A nap fölkelt, s a hóföllegeken át erővesztetten lövelé halvány
sugarait, s csak ittott törve kis rést, pillanatig mutatkozék imádandó
fönségében, midőn azon teremben, hol legközelebbi éjjel zene és vigalom
szerepelt – néma csönd uralkodék, az ablakok tükrén lobogó gyertyák
bágyadt fénye rezegve vöröslött. Az óriási falak, nehány óra előtt még
szükek az örömnek kitöréseit felfogni, – most őrült kín szülte sohajokat
viszhangozának, a lelkesitő zene melódiáját lassu ima váltá föl, a
vigadó ifjak helyei térdelő aggok-, és szent atyáktól foglalvák el; az
öröm számüzetvén, a csak kevés idő előtt még idegen bánat honosult meg.
Hol viruló élet zajlott, most a sápadt halál büszkén ülé diadalát; hol
gyönyört karolva lejtő füzér türelmetlenül várta a hanga megzendültét,
ott az enyészet jelképe – egy gyászpad emelkedék, s rajta a 21 tavaszt
élt Hermine, ki nehány óra előtt tagadhatlan éke volt egy fényes
gyülekezetnek, halva feküdt.
Im az élet czélja, a sok küzdés borostyána! az ember nagygyá akar lenni,
csodás akadályokat ví le, merészen szembe száll hatalmasokkal és
gyávákkal egyaránt, ha a szerénység nem használ, szemtelenséghez
folyamodik, – nem ismer ösvényt, csak czélt, s mármár ohajtott jutalom
koszoruzza izzadságait, midőn megdördül fölötte az enyészet szava, és
minden megsemmisül. – Másik kényelmes jövőt tüz ki magának, ravasz és
aljas utakon nyujtja orkezeit a kincs után, s érczhalmai közepett nézi a
nyomort, az éhező előtte haldoklik, s szomjas lelkétől nem képes egy
fillért megtagadni, hogy felebarátjának életét visszaajándékozza, s
midőn a világ gyönyöreit élvezni készülő azt hiszi már elég: akkor kell
mindenétől megválnia, és nem vihet magával semmit, mert lelke nincs az
alávalónak! A szerelmes egy boldog jövőnek néz eléje, kéjittasan lesi az
elhatárzó perczet, s mindent birni hisz, a koporsó előle mindent elzár.
Az elnyomott rablánczai terhétől menekülendő, minden módokat megkísért
azokat szétzúzni, egy pillanat kedvez, ő megragadja az alkalmat, s alig
törlé le fegyveréről zsarnoka vérét, alig hajtja nyugalomra fejét a
munka után, felnyil a sir, s valót, reményt eltemet. Isten nem akarta
ezt igy! Isten nem akarhatá! de mégis van ut, a veszendőség örvényétől
megmentő, hisz az isten embert alkotván, nem e husgépnek mondá:
„halhatlan léssz;“ van egy mód, mely az embert félistenné emelheti, s ez
a szellemi nagyság. Isten saját kebléből lehelt az emberbe lelket, mely
e földön megedződvén, romlandó hüvelyéből urához száll. A kik azonban
csak anyagilag élnek, ragadják meg, mit a pillanat nyujt, mert mig egyik
kezöket élvezet után feszítik, a másikat a halál tartja, s ha egyszer
testi életök megszünt, megszünik mindenök. Lehet az élet dicső, de lehet
silány is! tőlünk függ, ezt szépnek vagy borzasztónak látni.
Minő szépen díszlett ama rózsa, illata kedves volt, s az alkonyodó nap
végsugaraival összecsókolózván az esti szellő játszin lebegteté. És
eljöve az éj; viharral lepé meg andalgó magányában a védtelen virányt,
rombolást tőn, s mielőtt elvonult, jegével elverte a kert büszkeségét.
A nap ismét felmosolyga, sietett kedvese kelyhéről a hajnali harmatot
felcsókolni, s csak emlékét találta; a megszaggatott levelek fonnyadva
hevertek a földön, s a bus szár kincsét veszítve szégyenülve hajolt meg,
mit terhe alatt meg nem teve. Igy találjuk Herminét, ki kevéssel ezelőtt
irigylésre méltó s imádandó vala, most egy kiszenvedett test, lelke
égben lebeg. A gyászpad mellett egy nő térdelt, kiben azonnal az
elhunytnak anyjára ismerünk, mert ily kebeldultan csak szerető anya
zokoghat egyetlen gyermeke koporsójánál. Belánszky ingatag léptekkel
közeledék oda, a lepelt levoná, s szilárdan tekinte nyugvó angyalára. És
ő most is szép! sohajtá szemeit a boltozatra emelve, mintha a
dicsőültnek lelkét keresné; Hermine anyja zilált hajjal, kisírt álmatlan
szemekkel, kezeit tördelve jajgatott.
– Sírjon asszonyom! – szólamlék Belánszky – zokogjon, elég oka van rá –
és e kiejtésben fájdalommal vegyült gúny feküdt.
A nő felpillantott, bámulás ragadá meg, mert a vonások perczenként
ismeretesbek lőnek.
– Nem ismer? – a beteghez mint orvos jövék.
– És nem mentheté meg, legyen átkozott!
– Oh asszonyom! ketten oltók el e szép életet, én, és kegyed.
– Én? ki annyira szeretém, ki nélküle nem lehetek, ki saját éltemet
adnám, ha csak egy órára feltámaszthatnám.
– Épen igy érzek én. Ki volt ő nekem?! Asszonyom, asszonyom! kegyed
vétke rettenetes! nézzen rám, és semmisüljön meg.
– Igen, igen! ön az, Ede!
– Igen én, s eljövék, kegyednek a legkeserűbb szemrehányásokat tenni. Ön
oka, hogy ez ártatlan kebel oly korán lehelt végsőt. Imádkozzék és
sirjon, én példáját követendem. Asszonyom! e földön két kebel vert, mely
ha egyesülhetett volna, most páratlan mennyet élne; az egyik kialudt, a
másikban pokol ég, mert ön elszakitá egymástól.
– Ön szívtelen! hogy tud egy szenvedő anyát reménye sírjánál igy
kínzani, nem látja, hogy kétségbeestem?
– És én őrült vagyok. Miért tagadá meg tőlem leánya kezét! itt e
dicsőült hamvakra kérem: mondja.
– Kérdje ön atyját, és nem fog kárhoztatni.
– Nincs nekem e földön atyám.
Itt megrázkodék, mert egy tisztes külsejü ősz nyitá be az ajtót.
Belánszky hirtelen összeszedte magát, a belépő elé rohant, s kezét
megragadá. Az aggastyán arczán a bú hirtelen örömmé változott, karjait
ölelésre tartá, s minden, mit érze, reszkető ajkinak ezen egyetlen
szavában tört ki: „fiam!“
Belánszky Ede visszalépett, s balkezét védőleg feszitvén ki maga előtt,
indulatosan mondá: Férfiu te a természet kötelékeit köztünk széttépted,
s most mint idegen állok előtted, becsületedre, földi boldogságodra, s e
hölgy lelki üdvére rimánkodom valld meg: miért ellenzéd e hölgy birását?
Az agg földre sülyeszté nedves szemeit.
– Nincs válasz? kérdé Ede rövid szünet után.
– Mert nővéred volt – fiam!
Belánszky térdre omlott, rövid imát rebege, s azután jobbját atyjának
nyujtva, legyőzött csöndes hangon mondá:
– Atyám! titkod nagy volt, de mégis iszonyu árt szabál neki, leányod ott
fekszik, s egy óra mulva fiad sem lesz.
Az öreg keblére voná a nyomor súlya alatt elaszott fiát, karjával
körülfoná, s egy ölelésbe szerette volna mind foglalni, mit évekig
méltatlanul tagada meg tőle. Engedd, hadd birjalak én!
– Meg kell halnom becsületem igényli.
– Atyád kér… maradj életben.
– Nem lehet.
– Most meghalni – hangoztatá a mellékteremből kijövő Rideky – gyávaság.
Te vesztél – én nyertem, a nyertes birandja őt.. „a vesztő meghal“ volt
feltételünk, nélküle mi az élet? őt birni most csak síron tul lehet.
Vagy én halok meg, vagy egyikünk sem.
– Atyám! sohajtá Belánszky – értted tovább is megküzdök az élettel, ősz
fürteid meginditottak. – Az öreg őt keblére ölelte, Rideky pedig meleg
kézszoritásba foglalta fájdalmát, búsan mondván: Mi egyszerre és igen
korán levénk özvegyek.