– Hogy értsem ezt? kérdé Vilmos.
– Én, viszonzá Vermey, barátomnak szavamat adám, hogy leányom az ő
örököseé leend, s ő viszont, hogy örökösének nem szabad mást nőül
vennie.
– Miért, oh miért kecsegtettek hát engem annyi reménnyel? miért hozott
ön házához? hisz nekem sohsem jut vala eszembe!…
– Mert azt hivém, hogy… hogy…
– Hogy én vagyok a gazdag örökös?
– Eltalálta.
– Tehát a rokonszenv, a szíves fogadtatás, s nyájas arczok az örököst
illeték, s nem engem?…
– Önt is… hisz ön igen szeretetreméltó, kedves ifjú; de…
– De nem örökös!
– Szavamat adom: szeretném, ha ön volna az.
– Elég, uram! Mielőtt szivemből játékot üze, meg kellett volna tudnia,
ki vagyok?
Vilmos búcsut vőn.
E perczben iszonyú robajjal gyönyörü négyes fogat áll elé, és Robert
száll ki a hintóból.
Vilmos felede mindent, s karjaiba rohant az évekig nem látott
testvérnek.
Mindnyájan a terembe mentek, hova nehány percz mulva Flóra is
megérkezék. Arczáról a szenvedés leolvasható.
Robert egy futó pillanatot vete arájára, s azután Vilmosra…
elmosolyodék, mit Vilmos észre vőn, s távozásra készült. Hidegen érinté
Vermey oda nyujtott kezét, s Robertnek „istenhozzádot“ monda.
– Még találkoznom kell veled, jegyzé meg Robert.
– Ha fölkeresesz.
– Hogyan? kérdé Vermey? s nem számolhatnék többé a szerencsére
házamnál?…
– Ne hagyjon el! sohajtá félhangon Flóra.
– Leszek oly bátor, mond határozottan Vilmos, és elrohant.
Robert Vermey házánál nemcsak rokonszenvet nem ébreszte, hanem
huszonnégy óra alatt mindenki megúnta tudós értekezéseit.
Vilmos öt nap alatt egyetlenszer látogatá Vermey házát. Fájdalmat vitt
oda keblében és ezerszeres kint hozott vissza; látta Flóra szenvedő
arczát, látta könyeit… és ő kétségbeesett.
Készületeket tőn a fővárosba utazni, midőn Vermeyéktől a sebes vágtatva
jövő lovász levelet hozott.
Vilmos megismeré nagybátyja irását. Ő Vermeyékhez érkezék, s Vilmos
ittlétéről értesülvén, őt magához hivatá.
– Oh! sohajta Vilmos, hogy még egyszer át kell azon ház küszöbét lépnem!
még egyszer látnom Flórát! De mit tegyek? bátyám parancsol: kötelességem
engedelmeskedni. – És ugy lőn.
Váray és Vermey gyermekkori pajtások, nem győztek eleget beszélni a
multról.
Flóra az öreg Váraynak igen tetszett; csak egyet nem szeretett az öreg,
azt: hogy Robert nevét még ajkain nem hallá elhangzani, de annál többet
Vilmosét. Vermey is sokat emlegeté a derék, müvelt ifjút.
– Kiváncsi vagyok látni őt, mond Váray. A merre csak járok: dicsérni
hallom; a ki csak emlegeti, lelkesedve szól róla. Az igaz, eleven, elmés
fiú volt.
– De most, jegyzé meg Vermey, komoly is tud lenni, s ha rólad beszél: a
legnagyobb tisztelettel és szeretettel szól.
– Igen? és soha felém sem jött.
Vilmos megérkezék.
Váray könyezve ölelé keblére a deli ifjat.
– Rosz fiú! pirongatá, annyi éven át felém sem jönni.
– Higye el bátyám, szívem annyiszor húzott oda, de okaim voltak… Hagyjuk
azt; csakhogy ismét látom, még pedig, hála az égnek, jó egészségben.
– Most egy családi dolog elintézéséről akarok értekezni. Ki tudja, mikor
jövünk ismét igy össze, az én és Vermey barátom napjai, megszámlálvák.
– Hoho! kérem, – enyelge Vermey.
– Bizony, barátom, nem vagyunk mai legények
– Fájdalom!
– Én leányodat, folytatá Váray, örökösömnek megkérém.
Vilmos halálsápadt lőn.
Flórával az egész ház keringe.
Robert nyugodtan állt.
– És én, viszonzá Váray, örömmel mondék igent.
– Bátyám! rebegé Flóra.
Vermey szigorún tekinte rá; s a szegény leányka elnémult.
Az öreg Váray szünetet tarta, s a küzdelmekben gyönyörködék.
– Most tehát megujitom kérésemet.
Vilmos felugrott, s ingadozó léptekkel indult kifelé.
– De miután két örökösöm van – kiáltá Váray.
Robert elhalaványult.
Vilmos támszékbe fogódzék.
– Flórára bizom a választást – fejezé be örömsugárzó arczczal a beszédet
Váray.
– Bátyám! kiáltá Vilmos, ön végtelen jó, ön nagylelkü!
– Jer, ölelj meg derék fiú. Kizártalak az örökségből, de azért te
szerettél.
– Mindig!
– Sohasem zúgolódtál intézkedésim ellen.
– Ahhoz jogom sem volt.
– Nos, Flóra?
Flóra zokogott, nem a fájdalom, de az öröm miatt.
– Ő az enyém! kiáltá Vilmos, Flóra kezét ajkaihoz vonva.
– Örökre! sohajtá a boldog leányka.
A két öreg szívből szorita kezet.