Mi birta Eleket oly rettentő határozottságra, hogy gondolkozzék, hisz ő
arszlán, még pedig a javából? Isten az állatot oktalannak teremté; ész
helyett erővel, munkásság helyett ragadozással, szabad lélek helyett
csupán alárendelt ösztönnel látván el. Valamennyi fölött fejedelmileg
áll az arszlán; ez nemes faj ugyan, de mégsem több, mint állat, s azt
hiszik önök, hogy fennevezett arszlánom ide soroztatik? nem, az ujabb
divatvilág egy harmadik ágát födözte fel az állatosztálynak, majom- és
szamár-részekből állót, s emberi alakot bitorlót, és arszlánnak
nevezvén, a házi állatok közé sorozá. Azonban fölötte különbözik a
valódi arszlántól, mert ez állat-király, az csak féreg; ez vad
rengetegben futkos, az járdát tapos; ez uralkodik, az görnyedez; ettől
remegnek, azon szánakoznak, azt megvetik vagy kikaczagják; ez vad, az
szeliden hizelgő; ez ragadozó, az nyalakodó; ez merész, az szemtelen;
ezt lövik, az lő – többnyire bakot. – Ennyi ellentét, s legkevésb
rokonság nélkül! megfoghatlan, miként lehetett e csodalényt oly
tekintélyes névvel felruházni? De nem érdemes erre legkisebb fejtörést
is vesztegetni, csak egyet kell még megjegyeznem, t. i. ezen
csodabogárnak emberi alakja van, hihetőleg: hogy az emberi faj előtt
példa legyen, mivé törpülhet a lelkes állat, ha magát sülyedni engedi.
Lovagom bemutatásaul elég ennyi.
Ő tehát gondolkozott – de nem! hisz ő még csak ösztönszerüleg sem tud
gondolkozni, mert hiszen feje hasonló az üres üsthöz, mely alatt azonban
szíve lángot kapott, – azt hiszik önök a szerelemtől? hahaha! tud is az
arszlán divaton kivül mást szeretni! Ő egy más, vagyis több más eddig
nem ismert érzelemtől lobbant fel, például: egész nap nem kapott idéző
levelet, a szabó hitelre kiadá a megrendelt ruhákat, egy óra alatt három
nő mosolygott reá képzeletében, erszénye pedig nem volt egészen lapos;
im üres fejébe egy eszme cseppen, s a fölmelegült üst sustorogni kezd,
ehhez az arszlán szokatlan volt, ez leszédité, és ő gondolkozott. Miről?
im közlöm: „Az életben mindenki mellett legalább egyszer elsurran a
szerencse, könnyü azt megragadni, csakhogy a kedvező pillanatot nem
tudja mindenki ellesni. Nekem ma annyi kedvező körülményim valának!
megvan! üstökénél tartom, vele e nagy világot bekalandozandó. Most csak
társat, kivel megosszam e nagy munkát, mert egyedül nem birom.“ – És ő
indult, nem, ment; azt sem, tán futott? nem, nem, ő rohant, egyikébe
azon kávéházaknak, hol arszláni méltóságához illő társat kiszemelni nem
volt fáradság.
A kávéházban jobbra két divaturacs erősen tépi szabatosan rendezett
fürteit, köröttök mulató sereg zajlik, egy szerencsevitéz békebiróként
sujt közibök négyhuszasos Elszlerláb-botjával; balra az álmatlan pofájú
tekeőr borzas fejére bámészkodásáért iszonyu szitkok hullanak; mert a
játék nagy pénzbe megy. Félig meddig utczai jelenetek! de beljebb
érdekesb leend: itt egy kerék asztalnál kávé mellett roppant füstözön
közt törvényt alkotnak; ott a betűfalók az irodalom egyik vagy másik ága
fölött pálczát törnek, vagy dicsőitik kedveltjeiket; amott egy műkedvelő
kis csapatocska a müvészet titkairól értekezik, érdektelen tárgyak; de
végre mégis csak akadunk olyanra, mi figyelmünket nehány perczre
lekötheti: ezek elmés, és vidám fiatalok, kik egymás rovására jót
kaczagnak. Az elnöki székben egy sajátszerü aggastyán ül; szemében a
lelkesedés szikrája rejlik, s ennek villogásával gyönyörü ellentétet
képez komoly redős homloka; midőn aszott ajka szólásra nyilik,
beszédének sulyt, előadásának méltóságot s arczának tekintélyes
kifejezést törekszik adni. Szónoklatának tárgya a győri csata, hol az
országot, és világot megrenditő szittyák futási dicsőségében ő is
osztozék. Fogai közé gazdagon rezezett pipát szorit, melyben mutató
ujjával a pernyét időnként lenyomkodja. Vállán az idő viszontagságai és
sok használat által igen megrongált veres gállérú köpeny lengedez.
Hősünk, ugy látszik, a kis körnek kedves embere, mindnyájan kivétel
nélkül „Uram bátyám“-nak szólitván őt, s ha valaki pipát gyujtandó az
asztalhoz közeledik, elébb fenn kitett rokoni megszólitás hangján őt
üdvezli, s ugy nyujtja papirkáját a szeszlánghoz. Népszerüsége honszerte
ismeretes. Mellette egy kedves kinézésü ifju egészséges ötleteivel
gyakran megnevetteti a társaságot; második szomszédságban egy ujoncz –
vagy az itteni nevezés szerint – vad fiu ül, ki még a szolgák nevét sem
tudja, s a kávé ára után kérdezősködik; s igy tovább számszerint heten
környezik az asztalt. Uram bátyám – mint emlitém, hacsak szerit teheté,
s hallgató seregre talált, a győri futásról értekezék.
– És uram bátyám minő tisztségben volt? – kérdé a hetyenkedőt egyik
szomszédja. Ő gondolkozott, hogy tekintélyéhez illő állást mondhasson,
de mégis olyat, melynek valóságát hallgatói kétségbe ne vonhassák. –
Főhadnagy – mond hegyezett hangnyomattal.
– Nem igaz! zugák valamennyien. Uram bátyám sértett önérzettel kérdé:
miért?
– Csak – viszonzá egy jókedvű uracs – mert hitelesen tudom, hogy
kapitány volt.
Uram bátyám tetszéssel mondá: Ah! uram öcsém a kapitányságot csak később
nyertem.
– Ez csakugyan nem áll! – kiált föl a második.
– Már hogy ne állana? tudakozódék Uram bátyám.
– Hisz uram bátyám atyámmal szolgált együtt.
– Hogy hivják uram öcsémet?
– Lejtényi.
– Atyja derék vitéz volt.
– Tőle hallám, hogy uram bátyám ezredes vala.
– Hisz uram öcsém: én nem szoktam dicsekedni.
– Tábornagy volt! – erősité a harmadik.
Uram bátyám meredten fordult hozzá, tetőtül talpig mérte tekintetével, s
határozottan mondá: De már az hazudság uram öcsém!
– És most micsoda ön? – kérdék négyen is.
– Most ügyvédkedem.
Ekkor egy magas termetü ifju lépett közibök, társainak egyet vágott
szemével, s közönyös hangon tudakozá, ha nem ismerik-e Várayt?
– Miért? – kérdé Uram bátyám, nevét hallván emliteni.
– Csak – viszonzá a fentebbi – a mint a városligetből az imént haza
gyalogoltam, egy korcsmába tértem be vizért; ott siralmas hangon
tudakozódék a korcsmáros a nevezett ur után: mert – ugymond – 20 év
előtt ügyvédi oklevelét nála beitta, s maig sem váltá ki.
– Nem igaz! – pattogá Uram bátyám – nem is volt oklevelem soha.
E gyönyörü következetességet hangos kaczaj követé.
Elek, az arszlán, szegletbe vonulva, komoly figyelemmel kisérte az
eredményeket, s uram bátyám feltünő jelességeit csakhamar kiemelkedni
látván, félhangon susogá: ilyen ember kell nekem; ezzel előlépvén,
udvariasan, mint egy arszlánnak illik, idvezlé a társaságot.
– Uram bátyám! kérdé Elek, reggelizett-e már – a kérdés nem egészen volt
helyén, már igen dél felé járván az óra.
– Az ebédet várom, felelé ő.
– De ha én szívesen meghívnám?
– No hiszen uram öcsém kedvéért csak megteszem – vága hirtelen az
arszlán szavába, s azonnal parancs osztaték, – egy percz mulva teli
csésze párolgott kezében, s előtte egész Araráthegy tornyosult a soknemü
süteményekből, s uram bátyám mind a mellett, hogy az ebédet várta,
iszonyu pusztitást tőn, mindent fölemésztvén, mit elébe adtak, azon
egyszerű elvből: hogy, ki evéssel veszti étvágyát, mit sem veszít.
A déli harang megkondult, midőn Uram bátyám az utósó harapást tette,
azután kényelemmel töltött pipára, természetesen más dohányából – s
értekezni kezdett az adóról és czéhekről: mellékesen megjegyzendő, hogy
ő dühösen nem adózó, noha neki, a jámbornak, csak azon esetben lehetne e
tehertől rettegnie, ha a légre, és fillentésekre adót vetnének.
Fejtegetései akármelyik hus-árszabásnál virágzóan szónokló táblabiró
urnak becsületére szolgálhattanak, s okai inkább hasra, mint talpra
estek; beszédében semmi összefüggés, rend, s erősités nem volt, szóval,
megesküdhetnék rá az ember, hogy a zöld asztal mellett már gyakran
megéljenezték, mit ő szigoruan követelt is.
A kinek pénze volt, mind elrohant, s kinek csak egy huszas kongott
zsebében, az ellézengett – ebédre, de uram bátyám rendithetlen a kerek
asztalnál maradt; azt hiszik, mivel étvágyát megrontá, koránsem; miért
hát? – mért – – de önök, kiknek az életben szerencséjök jutott őt
ismerhetni, már bizonyára eltalálták; és önök, kik nem ismerik, vonják
be emlékkönyveiket a kesergés kinzó fátyolával, mert nem ismerik
századunk egy ritka emberét, önök előtt maradjon az örökös rejtély.
Elek indulóra figyelmezteté Uram bátyámat, ez félválával egyet
legyintett köpenyén, és követé az arszlánt, kinek állitólag komoly dolga
leend vele. Midőn az „aranykéz“ mellett ballagtak, az ételnek csábitó
zamatja megrázta őket, megállapodtak, s két nagy lélek összeforrt, hogy
egy törpévé silányuljon, két gondolat összelángolt, hogy egymást
föleméssze. Az arszlán uram bátyámra, s ez arra nézett, ők megérték
egymást, s betértek, az angyali eszmét valósítandók. A bor bátorságot
önt, megoldja a nyelveket, és barátot teremt; ki ütköznék meg tehát
azon, hogy a két derék hős már bizalmas egyetértésben beszélgetett a
hetedik üveg neszmélyinél.
Ebéd után mámor, gond, vagy mi nehezité annyira fejeiket, azt nem
tudhatom, de elég az, hogy ők iszonyúan tántorogtak egész hazáig.
– A mellett maradunk – szólt uram bátyám, s hangja nem annyíra finom
csengéssel, mint inkább recsegő brugóhanggal lepte meg szomszédját.
– Nekem – viszonzá határozottan az arszlán – a lány erszénye tetszik,
épen kikaphatna a szurokból; én tehát házasodom.
– Felséges számitás! és igy:
– Holnap odarándulunk, s uram bátyám utitársam leend. Ön ügyességétől
sok függ.
– Tapasztalni fogja kész szolgálatomat.
Fölséges jelenést képezett, midőn e két – minden tekintetben gyönyörű
férfi, – életdöntő határozottsággal ittasan készitgeté a józan tervet
beállandó boldogságuk fölött, ekkor már természetesen Elek szállásán,
minden világi zajtól elvonulva. Uram bátyám tudákossága kimerithetlen
hatalmával kaczérkodott egy bájos jövő titkaival, s a rugalmas pamlag
szokatlan kényelme őt minden nagyra, és szépre bátoritá. Az arszlán
földig terülő tükre előtt uj mozdulatokat tanult uj hóditásokhoz, nem
szalasztván el azonban figyelmetlenül egy hangocskát sem uram bátyámnak
nagybecsű beszédéből: kinek ajkán a hang lassankint hanyatlani kezdett;
utóbb egészen elhalt, szeme lecsukvék, édes üdve, egyetlen pipája, fogai
közül kihullott, és oly hangokat rögtönze, minővel szélesre hizott
táblabiráink az álom karjai közt tulterhelt gyomruk küzdő életjeleit
szokták adni. Elek végig pislogta őt, a ritka jellemű férfiut, nemével a
magasztaltságnak, azután hórihorgas teste egész sulyával ágyra terité
magát, s kevés perczek mulva uram bátyám horkolását tőle telhető
legnagyobb müvészséggel viszhangoztatá. Nem zavarom álmukat, mert vannak
lények, kik ébren mitsem használnak, s alvásuk a köztársaságra nézve
üdvös; sokáig tartó szunnyadást ohajtva tehát bajnokimnak, rájok zárom
az ajtót, s bizván a pesti csaplárosok nemesitett borában, elázott
embereimet csak jövő reggel látogatandom meg.
* * *
Bámulj ember! nem, ez kevés – bámulj Europa! még kilencz nem hangzék el,
s hőseink nyomát már bottal lehetett ütni; ők rövid előkészület után
csakugyan utra indultak.