fiatal herczeg volt akkor a berlini udvarban, mind jó pajtásaim…
aztán… tíz éves koromban, hogy szegény atyám meghalt, haza vittek
Degenburgba. Uralkodnom kellett volna. Én katona voltam, azt hittem,
egész életemben csak katonákkal lesz dolgom. A mi udvarunk fekélyes,
rothadó talajra épült. Első perczben elragadtatva láttam a jó akaratot,
mely körülvett… aztán.
… Aztán? itt egy mosoly, elrejtett gondolat, egy tett… lassan beláttam,
hogy az egész udvarban nincs egy jó emberem…
– Aztán?
– Aztán a nép felé fordítottam tekintetem, úgy éltem, mint a nagy
királyok, kik a szalmafödeles kunyhókban keresték az igazságot, én is
bejártam kis országom minden falvát, városát. Azt hittem, megértenek…
azoknak a nagy királyoknak könnyű volt, mert nem a mi kétkedő,
megismerő, mérgezett századunkban éltek… a porból emeltem magamhoz
embereket. Szerettem őket, mert leköteleztem őket. Ők gyűlöltek, mert
hálásaknak kellett volna lenniök… Igy napról-napra, emberről-emberre.
– Hol van hát az igazság? – kérdtem önkénytelenül – ha még a legmagasabb
csúcsokról sem látni meg csillagát?
– Az igazság… gyermekem – mondta, e perczben arcza végtelen jóságos
kifejezésű lett, de egyúttal igen öregnek látszott. – Az igazság? – és
nem felelt kérdésemre.
– Aztán? – kérdtem.
– Aztán? Elhagytam herczegségemet. Úgy sincs szükségük reám. Most itt
töltöm a teleket, nem azért, mintha itt jobb lenne. Itt csak úgy
hazudnak, komédiáznak az emberek, mint másutt, de hát itt legalább
kevesebbet várva tőlem, mint kis országomban, valamivel őszintébbek
velem szemben. Meg hát itt, hol a föld legelső társasága csapódott
össze, többen állnak közel hozzám.
– Legalább társadalmilag, – mondtam s azt hiszem, keserűen mosolyogtam.
– De most grófné, egy vallomást, – fordult hirtelen hozzám – s aztán
mint barátok válunk el.
– Akár kettőt is fenség, – mondtam határozott hangon, pedig zavarba
jöttem, ugyan mit akarhat tőlem
– Barátja önnek gr. Vezekényi Elek?
Bámulva néztem reá – miért kérdi, s aztán nyugodtan felelni:
– Férjemnek rokona, régebben vele utaztunk. Igen okos ember, kitől
jóformán, mit művészi dolgokban tudok, tanultam.
– De hisz ez nem felelet.
– Fenséges uram – mondtam s mélyen meghajlottam előtte, – ha valaki
tőlem azt kérdené, baráti viszonyban vagyok-e fenségeddel, azt hiszi,
tudnék reá felelni?… azt hiszi, tudja az ember, hogy embertársával
milyen viszonyban van?… Egyet tudok csak.
– S az?
– Hogy szeretni tudok, – s egyedül vagyok.
– S ezt rég tudja?
– Feleletem első felét – párbedészünk hozta tudtomra – másodikát pár
napja tudom.
– Mióta? – kérdé a herczeg s szeme felvillant.
– Mióta a multkor a _férjemmel_ – s e szót erősen hangsúlyoztam – egy
nagy viharban voltam együtt a sík tengeren.
S e perczben láttam a szeméből, hogy a herczeg is szeret. – Hát ez is? –
Feleletemre vállat vont s ott hagyott egyedül. Azt hitte, komédiázok
vele. De hát szerelmét csak nem fogadtam volna el. Így mindegy.
*
Február 20-án.
Sándort négy napja nem láttam. Ma a cannesi ujságban nagy betűkkel
hírdették, hogy az itteni árvaháznak 30 ezer frankot adott.
Magyarországon is nagy adományokat tett. Én meg csak hordom az Elek
gyémántjait, felemelt homlokkal lépek a szalonokba, mint Cannes
királynője.
*
Február 22-én.
Ma két ügyvédje volt itt, azt mondja üzleti dolgai vannak vele. Egész
nap nem láthattam.
*
Február 23-án.
Mindnyájan a farsang utolsó napjaira Nizzában voltunk. A kis Bennetné
napról-napra féktelenebb, udvarlójával legképtelenebb dolgokat követte
el A mit már azért sem volna szabad, mert férje Amerikában van. Különben
azt mondják, válni akar s férjhez akar Steatonhoz menni.
Mi mind furcsán viseltük magunkat. Mind egyforma Pierret és Pierrette
jelmezben voltunk. Strazenszky coachán mentünk. Mi négyen egy szabad
perczben, midőn urainktól megszabadulhattunk, felmentünk Malthensé egy
unokabátyjának lakására. Tudtuk, nincs otthon. Bejártuk minden
zegezúgát. A komornyik goromba volt velünk, ki akart hajtani. Nem
hagytuk magunkat, megnéztük fürdőszobáját. Egypár borzasztó lány
arczképe van a tükörben… Könyveinek czímeit nem irom itt le.
A hogy kijöttünk a lakásából, az öreg komornyik dühösen ajtót mutatott
nekünk (az álarcz alatt nagyot nevettem).
– Oda valók vagytok ti is, oda ni! – felmutatott a második emeletre, –
ott is olyan igen víg hölgyek laknak.
– Menjünk fel, nézzük meg, hogy laknak. – Ez a Benettné ideája volt. Egy
a szó s a tett. A még épp csak öltözködő leányok bámulva látnak minket
(félre lökve az ellenálló szobalányt) nehéz illatoktól terhes salonjukba
berontani. Eleinte sikoltnak, aztán azt híve mi is olyanok vagyunk mint
ők, egy csésze theával kináltak meg, meg édességekkel. Elfogadtuk s igy
egy félóráig ott ültünk mi, Cannes divatkirálynéi, azokon a bizonyos
kanapékon, szembe vagy öt hat leánynyal, koczintanak velünk. Igen, mert
cognacot is ittunk.
Csakhogy… s ime a bökkenő, egyre nem számítottunk. Pierrette ruháink
(egyforma fekete-sárga koczkából varrva) elárultak minket. Alig hogy
kimegyünk tőlük, «uraink» (kik szintén lenn voltak előbb), épp ilyen
jelmezben törnek be a «dámák»-hoz. Persze ezek ismerték őket. A
cocotte-ok elragadtatva tudják meg, kik voltak náluk.
Fogadok, hogy ma már az egész Nizza erről beszél. Elek lilaszinű volt a
dühtől, hogy elmondtam neki. Ennek örülök… csak Sándor _ezt_ ne tudja
meg. Vagy miért ne? Tán összetör s ez jó lenne nékem, testem, lelkem
fáradt.
*
Február 24-én.
Az összes nizzai lapok (persze nevek elhallgatása mellett) leírták
kalandunkat. Malthensné sírva hozta az ujságot. Benettné csak nevet… az
okos Dahnstein Marianne büszke, hogy olyat tett, mit a mi világunkból
való asszony nem mert megtenni soha. Én, ahogy a három asszony elment,
otthon maradok, várok… egész nap várom, félek. A hideg lel vagy mi, de
egész testemben reszketek. Este jő meg Sándor. Bejő hozzám. Én felkelek,
eléje megyek, de nem tudom hogyan… ágyamban találom magamat. Ágyam
fejénél komornám, ki ápol. Úgy látszik, elájultam mikor bejött. Istenem,
ha Sándor ezt is komédiának hitte.
*
Február 25-én.
Elek jött korán reggel hozzám. Izgatottan elmondta, hogy ez nem járja, a
mit teszek. Hogy az egész város rólunk beszél. Hogy keljek fel (még csak
a chaise longue-on feküdtem), most esetleg ha ma nem mutatom magamat,
szocziális positiómnak árthatok. Oh Cannes! Oh Elek! Hisz úgy látszik,
csak szocziális sikereim érdeklik, mint a papát és mamát.
Felkeltem, de… de nem az Elek miatt. Halványsárga selyem ruhában szürke
tollakkal díszitve, á la Daumont befogott négyesen, végig a Crozetten.
Mindenki ott sétált, olyan diadalmasan robogtam végig közöttük – hogy
még Fernande is abbahagyta – tudom, a szapulásomat. A czukrászdába
lépve, halk morajjal fogadtak. Mindenki felugrált. Minden tánczomat
elkapták estére a Fernande jelmezbáljára – a mely az utolsó ez idén.
Szerencsére… hisz a Sándor gyermeke már megmozdult a szívem alatt.
Ha a szülés közben elpusztulnék, beszélne-e Sándor valaha majd
gyermekünknek rólam?
*
Éjjel 2 órakor.
A herczeg aggressiv kezd lenni. Igen szemtelen volt. Azóta, hogy a
férjemet emlegettem, engem is a többi közé sorol. Hiszen igaza van más
szempontból – de azért mégis felkeltem mellőle, végig menve az egész
báltermen, ott hagytam egyedül. Második botrány, a melyben részem van a
héten.
Erről még többet fognak beszélni a cannesiak s még kegyetlenebbül,
tudom, mint a nizzai kalandról.
*
Február 26-án.
Szörnyű dolog történt ma éjjel. Benettné haza menve a bálból – még úgy
látszik elfogadta a kis angol udvarlását – elég az hozzá hogy Bennet, ki
váratlanul jött haza Amerikából, rájuk tört s lelőtte Steatont.
Irtóztató skandalum… az egész város erről beszél. Steaton reggel 6-kor
meghalt. Benettné még ma a délutáni vonattal Párisba utazott.
Én Istenem, ha Sándor kezébe is pisztolyt adhatnék. – Persze minálunk ez
lehetetlen. Amerika nagy, s hamar felejtenek. De végre is én egy
jövendőbeli Bálványosy anyja vagyok.
A botrány hírével Elek sietett hozzám, halotthalványan, tán megijedt?
Én, hogy végig hallgattam, mintegy önfeledten – a karjai közé vetettem
magamat. Elek még sápadtabb lett.
– Félsz? – kérdtem.
– Akarja, hogy lelőjjem Sándort? –
– Tudod, hogy ez lehetetlen, – mondtam a lehető legnyugodtabbnak akarva
látszani – mert hisz akkor nem vehetnél el.
– Igaza van – s lehorgasztotta fejét.
Este újabb részletek. Ebéden Pepi volt nálunk csak. Sándor, ha Pepit
hivom, mindig otthon marad – s én is a Pepi oldalán erősebbnek érzem
magamat s ilyenkor szinte még a tekintetét is elbirom. A tegnapi esetről
van szó. Én tréfásan beszéltem a dologról (nem tudom miért, de valami
benső vágy arra ösztökél, hogy még szennyesebbnek tűnjek fel Sándor
előtt, mint a milyen valóban vagyok) elmondtam az «eset» egyik
verzióját. Hogy midőn Benett lelőtte a felesége szeretőjét, Benettné
sikoltva egy székre rogyott s így kiáltott fel: «Jaj Istenem, el vagyok
veszve, többet nem fogadnak Cannesban.» Férje pedig, hogy letörölte
pisztolya csövét a kabátja ujján, csengetett _egy pohár vízért_. Midőn a
pinczér behozta, nyugodtan megkérdezte tőle, hogy át van-e szűrve,
beszéltem nagyokat nevetve.
Sándor némán tekintett rám, aztán, mint ki nem tudja tovább
visszatartani, felpattant.
– Ocsmány história ocsmány verziója. Nem a te szádba való. – Szemei
kifejezése az enyémet kereste s ebben benne volt, hogy megvet, hogy
méltónak tart a Benettné barátságára, hogy elhisz rólam mindent, hogy az
utolsónál utolsóbbnak tart… s a «nem a te szádba való»… annak az volt az
értelme, hogy nincs jogom éppen _nékem_ dobni az első követ Benettnére.
Erre felkelt s kiment szótlanul az ebédlőből. Pár percz mulva
komornyikja lejött, hogy erős szédülése van, azért nem jöhetett le. Én
Pepivel egyedül maradtam, némán ebédeltünk.
Ebéd után Pepi karon fogott s a kis szalonban összeszidott, de úgy, mint
egy kis iskolás leányt. Elmondta, hogy nem érti, mit akarok, méltatlan
vagyok önmagamhoz, méltatlan férjemhez, nevemhez.
– Én bizony kimondom az én bécsies szókimondásommal. Undokság, a hogy
vele bánsz. Hát nem látod, hogy a világon a legderekabb férfi… hogy
többet ér a kis ujja Eleknél, a fejedelemnél s minden udvarlódnál
együttvéve, de hát miért cselekszel így vele, miért?
És én hevesen, élesen, szakgatottan zokogni kezdtem s a Pepi mellén
alig, hogy kitudtam nyögni, mert – szeretem.
Még némán sírtam-ríttam az oldalán, midőn a komornyik lélekvesztve
berohan. – Grófné, a méltóságos úr igen rosszul van, elállt a szava,
levegő után kapkod.
Én esztelenül felrohanok, be akarok menni hozzá, a mint belépek,
összeesik. Szívgörcse volt… Egész éjjel sírtam, virrasztottam oldalán.
Én Istenem, ha elmondhatnám neki, hogy szívem, lelkem a képével van
tele, ha elmondhatnám!
Az orvos azt mondja, már rég szervezeti szívbaja van. És ennek
mostanában kellett kifejlődnie. Reggel neki is megmondta – angol
egyenességével, – hogy vigyáznia kell magára s a nagy izgalmakat
kerülnie kell, mert pórul járhat.
És énnékem ezt _mind_ végig kellett hallgatnom. Én nem szólhattam, nem
törülhettem le a hideg verejtéket gyöngyöző homlokáról.
Sándor nyugodtan mosolygott, – az én életemben már nem igen lesznek
izgalmas napok, – mondta s megfogta a kezemet. Én… igen… megtettem,
volt-e jogom hozzá? megcsókoltam a kezét.
*
Február 28-án.
Azóta nem fogadtam senkit, nem láttam senkit. Elek leveleivel üldöz. Én
egész éjjel Sándor szobája mellett vigyázom minden lépését, tettét. De
nem megyek hozzá, hisz ehhez jogom sincs.
Ma az orvos kijelentette, hogy tengerre mehet, ez jót fog tenni neki.
Én magam mondtam meg neki, – megkérdtem, hogy elkisérhetem-e?
– Magam fogok csak menni, – mondta nyugodtan.
*
Márczius 3-án.
Mindennap kinn vitorlázik a tengeren, és mindig ott várom a parton, a
halászvárostól jó messze, a Golfe Juan mellett. Rendesen indulás után
jövök oda, ott lesem egy halászházban, a melyet erre a czélra béreltem
ki. Ott vagyok, míg elindul, s aztán a parton, míg visszajő.
*
Márczius 6-án.
Pár nap óta egyedül jár. Azt mondja, a tenger nyugodt, így jobb, s csak
épp a szigetekig megy. Úgy szeretnék vele menni.
Ma este bejött a szobámba, úgy mint ezelőtt. Terveimről kérdezősködött.
Elmondta, hogy ha _haza_ megyünk, ott fogunk az új házban, az _én_
birtokomon, a melyet nekem vett, – élni. Elmondta, hogy ő volt a hibás…
– Miben? – kérdem.
– Hogy – de elakadt a szó a torkán.
Tán csak nem hiszi, hogy igazán Elekbe vagyok szerelmes?
*
Márczius 7-én.
Az ágyban lázasan… csak egy pár szót. A hajót a tenger a frejusi úton
vetette ki üresen… Sándor holttestét ma este találták meg a halászok a
Bocca alatt.