Négyszer negyvennyolcz óra telhetett el az indulás perczétől számitva, s
hazánk hegyes vidékein egy kisvárosi vendéglő előtt két egyén tanakodék:
Uram bátyám, és az arszlán.
– Uram öcsém! – kezdé az idősbik – én nem türöm tovább.
– Ugyan eszén van ön? hisz kaland nélkül mit érne utazásunk – mond a
másik.
– Dejszen ifju embernek való az, 24 óráig gyalogolni, 12-ig koplalni,
6-ig szakadatlanul ázni; köszönöm az ilyen kalandot.
– No de már czélnál vagyunk. –
– Magam is azt vélem, mert czégért látok; ekkor a zápor elől kapu alá
vonultak, óriási tervet készitendők. Előszóliták a pinczért, s a város
körülményeiről tudomást szereztek. A földesurról elég volt annyit
hallaniok, hogy a müvészetnek határtalan tisztelője; és nem késtek
tiszteletére ügetni. Az urilak előtt barátságtalan komondor fogadá őket,
s kénytelenek voltak addig sompolyogni, mig egy suhancz kün terme a
házőrt elzavarni, ekkor dobogó szivvel, és szorult kebellel
beoldalogtak.
– De öcsém! – szólt uram bátyám roppant fontossággal rázván
felleghajtójáról a vizet – minő ürügy alatt és kihez kopogtunk itt be?
– Pszt! itt Málnay birtokos lakik, kinek leányát Pesten láttam,
megszerettem, s nőül venni határozám. Ő ugyan nem ismer, de mi ez Pest
arszlánjának!
– Hm, hm.
– Mint müvészek állunk elő, a többit bizza rám.
Uram bátyám még egyet sohajtott, s egész tisztelettel beszólottak.
És tervök nem csalt, Málnay szivesen látá őket, Elvira szinte. A mi
pedig uram bátyámnak leginkább tetszék, jó bort, izletes estelit, végre
pedig kényelmes fekvést kapott. És elgondolá, hogy szép, de még inkább
kedvező, müvésznek lenni, s szinte rá szánta vén fejét; de midőn
módokról gondolkoznék, fáradt tagjait az álom elzsibbasztá; eszméi
elzagyvalodtak, s a kivihetőséget szerencsésen elalvá. Az arszlánnak
ellenben egész éjen át kinzó bizonytalanság ostromlá fásult szivét, nem
a győzelem végett, mert erről kétkedni lovagias büszkesége sem engedé,
hanem a lemondás, a lepkézés – a sok szívvadászatnak egy sujtással véget
vetni – oh egy arszlánnak ilyesmi nem csekély küzdésébe kerül; de már
benne van, s kétezer hold földet igen szép aranyokká lehet olvasztani.
A reggel rájok virradt, s az őszinte vendégszeretet nyilt karokkal
tárult elébök, mi uram bátyámnak nem kedvezett annyira, mint a
kimerithetlen kávéforrás díjtalan élvezése.
– Szabad tudnom müvészetök ágát? – kérdé Málnay vendégeit.
– Én – hadará az arszlán – hét nyelvet beszélek… magyarul…
– És én – ragasztá hozzá uram bátyám – ugyanannyit tökéllyel, s értek…
németül is…
– Tehát önök…?
– Festészek vagyunk – esék Málnay szavába az arszlán.
Uram bátyám erősen ránczigálta a hazugnak köntösét, s mint midőn maga
sem szól valót, zavartsággal köhécselt, mert soha kezében ecset nem
forgott, s igy méltán örvendhetett, hogy hüvelykujja be vala kötözve,
azonban mégis szurkolt, hogy barátját a hazudságban utolérvén, e mennyei
potyától szép ütlekszóval elugratják. Most azonban rémülését borjúi
bámulás váltá fel, mert a vendégeinek hasznosan szolgálni kivánó házi úr
által leánya arczképének levételére szólíttatván fel az arszlán, ez
annak teljesitését egész készséggel igéré. Uram bátyám tövisen ült, s
alig emészté el reggelijét, iparkodott az udvarból kijutni, kevésbé
számitván egyébre csapszéki kidobásnál, természetesen útravaló mellett,
kétségtelennek tartván e kalandozásbani cselnek ily körülmények közt
minél elébbi kibonyolódását. Pestre rendes hallgatói közé szerette volna
most magát varázslani, – az ég nem könyörült rajta, s azért tanácsosbnak
látta a falu mesteréhez, mint az ivásban hires természetbuvárhoz
sántikálni. Veres gallérú köpenyét okvetlen vállára kapta, hahogy
távolléte alatt ármányos utitársát kiebrudalnák, ne kénytessék ő is oda
fáradni a szép reményekkel biztató áldás átvétele érdekében. Ő kitűzött
irányában férfiasan haladt, daczára azon akadályoknak, miket a falu ebei
elébe ugatának. A keresett egyénnél rokonkebelre talált, s igy
szükségtelen elmondanom, hogy a barátság megszentesitésénél több kanna
bor elfogyott.
Arszlánunk ezalatt a kigondolható legnagyobb merényre vetemült. Tágas
terem közepén a festészi támasz, mely a házi úr boldogúlt fiának sajátja
volt, fel vala állítva, előtte Elek ült kezében ecsettel. A pamlagon
Málnay terült el, s szájában öblös pipa füstölgött. Elvira pedig
diszköntösben megelégedést sugárzó tekintettel függe az álmüvészen.
Elek addig piszmákolt, mig a csend és unalom Málnay szemeit lezárá,
ekkor nagy tudákossággal kifeszité a vásznat, jobb kezével rá
nehézkedett, s szemeit oly élesen szegzé a lerajzolandó alakra, hogy az
ártatlan hölgyecske ama merész nézés alatt nem egyszer zavarodott meg.
Málnay hortyogott.
Elek pajzánul forgatá az ecsetet, s hol a hölgyre, hol vásznára pislogva
szemtelenül susogá:
– Gyönyörü homlok – egykét vonást tön, s ismét folytatá: égi szemek –
rózsaajk, – rövid szünet után – holló fürtök, – tavaszában viruló arcz,
– jóságot lehelő hókébel. Ekkor az ecsetet lesujtá, s a hölgy kezét
gyöngéden megragadva, mondá: „Nem nem! én a természetet ennyire meg nem
hazudtolhatom, nincs müvész, ki ennyi szépségi tökélyt lemásolhatna; s
ha igen, volt, van, vagy lesz-e hatalom, mely megengedhetné az ő remekét
utánozni gyarló emberi kézzel? Oh Elvira! ily szépséget csak egy
mindenható alkothat!“
A hölgy remegett, s e nyilatkozaton meglepetésében örvende, hogy atyja
alszik, magát hivén bűnösnek.
Elek használá Elvira zavarát, lábaihoz omlott, s lelkesedve folytatá:
„Van egy gondolatom, mely mióta láttalak, erem minden lüktetésével
szivemhez küzdi magát, s e gondolat: téged, oh égi lény, szeretni; ez
életem, ez halálom!“
– Mi az? – kérdé az álmából fölrezzent Málnay, arszlán uramat nemes
foglalkozásában meglepve.
E hang, s Elvira sikitása az arszlánt kissé gyöngéjén találta, mert
őszintén mondva, jobban félté hátát, mint lelki idvességét. Ő tehát,
mint ki csizmadiát fogott, keserűn harapá össze ajkait, de gyakorlott
szemtelensége már több ily szorult helyzetből kisegíté, s igy boldog
régi szokásához nyult, miért is kézzel lábbal tombolva, tele torokkal
orditá: Lovat! egy országot egy lóért!
– Kötelet! – harsogá Málnay – hisz ön őrült.
Elvira rémülve futott el.
– Játékom megnyerve – mond az arszlán elbizott kaczajjal – s a világ
minden szinészei közt ma víttam ki legnagyobb diadalomat.
– Mit? mit? – tudakozódék Málnay.
– Azt uram! – viszonzá Elek – hogy nem adnám koszorúim feléért e napot,
alkalmam nyilván önöket müvészetemmel igy megismertetni.
– Vagy ön bolond, vagy én! az ördög vigyen el, ha egy szót értek ön
beszédéből.
– Azt elhiszem; értsen meg tehát: én nem vagyok képiró, hanem szinész.
– Tehát miért nem járt igaz uton?
– Úgy nem lett volna mezőm tolakodás nélkül magamat önök előtt
kitüntetni.
– Hm, de mit keresett lányom lábainál?
– Egy szerepet szavaltam Schiller Hamletjéből.
– Schiller Hamletjéből? csodálkozék Málnay.
– Igen – esék szavába Elek – gyöngeségem, hogy a franczia drámákat
szenvedéllyel játszom, s dicsekvés nélkül mondva, hatással.
Szinte hihetetlen, egy arszlántól ilyesmit hallani, de legyenek
meggyőződve, hogy az ily lény a könyvnek betűjét sem tudja hogy fekszik,
szinházba jár, nem a művet hallgatni s a játszókat látni, hanem magát
mutogatni; itt ragad rá nehány szó, itt hallja: franczia hatás, Schiller
stb.; Hamletet csak onnan ismeri, hogy adatásakor nem levén kivel
kaczérkodnia, első felvonás után oda hagyá az üres házat.
– Nem lenne szíves abból a Schillerféle Hamletből még valamit szavalni,
mert én is szeretem a franczia műveket – kezdé hosszu szünet után
Málnay.
Arszlánunk az átjáró tekintet alatt összeborzadt, s szinte nem jót
sejtett, de már benne uszott, azért csak rá rebegé a „szivesen“-t, s
lelkendezve kezdé: