Váray birtoka a legterjedelmesb volt két megyében, és jól rendezett
gazdaságát az egész környék csodálta. A kezelést ügyes tisztei vivék, s
ő mégis óriási gondok közt tért nyugalomra, s aggodalommal ébredt föl.
Társaságban víg és élczes, magányában bús és merengő volt.
Egyetlen fia, a közszeretetü megyei aljegyző, nehány év előtt elhúnyt.
Ifjabb testvérének két fia, Robert és Vilmos, jogászok, a szünnapokra
hazaérkezvén, Váray őket tárt karokkal fogadá.
Az öreg úr sokáig nem tudta elhatározni, melyiket szereti jobban.
Ha Robert a tudományokról s a gazdászat ügyében értekezett vele,
tökéletesen azt hivé: ez értelmes, derék, gondolkodó, szeretetreméltó
fiu… övé az előny; ha pedig Vilmos enyelge örökké vidor kedélyével
körüle, s elmés ötleteivel megnevetteté, ehhez húzott szive, s önelégült
mosolylyal dörmögé: „Kedves, eleven ficzkó!“
Nem tudott kiokosodni: melyiket szeresse inkább?
Egy szép reggelen beszólitá a két ifjat, s mindeniknek ötszáz pengő
forintot adott.
– Robert! kezdé az öreg úr, egyik négyes fogatom rendelkezésedre áll, a
szomszéd megye székvárosába fogsz utazni.
– Parancsát várom.
– Az ötszáz pengőt el kell költened: tetszésed szerint végy rajta, vagy
csinálj vele, a mit akarsz, de 24 óra alatt egy fillér se legyen belőle.
Robert meghökkent. Ennyi pénze sohasem volt.
– Remélem, enyelge Vilmos, én nem azon utasitást kapom, hogy 24 óra
alatt ugyanannyit szerezzek!
– Azt kell tenned, mond az öreg Váray, mit Robertnek, s a tarka fogaton
másfelé fogsz utazni.
– Magam hajthatom?
– A mint tetszik.
– És csakugyan el kell költenünk az egészet? kérdé Robert csodálkozva.
Utolsó fillérig.
– Ily felséges eszmék előtt meghajlok, kiálta Vilmos, és szikrázó
szemekkel rohant ki; Robert merengve követé.
A két ifju elutazott.
Váray nyugtalanul várta visszajöttöket.
Másnap déltájban, iszonyu csönditések közt, Vilmos a kapun berobogott.
Öltözete rendetlenül, s arcza álmatlanul néze ki.
– Nos fiu? kérdé ölelés közt Váray, szerencsésen jártál?
– Reménységemen fölül.
– Hogyhogy?
– A városba sem kelle mennem.
– Tehát?
– Csak Rétkertig.
– S pénzedet elköltéd?
– Sőt többet tettem.
– A patvarba!
– Kétszáz forint adósságot csináltam.
– Arra nem volt hatalmad.
– Hm, én igy okoskodtam: ha bátyámuramnak örömet csinál az, hogy 24 óra
alatt ötszáz forintot elköltsek: mennyivel inkább fogja elragadni az, ha
négy óra alatt hétszáznak hágok nyakára?
– Nem rosz. Lássuk hát, mit vettél rajta?
– Nem vettem semmit, hanem tanultam.
– Mit?
– „Lansquenet“et.
– Mi az?
– Gyönyörű játék… megtanitom bátyámuramat is, hoztam hozzá kártyát.
– E szerint pénzedet eljátszád, mond mosolygva Váray.
– Legalább, viszonzá könnyed vállvonitással
Vilmos, nem fárasztám a városig szép tarka lovait. Az igaz, hogy
átkozottul mennek.
Később Robert is megérkezék, ízletes angol öltözetben, aranygombos
ostorral, csinos félvér-paripán; nyomban a négyes fogat követé, melyen
távozék.
– Hogy tetszik? kérdé Robert, kedvesen veregetve szügyét a kapálódzó
állatnak.
– Mindjárt megmondom, felele Vilmos, s villámgyorsan pattant a
fölnyergelt lóra. Nehány lovardai fordulat után szilaj vágtatva ereszté
neki ároknak, bokornak.
– Lovamat! kiáltá Robert, neki sápulva.
– Nyakadat! orditá Váray félénken.
A legmerészebb kisérletek után egy vízhordó szekeret átugratván,
felkiálta:
– Robert! nem dobtad ki pénzedet: jó lovad van; s tánczosi ügyességgel
szökött le. – Becsületemre! nem csaltak meg.
Robert szabadabban érzé magát, mert Vilmos zaklatásitól a ló
megmenekült.
Az öreg úr pedig könnyebbülve mondá:
– Szeles fiú! nyakaddal játszál.
– Még hoztam valamit, kezdé szerényen Robert – találtam egy ládácska jó
állott „cárvajal“ szivart. Tudom, bácsi igen szereti.
– Helyesen! kiáltá Vilmos; Robert, kedves fiú vagy! zsebedben annyi
pénz, s te jó nagybátyánkra gondolál.
– Szép tőled, mond Váray. – A szivarokat elfogadom.
– Hát te mit hozál? kérdé Robert Vilmostól.
– Sokat, felette sokat!
– Mit?
– Adósságot.
– S a pénzen?
– Nem sokáig törtem fejemet, hogy mit vegyek?… Elkártyáztam.
– Szerencsétlen!
– Szabadsága volt azt tennie, mond Váray – tehát semmi szemrehányás.
– A mi pedig a büntetést illeti, egészité ki Vilmos, nem elég-e a
gyaloglás? s hogy te velem ezentúl lóhátról beszélj?
A szűnnapok vígan teltek. Robertet Váray mindig nemével az elégült
büszkeségnek tekinté, szívesen társalga vele, némely dolgokban
véleményét is kérdé. Vilmossal enyelge, nevetett, játszék és tréfált; de
komoly tárgyról vele sohasem értekezett.
Midőn az elválás közelge: az öreg úr levertebb volt, mint a két fiú;
pedig ők, az élvekről lemondás mellett, szigorú tanodai törvényeknek s
tanulásnak néztek elébe.
– Vilmos, kérdé Váray, hol ohajtod ez évet végezni?
– Hol másutt, mint Pesten?! ott a tanulóknak legtöbb szabadalmok van; a
város nagy, az élet zajos, a nők szépek, a vigalmak fényesek. Pestet
szomjuhozza lelkem.
– Jó, Pestre fogsz menni.
Vilmos elragadtatással ugrott az öreg úr nyakába.
– És te, Robert?
– Hallám, hogy Nagy-Váradon igen jeles jogtanár van, de különben a város
is olyan, hogy az élvek nem igen vonják el a tanulástól az embert…
tehát, ha kérnem szabad, tanodai pályám ez utolsó évét ott szeretném
végezni.
– Helyesen öcsém; egyezék belé Váray.
– Aztán, jegyzé meg daczosan Vilmos, menj egyenesen barátnak.
Az elválás percze ütött.
Váray érzékenyen búcsuzék a szeretett fiúktól.
Robert Váradra ment, magát a tudományoknak szentelendő; Vilmos Pestre
sietett a főváros gyönyöreit élvezni.
Nehány hét folyt le.
Vilmosnál több víg czimbora mulatott.
Levél érkezett.
Vilmos társaitól elnézést esd, s a levélolvasáshoz fog. Szünet mulva
felkiálta:
– Ki hinné, hogy az ember boldogsága felett egy ló határoz!
– Hogyan?
– Nagybátyám…
– Ő volna…
– Dehogy! Olvassátok. – – Ezzel a levelet átnyujtá.
Az egyik pajtás elővette, s teli torokkal kezdé:
„Édes öcsém, Vilmos!
„Te kedves, eleven és jókedvű fiú vagy, de szeles és könnyelmű is. Sok
vagyon veszedelmedre szolgálhatna; a mennyire kiismertelek, azt
bizonyosan eltékozolnád, s azután a nélkülözés isten tudja, mire
vezetne. Robert egész ellentéted; én tehát komolyan s visszavonhatlanúl
elhatározám őt örökösöműl nevezni.
„Míg élek, tőlem évenkint ezerötszáz pengőre számolhatsz;… halálom ntán,
a tett végrendelet következtében, ezen összeget Robert fizetendi ki.
„Mos tudod, mire számolhatsz, tehát a szerint intézkedjél… Válassz
magadnak pályát;… légy katona vagy hivatalnok, szóval tanulj; mert, ha
úriasan akarsz élni, azt eszed és tehetséged által érheted el.
„Isten veled! – ölelő bátyád