A czimborák felkacagtak, s velök Vilmos is.
– Szerencsés kópé az a Robert! mond Vilmos; hatvanezer forint évi
jövedelmet köszönhet egy lónak.
– Már megint nagybátyádat?…
– Dehogy őt, dehogy őt! az egész onnan ered, hogy a szűnnapok alatt
Robert pénzén lovat vőn, s én pénzemet elkártyáztam.
– Azért neked is hagyott…
– Igen, ezerötszáz forint évi jövedelmet.
– És jó tanácsot.
– Azt nagyon köszönöm, de nem kell.
Vilmost az esemény nem fenyegeté kétségbeeséssel. Harmadnap feledé a
levelet és az örökséget, melyhez oly közel állott.
Vilmos nem irígylé Roberttől a szerencsét, nem is haragvék rá, de látni
sem ohajtá. Ő többé feléje sem ment azon tájnak, hol nagybátyja és
Robert volt.
Évek folytak le, s ők nem találkozának. Robert külföldre utazott, Vilmos
még nem választa pályát.
Vilmos csekély jövedelmével ugy tudott intézkedni, hogy a világ előtt ő
az elegansokhoz tartozék. Megtanult nélkülözni, s a hol ragyogni kelle:
bőkezü volt. Ő száz forintot ugy tuda felhasználni, hogy az kétezer
forintára zajt csinált; öltözete választékos ízlésű s mindig divatos,
viselete finom, társalgása művelt s egyénisége kedves volt;
magánkörökben szerepelt, a vigalmakba lelket önte s közhelyeken
bámultatott. Tömérdeken utánzák modorát, sokan irigylék szerencséjét; de
ellensége nem volt senki, mert mindenrendű egyéniségnek az ő társaságát
élvezni csak egyszer is, elég volt arra, hogy őt megszeresse.
Ki nem ismeri Pesten a nyári havak unalmait? és ki nem törekszik ezek
elől menekülni? Kalmári mozgalom, iszonyú por, árnytalan séta s
egyhangu, végtelen napok, mik nyári évszakban az embert Pesten gyötrik:
mig falun hűs ligetek, virányos kert, fesztelen magány, illatos jó lég,
kocsizás, lovaglás és tömérdek más ad élvet; vagy fürdőkben, új és gyors
ismeretségek, reggeli séták, esti vigalmak, társas ebédek és örökös
együttlét. Nem csoda, hogy ez évszakban mindenki legnagyobb áldozattal
is, ugy törekszik a fővárosból távozni.
Vilmos Áldayhoz ment.
Álday nőtlen, gazdag és vendégszerető ifjú volt. Roppant örömére Vilmos,
barátja meghivásait elfogadván: a nyáriszak egy részét jószágán tölteni
igéré. Kedves vendégének alig találta helyét.
A napok kellemesen folytak.
Több ismerők érkeztek, s mint ifjaknál szokás, beszéd, regélés s
válogatott borok mellett az estelinél reggel két óráig időztek.
Gyönyörű éj volt. Vilmos lovat nyergeltetett, s míg a többiek nyugalomra
távozának; ő egész kalandszerűen elvágtatott.
Az ember sohsem oly ideges, mint álmatlan éj után. A vér lázas, az eszme
izgatott, a vágyak túlcsapongók.
Vilmos ment; s nem tudni: lova ragadta-e jobban, vagy phantasiája? mert
az éji harmat által felüdült fa, virág és fű illatárja; az ébredező
madárkák dalai, s végre a napnak ragyogó fényében megjelenése, lelkének
minden költőiségét fölébreszték. A szép alkony magasztos; de a tiszta
hajnal isteni!
Gyönyörű fasorba érkezék, s csak ott kezde eszmélni, hogy egész utazást
tőn, s majd a tikkasztó hőségben kellend visszatérnie.
Csekély távolságra lovagló kis csapatkát vőn észre, hirtelen jobb
szemére nyomá üvegét, s kiveheté, hogy a vágtatók egyike nő.
– Látnom kell őket! kiálta fel. Minő érdekes találkozás leend? – Ezzel
sarkantyúba kapá lovát, az országutról s fasorokból letérité, s egy
középszerű árkot átugratván: a megpillantott társaság felé tarta.
Alig haladt nehány száz lépést, s két csősz neki szegzett fegyverrel
útját állja.
– Le a lóról! – kiált az egyik.
– Csak nem vagytok betyárok?
– Ki áll jót, hogy az úr nem az? jegyzé meg a másik.
– A patvarba, ficzkók! hát olyasmit néztek ki belőlem?
– Mi az úrból, viszonzá az első, ugyan semmit sem nézünk ki; de mivel a
tilost tapossa, hát megzálogoljuk.
– De jó borravalóért csak tovább fogtok ereszteni.
– Egy tapodtat sem! Azért csak le arról a lóról, s tessék gyalog
visszasétálni oda, a honnan jött.
Vilmos zsebébe nyúlt.
A két csősz összenézett.
Vilmos meghökkent, mert zsebében látogató jegynél egyebet nem talált.
– A földesúr jó barátom; kezdé Vilmos – őt véltem arra lovagolni, s
üdvözletére sieték. Im adjátok ezt át neki.
A két csősz leemelé kalapját.
Vilmos a jegyet oda dobá, s lovát megfordítván, villámgyorsan vágtatott
el.
A hőség, fáradalom és álmatlanság miatt tikkadtan érkezék haza, de
mégsem mulasztá el Áldaynak kalandját elbeszélni.
– A lovagló nő bizonyosan Vermey Flóra volt. Gyönyörű teremtés.
– Ejnye! azok a gazemberek, mily érdekes találkozásban gátoltak. Honnan
gyanítod, hogy ő volt?
– Mert az egész vidéken egyedűl ő lovagol, s mert a fasornál az ő
birtokuk kezdődik.
Másnap Álday és Vilmos közönyös tárgyakról beszélgettek, midőn egy
szolga belép, s Vilmosnak e szókkal:
– Nagysád után kérdezősködtek – látogató jegyet nyújt át.
Vilmos belétekinte s elhalványult.
– Mi kell? kérdé Álday.
– Vermey! viszonzá Vilmos megütközve.
– Fogadjuk őt illően.
Alig készültek neki, s egy vidor arczú aggastyán toppant be.
– Én nem sok előzményre várok, mond hahotázva az ősz; és tetszik bár,
vagy nem, megjelenek ott, hol bejelentenek.
– Üdvözlöm önt, kezdé Álday.
– Tudom, folytatá Vilmos, engem illet látogatása.
– Eltalálta.
– Bocsánat, uram!…
– Semmi bocsánat, ön hozzám fog jönni. Hát illik az, csőszök által
jegyét megküldeni?… Mit akar? kalandot most? azok ideje lejárt…
Érdekessé tenni magát? az szükségtelen, rég várjuk.
Vilmos iszonyúan bókolt.
Álday szoborrá merevült.
– Tudja-e nagybátyja, hogy ön itt van? kérdé Vermey.
– Nem.
– Azt remélem is, különben örökös harag keletkeznék köztünk. Most
azonban szót se erről. Én jegyéből megtudám ittlétét, és siettem
embereim hibáit jóvá tenni.
– Oh kérem!…
– Semmi kérés. Mikor lesz szerencsém?
– Akár ma.
– Szavánál fogom.
– És én örömest engedek.
Rövid idő múlva Álday négyes fogata állott elé.
Vermeyéknél a vendégeket kitünő szivességgel fogadák.
A házi kisasszony oly szép volt, hogy mit Álday róla mondott,
csekélység.
Vilmost cselédség, úr és nők Vermey házánál annyira megelőzék, hogy az
nem egyszer jött zavarba.
Flóra látásánál új érzelem tölté be szivét, s új eszmék foglalák el
lelkét.
Flóra szép volt, s Vilmos végtelenűl szereté a szépeket.
Hazatértökben oly édesen esett a holdnál merengnie; mit Álday látván,
egyetlen kérdéssel sem terhelé őt.
Szótlan érkezének meg.
– Nos? mond Álday a gyeplőt kocsisának dobva.
– Végem! sohajtá Vilmos.
– De nem komolyan? kérdé Álday, karon öltve Vilmost.
– Azt hiszem, igen!
– Annál jobb, igy huzamosb ittmaradásodra számolhatok.
– Vagy pedig holnaputáni elutazásomra.
– Midőn érdek köt ide?!…
– S ha azon érdek előtt én érdektelen volnék?
– Az más; de nem hiszem.
Másnap Vilmos sietett Vermeyékhez, s azontúl naponkint.
Flóra alig várta a pillanatokat, Vilmost viszontláthatni, s ha az a
szokott időn túl késék: elkomolyodék, s az érkezőnek szemrehányásokat
tőn.
Magányban a szerelem gyorsabban fejlődik, mint a zajos világ közepett.
Vermey elragadtatással látta Vilmosnál nőni a szenvedélyt, s leánya
szívében ez érzelmet potencirozni segíté: az ifjú örökös magasztalásával
s jelességei elsorolásával.
Tiz nap boldogan folyt le. Vilmos Flóra szerelméről meggyőződék. Vermey
szíves fogadása és tömérdek példázgatásai minden jót reméltetének. Az
egész háznál nemhogy akadályra talált volna; de a körülmények s az
egyének mintha mind összeműködve az ő boldogitására törekednének.
Az óra ütött, mely Vilmos sorsa felett határozzon. Ő lóra ült,
Vermeyékhez menendő azon szándokkal, hogy Flórával értekezvén, atyjától
kezét megkérje.
A fasorhoz érkezvén, önkénytelen visszagondolt itteni első kalandjára; s
felsohajta:
– Mily jelentéktelen dolgok határoznak az ember sorsa felett! Rétkerten
zápor ért, bementem a földesúrhoz, ott kártyáztak, elvesztém ötszáz
forintomat, s e miatt kicseppentem az örökségből, tehát azon záporeső
tőlem legalább harminczezer forint évi jövedelmet mosott el; itt egy
árkot átugraték, s ez által földi mennyemhez jutottam. Hasonló
elmélkedések közt érkezett az úrilakhoz.
A cselédek jelenték, hogy az uraságok a kertben vannak.
Vilmos oda siete.
Vermey komoly s Flóra egyhangú volt.
Vilmos meghökkent, mert nem ugy fogadtaték, mint egyébkor.
Sokáig sétálgattak. Vilmos ohajtott volna Flórával egy perczig egyedűl
értekezni; de ma lehetlen, mert az öreg úr egy pillanatra sem hagyá el
őket.
– Valaminek történni kellett, gondolá Vilmos; s midőn Flórára tekinte:
az kisirt szemeivel „igent“ látszék inteni, mintha Vilmos gondolatát
tudná.
Egy virányos mellett haladának, hol Flóra Vilmosnak mindig virágot
szakíta, s ma elmulasztá.
Vilmos chinai jázmint szakíta, s enyelegve nyujtá Flórának.
Flóra könyekbe tört ki.
– Távozzál szobádba; mond szelíden Vermey.
A lányka engedelmeskedék.
Vilmos bámulva tekinte majd a távozó után, majd a letört virágra.
– Megsértettem volna? sohajta végre.
– Nem, a világért sem, viszonzá Vermey. – Más adta elé magát.
– S nem szabad tudnom?…
– Olvassa! Ezzel levelet nyujta át. – Az este érkezett.
Vilmos reszkető kezekkel nyitá meg.
„Igen tisztelt Vermey úr!
„Nagybátyám ohajtását teljesitendő, a napokban látogatására megyek.
Hiszem, Flóra kisasszonyt oly szépnek találandom, mint a hir és
képzelődésem őt velem megismerteté. Törekvésem lesz hajlamát megnyerni.
Addig is fogadják forró üdvözletemet.