Tegnap a casinóban mulattunk. A czigány húzta, csak 12-en voltunk. Very
select. Papa adta az ebédet, elég jó volt. Bár, tudja az Isten, de a mi
tót szakácsunk jobban főz, mint az a hires franczia. A kis barna
salonban ettünk. A Bálványosy-család volt még meghiva, Sándor nénje, az
öreg herczegné, ki olyanokat mond, hogy az ebédeknél minden fiatal lányt
hatodik helyre ültetnek tőle, hogy ne hallják, mit beszél. Azt mondják,
Mária Teréziára hasonlít. Vele volt két kiállhatatlan fia. Igazi majmok.
Milyen szerencsém van, hogy papáék nem akarnak hozzájuk kényszeríteni.
No már az egyikhez, t. i. ahhoz, a ki herczeg s a család feje.
Szerencsémre csak unmittelbar leányt vehet el, ez benne van a majorátusi
levélben. S az ilyen szegény magyar comtesse nem elég neki. Bécsből kell
házasodnia. Egyáltalán hiba van a családfánkon, mama sokszor elpityergi.
A papa egyik anyai őse fakereskedő volt, s aztán báróságot kapott s egy
megyét. De ezt a foltot már eltöröltük s jogtalanul bár, de ő is
udvarképes és k. u. k. kämmerer. De – igaz a, az estéről? Volt még ott
egy álmos kinézésü, hosszu haju fiatal ember, Vezekényi Elek. A
Vezekényinek mondom, hosszu haja van, sápadt fakó szinű képe, nagy kék
szemei. Most ez a divat külföldön, mondta az öreg herczegné. S hosszu
előadást tartott arról, hogy a mai asszonyoknak miért nem kell corset s
a fiatal uraink miért sápadtak s miért szavalják Baudelaire-t. Igaz, ezt
az utóbbi poétát susogva ejtette ki – nem nékem való olvasmány, azt
mondta. Megvettem, de még nem volt időm elolvasni.
«Les fleurs du mal.» Majd Vezekényitől megkérdem, minő. Itt még a
Gyallay Lőrincz, ez olyan tiszteletbeli czigány. Hosszu nógatásra
kivette a hegedűt a primás kezéből s primázni kezdett. Szépen játszik.
No de elmondom, még kik voltak itt. A Bajmóczyné férjével. Igen
boldogtalan asszony, a mamája rontotta el, azt mondják, s most már
sehogyse tud boldogulni. Most olyan æsthetical módon mulatja magát. Nem
tudom, miből áll ez a mulatság. Még egy asszony, egy özvegy miniszterné,
nem egészen copurlhic. De a mama ma reggel hivta meg hamarjában, mást
nem mert volna, kisegítőnek. Mert Bálványosy Liza… a gyönyörü Liza!
lemondott. Nékem a családot kellett megnyernem. Ez volt esti teendőm. De
hát jövendőbelim mellettem ült, avval mulattam.
Tegez… Tegez, nem hiszem, hogy rokonok lennénk. De úgy illik (ezt a papa
mondta multkor neki), hogy egy Belényesy s egy Bálványosy rokonok
legyenek. Kimutatták, hogy mindketten Stibor-ivadékok vagyunk. A Stibor
ivadéka igen furcsa lélek. A sauce tartar-t átnyujtva (addig
hallgatott), megszólal: Mini (Mininek nevez, mintha erre feljogosítottam
volna; Mária is megtenné, de 250,000 forintja van évente, gondoltam, s
zsebre raktam a Minit), szereti a czigányt? Ekkor vettem csak észre,
hogy a hangja majd csaknem olyan mély, mint a bőgő hangja. Én
kinyitottam a legyezőmet s mintha igen melegem lenne, egyszer-kétszer
meglegyeztem magamat, majd becsukva kissé szemeimet: igen, elmerengtem.
S tréfán kivül tetszett a muzsika, új nóta volt a Czóbel Minkától. –
Látod Mini, ha az ember messze-messze országokba jár, akkor sokszor
elgondol arra a perczre, midőn először fogja a nótáját hallani! Az nem
volt új, se nem valami igen érdekes s én mégis behunytam a szemeimet s
abbahagytam a tok á la tartar felszelését s úgy hallgattam. Egyszerre
csak észreveszem a mamát, ide néz s érzem a szeme tüzének változó
fényéből, hogy bátorít. Nagyon elszégyeltem magamat. Ejha, csak tán nem.
Józan fejjel fogunk csak azért is leülni a Bálványosy ifjabb ág
dominiumaiba. – Hogy értem-e? s most már komédiáztam. Rövid idő multán
elfogyasztottam a tok á la tartar szeletet.
– Midőn fenn tanyáztam a Himalájában, sokszor elgondolkoztam azon,
leszek-e én még boldog valaha.
– Kin áll, ha nem rajtad, – mondtam nevetve, de – hozzá kell tennem –
ártatlan arczczal.
– De hát a boldogsághoz kettő kell.
– Hiszem… Sándor, de furcsa vagy, hogy azt _te_ mondod. – Az öreg
Bálványosyné minket vizsgált, láttam s ez boszantott, nem akartam, hogy
úgy nézzek ki, mintha…
Sándort nevetésem, úgy látszik, lehangolta. Félreértette intentióimat.
Titokban végig néztem rajta, csak olyan igen sötétbarna ne lenne. Kicsit
vadóczszerű, ki hinné, hogy anyja angolnő volt. Másik szomszédomhoz,
Elekhez fordultam.
– És hát igen messze járt?
– Messze? mindenütt ugyanaz! – volt a gyors, kissé meglepő válasz; ez a
fiu bágyadt és kedvetlennek látszott.
– Nem hiszem, lássa, _már_ a hajviselete is más, mint nálunk. –
Megjegyzésemet elég ostobának tartottam, de nem akartam semmikép sem
belemélyedni a társalgásba.
– Az más, hosszu a hajam, mert utálok fodrászhoz járni.
– Akár csak én – szólott bele Sándor a maga mély hangján – és Elek,
hogyan áll Párisban a világ?
– A moulin rouge kereke forog, az anarchisták szabadon sétálnak s a
Bougival Grenouilliérejének évadja is elkezdődik nemsokára.
A két ember összenevetett.
A Sándor nevetését jobb szerettem, melegebb, férfiasabb. Eleké metszett,
de azért hozzá fordultam, szája ize szerint akartam beszélni, hisz
rokona s legjobb barátja Sándornak.
– Olvas sokat?
– Miért olvasnék, oly ritka a jó könyv. Nézek, látok s ez elég.
– Ugyan ne affektálj – rikácsolt Niki az asztal túloldaláról, – a
multkor is, hogy táskádat kipakoltad, 10 kötet könyv volt benne, meg egy
hálóvánkos. Azzal érkezett meg Londonból.
– Volt más táskám is, Niki! – nevetett Elek.
– Reménylem – tettem hozzá okos arczczal. – És mondja, mik voltak azok a
könyvek?
– Én tudom, – mondta Sándor, – az Elekismus kátéi, egy Baudelaire (már
megint Baudelaire!), egy Huysmans, pár Zola (pfui, mondtam s még jobban
figyeltem rá, mit mond), Berge, Rollinat (megjegyeztem mind, ha a
komornával kimegyek, titokban egyenként megveszem).
– Ugyan hagyd el, én már jó ideje, hogy semmit sem olvasok.
– Akár mint Loti – tette hozzá Sándor.
– Az ám.
– Mondja maga, úgylátszik, rá ért az olvasásra is messzi útjain.
– Nem igen. De egy-két könyvet csak elolvastam.
– Ugyan hagyjátok a sok könyvet – s Bálványosy herczegné egy bécsi dalt
rendelt a czigánynál. Elhallgattunk. Sándor mintha hozzá ért volna
kezemhez… Pedig igen széjjel ültünk. Nem mertem rá nézni, pedig úgy
szerettem volna. Hogy lehet az, ha valaki az emberbe szerelmes? Milyen
arczot vághat. Vigyázva, óvatosan, mintha az asztal túlvégén keresnék
valamit, feltekintettem; tekintetünk találkozott. Egyik szemével mintha
végig simított volna – lágyan. Furcsa, hát ez az? Olyan különös volt,
mikor aztán egy óra multán a karjai között találtam magamat a keringő
hangjánál. Úgy éreztem, erős karjai vannak, meleg lehellete is közel
járt az arczomhoz. Furcsa! eddig még táncz közben nem vettem észre, hogy
ez így szokott lenni.
Később igen meleg lett, kinyitották az ablakot, a hatvani-utcza
járókelői megálltak bebámulni. Úgy éreztem, hogy büszke vagyok, hogy az
ő (ő-nek neveztem, diadal – még belészeretek!) karján járom a csárdást.
Reggel 6-kor párbeszéd a kocsiban.
_Mamám_ (nagyokat ásít, de azért kinyögi): Nos, hogy vagytok?
_Én_ (kissé ártatlanul): Kivel?
_Mamám_ (idegességében felocsudva): Ugyan ne affektálj. Hát Sándorral.
_Én:_ Jól tánczol, erős karjai vannak (no ez igaz is), szépen tud nézni.
_Mamám:_ Ugyan őrült leány, hát nem látod, hogy azért néz szépen, mert
beléd szeretett.
_Én_ (de ezt már csak gondolom): Hát a ki szerelmes, az mind ilyen
szépen néz? Kár!
*
1890 május 6-án.
Az első versenyre! A Sándor meghítt engemet, a mamát, Bálványosy
herczegnét s Nikit, és Stapszit (a két fiut) a coachára. Persze én ültem
fenn a bakon. De leirom toilettemet. Igen szép voltam. Halvány
arczomhoz, sötétkék szemeimhez, ébenfekete simára fésült hajamhoz, igen
jól állt elefántcsont selyem, sima toilettem szürkéskék széles
szalagokkal. Fejemen óriási szürkéskék kalap, rajta halvány csipkefátyol
lebegett, a mely egészen beborította.
A mint felültem a bakra, úgy éreztem, hogy végre is csak uralkodni
születtem, s bolond volnék, ha elmulasztanám a jó alkalmat és hozzá nem
mennék ehhez a 250,000 forint évi jövedelemhez, a melynek Bálványosy
Sándor a neve. Végre is es ist gar nicht ohne egy nagy, hatalmas angol
négyes kocsisa mellett ülni fenn egy 20,000 franc értékü coach bakján,
végig robogni trombitaszó mellett az Andrássy-úton s érezni, hogy most
mind e bámészkodó ezer és ezer ember az én kicsinységemmel foglalkozik.
Mamának mindig igaza van. Sándor kitett magáért. Igazán bámulatos
kocsis, nem lennék apám leánya (pedig erről bizonyos vagyok, mama csunya
volt s csak pénzeért vette el a papa), ha büszke nem lettem volna reá.
Elragadó merészséggel hajtott ki a verseny végén, a kocsik tömkelegéből
s oly nyugodtan és minden henczegés nélkül, hogy meglepett. Ebben angol,
s eddig ezzel a tulajdonával imponál nekem legjobban. Mi – mind egész
családunk, istenem hányan a «mienk» közül, csak szédelgünk. Ruhám igen
szép volt, a mama azt anzágolta Worthtól való; szó sem igaz, a kis szabó
fabrikálta az én rajzaim után (ezért fizetett mama 5 frtot annak a
boglyas festő-művésznek, hogy tehetségeimet erre használjam fel!) a
korona-utczában lakik, hátul az udvaron. A nagy ezüst tálakat, a
melyekről papa legendákat mesél, a Link csinálta, újak. A Belényesi ős
galleriát Bécsben festettük egy zugfestővel. Nem azért mintha nem lenne
– van tán 36 – (az igaz, hogy köztük – a fakereskedő is), de hát ezt
szemmel láthatólag produkálni is kellett. (A mama mindig bécsi
rokonairól beszél, kik nem akarták a papát tegezni s rokonnak
elismerni.) Ez mind schwindli. És Sándorban ebből semmi sincs, úgy él,
mint a hogy hajt, becsületesen. Ezért szerettem volna megszorítani a
kezét. De hát ez avance lett volna, már pedig… no, de hiszen a mama a
papát is megfogta a maga idején, én meg a tanítványa volnék.
A hogy a házunk elé ért a coach, a Sándor felállott, egy félkarjára
vett, úgy emelt le. Furcsa, e perczben szinte kicsinynek éreztem magamat
– én, Mab királynő!
*
Május 9-én.
Igen, megkért. A dolog így történt. Lini tantenál voltunk teán. Ő (hát
legyen ő, Sándor) csak későn jött. Ez izgatott, nem mintha tetszett
volna nekem, hiszen jól nevelt leány vagyok s tudom, mi a kötelességem.
Kötelességtudóan vártam annak jövetelét, kit nekem a sors – és édes
szülőim szántak.
A Bálványosy Niki mulattatott. Nem, már sokat tudok, nem is vagyok
valami prűd kisasszony (ma az ember nem prűd), de azért mégis azt
találtam, hogy a Niki ostoba és szemtelen is, és… no de nem tehettem
semmit. Hisz ő a Bálványosy herczeg, jövendőbeli családom feje – ki csak
unmittelbar kisasszonyt vehet el. Hátrább az agarakkal, meg kell huznod
magad, a 17-ik században volt egy ősapád, – gondoltam – ki nem
«született» s még orrod alá kenhetné. (Bécsben mindenki emlegeti, én ott
lehetetlen lennék – legalább mint komolyan számbavehető leány.) Igy hát
mosolyogtam a Niki ostobaságán.
Istenem és milyen szépen! Szemben velem volt egy tükör, azzal mulattam
magamat, hogy milyen szépen tudok én mosolyogni, még taktusra is.
Elpazarolni ezt a mosolyt ennek a tökfilkónak. No de legalább szép
voltam e perczben. A várakozás kissé pirosabbra «hangolta» arczomat, ez
jól áll. Belépett. Egyenesen oda jött hozzám, s aztán oda szólt Nikihez:
– Menj egy perczre át a szürke szalonba, Minivel fontos beszélgetésem
lesz.
Én tudtam, mire czéloz. Kinyitottam legyezőmet (ezzel mi mindig a
várakozást, csudálkozást jelezzük), s ártatlan arczczal, kissé
mosolyogva (mert mondom, mosolyom jól áll), bámulva néztem reá. Niki még
egy vicczet szalasztott ki száján – s egyedül hagyott jövendőbeli
urammal.
– Mini, mondta mély hangján – maga tudja («magázott» jó jel), miért
jöttem Pestre?
Én a legyezőmet becsuktam s elpirultam. Láttam ezt is a szemben levő
tükörben.
– Sejtem, – mondtam susogva szintelen hangon.
– Lássa – mondta a férfi, mert éreztem, e perczben áll előttem az első
férfi – első percztől fogva szerettem s nem tudok, nem akarok várni.
Mondja – s kezemet nyugodtan kezébe vette s rám nézett, – rám bizza
jövendő életét?
Megint oly csudálatos szépen nézett reám. Hát minden szerelmes így
nézne?
– Sándor – mondtam – hisz alig ismerem. – Mini – ez ügyes volt, sikerült
e perczben igazat mondani s azért bátorítani – erőt adni néki, mama meg
lesz elégedve velem, gondoltam, de – kezemet kezében hagytam.
– Lássa, én egyszerű ember vagyok, de kezem s szivem a magáé lesz.
Legyen feleségem.
Én igazán mélyen elpirultam, de hogyne, ha egy férfi olyan igen közel ül
az emberhez. Viszonoztam kézszorítását.
Így jegyeztem el magamat vele, igen, Sándorral.
*
Május 13-án.
Piknik a budai hegyekben. Mi mint jegyesek. Igen szép látványosság volt.
Lánytársaim (Pesten a kisasszonyok nem mennek férjhez) sárgák lettek az
irigységtől, a mint a 250,000 forint évi jövedelem karján végig
lépegettem a «Szép juhászné» termében.
Az épület előtt a gyepen sok bolondságot követtünk el. Az urak zsákban
versenyeztek, aztán labdáztunk. Végre mi leányok futottunk versenyt. Én
lettem az első, mert szerencsém (majd csak hogy nem «boldogságot» irtam,
nem, ez még nem az) szárnyakat növesztett nékem. Azt hittem repülök.
Sándor aggodalmas arczczal látott a hegynek futni. Beczézgetett, dajkált
versenyem után. Én az ezüst tárczát (ez volt a díj, Stefanie adta, hogy
beszéljenek róla) néki ajándékoztam. Ő kezemet megcsókolta – ez volt az
első kézcsók, a melyet életemben kaptam. Nem égetett. Azt hittem, más
lesz. Erre elmentünk járni, elszöktünk tőlük.
Ez pedig, igen könnyelmü dolog volt, mondta mama, hátha az egész
házasság valamikép nem jő létre, ez a magányos séta nagyon
kompromittálna. Mamának igaza volt, de – nékem is.
Mentünk, mentünk. Egyszerre egy tisztásra érve, Sándor megragadja
fejemet s oda szorítja a melléhez. Istenem, de furcsa volt, éreztem a
mellényén keresztül a szive dobogását, hevesen dobogott – úgy mint a
lázas emberé. Hát értem! Milyen különös ez a szív, ez engem szeret,
ennek én vagyok a világ közepe, ez a nagy ember értem bele ugrana a
tűzbe, mindez itt körültünk mit sem érne nélkülem néki.
– Én vagyok hát néked minden? szerettem volna kérdeni tőle, de nem
tudtam semmit sem mondani. Úgy éreztem, a virágok igen erősen illatoznak
e perczben s amazoknak a lármájuk igen hiába való. A leányok közül csak
én diadalmaskodtam. – Sándor – suttogtam, és ő azt hitte, szerelem
beszélt. Oh nagy férfi, hát egy ilyen kis parányi asszonyka túl jár az
eszeden. De túl járt-e? Ő vele tisztában vagyok, de magammal? ez a
bökkenő. Mintha bizony az én szivem lépést doboghatna azzal a másik nagy
szívvel. Mini! vigyázz magadra. Csak nem lész a vőlegényedbe szerelmes.
Mama szava a szivembe zeng, s e perczben nevetni szeretnék magam felett,
hogy az a szép tájkép, meg az a nagy férfi…
*
Május 16-án.
Ma összegyült a két család, illetőleg Sándor, (hisz szegény feje
magányos tulajdonosa, no de az összeget nem említem fel, mert már sok is
lesz!) és a papáék.
A kis dohányzóba mentünk, itt a papának összes trofeái, itt
legerősebbnek érzi magát a mamával szemben. Itt a «Bájos» bronzszobra,
itt néhány más diadalának emléke. Itt az az álló ezüst óra, a melyet egy
a Pauline herczegnénél tartott privát matchon nyert, erre legbüszkébb,
mert ezt a herczegné sajátkezüleg adta át neki. Hát ide gyültünk össze.
Papa beleült egy nagy karos székbe a kandalló baloldalán, Sándort a
főhelyre hagyta ülni. Mama a kandallóval szemben levő kis kanapén. Én,
egy kis puffon, mint szerény leányhoz illik, kit épp csak hogy
bebocsájtanak e fontos gyülésre, s kinek itt sem szava, sem joga. Papa
szólalt meg legelőbb. Előre bocsájtom, hogy papának lehetetlen hangja
van. Magasan fenn jár, aztán az orrán keresztül beszél, s elnyujtja a
szavakat. Ez a maga idején igen divatos volt. Mi puristák kezdünk lenni
s elég tisztán beszélünk.
Nos, eleinte a papa vitte a szót. Elmondta, hogy az ő vagyonának nagy
része seniorátus, hogy vagyonának zöme át megy a család egy más ágára,
ha meghal. Hogy annak a 35 ezer forintnak, mit én kapok, kapitálisa a
pusztahegyi jószág lenn Csongrádban, s ez a mama hozománya volt. Hogy
ezt a birtokot, a hogy férjhez megyek, megkapom, mert ők ketten – mama
meg ő – elélnek annak a rongyos senioratusnak járulékából is (123 ezer
forint évi jövedelem) s hogy a palota, a melyet félre rakott
filléreikből építettek, az enyém lesz, ha meg…
De ezt már a Sándor nem hagyta, hogy elmondják. Elmondta, hogy nem
pénzemért, nem palotáért, se ezért, se azért nem vesz el, de mert szép
vagyok és jó (jó, – ez nem rossz!), s jövedelemre neki nincs szüksége,
ezt tisztára elkölthetem s ez a leányunk hozománya lesz. (Hm, leányunk,
az ám, még én belőlem is lehet leányos mama, igaz-e Mini?) Az ő vagyona
majorátus, jövedelme – nem, nem irom le. Úgy is tudom – s már meguntam
ennek az összegnek még a chiffre-jét is. Van azonkivül egy szabad
jószága (erről papáék nem is tudtak) s ezzel rendelkezhet. Köhécselés a
kandalló balján, mama orrát fujja. A birtok ugyancsak az alföldön van
Békésben, (hogy lehet, fejezte ki papa arcza, hogy én erről nem tudok
semmit) és a ti pusztahegyi birtokotokat érinti. A multkor vettem,
akkor, mikor tudtam, hogy lányotok kezével megtiszteltek. A jövedelem
felét se birtam már évek óta elkölteni, a birtok a «Salamoni uradalom».
Papa elhalványult, mama piros lett…
– Hogyan, hát megvetted, hisz egy millió százötvenezer forintért
ajálgatták.
– Megvettem egy hét előtt, azonban nem akartam, hogy tudjanak róla
addig, mig el nem jegyeztem Minit. A birtokot néki ajánlom fel, mint
nászajándékot, élete végéig használni fogja, még ha özvegy is lenne,
azzal a feltétellel, hogy halála után gyermekeink egyenlően osztakoznak
belőle. Ha gyermek nélkül halnánk el, a birtok a Bálványosyak idősebb
ágára száll…
Papa elhült, mamát az ájulás környékezte, csak én bennem volt elég
izlés, hogy ne mutassam, a mit érzek. Én közönyös arczczal felvettem egy
ezüst kést az asztalról s a «Revue des deux Mondes» egy példányát
kezdtem felvágni. Azonban titokban bámultam ezt az embert. Hát ennyire
belém bolondult. Ugyan miért. Szépségemért? Hát ez elég. Mert végre is
van elég itéletem arra, hogy belássam, miszerint nem vagyok jobb a
többinél, tán okosabb… nem, mégis okosabb vagyok. S ez is erős fegyver,
mamának igaza van…
Aztán, miután láttam, szüleim oly igen parvenu módon elhülnek, s nem
tudnak neki mit felelni, én keltem fel, s azt mondtam neki úgy hiszem, a
mit kellett: «Sándor köszönöm», kezet nyujtva neki, «elfogadom a
birtokot jövendő gyermekeink nevében. Meg fogom tudni őrizni, mint a
nevünk fényét, tisztaságát.» Ez frázis volt, de éreztem, neki e perczben
ezt kellett mondanom. A nagy férfi megszorította megint a kezemet s a
szemembe nézett.
És én nékem e perczben,… furcsa, mikor leirom ezeket a sorokat, _még
most is_, nem a birtok, sem az ára, hanem az az egyik lágyan lecsukódó
szeme van eszemben, meg az az erős kéz, a melynek szorítása melegebb
volt sokkal annál, a mit mondott.
Mini tu t’en amourache!
*
Május 18-án.
Elhatároz_tuk_ (én, Sándor, papa és mama): hogy az esküvő junius 9-én
lesz. Siettünk, mert Sándor úgy akarja, és… és kivált én. Vágytam már
rég valami újra. A pestiek? Ismerem őket. A papát, mamát ismerem mint a
zsebemet, az az jobban, mert hisz e perczben a Baudelaire egy kis
bőrkötésü példányát rejtegetem benne, a melyet még nem olvashattam el.
Udvarlóim, az egy Vezekényi Eleket kivéve, mind untatnak. Ez érdekel, –
mint az a kemény könyv a zsebemben, a melyet nem nyitottam még ki. De
hát Elek (valljuk be, hisz egyedül vagyunk) sohasem udvarolt nékem.
Miért? Az igaz. Hisz ez szemtelenség. Legyek csak asszony, majd
elforgatom a fejét. Addig úgyis hiábavaló mulatság lett volna, igen kis
birtoka lehet, még a főrendiházban sincs benn. Ha férjhez megyek,
akkor!… Milyen érdekes élet lesz!
*
Junius 7-én.
Ma, két nappal az esküvőnk előtt Sándor énekelt a Teréz néninél. Milyen
csudálatos hangja van. Különös, hogy éneke alatt nem ismertem magamra.
Mintha egy más ülne ott s hallgatná, nem én. Mi lehet ennek az oka.
Egész este hallgattam, nem volt kedvem beszélni, még vele se. Pedig
aztán odaült megint, hozzám közel, éreztem a meleg lehelletét, de hogy
mit beszélt, nem értettem. Csak a hangját hallgattam. Ez így tartott egy
félóráig. Aztán úgy kezdtem érezni, hogy nevetséges leszek. Mintha egy
pár ember odafordult volna felénk s mosolyogni kezdett volna. Nem, nem.
Felkeltem, megszorítottam kezét (de ezt azok nem láthatták).
– Kissé fáradt vagyok, haza kell mennem, – mondtam s kényszerítettem a
mamát, hogy hagyja ott a bezigue játszmát s vigyen haza!
Most otthon vagyok s még hangja folyton a fülemben.
*
Junius 8-án.
Az esküvő előestéjén. Nem tudok elaludni, már lefeküdtem, de hát itt
ülök ismét a papir előtt, úgy érzem, addig nem tudok elaludni, míg
benyomásaimat le nem irtam. A brautsoiréen gyönyörű voltam. Fehér nehéz
selyem ruha volt rajtam, a hajam simára lefésülve, a nyakamon a
Bálványosy hetedhét országban hires tíz sor óriási gyöngy. Mindegyik
szeme akkora, mint egy mogyoró, mint egy-egy solitair foglalva. Igen
halavány voltam s fehér nyakam csak úgy, mint sápadt arczom, elragadóan
rajzolódott ki a fehér stükk falon. Éreztem, olyan vagyok, mint egy kép.
Sándor mellettem állott s ez a nagy férfi remegett az izgatottságtól. Én
soha ilyen erősnek nem éreztem magamat. Határozottan uralkodni
születtem, rájövök. Azaz rájöttem rég. Már kis koromban dajkám felett
uralkodtam, majd a mamán, majd a nevelőnők hadán, végre a pesti
társaságon… most már szélesebb térre vágyunk. S mint a jó csataló a
harcz mezején leghasználhatóbb, így vagyok én az én kis benső
óraművemmel is. Ma bámulatos ügyesen viseltem magamat, meg voltam
magammal elégedve. Királynő voltam. De bámulatosan egyszerű királynő,
kinek nincs semmiféle posera szüksége, hogy az legyen. Minden szóra
feleltem valamit, azt, a mit épp felelnem kellett. Sándor hallgatott s
némán engem csudált. Hát persze, ő egész életében az Indiákat, Amerikát
járta, lovak és vadak között volt, hogy legyen hát oly biztos fellépése,
mint nekem, ki szinte egy udvari bálon láttam meg a napvilágot. Ott volt
az estélyen Elek is. Furcsán gratulált.
Szemembe nézett. Nem szeretem halvány tekintetét, a mely azért annyira
metsz.
– Tehát meglesz? – kérdé s nevetett.
Sándor, ki félig álomban, valószinüleg nem értette meg, mit mond,
elragadtatva rebegett neki valamit. Én odanéztem egyenesen a szeme
fehérébe.
– Miért ne? – mondtam s azután hirtelen: – Gratulálj hát.
– Örülök, hogy oly közeli rokonom lettél – s megcsókolta (minden bevett
szokás ellenére) a kezemet. Furcsa, az ajka hideg volt s mégis úgy
éreztem, még a sima szarvasbőr keztyűn is keresztül érzem, mintha csak
beleharapott volna a kezembe.
Szerelmes belém a szegény.
Mama az estély után igen furcsa volt. Bejött szobámba s elkezdett sirni.
– Mit sir mamám?
– Hisz holnap elhagysz örökre.
– De hiszen visszajövünk minden évben egynehány hónapra… (kicsibe mult,
hogy hozzá nem tettem, a palotába).
– Igen, de az máskép lesz, akkor például nem jöhetek be hozzád így
éjjel… egy pár órára…
– Miért nem? – kérdtem.
Anyám jóizüen mosolyogni kezdett s aztán (még könyes szemmel)
felnevetett.
– Te Mini!
– Nos?
– Te most már – mondta feltekintve rám s kissé kiegyenesedve (azelőtt
egészen össze volt szegény guborodva) – most már bele is szerethetsz
Sándorba, sőt azt tanácslom neked, hogy szeress belé, pour de bon! most
már nem mehet szét a dolog.
Én bevallom, hogy elpirultam.
– Tán az is vagy már – s most a mama hevesen, melegen, gyorsított szóval
folytatta, – igazad van, derék, szép, okos ember. Nem épen a legokosabb
ember a világon, de hát a papa se volt az (tudom, gondoltam) és igazán
fejedelmileg tud – szeretni (a salamoni uradalomra gondolt az én édes
szülőm). Szeresd őt lelkedből, légy hűséges felesége. Ámen.
Én a mama karjaiba vetettem magamat és soká sirtunk. Én az idegességtől
vagy mi, hogy a mama miért, azt ő tudja.
Én, mikor elment, lefeküdtem. De miért is keltem én csak fel, miért
ültem ide a papirlap elé? Szerelmes vagyok belé vagy mi? Azaz kell, hogy
legyek. Szeretem, igen szeretem. Hisz bolond lennék, mikor ez által a
boldogság kék virágját is megfoghatom.
Belé fogok szeretni.
*
Junius 9-én.
Esküvő után vagyunk. Becsuktam magam után az ajtót, leeresztve a
függöny. Fejemen még a myrtuskoszoru – 2 óra multán útban – vele, vele
egyedül. Így hát ez is megvolt. Szemben velem a tükör. Egészen olyan
vagyok, mint voltam. Hát az egész csak ebből állt?
[Illustration: A mama karjaiba vetettem magamat.]
Pedig milyen rettenetes nagy dolgot csapott a két család. A diszkocsi,
mely vitt, 15 ezer frtba került, Bender tervei szerint készült Párisban.
Hét díszkocsi volt, 3 Bálványosy (egy Sándoré, egy az öreg herczegnéé,
egy a herczegéé – no Nikié), 3 Belényesy és egy Gyallay. A muzeumtól az
egyetemtérig minden utcza tele emberrel.
Az egyetem kápolnájában volt a szertartás. Én a kocsiban úgy
viselkedtem, mint egy indiai bálvány, meg se mozdultam a hosszú fehér
fátyol alatt. Hisz az egész város összegyűlt engem csodálni. A két kis
Gyallay-fiu vitte az uszályomat, ügyetlen két kamasz, nem csak az
uszályt, de őket is húznom kellett befelé. Niki és Elek vezetett az
oltárhoz.
A násznagy, az öreg Vezekényi Stefi délczegen lépegetett előttem. Jó
kedvében volt, én nem tudom miért, de az esküvő reám mindig úgy hatott
eddig, mint egy temetés. Ma – valamivel közönyösebben vettem a dolgot.
*
Letérdeltünk a piros imazsámoly előtt, _ő_ (ma már csak így nevezem) és
_én_. Niki a bokrétámat tartja, Elek a Sándor díszkardját. Igen, e
perczben néztem meg először, még nem láttam díszmagyarban. Ma igazán
szép volt. Olajbarna bőréhez jól állt a karmazsin piros díszruha s a
nehéz egyszerű aranyláncz ékszer, a melyet a Bálványosy nemzetség még
Rákóczi Ferencztől örökölt. – A nagy ember sírt.
Pfuj, sírt. Mind a két nagy szürke szeme tele volt könynyel. Mit
siratott. Őt magát, engem? Vagy örömkönyeket. Oh én az örömkönyekben nem
hiszek. Ez elrontotta egész hangulatomat. Az én vőlegényem ne sírjon!
Oly ingerült voltam, hogy a bibornok-érsek kérdéseire határozottan éles
hangon feleltem. Aztán észrevéve magamat, lehajtottam fejemet s hálaimát
rebegtem el. Mert hisz vegyük akárhogy a dolgot, szerencsésnek vagyok
mondható. Jóformán csak magamtól függ, hogy boldog is legyek. Mert azt
mondják, a boldogsághoz szerelem is szükségeltetik. Mamának igaza van, –
bele fogok férjembe szeretni.
Esküvő után, midőn az orgona megszólalt… leírjam? Éreztem, két könycsepp
villant meg a szempilláimon. Miért? Sem akkor, sem most nem tudok rá
feleletet adni. A férjem karjára támaszkodtam és e perczben (milyen
furcsa) olyan gyengének éreztem magamat (én, a ki végre is
diadalmaskodtam) s oly jól esett, hogy a férjem karja oly erős.
Az utczára vezető lépcsőkön egy perczre feltekintettem, tengernyi
néptömeg szemünk előtt – minden arczon bámulat.
A könycseppek határozottan jól álltak nékem. De – végezzünk, egy félóra
s a dejeuner – de igaz az. Milyen szép volt Sándortól, az _én_
jószágomra megyünk a mézeshetekre (de csunya szó, ki nem állhattam soha
a mézet) azt mondja azért, hogy a szomszédos salamoni építkezésekre
felügyelhessünk. Úgy látszik, Sándor nem szereti a bálványosi várat. De
hogy is szeretné, midőn csak egy harmada az övé – két harmadában az öreg
douarière herczegné lakik két ostoba fiával. Még képesek lennének nékem
a mézeshetek alatt is udvarolni!
De még valami. A mint az oltár elé mentünk volna, az egyik vőfélyemnek,
Eleknek reszketett a keze. Nem tudom miért. Lopva ránéztem,
halotthalvány volt, akár csak mint a jó menyasszonyok. Szegény fiú!