Fenn a völgyön – megakadt; ujra kezdé, s ismét elakadt. De a bitangoknak
a szerencse kedvezni szokott, erre építnek ők, és ritkán csalatkoznak.
Ki hinné, e nyomorultat kimenté szurkoló helyzetéből egy kis utczai
mozgalom. Az ablak alatt zajongó nép vonult el. Málnay kipillantott,
Elek is használá a kedvező alkalmat, a fris légre osont. Alig örvendett
szabadulásának, már ismét kétségbe kellett esnie, mert az utczai
zajongók vasvilla közt – alig merem kimondani – Uram bátyámat kisérték!
Mit véthetett a jámbor törvénytudó? azonnal értesülünk. Elek utána rohan
a szolgabirói lakhoz. Utközben a mesterrel találkozik, ki borból sokat
rugott ugyan be, de mégis elbirja mondani, hogy uram bátyám vendége
volt; kissé leszítta magát, azután a helység szérűjébe sétált kopasz
fejét szellőztetni; egy boglya mellé ült, pipájába tüzet csaholt, és
mint gyujtogatót elfogták. Balsors, ez a te műved!
Arszlánunk iszonyu dühében szinte fuldokolt, de hogy is ne, hisz uram
bátyám, kinek hazudságira annyit számitott, inkább iszapba sülyeszti,
mint segítené; és veszni, vagy bitóhoz köttetni engedte volna, de saját
érdekében hűtelen czimborája sorsán segítni szükségkép kellett. Ő tehát
minden fontolgatás nélkül a szolgabiróhoz rohant.
Két vasvillás pór közt uram bátyám állott, s mögötte a megyei pandur
minden intésre készen tartá rezes fokosát. Tekintetes szolgabiró uram
pedig kényelmes karszékében heverészve, törökpipából eregeté pattanásig
felfujt arcza körül saját illatos termesztményét, s perczenkint
kétségbeejtő tekintéllyel szuszogott egyegy hatalmast, mely menydörgő
szavának előfutára volt.
A vallatás annak irtózatos rende szerint megindíttatott, s közszeretetű
uram bátyám eléggé redős arczán különféle színek vegyülete játszadozott;
méltatlanság, bor, és gyakori hetvenkedései daczára is, a félelem őt
különös lázba ejté.
A szolgabiró, miután rögtöni biróságra hivatkozék, s uram bátyámat több
rendbeli sértésekkel illeté, a tanuk előadásából átlátá, hogy a vádlott
ártatlan. Épen ki akará mondani határozatát, midőn mentő angyalként
lebbent elő az arszlán, s egykét felvilágosító körülménnyel utitársát
szabaddá tevé. Az őrök eltávolíttattak, uram bátyám ismét szabad ur lőn,
s a szolgabiró bocsánatkéréseire engesztelőleg válaszolá:
– Emberek vagyunk, és tévedünk.
– De most – kérdé a szolgabiró – szabad-e tudnom, hogy tulajdonkép kihez
van szerencsém?
Uram bátyám szokott lassusággal feleletre készité ajkait, de az arszlán
szélvészgyorsasággal kapta ki szájából a hangot, magát müvésznek, uram
bátyámat pedig drámairónak mutatván be.
A szolgabiró rendkivül örvendett a szerencsén, maga is iró levén,
csakhogy politicus, – szerinte – a mennyiben a közgyülések után a megyei
határozatokat egyik hirlapban közleni szokta.
Most élénk társalgás kezdődött, a szolgabiró mint olvasott egyén, azt
kérdé, hogy az uj franczia iskolát követi-e uram bátyám az irodalomban,
vagy Shakespearet?
Uram bátyám mutatóujját fontossággal illeszté borvirágos orrára, s
komolyan válaszolá: hogy ő Cicerot követi.
Tovább nem elmélkedhettek; mert a csarnok elébe egy négyes fogatu kocsi
robogott, belőle tisztes férfiu, a megyei alispán lépett ki.
De mi ez? az arszlánnak szűk kezd lenni a hely, jobbra balra kapkod,
homlokáról izzadtságot töröl, és rést keres szabadulhatni. Mi
szorithatja annyira? türelem, majd rá jövünk.
Az alispán beköszönt; az arszlán nem meri arczát mutatni, az alispán
megáll, merészen néz a divathősre, ez zavarodva pislog rá.
– Tán ismerik egymást? – kérdé a szolgabiró.
– Valóban – hebegé az arszlán – nem volt szerencsém…
– De nekem igen, gazember! – mond az alispán – he György! – szólitá
tenyeres legényét – verjétek vasra, s az arszlánra mutatott.
– Uram! rebegé a hálóba került szép mákvirág, ön tévedésben van.
Uram bátyámnak szeme – szája elállt, s midőn eszmélni kezde, félelmesen
mondá: uram öcsém! nem jót sejdítek.
E hangra az alispán uram bátyámra tekinte, elmosolyodék, s felkiáltott:
– Váray! mi ismerjük egymást.
– Meglehet, az insurrectióból.
– Iskolatársak voltunk, s azóta Pesten is találkozánk.
Uram bátyám ujra éledni kezdett, szerette volna, ha fél Pest bámulhatná,
hogy ő egy alispánnal baráti kezet szorít, s mi több, tegezik egymást.
Uram bátyám vígan töltött régi ismerősénél nehány hetet, s gyönyörű
négyes hozá vissza Pestre azon biztatással, hogy barátja az ő számára
hivatalt szerzend. Édes várakozásban él azóta itt. Boldogok a
könnyenhivők!
Az arszlánról szinte feledém megemlíteni – no de ki tudná eltalálni,
miért csipték fültövön? – mivel az arszlánbőrben most az egyszer nem
telivér szamár, hanem tigris volt, ki midőn ezen fajt még inasnak
nevezék, az alispántól szép csomó pénzzel elillant, s most jó szerével
hurokra került.