Rideky és Belánszky kivánt helyre jutának, Belánszky rögtön a nyugalomra
készülő orvoshoz fordult, s kérte, hogy halasztás nélkül betegéhez
siessen. – Virasszon mellette – mond erős hangon – enyhítsen fájdalmain
és vigasztalja, mert nagyon szenved. Az orvos baráti készséggel
engedelmeskedék.
Rideky kérdőleg hol egyikre hol másikra tekinte, s a távozó után indult,
de Belánszky ügyes ugrással az ajtónál termett, s a kulcsot ráforditván
zsebébe rejté.
– Megmondtam, hogy az éjjel nem szabad nejét látnia.
– Ki merészel engem gátolni?
– Én, egyedül én!
– Ez tréfának sok, én zajt ütök, fellármázom a ház népét.
– Akkor önt egy lövéssel elnémitom.
– Tehát tolvajbarlangba csalt, hogy kifosszon? itt van tárczám, órám,
önkénytesen adom.
– Tartsa meg, önnek nagyobb szüksége lehet rá.
– Mit akar hát velem.
– Mondtam már, beszélni.
– Ön szemtelen!
– Higye el, nem vagyok az?
– Ön álnok gazember!
– E tettemből mást nem itélhet, hanem félre a szóvitával, nekünk nagyobb
ügyet kell intézni, – ezzel az asztalhoz ült, és irt.
– Különös, kiváncsi vagyok a kimenetelre, s ha nőm nem volna beteg, a
kaland mulattatna.
– Alig hiszem – mond rejtélyes mosolylyal Belánszky.
– A dologra hát uram, s ne irjon most.
– Ez is a dologhoz tartozik!
– Mennyiben?
– Csak annyiban, hogy végrendeletemet irom.
– Miért? – kérdé Rideky, félelmesen tekintve körül.
– Mert egyikünk meg fog halni. Csak egy sor van még hátra, azután
értekezhetünk együtt. Igy… már készen van. Nemde rövid végrendelet?
Foglaljon helyet.
– Csak szaporán, mit ohajt?
– Lovagias viseletet és türelmet.
– Az elsőt nem érdemli, az utóbbiról nem állok jót.
– Később mondja ki itéletét.
– Türelmet ohajt tőlem, midőn ez már is elhagyott.
– Hát ha évekig tartana ezen helyzete, s naponként sulyosabban? lássa,
én is egykor, mint ön most, a kéj küszöbénél állottam, s mielőtt
élvezhettem volna csak egy csöppet is, elestem az üdvtől, és évekig üdv
helyett kárhozatot, menny helyett poklot, kéj helyett kínt tápláltam
szivemben, most itt vagyok.
Sorsát máskor is elbeszélheti, engem most jobban érdekel nőm.
– Neje? nyomorult! ahoz nekem is van szavam.
– Tán merészelte volna szemeit rá emelni.
– Még többet is. – Hallgasson meg: keblemen egy virány fakadozott,
véremmel s könyűimmel áztatám ezt, mig engem saját lángom emészte; a
bimbó enyém lőn, s én illetetlenül hagyám, harczoltam s szenvedtem azon
reményben, hogy a kifejlett virág illatával fog elárasztani, és eljöve
ön, ki nem cselekvék semmit, megilleté a rózsát, s birtokomból elrablá,
hogy bitorolhassa. Ért engemet?
– Nem uram!
– Nem? tehát világosabban szólok. Azon nő, kit ön nejének nevez, évek
előtt már törvényes nőm vala.
Rideky a beszélőtől hátra vonult, s szánakozással mondá: őrült szegény!
Belánszky történetét rövid vázlatban előadá, s Rideky borzalommal
hallgatá.
– Most véleményét szeretném tudni – mond Belánszky beszéde végeztével.
– Fusson ön, önnek futnia kell, nincs pénze? adok, adok mindent, csak
fusson! – esde Rideky.
– Miért én?
– Mert nekem nem lehet –
– Ugy mindketten maradni fogunk.
– És –
Egyikünk meghal.
– Jó, tehát reggel lövünk, vagy most mindjárt – kiáltá elszánttan
Rideky.
– Lassan; párbaj köztünk nem határozhat, az ügyesebb győz, s az aligha
én volna, mert csak elhiszi, gyakorlottabb vagyok én, ki annyit
forgattam a fegyvert, s oly sokszor álltam szemben a halállal. A sors
határozzon közöttünk.
– Ám legyen – de miként?
Rövid gondolkozás után Belánszky poharat ragadott, s ellenfelét
hasonlóra inté; szinig tölté mindkettőt az izletes bordeauxival.
– Koczintsunk – mond redős homlokkal – koczintsunk! de erősen, s kinek
pohara összetörik, az holnap ügyeit elintézvén, alkonyatkor költözzék az
enyészet honába.
– Tehát öngyilkos?
– Tanácsoljon jobbat, s gyáva, ki el nem fogadja.
– Önnek előterjesztése áll.
– Igen, hah derék, ön valódi férfi! Vessük el a koczkát hamar. Éljen
Hermine!
– Éljen! viszhangozá Rideky szorult kebellel, és reszkető kezeikben a
két tele pohár összevillant; egy tompa zörej, melyet finom csengés
követett, s Belánszkynak megvérzett kezében tört edény maradt, melynek
szertezuzott részei a padlaton borárban hevertek.
– Ön megsérté magát? – kérdé szánakozó részvéttel Rideky.
– Gyermekség! e seb, melyet sorsunkat eldöntő üvegdarab ejtett, többé
nem fog begyógyulni.
– Uram! én önt felmentem, visszaajándékozom életét, hanem fusson.
– Azt véli, hogy gyermekkel játszék? én nem fogok gyáva fattyuként
visszalépni. Azt mondók: egyikünk meghal, a sors engem ért, önt szinte
találhatta volna – ünnepélyes egyezkedésünk véremmel erősittetik. Semmi
kifogásom, s önnek mint győztesnek még kevésbbé lehet. Elég erről; én
meghalok a nélkül, hogy Herminét többé látnám, ne emlitsen neki soha,
szeresse őt, s a mi az éjjel köztünk történt, vigye magával sirjába.
– Ha Hermine utánam kérdezősködnék, – mondja: hogy őt szeretni és
szerettetni látván, nyugodtan hagyám el Europát, beszéljen neki mint
érett gondolkozásu józan férfiu. Most az ön és Hermine egészségeért még
egy poharat – igy, váljunk mint barátok. Siessen Herminéhez, s legyen
meggyőződve, hogy ön iránti tisztelettel szállok síromba. Öt évig
kicsinylelkü valék, nem imádkozám, hagyjon magamra, s imádkozzék ön is
beteg nejeért.
– Nem – Istenemre! ön nem halhat meg, én nem egyezem bele.
– Ugy azt kell hinnem, hogy ön elég alávaló lett volna, ha a sors önt
érendé – nem azt cselekedni, mit én.
– Vélekedjék felőlem roszul, csak ez öngyilkoszágbóli czinkosság alól
oldjon fel.
– Pfuj! pulya! imént szántam önt, most megvetem. Hermine! – sohajtá,
kezeit összecsapva – hát ennyire sülyedtél, hogy czudar divatbáb –
– Elég – vága közbe Rideky – akarom, követelem hogy ön meghaljon, s ha a
holnapi alkonyt egy órával tuléli, arczcsapásra számithat.
– Legyen gond nélkül, a déli harangszó lélekváltságom leend, arczcsapási
müvészetének egy példányát az örök életre viszem, a második – attól
tartok, nem találna ily remekül kiütni.
Itt homlokáról haját félresimitván, az angol tapaszt letépte. – Ismeri e
sebet? kérdé büszkén tekintve ellenére.
– Nem.
– Nem? majd rá emlékeztetem, Herminét ön karjai közől kitépendő a
lépcsőkön –
– Tehát ön volt az?
– Kit megbélyegze? igen.
– S boszulatlan hagyá.
– Itt jobbom, én mindenért megbocsátok, s most el innen.
Rideky melegen szoritá az odanyujtott kezet, Belánszkyt keblére voná, és
könyezett.
– Derék ifju! – rebegé szünet után – eleinte terhemre valál, s most
képtelen vagyok tőled megválni. Tul a siron isten jutalmazza földi
szenvedéseidet.
– Ez éj emlékére kérlek, szeresd s becsüld Herminét. – Forrón ölelték
meg egymást, egy békülő csókban végbúcsút veendők, midőn az ajtó nagy
zajjal felpattant, s Tanáry orvos ijedten rohant be.
– Nincs többé remény – a szép menyasszony szivgörcsökben haldoklik.
Mintha villám sujtott volna be. Rideky szó nélkül rohant ki; Belánszky
utána indult, azután megállt, ajkába harapott s mindkét kezével fejéhez
kapva orditá: Hirmondó! megfojtalak; – még szólni akart, de a fájdalom
nyelvét leköté, s erőtlenül hanyatlott egy székre. Tanáry kezeit
keresztbe foná s mellre lankasztott fővel állott előtte.